Minden erejét latba vetve megállta, hogy ököllel ráüssön a tükörre. Egészen eddig olyan egyszerűen ment minden! Az igazat megvallva, még hitetlenkedett is, hogy hogyan lehet ilyen könnyű akadályokat állítani a Bölcsek Köve védelmére. Annyira egyszerűen jutott át rajtuk, hogy azt már nevetségesnek tartotta. A háromfejű kutyát egy jól irányzott varázslattal ideiglenesen megvakította, majd egy távtaszító bűbájjal eltolta, így könnyedén leugorhatott a csapóajtón. A kutya természetesen ugatott a számára ismeretlen behatoló láttán, a hangtompító bűbáj azonban meggátolta, hogy bárki is meghallja.
Persze, megpróbáltatásai nem értek véget az ebbel vívott küzdelemmel. Alighogy földet ért, rögtön megérezte egy növény erős szorítását a testén. Fogalma sem volt, milyen növény ez, de ha őszinte akart lenni, nem is érdekelte igazán. Az általa ismert rengeteg sötét varázslat közül ezúttal egy robbantóátokra esett a választása. S ez jó döntésnek bizonyult, ugyanis a növény azon nyomban apró darabjaira hasadt. Mivel ez a teste körüli szorítás megszűnését eredményezte, semmi sem gátolta már, hogy belépjen a következő terembe. Itt egy seprű és rengeteg repülő kulcs várta, amiket megpillantva, szürkéskék szeme boldogan ragyogott fel. Imádott kviddicsezni, valamint repülni, így nem is késlekedett a kikészített seprűre való felpattanással. A feladat első ránézésre is roppant egyszerűnek tűnt: csak el kellett kapni a következő terembe vezető ajtó kulcsát.
Ennek gyakorlati megvalósítása viszont felvetett némi problémát. Történetesen, a repülő kulcsok tengerében még csak nem is látta azt, amelyik neki kellett. Ide-oda repkedett a helyiség falai között, magában bosszankodva, hogy ezzel vesztegeti az idejét. Na, nem mintha nem élvezte volna, hogy hosszú idő után végre újra a magasba emelkedhetett – de ezzel nem került közelebb céljához. – Csak az időmet vesztegetem – morgolódott magában egészen addig, míg meg nem pillantotta a Kulcsot. Régies típusú, nagyméretű, ezüst példány volt, tökéletesen az ajtóhoz illő. Kirsten szívében az iskolai kviddicsmeccsek során érzett kellemes izgalom áradt szét, ahogy a nyomába eredt. Szerencsére elég nagy rutinra tett már szert fogóként ahhoz, hogy holmi röpködő kulcsok ne okozzanak neki gondot. Pár pillanatnak érezte csupán a hajszát, aminek végén elkapta a vágyott kulcsot, majd a fémdarabot erősen szorítva leugrott seprűjéről. Ahogy az ajtóhoz lépett, szíve még mindig a szokottnál hevesebben vert, arcára pedig ugyanaz a mosoly ült ki, ami annak idején a cikesz elfogásakor. Nagy nehezen belegyömöszölte a zárba a kétségbeesetten vergődő kulcsot, s elfordította. A zár kattanását követően a kulcs láthatóan megtépázva repült el, ő viszont nem törődött vele többé; továbbment a következő terembe.
Ez alkalommal életnagyságú bábukkal találta szembe magát, melyek egy világos, illetve sötét mezőkből álló sakktáblán foglaltak helyet. Ösztönösen ajkába harapott, amint eszébe jutott előző esti veresége Kestreltől. Neki ez sokkal jobban megy – ismerte el. Mindeközben nyilvánvaló volt, a lány jelen pillanatban nem tud a segítségére sietnie, így hát neki kellett játszania. Alighogy a játéktábla széléhez lépett, a sötét királynő lesétált róla, ő pedig beállt a helyére. Sokáig tartott a küzdelem – jóval tovább, mint a Kestrellel folytatottak szoktak –, ám azokkal ellentétben, ezúttal Kirsten győzött. A világos király a lába elé dobta koronáját, mintegy beismerve vereségét, a szőke hajút azonban ez nem tudta érdekelni. A koronára rá sem nézve sétált el a világos bábuk között; csak a következő terembe vezető ajtó képe lebegett a szeme előtt. Lenyomta a kilincset, majd átlépte a küszöböt – s azonnal hányingere támadt a helyiségben uralkodó bűztől. Ennek ellenére egyetlen röpke pillanatra sem fordult meg fejében azon gondolat, hogy visszafordul. Holott a lehetőség adott volt, megtehette volna: biztosra vette, kifelé menet jóval kevesebb akadály állná útját. Talán csak a háromfejű kutya.
De meg akarta szerezni a Bölcsek Kövét, éppen ezért nem hátrálhatott meg. Mógus halálomig emlegetné. Vagy az ő haláláig – jutott eszébe a nyilvánvalóan valószínűbb eset. Ám nem csak a roxforti professzor szekálásától való félelem ösztökélte feladata teljesítésére, hanem az is, hogy jól tudta, mit tenne vele a Nagyúr, ha csalódást okozna. Én más vagyok, mint Mógus. Sokkal jobb nála – fújt egyet macska módjára, ahogy az előtte álló trollra bámult. A szörny hatalmas volt, ezt nem tagadhatta. Mégis, a lány egy percre sem remegett meg a félelemtől, hanem határozottan kimondta a varázsigét, a szükséges kézmozdulatok kíséretében: – Avada Kedavra!
Mint az emberek, akikre rászórják, úgy a troll sem menekülhetett a halálos átok elől. Eget rengető robajlást okozva, azon nyomban hanyatt esett, s soha többé nem mozdult. A lány bólintott, s arcára elégedett kifejezés ült ki. Cseppet sem viselte meg a gyilkosság; ahhoz már túl sokat követett el, hogy nagy hatást gyakorolhasson rá az iménti. Különben, áldozata még csak nem is ember volt, hanem egy büdös szörny.
A troll után következő akadály teljesen szagtalannak bizonyult, aminek szaglósejtjei jobban örültek, mint eddig bárminek. A szobában mindössze egy asztal árválkodott, rajta pedig hét darab, különböző méretű és alakú palack álldogált. Amint Kirsten közelebb lépett hozzájuk, pillantása megakadt az üvegek mellett elhelyezett pergamendarabon. Ez egy vers – állapította meg, átfutva a leírtakat. A szerző – akinek kilétét homály fedte, ugyanis erősen kételkedett benne, hogy Piton professzorban egy költő lakozik – négy jótanácsot fogalmazott meg művében. A szőke hajú soha, egy percig sem járt mugli iskolába – éppen ezért a matematika tudományában sem mélyedt el jobban, mint amennyire az egy boszorkánynak szükséges volt. Ez pedig a négy alapműveletnél alig jelentett többet. Hiányosnak gond nélkül nevezhető tudása ellenére jó logikával rendelkezett, ahogy arra most rájött. Történetesen a vers négyszeri elolvasása elegendőnek bizonyult számára a rejtvény percek alatti megfejtéséhez. Kiszűrte a három mérget, a kettő bort, majd a maradék kettő üvegre fordította figyelmét. Az egyik visszaküld, a másik előre – írta a vers, és Kirsten egy pillanatig sem gondolkodott, melyiket válassza. Egy hajtásra kiitta azon palack tartalmát, mely az előtte álló utat elzáró fekete tűzön vezetett át. Megborzongott, amint a folyékony jégnek tűnő folyadék szétáradt a testében; ez az érzés messze túltett az első korty fehér üröm likőrnél érzetten is. Határozott léptekkel indult el a tűz felé, meg sem fordult a fejében, hogy baj lehet. Bízott benne, hogy jól döntött, amikor kiválasztotta az üveget, melynek tartalmát megitta. S bebizonyosodott, nem tévedett ezzel kapcsolatban. Mindössze jóleső simogatásnak érezte, ahogy a fekete lángok nyaldosták testét, miközben átlépett köztük.
Beért a Követ rejtő szobába. A helyiség berendezését egyes egyedül a tükör alkotta, így máshoz nem fordulhatott segítségért. Kirsten egyre biztosabb lett benne, elvesztette az időérzékét. Úgy érezte, mintha már egy örökkévalóság óta állt volna mozdulatlanul az üveglap előtt, tulajdon tükörképében gyönyörködve. Fekete talárja tökéletesen elrejtette karcsú alakját, csuklyája pedig elfedte rendkívül világos szőke haját. Egyedül szürkéskék szeme világított ki alóla, mely – mint arról a tükör hűségesen tudósított – egyre inkább elsötétült a dühtől.
Nem akarta elhinni, hogy eddig eljutott, ennyi akadályon átverekedte magát, és most egy egyszerű tükör áll az útjába. Vagyis, pont ez az: nem egyszerű tükör. Nyilvánvaló volt számára, hogy nem ok nélkül került ide. Mint azt Mógustól megtudta, a rejtekhely kialakításában résztvevő összes tanár elhelyezett egy bűbájt a Bölcsek Köve védelmére. Mivel kollégája még arra is hajlandónak bizonyult, hogy felsorolja őket név szerint, a lány hamar rájött, mindegyikük varázslatán átjutott. Tehát ebben a szobában van elrejtve a Kő. De hol? A tükörben lenne? – ráncolta homlokát a csuklya jótékony takarásában, ahogy a leglogikusabbnak tűnő gondolat eszébe ötlött. Mit kéne tennem, hogy megszerezhessem? Törjem össze az üveget?
Véget vetve önmaga nézegetésének, behunyta szemét. A helyiség néma csendjébe mély, reszkető sóhaj hasított. Ezzel egyidőben könnyek csordultak ki szeméből, elkövetkező sírásának előfutáraként. Némán zokogott; az egyetlen zaj, amit keltett, a súrlódó anyagé volt, ahogy lecsúszott a földre. Nem értette, mi ütött belé. Ritkán fakadt sírva, és akkor is gondosan ügyelt rá, senki se lássa meg. Hiába, aranyvérű lánynak született, s akként is nőtt fel; egy életre megtanulta, a könnyek a gyengeség beismerésével érnek fel. Ő pedig nem engedhette meg magának, hogy gyenge legyen. Voldemort szövetségeseként nem.
Próbálta megtörölni arcát és abbahagyni a sírást, azonban kénytelen volt szembesülni vele, könnyei önálló akarattal rendelkeznek. Így hát nem tehetett mást, mint hogy engedje, hogy sebes folyókként csorogjanak végig orcáján. Mindeközben azt sem tudta, pontosan mi váltotta ki belőle ezt a hatást. A dühbe hajló kétségbeesése, amiért nem sikerült megszerezni a Bölcsek Kövét? Esetleg a Nagyúr kínzóátkaitól való félelem? Vagy netán a felismerés, miszerint a Kő segítségével Voldemort egyelőre nem nyerheti vissza eredeti alakját? Ez utóbbi felvetésnek már a puszta gondolatától is erősebben kezdte fojtogatni a sírás. – Nem nekem kell ez a kurva Kő – artikulálta hang nélkül. – Hanem Voldemortnak. Ha nem adom oda neki... életben hagy, nem arról van szó. Kellek neki. De akkor ki tudja, mikor látom viszont Őt. Vagy viszontlátom-e egyáltalán.
Szemét kinyitva, saját bús tekintetével találta szembe magát. Nem változtatott testhelyzetén, maradt a földön ülve, lábát maga alá húzva. Sírása időközben alább hagyott, csak a lelkében érzett üresség maradt meg utána. Most mi lesz? – Ez az egyetlen kérdés járta be elméje minden zugát, választ viszont nem talált rá. Ennek ellenére egy másodpercig sem szakította el pillantását az üveglaptól, mintha tükörképe megoldást kínálhatna gondjára. Évtizedeknek érződő perceken át szemezett a földön kuporgó önmagával, ám hirtelen megváltozott a szeme elé táruló látvány. Történetesen tükörképe elmosolyodott, s felé nyújtotta karját, megmutatva az álmélkodó lánynak a markában tartott vérvörös követ. Kirsten alig akart hinni a szemének. Úgy vélte, az agya tréfálta meg csupán, mivel pontosan tudta, mennyire vágyott rá. Sejtését megerősítette, amikor egyet pislogott, s a kő már el is tűnt. Kirsten csalódottan sóhajtott fel; ezután még rosszabbul érezte magát, mint eddig. Vajon ez is Dumbledore zseniális gondolata volt? Hogy megmutatja nekik a Követ, hogy lássák, mit nem fognak megkapni? Hogy még fájdalmasabb legyen, mert érzik, a közelében járnak, mégsem érhetik el?
Ekkor azonban újabb meglepetés érte. Váratlanul az az érzése támadt, mintha egy nehezebb tárgy esett volna a kezébe. Odanézett, s szemöldöke azonnal minden addiginál magasabbra emelkedett. A vérvörösen ragyogó Bölcsek Köve hevert a tenyerében. Sikerült – dolgozta fel tőle szokatlan lassúsággal a történteket. Miután valamelyest úrrá lett első döbbenetén, széles mosoly ült ki az arcára. Ajkához emelte a követ, s gyengéd csókot nyomott rá. – Újra együtt leszünk – suttogta, mikor elvált tőle. Megkönnyebbült kuncogás szakadt ki belőle, ahogy lassan feltápászkodott. A tükörre többé egy pillantást sem vesztegetve indult el kifelé a helyiségből. Jobbjában végig görcsösen szorongatta a Bölcsek Kövét – a boldog jövője zálogát.
Lily hozta a hírt.
– Mógus vár az irodájában, Val – jelentette be, megállva azon fotel mellett, ahol a szóban forgó lány üldögélt. A fekete szemű csodálkozva szakította el pillantását a kezében tartott sötét varázslatok kivédése könyvtől, s nézett fel rá. El sem tudta képzelni, mit akarhat tőle SVK tanára, ráadásul este. Sosem kedvelte a férfit, azt követően pedig kifejezetten utálta, hogy kiderült róla, a Bölcsek Köve ellopására törekszik. Mindez azonban nem változtatta meg a véleményét. Noha az órákon barátságosnak nem nevezhető, sőt egyenesen sötét pillantásokat vetett rá, nem árulta el senkinek, mit tudott meg. Elvégre, ki hitte volna el, hogy egy elsőéves diák hallotta egyik tanára gondolatait? Az az ötlet pedig egy pillanatra sem bukkant fel agyában, miszerint ő majd szemmel tartja a professzort. Nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy rájöjjön, képtelen lenne meggátolni Mógust bármiféle terv végrehajtásában. Még természetmágusként is.
Hiába mondta Laney, hogy erős boszorkány, aki nagy varázserővel rendelkezik; jelen esetben nem tehetett semmit. Ha úgy is döntött volna, kinyitja a száját, akkor sem vehette volna biztosra, hogy a kívánt hatást éri el vele. Azaz az igazgató nem távolítja el Mógust a diákok közeléből, hanem meghagyja tanári pozíciójában. Valentinának nem esett nehezére elképzelni, hova vezetett volna, ha elmeséli a történetet – példának okáért – házvezető tanárának. McGalagony professzor ugyanúgy nem vette volna komolyan a dolgot, mint mugli kollégája a lány általános iskolájában. (Az, akihez osztálytársai bántalmazása miatt fordult.) S igazából ezen nem is lehetett volna meglepődni. Elvégre, Mógussal évek óta dolgoztak együtt, minden gond nélkül. Legalábbis Valentina erre következtetett abból, hogy nem hallott más pletykát a férfiról, csak a turbánjából áradó szagra vonatkozókat. Emiatt tartotta rendkívül valószínűnek, hogy a szava mit sem érne Móguséval szemben. Egyik oldalon a Roxfort megbecsült professzora állna, a másikon pedig egy elsőéves kislány. Nem tartott sokáig rájönnie, kinek hinnének.
Valentina ezen vélekedése vezetett oda, hogy a varázslóképző falai között Halloween óta nem nőtt azok száma, akik tudatában lettek volna Mógus árulásának. A lány barátait sem avatta be: még Trevort sem, annak ellenére, hogy az utóbbi hónapokban minden szabadidejüket együtt töltötték. Mivel a Corival való nézeteltérése azóta sem rendeződött, a lány elkezdte hozzászoktatni magát a gondolathoz, miszerint egykori barátai közül kizárólag a fiú maradt meg neki. Éppen ezért tartotta magában októberi élményét: nem akarta, hogy az őt körülvevő zűrök hallatán Trevor kerülni kezdje. Mindennek dacára, nem Valentina volt az egyetlen, aki ismerte Mógus titkos célját. Piton szintén tudott róla, ami a lányt mérhetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el. Ő is SVK-t akart tanítani – jutott eszébe a diákok között nyílt titoknak számító tény. Biztos nagyon ért hozzá, különben nem jelentkezett volna. És hűséges Dumbledore-hoz… az iskolához. Magától is gyanakodni kezdett Mógusra – idézte fel a sötét varázsaltok kivédése tanára gondolataiból megismerteket. Hiszen utánament a harmadik emeleti tiltott folyosóra, hogy megakadályozza a Bölcsek Köve ellopásában. Meg fogja védeni a követ ezután is. – Így nyugtatgatta magát Halloween óta. S tevékenysége sikeresnek bizonyult, ugyanis június közepére már szemernyi kétsége sem maradt efelől.
– De miért? – érdeklődött a fiú, felvonva szemöldökét. – Június eleje óta nincs is óránk vele.
– Nem mondta. Csak azt, hogy Val sürgősen keresse fel az irodájában. Talán a holnapi SVK vizsgáról akar vele beszélni, vagy nem tudom – vonogatta tanácstalanul a vállát Lily.
– Akkor jobb, ha megyek – állt fel Valentina, s Trevor felé nyújtotta annak tankönyvét. – Sajnos egyedül kell folytatnod a tanulást. De talán menni fog – vágott mélységesen szomorú arcot.
– Nem biztos – biggyesztette le ajkát a fiú, s sikerült szemébe is szomorúságot költöztetnie, amint visszavette könyvét. Lily halkan felkuncogott; elég jól ismerte már őket ahhoz, hogy tudja, eme párbeszédet nem kell komolyan venni.
– Esetleg átvehetem a helyedet, Val – nyögte ki, miután valamelyest visszanyerte komolyságát. – Már ha van rá igény – nézett sokatmondóan Trevorra. A fekete szemű figyelmét nem kerülte el a lány arcára eközben felkúszó pír, mely halvány rózsaszínre színezte elképesztően világos arcbőrét. Zavarban van – vonta le a következtetést, ami tőle nem is állhatott volna távolabb. Őt már az év elején is nyugalom és biztonságérzet töltötte el a fiú közelében, s ez azóta sem változott meg.
Trevor vagy nem vette észre, milyen hatást váltott ki a lányból, vagy csak nem tette szóvá – Valentina nem tudta eldönteni. Rá jellemző, barátságos mosolyát villantotta a lányra, mielőtt válaszolt volna. – Ha már így felajánlottad, akkor igen. Van rá igény. Segíts, légyszi!
– Oké – zuttyant le Lily fülig érő szájjal a nemrég felszabadult fotelbe. Átvette a fiútól annak tankönyvét, s lapozgatni kezdte. A kötet közepe táján megállt, majd feltette első kérdését: – Mik az emberi értelemmel rendelkező gonosz lények?
Trevor erős gondolkodásba kezdett, mely az átlagosnál hosszabbnak bizonyult. Valentina élt a gyanúval, ennek az az oka, hogy azon az órán, amin eme anyagrészt vették, kellemesebb elfoglaltságot talált magának. Hiába, ő mindig igyekezett figyelni, és erre barátját is rábeszélni, de nem mindig járt sikerrel. Trevort olykor még a tanterem függönyén mászó poloska is jobban érdekelte annál, amiről tanára szónokolt éppen. Erre a legjobb példát a mágiatörténet és pont a sötét varázslatos kivédése órák szolgáltatták.
– Kettő van belőlük. Mindketten V-betűsek, és szoros kapcsolatban állnak a vérrel – segített Lily, a tankönyv lapja és Trevor között járatva pillantását.
– Vérfarkas, vámpír – jött rá a fiú.
– Oké. Akkor most mesélj egy kicsit a vámpírokról. Tudod, még sosem hallottam róluk – vigyorodott el a lány.
– Nos, Lily, a vámpírok vérrel táplálkoznak. Jellemzőjük a megnyúlt szemfog, a hegyes, visszahúzható karmok. A napfényt kerülik, különben előbb csillogni, aztán hámlani kezd a bőrük. Vámpír kétféleképpen lehet az ember: vagy annak születik, vagy harapás útján azzá válik. A hatvanas években Nobby Leach mágiaügyi miniszter rendelte el a kiirtásukat. Utódai szintén ki akarták pusztítani a vámpírokat. A jelenleg uralkodó idióta... vagyis, mágiaügyi miniszterünk azt mondja, már egy vérszívó sem létezik – javította ki magát Lily elkerekedő zöld szemét látva. Valentina viszont pontosan tudta, ez távolról sem volt nyelvbotlás; Trevor barátjaként jól ismerte a fiú hozzáállást Cornelius Caramel miniszter úrhoz. Márpedig ezt a legkevésbé sem lehetett pozitívnak nevezni, sőt.
– Tök jó, de azért a véleményedet a politikáról ne közöld a vizsgán. Ha nem muszáj – nevetett fel Lily, s eme hang Valentina eszébe juttatta, igazság szerint máshol kéne lennie. Hosszú percek után most először tűnt fel neki, még mindig a klubhelyiség közepén álldogál, osztálytársnőjén felejtve a pillantását. Olyannyira belefeledkezett a hátközépig érő, rézvörös hajzuhatag tanulmányozásába, hogy teljesen kiment a fejéből, Mógushoz indult. Természetmágusi ösztönét túlságosan marasztalta a harmónia, ami Lily és Trevor együtteséből áradt. Ugyanakkor biztosra vette, ezt Mógus nem fogadná el a késedelem okaként. Így hát gyorsan pótolta lemaradását, noha egyetlen porcikája sem vágyott a professzorral való társalgásra. Azon nyomban elszakította tekintetét Lily és Trevor párosától, és sietős léptekkel a portrélyuk felé indult.
– Te meg mégis hova készülsz? Fél tíz van, fél óra múlva takarodó! – szólt utána a Kövér Dáma, mikor lábai földet értek a festmény túloldalán. Morgolódása rögtön a májusi eset emlékét idézte fel Valentinában; azt, amikor Brooklyn hívásának engedelmeskedve az erdőbe rohant. Azóta egyszer sem fordult elő, hogy a vacsorát követően ne ment volna fel a Griffendél-toronyba, s maradt volna ott másnap reggelig. Hiába, mióta június elején beköszöntött a vizsgaidőszak, alig jutott eszébe olyasmivel foglalkozni, ami nem valamelyik tantárgy tananyagához kapcsolódott.
– Mógus professzor beszélni akar velem – szólt hátra a Dámának a válla felett, egy pillanatra sem állva meg. A mágikus festék segítségével életre keltett hölgy hümmögött, mintha nem tudná eldönteni, higgyen neki vagy sem. Valentina nem várta meg az ítélethozatalt, hanem gyors léptekkel távozott a portré látóteréből. Még mindig nem jött rá, mit akarhat tőle Mógus, ennek ellenére meg sem fordult a fejében, hogy nem engedelmeskedik a hívásának. Hiába volt unszimpatikus a lánynak, hiába árulta el az iskolát, változatlanul a Roxfort professzorai közé tartozott. S mint ilyennek, szót kellett fogadnia.
Azonban, ha igazán őszinte akart lenni, a háta közepére sem kívánta ezt a kiruccanást tanára irodájába. Sokkal szívesebben töltötte volna az idejét Trevor, de elsősorban inkább a Sötét varázslatok kivédése tankönyv társaságában. Noha minden órán figyelt és jegyzetelt, rettegett a másnap esedékes vizsgától. Szerette volna az utolsó estét – esetleg éjszakát is – tanulással tölteni, ebben viszont a hirtelen jött program megakadályozta. Mint az összes eddigi vizsgája előtt, így most is megállapította, az égvilágon semmit sem tud. Persze, mindig ezt mondod – felelt neki egy kis hang az elméje mélyéről. – Képes vagy napokig a sírás határán állni emiatt. Általánosban is minden dolgozat előtt azt hajtogattad, halvány lila gőzöd sincs az anyagról. Aztán meg mi történt legtöbbször? A te dolgozatod lett a legjobb az osztályban. A matektanárod is megmondta: szorult helyzetedben csodálkozni fogsz, mennyi mindenre emlékszel.
Valentina őszintén kételkedett benne, hogy ez jelen esetben is így történne. Felhasználva a tanára irodájába vezető út perceit, megkísérelte felidézni a nemrég tanultakat. Az igazi pánik csak akkor tört rá, amikor szembesült vele, semmi sem jut eszébe. Nem – tátogta maga elé riadtan. Negyed órája még a tankönyvet olvastam! Most viszont semmi sem jut eszembe. Ez meg hogy lehet? – torzult el az arca, a kitörni készülő sírása előjeleként. Szerda óta megállás nélkül tanulok! Miért nincs semmi eredménye?
Kisvártatva már szaporán hulló könnyei homályosították el látását. A jóvoltukból létrejövő fátyolon a lány alig látott át; csak nagy nehezen ismerte fel, merre jár éppen. Ez pedig jelentős problémát okozott egy olyan útvonal esetében, melyet sosem tett meg korábban. Márpedig jelen esetben ebben a cipőben járt. A tanév kezdete óta egyetlen alkalommal sem fordult meg Mógus irodájában, s azt is mindössze háztársai beszélgetéseiből tudta, hol található. Ennélfogva jókora koppanás kíséretében esett le az álla, amikor egy ajtó elmosódott képét pillantotta meg, melyen a következő felirat állt: Quirinus Mógus professzor. Valentina oly hirtelen mozdulattal emelte fel kezét, mintha szúnyog csípte volna meg. Sietősen letörölte arcáról a könnyeit, magában alázatos fohásszal fordulva Merlin felé, kérve őt, intézze el, hogy a sírásnak semmiféle nyoma ne látszódjon rajta. Mélyet lélegzett, remélve, a levegővel együtt a bátorság is eltölti. Majd – akár a katona, aki egy bevehetetlen várat készül megrohamozni – határozottan bekopogott.
A takarodó vészes közelsége miatt a folyosón néma csend honolt, így semmi sem gátolta meg, hogy hallja a közeledő léptek zaját. Alig egy szempillantásnyi idő múlva kinyílt az ajtó, s a lány szembe találta magát Mógussal. – Áh, Kinley kisasszony, csa-csa-csakhogy itt van. Ta-ta-talán ho-ho-hosszú volt az ideve-ve-vezető út? – A férfi nevetéséből Valentina idegességet vélt kihallani. Noha ez Mógus jellemvonásai közé tartozott, ösztöne mégis azt súgta neki, valami nem stimmel.
Azonban a kettejük közt fennálló professzor-diák viszony nem tette lehetővé, hogy megtudakolja, mi áll ennek hátterében. A lány sejtette, nem lenne tanácsos Mógus magánélete iránt érdeklődnie; az általános iskolában úgy tapasztalta, a legtöbb tanár nem szereti ebbe beavatni diákjait. Így hát lenyelte kikívánkozó kérdését, és amikor a férfi félrehúzódva utat engedett neki, belépett a szobába. Nem tudta megállni, hogy ne nézzen körül. Azt nem mondhatta, hogy a lakosztály különösebben kellemes hangulatú helyiség lett volna. Nem akad benne semmi, ami otthonossá tehette volna: színskálája a szürkében, illetve a feketében merült ki, személyes tárgyaknak pedig nyomát sem látta. Igaz, nem is volt ideje hosszabb megfigyelést folytatni, ugyanis Mógus becsukta az ajtót. Valentina szívét vasmarokkal szorította össze a félelem. Csak arra tudott gondolni, belépett a szörnyeteg barlangjába, aki eltorlaszolta mögötte a bejáratot. Ám – még mielőtt ennél is jobban úrrá lehetett volna rajta a félelem – Mógus belekezdett mondókájába. – Bi-bi-bizonyára érdekli, mi-mi-miért hi-hi-hivattam ide. Nos, az az i-i-igazság, hogy felfi-fi-figyeltem rá, mennyire te-te-tehetséges boszorkány maga. Én a-a-adhatok Önnek egy le-le-lehetőséget, hogy a leg-leg-legerősebb má-má-mágusok egyike legyen. Me-me-messze fe-fe-felülmúlva minden osztály- és évfo-fo-folyamtársát. Mi-mi-mit szól ho-ho-hozzá?
Valentina szinte hallotta az agyában dolgozó fogaskerekek szapora kattogását. – Úgy tudtam, a vizsgákon nem segíthetnek a tanárok – jegyezte meg tétován. Bizonytalansága abból fakadt, hogy nem volt benne biztos, Mógus valóban arra gondolt, ahogy ő értelmezte a szavait. Segíteni akar nekem a vizsgán? – kerekedtek el fekete szemei. Sosem puskáztam vagy másoltam valakiről. A saját tudásomból írtam általánosban is a dolgozatokat, most is abból szeretném. Vagy nem is erre gondolt? Félreértettem?
Mint az kisvártatva kiderült, Mógusnak teljesen más járt a fejében, mint ami Valentinának eszébe jutott a szavait hallva. – Nem-nem, én nem erre go-go-gondoltam – sietett őt megnyugtatni a férfi, s hangjában még inkább megnövekedett az idegesség mértéke. – Bár igaz, ami igaz, a jö-jö-jövőbeni vi-vi-vizsgáin is jól jöhet. Bi-bi-biztosra ve-ve-veszem, a ta-ta-tanulmányi eredménye je-je-jelentősen ja-ja-javulna. Nem le-le-lenne olyan do-do-dolgozat, amit ne száz szá-szá-százalék fö-fö-fölé írna.
A lány elgondolkodva harapott ajkába. Egyetlen porcikája sem vágyott bármiféle ügyletre egy bűnözővel. Márpedig Mógus az volt, hiszen el akarta lopni a Bölcsek Kövét, betört a Gringottsba – és kifosztotta volna az egyik széfet, amennyiben nem aznap ürítik ki azt. A férfi veszélyes volt, noha ezt ránézésre senki meg nem mondta volna róla. Valentina érezte a belőle áradó sötétséget, ám ez sem könnyítette meg döntését. Ugyanis nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy rájöjjön, tanulmányi eredményének javulása micsoda hasznot hozna számára. Régen megfigyelte már, nagynénje mennyire sokat vár el tőle. Gyakran érezte úgy, lehetetlenség megfelelnie neki, a mostani viszont nem tartozott ezen pillanatok közé. Elvégre Diane miféle hibát találhatna abban, ha minden dolgozatát száz százalék fölé írja? Semmilyet – vélte a lány, s ez vezetett oda, hogy komolyan fontolóra vette tanára ajánlatát. Minél tovább gondolkodott rajta, annál jobban tetszett neki az elképzelés, miszerint ő lehetne a legjobb az osztályában, sőt az egész évfolyamon. Ezzel végre-valahára, ennyi év után, kivívhatná nagynénje elismerését. Eme gondolat valahogy képesnek bizonyult a Mógus személyével kapcsolatos aggályai háttérbe szorítására. Csak az ajánlat előnyei jártak fejében, mikor meghozta döntését.
– Élnék a lehetőséggel, tanár úr – nyögte ki, s biztosra vette, zavarában a kis lábujjától egészen a füle hegyéig elvörösödött.
– Na-na-nagyszerű! – Mógus hangjában az idegesség helyét lelkesedés vette át. – Tu-tu-tudtam én, hogy jó dö-dö-döntést fog ho-ho-hozni. Vi-vi-viszont... nem ez a me-me-megfelelő hely a ré-ré-részletek me-me-megbeszélésére. – Sötét szemét egy pillanatra sem szakította el Valentináétól; oda se nézve nyomta le azon ajtó kilincsét, mely előtt idáig állt.
Az ajtó éktelen nyikorgás közepette nyílt ki, s ez a hang tőrként hasított a lassacskán nyugovóra térő Roxfort csendjébe. Mógus nem mozdult; szemöldökét felvonva mintegy szavak nélkül kérdezte a lánytól, követi-e. Mit meg nem teszek érted, nénikém – szusszantotta Valentina halkan, majd pár lépéssel a férfi előtt termett. Ahogy felnézett a nála több mint egy fejjel magasabb tanárára, csak remélni tudta, amaz nem lát a szemében félelmet. Mindenesetre nagyon igyekezett, hogy hangja magabiztosan csengjen, amikor megszólalt: – Akkor menjünk olyan helyre, ami megfelelő.
Mógus szeme vidáman csillant meg és szája sarka gyanúsan felfelé görbült: – Ez e-e-esetben kö-kö-kövessen, ki-ki-kisasszony – fordított hátat a lánynak, s lépett ki az ajtón. Valentina pedig annak ellenére követte, hogy gyomra görcsbe rándult a félelem hatására. Egész testében kirázta a hideg, ha csak arra gondolt, egy bűnöző társaságában időzik éppen. Az, hogy nem érezte magát biztonságban, enyhe kifejezés volt arra, amit érzett. Betört a Gringottsba... Vajon ölni is képes lenne? Aztán a Mógusból áradó sötétségre gondolt, és egyszeriben biztos lett a válaszban. Igen, megtenné – döbbent rá, s ez a felismerés sem bizonyult éppen megnyugtatónak. Olyannyira nem, hogy – bár eddig nem tette – a lány szabályosan rettegni kezdett Mógus közelében. Ugyanakkor... tagadhatatlanul szüksége volt a férfi segítségére. Hiszen saját erejéből nyilvánvalóan nem volt képes megfelelni nagynénje elvárásainak.
Ezt a nővel nemrégiben lefolytatott levelezése tökéletesen bizonyította. Történetesen a tanév utolsó átváltoztatástan dolgozatát kilencvennégy százalékosra írta meg, kivívva ezzel McGalagony dicséretét. Mint a tanárnőtől megtudta, a griffendélesek közül ő érte el a legjobb eredményt, valamint a hollóhátasok közül is csak Lena Freegard múlta felül. Ennek megfelelő büszkeséggel foglalta bele az esetet a következő Diane-nek címzett levelébe. Nagynénje válaszát látva azonban nem akart hinni a szemének. Ha így folytatod, lemondhatsz róla, hogy a te vizsgaeredményed legyen a legjobb. Azzal pedig ne takarózz, hogy a többiek dolgozata a tiédnél is rosszabbra sikerült. Mint azt már jó párszor elmondtam (és még el is fogom), engem nem érdekelnek a többiek. Te csak magaddal törődj! Ezek után a lány már hiába is védekezett volna azzal, hogy az átváltoztatástan a leginkább embert próbáló roxforti tantárgy. Pedig ez nem pusztán a saját véleménye volt, hanem minden háztársáé is, akit csak hallott a tantárgyak nehézségéről beszélni.
Ám ismerte már annyira nagynénjét, hogy tudja, a boszorkánynak egyes egyedül a legjobb volt elég jó. Éppen ezért biztosra vehette, ha minden dolgozatát száz százalék fölé írná, azzal boldoggá tehetné. Hiszen egy – példának okáért – száztíz százalékos átváltoztatástan témazáróba hogyan is köthetne bele? Sehogy. Azt mondaná, hogy ügyes vagyok, amikor a jegyemről számolok be. Ahogy elképzelte nagynénje elégedett mosolyát mindeközben, melegség áradt szét testében. Mióta az eszét tudta, azóta erre vágyott. Így aztán most, hogy lehetősége adódott rá, feltett szándéka volt mindent megtenni, csak hogy végre kivívja Diane elismerését.
Nagynénje büszke mosolya lebegett lelki szemei előtt, illetve elégedett hangja csengett a fülében, miközben engedelmesen követte Mógust. Útjuk során egyetlen szó sem hangzott el köztük; még akkor se, amikor a folyosóügyeletet teljesítő prefektus mellett haladtak el. A hollóhátasok egyenruháját viselő fiú nagy szemeket meresztett kettejüket megpillantva, ennek ellenére csendben maradt. Valentina élt a gyanúval, miszerint nem merte kétségbe vonni egyik tanára döntését azzal, hogy rákérdez, mit keresnek ilyen kései órán a folyosón. A fiún kívül egyetlen lélekkel sem találkoztak, míg eljutottak a bejárati csarnokig. Ekkor azonban megtört a csend. – Hova megyünk? – vonta fel a lány némileg értetlenül a szemöldökét, mikor Mógus kilökte a szabadba vezető kapu egyik szárnyát.
– Ma-ma-majd me-me-meglátja! – érkezett a felelet. Talán tévedett, de úgy látta, mintha a férfi sötét szemében élvezet csillant volna meg. Valentina beletörődve bólintott, bár cseppet sem tetszett neki ez a titokzatosság. Legszívesebben azon nyomban visszatért volna a Griffendél meleg klubhelyiségébe, ám tudta, ezzel egy rendkívüli lehetőséget szalasztana el. Ezért inkább további kérdezősködés nélkül követte Mógust, s csak magában töprengett azon, vajon merrefelé vezethet útjuk. Eme kérdés pedig annál jobban fúrta oldalát, minél messzebbre távolodtak el a kastélytól. Amikor beléptek a Tiltott Rengetegbe, Valentina szívébe a korábbinál jóval határozottabban hasított bele a félelem. Érezte az erdőben uralkodó feketemágiát, melyhez képest a Mógusból áradó sötétség szinte semmi volt. Akár egy ellensége elől menekülő, riadt vadállatnak, neki is kistányérméretűre tágult a pupillája. Miért hozott ide? Talán meg akar ölni? Ennél jobb helyet nem is találhatna rá...
Szeme sarkából Mógusra pillantott, aki azonban le sem vette tekintetét az előtte álló útról. Mivel ösztöne minden egyes másodpercben a menekülést szorgalmazta, kétségbeesetten igyekezett a józan eszére hallgatni. Ez hülyeség, nem fog megölni. Nem teheti meg. Mégiscsak a Roxfort tanára, én pedig a diákja vagyok. Nem gyilkolhatja le a tanítványait. És különben is, miért tenné? Egészen eddig semmi kapcsolatom nem volt vele tanítási időn kívül. Az óráin pedig pont úgy viselkedtem, mint bármelyik másik tanárén. Nincs semmi oka végezni velem. Nem tudom miért hozott ide, de biztos nem azért.
Arra, hogy Mógus miért a Tiltott Rengeteget választotta a részletek megbeszélésének helyszínéül, nem derült fény. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak az erdőben, ahol a fák már olyan sűrűn nőttek, hogy egymásba boruló lombkoronájuktól nem lehetett látni az eget. Június közepéhez illően, kellemesen meleg volt az idő, a közelgő éjjel dacára is. Valentina enyhe fuvallatot érzett talárjából kilógó porcikáin, és kíváncsian szagolt bele a levegőbe. Édeskés virágillat kúszott az orrába, mire ösztönösen elmosolyodott. A már-már idillinek nevezhető pillanat azonban megtört, mikor a gyenge szellő számára érthetetlen szavakat sodort felé. Arcára meglepettség ült ki, s azonnal Mógusra nézett, hogy lássa, mit szól a dologhoz. Fekete szeme még jobban elkerekedett, ahogy észrevette a férfi fülig érő vigyorát. Menekülj! – kiabálta a fülébe természetmágusi ösztöne, immáron a józan eszével kiegészülve. Azonban, még mielőtt a lány egyáltalán végiggondolhatta volna, szót fogad-e nekik, Mógus felé fordult. – O-o-oda kell me-me-mennünk.
– De miért? – kérdezett vissza reflexből, választ viszont nem kapott. Mógus egyetlen szó nélkül a hang forrása felé indult, Valentina pedig követte. Maga sem tudott rájönni, mi okból. Talán félt, hogy magára marad éjszaka a Tiltott Rengetegben? Esetleg a szíve legmélyén kíváncsi volt, kinek a száját hagyták el eme szavak? Túlságosan is sok lehetőség volt, nem tudott választani közülük. Csak azt tudta biztosra, hogy Mógustól alig lemaradva hagyta el a fák sűrűjét, s lépett ki az aprócska tisztásra. Noha igyekezett a lehető leghalkabban lépkedni, úgy tűnt, nem járt sikerrel: rögvest egy szürkéskék szempárral találta szembe magát.
A lány, akit azelőtt soha életében nem látott, felvonta szemöldökét. Eme gesztus meglepett arckifejezést kölcsönzött neki, miközben szemernyit sem vesztett hűvös megjelenéséből. – Nocsak, nocsak – dobta hátra hosszú haját, mely a szőkének egy szinte már fehérnek nevezhető árnyalatában pompázott. – Végre-valahára képes voltál teljesíteni a feladatodat, Mógus? Bevallom, megleptél. Már kezdtem azt hinni, te nem is akarod, hogy a Mester visszatérjen, azért késlekedsz. Hiszen egy hónapja ígérgeted, hogy elhozod.
Valentina nem tartotta magát buta lánynak, jelen esetben viszont mégsem volt képes rájönni, miről van szó. Vele ellentétben Mógus pontosan tudta; erről árulkodott a lány szavai hallatán résnyire összeszűkülő szeme. – Tudod, vannak egyéb elfoglaltságaim is – szólalt meg gyűlölettől izzó hangon, ám szokásos dadogása nélkül. A lány már ezt is furcsállta, de igazándiból gyanakodni csak akkor kezdett, amikor a férfi ugyanígy folytatta. – Sajnálom, amiért megfosztottalak az örömtől, hogy árulóként kivégezz. Jól tudom, micsoda boldogságot okozott volna ez neked.
Ezek őrültek – állapította meg Valentina. Mógus mindenkit átvert a Roxfortban, még a dadogása is csak színjáték volt. Elterelés, hogy senki se gyanakodjon rá, miközben annak a Kirstennek a parancsait teljesíti. Én is bedőltem neki… elhittem, hogy segíteni akar. Pedig csak ki kellett hoznia a Tiltott Rengetegbe, mert a Mester azt parancsolta.
Ez volt az a pillanat, melyben elhatározta, engedelmeskedni fog nem szűnő késztetésének. Azon nyomban sarkon fordult, hogy sietősen távozzon, egy utána nyúló kéz viszont megakadályozta ebben. Mógus szinte játszi könnyedséggel rántotta vissza, majd csuklóját szorítva tartotta maga mellett. Valentina felszisszent a karjába nyilalló fájdalomtól, ám a férfi nem engedte el. Sőt, ami azt illeti, még nagyobb erőt fejtett ki végtagjára. – Itt maradsz, megértetted? – sziszegte neki, a hangszínétől a lányt azonnal kirázta a hideg. Ebben a pillanatban már pontosan tudta, Mógus bármire képes lenne; akár gyilkolni is. S ez a gondolat annyira megijesztette őt, hogy mozdulatlanná dermedt tanára szorításában. – Jól van, látom, felfogtad – vonta le a következtetést amaz, s Valentina a szeme sarkából észrevette elégedett arckifejezését.
– Nem bánthatod, tudod – nézett rájuk a lány, nyilvánvalóan Mógusnak címezve szavait. A griffendéles nem tartotta lehetetlennek, hogy téved, de úgy látta, mintha a szőkeség szemében aggodalom csillant volna meg.
– Tudom-tudom, már nem is emlékszem, hányszor mondtad el – horkant fel Mógus, akár egy ideges versenyló.
– Mert neked mindent többször el kell ismételni. Nem figyelsz oda, mikor a Mester elmondja, mit vár tőled – morogta a szőke, éppen eléggé hangosan ahhoz, hogy Valentina és Mógus gond nélkül hallhassák.
– Inkább a szertartással foglalkoznál ennyit, mint velem, Kirsten – vetette oda neki Mógus. A szóban forgó lány pillantása elsötétült, ezúttal azonban sikerült megállnia, hogy vissza ne szóljon. – Hol tartasz? – fűzte hozzá, némileg barátságosabb stílusban.
– Pont ott, ahol látod – mutatott körbe Kirsten. Valentina most vette csak észre, hogy egy vöröslő folyadékkal – legrosszabb sejtelme szerint vérrel – kijelölt kör kellős közepén áll, kezében pedig egy nagyon hasonló árnyalatú, vérvörösnek nevezhető színű követ tart. Arról viszont a leghalványabb elképzelése sem volt, mi a lány terve.
Vele ellentétben Mógus szemmel láthatóan tudta. – Ne szórakozzunk tovább, térjünk a lényegre! – dörrent rá a lányra, mire Kirsten ajkai közt halk kuncogás szaladt ki.
– Ilyen felfogással komolyan sajnálom a nőidet. – A szőkét egyre jobban rázta a nevetés, ami a férfit még idegesebbé tette. Már nyitotta volna a száját, hogy mielőbbi cselekvésre sarkallja, ám Kirsten megelőzte. – Jól van, jól van, csinálom – húzta el a száját, miközben leguggolt az erdő avar borított talajára. Valentina Mógus erős szorításában figyelte, mit tesz. A lány egy pillanatra lehunyta szemét, mire egy apró üvegfiola jelent meg az üres másik kezében. Pálca nélkül és nonverbálisan varázsol – ismerte fel álmélkodva. Soha életében nem látott ilyet korábban, noha nagynénje is jól képzett boszorkánynak mondhatta magát. Hüledezésének az a pillanat vetett véget, melyben felismerte, az üvegfiola ugyanazt a vöröslő folyadékot tartalmazza, amivel a kör is íródott. – Az... vér? – esett le az álla, amivel egyidőben mérhetetlen undor töltötte el. A Roxfortban egyetlen bájitalhoz sem használtak vért; Diane-nek köszönhetően tudta, a minisztériumi rendeletek tiltották ezt. A vér a feketemágia eszköze – indokolta frappánsan nagynénje, Valentinának pedig nem volt oka kételkedni ebben. Elvégre Diane ügyvédként csak jobban ismerte a Mágiaügyi Minisztérium rendelkezéseit, mint ő.
Nem vette észre azonnal, hogy eme kérdését hangosan is kimondta. Mindössze akkor döbbent rá erre, amikor megkapta a választ Kirstentől. – De bizony, az – bólintott olyan természetesen, mintha az ehhez hasonló beszélgetések a mindennapjai szerves részét képeznék. – Méghozzá unikornisvér. Életben tartja a halandót, akármilyen gyenge is.
– Sokáig fogsz még a bűbájok gyakorlati alkalmazásáról szónokolni? – érdeklődött Mógus gúnyosan.
– Ha te nem tetted, másnak kell – rántotta meg a vállát Kirsten. Majd újra Valentina tekintetébe fúrta a magáét. A kifejezést, mely mindeközben az arcán ült, a griffendéles akár kedvesnek is nevezhette volna; amennyiben nem ezen körülmények között kerül rá sor. Így viszont, annak tudatában, hogy Kirsten és Mógus valamiféle sötét rítusra készülnek, nem tudta barátságosnak tartani a szőkeséget. Végtére is, ellenségek voltak. Hiszen ő, Valentina, nem állt Mógus oldalán, sőt ami azt illeti, elítélte a férfit a tettei miatt. Kirsten viszont minden bizonnyal éppen ellenkezőleg vélekedett – már csak azért is, mert Mógus őt szolgálta, mint azt a Valentina által hallott gondolatok pompásan bizonyították. Kirsten kínozta meg, amikor kudarcot vallott a Gringottsban. Ő volt a Mester.
Elkerekedő szemekkel nézett a változatlanul a földön guggoló lányra, akinek ez nem kerülte el a figyelmét. Széles mosolyra húzta száját, miközben fél kézzel eltávolította a dugót a fiolából. – Most már tudod, mit fogok tenni, Valentina? Vagy ez a balfasz semmit sem tanított nektek egész évben? – bökött kisujjával Mógus irányába.
– Vigyázz a szádra! – sziszegte felé a férfi, de Kirsten nem törődött vele. Szürkéskék szemét le sem vette Valentina feketéjéről, azt sugallva ezzel a természetmágusnak, valóban érdekli a felelet. Ezért aztán a griffendéles, jól nevelt gyermek módjára, válaszolt a feltett kérdésre.
– Nem, nem tudom – ismerte be, szemét a földre sütve szégyenében. Valahogy gyerekkorától kezdve rossz érzést okozott számára, ha akadt valami, amit nem tudott. S mint azt az imént nyilvánvalóvá tette, ezen tulajdonsága az évek előrehaladtával és roxforti tanulmányai kezdetével sem szűnt meg.
Kirsten viszont, úgy tűnt, nem tartja ostobának emiatt. – Akkor figyelj és tanulj! – vigyorgott rá, majd mutatóujjával óvatosan megpöckölte a fiolát. A mozdulat hatására egy vércsepp gördült ki az üvegcse vízszintesbe fordított száján, s csöppent egyenesen a vörös kőre. Aztán újabb pöccintés, újabb csepp. Bár jó pár méter választotta el őket egymástól, Valentina tisztán látta, amint a kő egyre inkább elsötétedik. Már a második csepp után elvesztette eredeti, vörös színét, de a hatodikat követően egyenesen feketének látszott. A griffendéles szeme-szája elállt a csodálkozástól, pedig ez még szinte semmi volt ahhoz képest, ami a hetedik ismétlés hatására történt.
Alighogy a vércsepp a kő felszínéhez ért, abból sűrű, fekete füst gomolygott elő. Pillanatok alatt körbevette a tisztást, elzárva mindhármukat a külvilágtól. Valentina minden apró idegszála veszélyt sejtett, amit szörnyű előérzete is megerősített. Mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, a félelem és az idegesség kettősétől remegő hangon felkiáltott: – Ne csináld! Hagyd abba!
Kirsten elszakította tekintetét a kőtől, s ránézett. – Nem tehetem – szólalt meg, szinte bocsánatkérően. – Szükségem van rá. Csak ő adhatja meg, amire vágyom.
– Ki? – kérdezte Valentina, ám erre már nem kapott választ. Legalábbis, szavak formájában nem; a szeme előtt lejátszódó jelenet viszont mindent elmondott. Történetesen a kőből újabb fekete füst tört elő, ez azonban nem csatlakozott kerítést alkotó társához. Helyette egy tömör, sötét felhőbe állt össze, melyből kisvártatva egy emberszerű alak bontakozott ki. A füstlény kíváncsian nézett körbe a tisztáson, akár egy másik világból jött idegen, aki most először jár a Földön. Amikor pillantása találkozott a Mógus által szorongatott Valentináéval, a lány egyből felismerte.
Voldemort.
A világ legnagyobb feketemágusa azt a látványt nyújtotta, mint bukása előtt. Noha Valentina akkor csupán hat hónapos volt, a régi újságokhoz fűződő bensőséges kapcsolata miatt jó pár képet látott a Sötét Nagyúrról. Ezeknek köszönhetően nem esett nehezére megmondani, kicsoda a füstből kibontakozó alak. Ugyanaz az éjfekete szem, árnyalatával a szenet idéző haj, a kígyószerű vonások... Voldemort állt előtte, ehhez kétség sem fért.
Teljes testében beleborzongott, amikor rádöbbent, édesanyja gyilkosával néz farkasszemet. Ezen felismerése kettős hatást gyakorolt rá. Egyfelől – akármennyire lehetetlennek is hangzott ez egy elsőéves szájából – legszívesebben apró cafatokra átkozta volna Voldemortot, amiért ezt tette vele. Miatta nem ismerem az anyámat – remegtek meg orrcimpái. Azonban be kellett ismernie, ezen vágyát egyszerűen képtelen valóra váltani. Biztosra vette, természetmágussága dacára alig pár perccel élné csak túl azt a pillanatot, melyben harcba bocsátkozott a Sötét Nagyúrral. Vagy ezt nem is ő dönti el? Lehetséges, hogy Voldemort ugyanúgy meg akarja ölni, mint az édesanyját annak idején?
Bár semmiféle logikus magyarázatot nem talált erre, még nem tartotta elképzelhetetlennek. Elvégre egyetlen épeszű ember sem képes rájönni, mi zajlik egy őrült fejében. Voldemort pedig tagadhatatlanul közéjük tartozott; annak, aki emberek százait, ezreit gyilkolta le, nem lehetett minden rendben az elméjében. S Valentina egy perccel sem akart több időt tölteni egy tébolyult társaságában.
Óvatosan oldalra fordította fejét, hogy megbizonyosodjon róla, mennyire figyel rá Mógus. Nagy örömére szolgált, mikor azt tapasztalta, a férfi ajkai elnyíltak, s meglepett arckifejezéssel le sem veszi szemét a Sötét Nagyúrról. Valentina ösztönösen igyekezett elképedése pillanatait a szökésre felhasználni. Akár egy láncra vert jószág, aki az őt fenyegető veszély elől akar elinalni, megpróbálta kitépni magát a férfi szorításából. Legnagyobb sajnálatára tanára idejében kapcsolt: visszarántotta, méghozzá olyan erővel, hogy a lány biztosra vette, ennek napokig látszani fog a nyoma. A heves mozdulat következtében Mógusnak ütközött, aki minden bizonnyal számított erre. Villámgyorsan megfordította a lányt, hogy az hátával simuljon neki, és torkára helyezte a jobbját. Nem szorongatta meg; éppen csak odatette, ám Valentinának ez is elegendő volt, hogy mozdulatlanná dermedjen. Rettentően dühös volt, amiért Mógus ilyen könnyedén vissza tudta fogni; gyenge kisgyermeknek érezte magát, s ezt utálta.
A kettejük közt lezajlott rövidke küzdelem Voldemort figyelmét is felkeltette. – Ereszd el! – szólt oda a harc végeztével Mógusnak.
A férfi azonban nem bizonyult készségesnek. – De uram! Mester...
Szavai hallatán Valentina fejében előbb szétesett, aztán összeállt a kép. Hát mégsem Kirsten a Mester. Nem őt szolgálta Mógus, hanem Voldemortot. Valószínűleg Kirstennel együtt – vélekedett, azonban nem volt sok ideje a kérdésen töprengeni. Ugyanis egy szempillantás múlva a Sötét Nagyúr rémisztő hangja hasított a levegőbe.
– Talán nem hallottad, mit parancsoltam? – sziszegte Mógus felé, vészjósló nyugalommal. – Engedd el, de most rögtön! Máskülönben a fejed bánja.
Közelségük okán Valentin hallotta tanára sóhaját. Akármennyire is nem értett egyet vele, a férfi végül elengedte. Ő pedig kihasználta a lehetőséget, hogy jó pár lépésnyire eltávolodjon tőle, noha ennek eredményeként közelebb került Voldemorthoz. Azt nem mondhatta, hogy nem félt, miközben a szemébe nézett a világ legnagyobb feketemágusának. Félt, ugyanakkor valami furcsa módon érezte, élete nem ezen a tisztáson fog véget érni és nem most. De ha tévedett volna.... akkor sem tehetett volna sokkal többet. A sűrű, fekete füst, mely körbevette a tisztást, immáron több méter magas fal formájában zárta el őket a külvilágtól. Valentina élt a gyanúval, miszerint nem juthatna át rajta. Máskülönben mi értelme volna a létezésének, ha nem a szertartás helyszínéül szolgáló terület elzárása a külvilágtól?
Miután amaz teljesítette parancsát, Voldemort többé ügyet sem vetett Mógusra. Helyette a griffendélesre fordította a figyelmét, tőle már gyengédnek számító hangon szólítva meg. – Gyere ide! Beszélni akarok veled.
Valentina megborzongott. Úgy érezte, a griffendélesek legendás bátorsága elhagyta, amint még közelebb sétált Voldemorthoz. Minden erejét latba vetve igyekezett rezzenéstelen arcot vágni; nem akarta, hogy anyja gyilkosa lássa rajta, mit érez. Bár, ami azt illeti, jelen pillanatban annyi különböző érzés kavargott benne, amin ő maga sem tudott kiigazodni, nemhogy egy idegen. Egyrészt kíváncsi volt, vajon mit akarhat mondani neki a Sötét Nagyúr. Ez mérhetetlen dühvel keveredett, mely újra és újra eltöltötte, ahányszor csak ránézett a szörnyetegre, aki végzett Jane-nel. Mindeközben különös nyugalom uralkodott el rajta, aminek eredetét illetően csak találgatni tudott. A halál közelségének elfogadása okozhatta? Vagy éppen ellenkezőleg, a tudat, miszerint nem fog meghalni? A lány mindkettőt egyformán valószínűnek tartotta.
– Láthatod, mivé váltam – fogott bele mondandójába Voldemort, egyenesen Valentina szemébe nézve. – Egykori önmagam árnyéka vagyok csupán. Csak akkor ölthetek alakot, ha akad valaki, aki megosztja velem a testét. Szeptember óta kissé erőre kaptam az egyszarvú vérétől, melyet Mógus ivott meg helyettem. És ha megszerzem az életelixírt, végre saját testet teremthetek magamnak. – A feketemágus arcán vigyor terült szét. – Amikor ez megtörténik, úgy térek vissza, ahogy az emberek ismertek, s rettegték a nevem! Már csak az a kérdés, akarsz-e mellettem állni ebben a pillanatban?
– Szerinted? – szaladt ki Valentina száján. Ösztönösen elé kapta volna a kezét, aztán rádöbbent, nem lenne semmi értelme. Ha Voldemort elhatározta, hogy megöli, teljesen mindegy, mit mond. Amennyiben pedig nem döntötte még el, akkor sem volt hajlandó megjátszani magát. Nem fogok mellé állni, mindent megígérni, hátha életben hagy. Inkább meghalok. Legalább találkozhatok végre anyukámmal… a túlvilágon.
– Szerintem te okos lány vagy, Valentina – érkezett a vészjósló hangú felelet. – Legalább annyira, mint Kirsten. Ő az én oldalamra állt, és neked is így kellene tenned. Különben félő, hogy esetleg úgy jársz, mint az anyád – vetett rá sokatmondó pillantást a füst-Voldemort. – Szegény Reácska, forogna a sírjában, ha most látna téged! Hát ezért adta az életét? Meg akart védeni, erre te veszélybe sodrod magad? – nevetett fel jóízűen.
A griffendéles szeme résnyire szűkült a haragtól. – Sosem támogatnám azt, aki megölte az anyámat! – kiáltott fel, saját magát is meglepve a hangjából áradó szenvedéllyel. – És biztos lehetsz benne, nem fogok segíteni, hogy újra testet ölts.
– Nincs is szükségem a segítségedre hozzá – közölte Voldemort elégedetten. – Percek kérdése csupán, és visszatérek az élők sorába.
Valentina nagy szemeket meresztett, ugyanakkor kénytelen volt megállapítani, a Sötét Nagyúrnak igaza van. Nem is olyan régen pusztán felsejlett homályos alakja a fekete füstben, az idő múlásával azonban a kép egyre élesebbé, valószerűbbé vált. Mostanra már szinte teljesen az az érzése lehetett, hogy a hús-vér Voldemort áll előtte. Amint azt megtudta, már csak pár perc, s valóban az is fog. A lány szíve hevesebben kezdett el verni. Nem hagyhatta, hogy az embernek már réges-rég nem nevezhető szörnyeteg, kinek kezéhez az anyja vére is tapadt, újra életre keljen. Nem esett nehezére rájönni, hova vezet, ha ez megvalósul. Voldemort visszatértével a világban újra eluralkodna a káosz; ugyanaz, aminek 1979 karácsonyán Jane Kinley halálával szakadt vége. Nem az ő halála, hanem Voldemort visszatérése jelentené azt, hiába halt meg az anyja. Azt pedig nem akarta, hogy Jane áldozatára az utókor a felesleges dolgok egyikeként emlékezzen. Éppen ezért, egyszerűen muszáj volt tennie valamit. De mit?
Míg józan esze kétségbeesetten kereste a megoldást, természetmágus lelke már meg is találta azt. S ami ezután történt, arra a tisztáson tartózkodók közül senki sem számított. Valentinát sötétzöld, a fenyőfák tűleveleinek színében pompázó lángok vették körbe. Lágyan ölelték körül a lányt, hideg téli éjszakákon a jó meleg takaróra emlékeztetve őt.
Noha Valentinának a leghalványabb fogalma sem volt róla, mit csinál, nem félt. Ösztönei azt súgták, ami most vele történik, egy nagyon jó dolog. Próbaképpen kinyújtotta a karját, mire a zöld lángok végigfutottak végtagján – anélkül, hogy akár csak a legkisebb mértékben is megperzselték volna. Képes vagyok irányítani – döbbent rá, s eme felfedezés hatalmas boldogságot okozott számára. Voldemort nem térhet vissza – fogalmazta meg magában célját. Behunyta szemét, és a vöröslő kőre gondolt, melyet még mindig Kirsten tartott a kezében. Amikor lelki szemei előtt megjelent a kő képe, egész testében forróság áradt szét. Szemhéja azonnal felpattant, de már csak a karját sziszegve elrántó szőkét látta, illetve a földre hulló követ. A lángok kiéhezett fenevad módjára vetették rá magukat a prédára, ott marva belé, ahol csak tudtak. A kő nem sokáig bírta a megpróbáltatásokat; nem telt bele pár másodpercbe, és éktelen sistergés kíséretében robbant darabjaira.
Pusztulása magával hozta a fekete füst megszűnését is, egyik pillanatról a másikra. Velük együtt a füstlény, vagyis Voldemort is nyomtalanul köddé vált. Ám mielőtt eltűnt volna csatlósai, illetve Valentina szeme elől, egyetlen gyors mondatra még futotta tőle. – Öljétek meg! – visította.
Nyilvánvaló volt, hogy Mógusnak és Kirstennek szánja szavait, ám közülük is csak a férfi mozdult meg. Korát, valamint neki tulajdonított fizikai állapotát meghazudtoló lendülettel ugrott neki Valentinának, egyetlen röpke pillanat alatt a lánynál teremve. – Te hülye kurva! Van róla fogalmad, mit tettél? – üvöltötte az arcába közvetlen közelről. Mielőtt a lány egyáltalán feleszmélhetett volna, a férfi tenyere máris jókorát csattant az arcán. Valentinát olyannyira váratlanul érte az ütés, hogy a hatására elvesztette egyensúlyát és a földön találta magát. Mógus azonban ekkor sem hagyta abba, hanem tovább ütlegelte a földön heverő lányt, nem törődve a testének egészét nyaldosó lángokkal.
A griffendélesből hangos ordítás tört ki, amikor Mógus ökle darabokra zúzta az arccsontját. – Dögölj meg! – kiáltotta, fel sem fogva, mit beszél, ugyanis túlzás nélkül csillagokat látott a fájdalomtól. Mintha csak ez lett volna a varázsszó, a következő pillanatban Mógus hangja is csatlakozott az övéhez egy állatias üvöltés formájában. Mivel csukva volt a szeme, nem láthatta, mi történt. A szagokat viszont érezte, így az égő ruháét, valamint a húsét is. Fájdalmai következtében már azt sem tudta, hol van, alig érzékelt valamit a külvilágból. Amikor a jellegzetes pukkanás megütötte a fülét, akkor is beletelt pár másodpercbe, míg rájött, mit jelentett ez: Kirsten távozását. Azt, hogy magára maradt Mógussal.
A férfi, noha legalább akkora – ha nem nagyobb – fájdalmai voltak, mint Valentinának, folytatta a griffendéles ütlegelését. Mikor ökle a lány légcsövére csapott le, annak csak egy hörgésre futotta erejéből. A sötétzöld lángok viszont nem gyengültek vele együtt. Erről árulkodott az, hogy Mógus minden egyes üvöltése szívet tépőbbnek hangzott, a tisztást pedig lassan betöltötte az égő hús bűze. Nem akart gyilkossá válni, sem leégetni a férfi bőrét. Csak védekezni szeretett volna támadásai ellen, aztán viszont... Mintha a lángok önálló életre keltek volna. Szorosan behunyta szemét, ám ezzel csak a látvány ellen védekezhet, a szag és a hang ellen nem. Még sokáig csengett a fülében Mógus üvöltése, a tanár bőrével érintkező tűz sistergése, valamint az égett hús bűze. Aztán, ki tudja, mennyi idő elteltével, mindhárom megszűnt. Helyüket pedig a néma csend vette át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése