Valentina mágiatörténet-tankönyve gerincébe temette orrát. Egyszerűen nem fért a fejébe, miért érezték szükségét a Mágiaügyi Minisztérium oktatásügyi részlegén összegyűlt bölcsek, hogy a diákoktól évszázadokkal korábban íródott műveket kérdezzenek vissza. Habár a Minisztérium nem szólt bele olyan mértékben a Roxfort működésébe, mint más országok a saját varázslóképzőjükébe, hozott bizonyos rendeleteket, melyek betartását elvárta. Ezek közé tartozott az is, mely kimondta, az év végi vizsgákon a tanulóknak a tankönyvben szereplő források alapján kell a kérdésekre válaszolniuk – azt már az intézményre bízták, hogy szóban vagy pedig írásban. A probléma abban rejlett, hogy a százötven oldalas tankönyv hemzsegett a forrásoktól; Valentina számítása szerint minden második oldalra jutott belőlük legalább egy.
A lány mélyet sóhajtott, ahogy fejét felemelve hátradobta arcába hullott sötétbarna tincseit. Május huszadika lévén már gőzerővel készült a vizsgaidőszakra, melyet június elsejei kezdettel hirdettek meg. Mikor minden tanára lediktálta a maga tantárgyának vizsgáján számonkérendő anyagrészeket, még úgy hitte, teljesíthetőek a követelmények. Elvégre szeptember óta folyamatosan tanult, méghozzá igen sokat, mint az a dolgozataira kapott jegyein is meglátszott. Aztán nekifogott a tanultak átismétlésének, és rádöbbent, a megtanulandóknak elenyésző százalékát tudja csupán. Miután ezt felismerte, gőzerővel vetette bele magát a tanulásba. Eleinte úgy vélte, képes megjegyezni mindent, ami csak szükséges, ám egyre inkább az volt az érzése, lehetetlen küldetésre vállalkozott. Kezébe temette az arcát, amikor szembesült vele, újfent nem maradt meg elméjében egyetlen szó sem abból, amit az imént olvasott. Holott Pascal Eudicote művének Petyr Baupre által 1317-ben készített fordítása még a könnyebben emészthető irodalmak közé tartozott, a többinél összehasonlíthatatlanul egyszerűbb nyelvezete miatt. Gondolatban elnézést kért a már minden bizonnyal évszázadok óta halott varázslótól, amiért ennek ellenére még csak töredékét sem képes megjegyezni annak, amivel valószínűleg igen sokat dolgozott.
– Én ezt nem tudom megtanulni – motyogta arcára tapasztott tenyerének. Úgy érezte magát, mint egy kezdő magasugró, aki számára edzője az aktuális világrekord megdöntését tűzte ki célul. Túl magas volt a léc. Trevor már a tételek ismertetése óta hangoztatta, lehetetlenséget várnak el tőlük, ő mégsem ismerte be, igaza van. Végig nagynénje mondásait ismételgette magában, melyek éppen ellentétes álláspontot képviseltek. Azért jársz iskolába, hogy tanulj. A Minisztérium pedig nem ellenség, sőt. Az a céljuk, hogy minél jobb képességű diákok kerüljenek ki az iskolákból, nem az, hogy a bukások száma növekedjen. Éppen ezért várnak tőletek sokat – indokolta Diane annak idején, mikor unokahúga még a Park Középiskola padjait koptatta.
Na de ennyire? Oké, kérjék számon az órán elhangzottakat. Esetleg még gyakorlati vizsga is lehet a megtanított varázsigékből, vagy a bájitalok elkészítéséből. De hol lesz arra szükségünk, hogy idézzünk, mondjuk, Pascal Eudicote több mint hatszázhetven éves írásából. Ha valaki még meg is tudná tanulni, úgyis elfelejti, miután levizsgázott belőle. Akkor meg minek? Binns professzor az órákon alig érintette ezt a témát! Csak annyit mondott, az ókori Egyiptomban széles körűen alkalmazták a mágiát, és ismeretlen volt számukra a tőle való rettegés a varázstalanok részéről. Csak van tanmenet, ami alapján tanít! Ha pedig van, akkor a Minisztérium minden bizonnyal jóváhagyta. Vagy nem, és ezért követel a Minisztérium olyat, amiről az órákon sem nagyon esett szó? Mert nincs megegyezés?
Kezei takarásában hatalmasat ásított. Nem kellett természetmágusnak lennie ahhoz, hogy megérezze, ez bizony az álmosság jele. Hiába, az utóbbi egy hétben szó szerint éjt nappallá téve csak a vizsgákra tanult. Több alkalommal is azon kapta magát, jócskán elmúlt hajnali kettő, amikor végre becsukta a könyveit, és nyugovóra tért. Sajnos ez azt eredményezte, hogy idejét sem tudta, mikor aludt hat óránál többet. Ezúttal viszont – mint azt Lily világító számlapú órájára pillantva megállapította – lehetősége nyílt kivételt tenni. Nyolc perccel múlt egy, vagyis ha hamar elalszom, aludhatok hat és fél órát – vonta le a következtetést a mutatók állásából. Mivel egyre komolyabb veszélyt jelentett, hogy mindjárt elalszik ott, ahol van, jobbnak látta, ha azonnal felfüggeszti eddigi tevékenységét. Nem tudom, majd lesz vele valami – vonta meg a vállát, a tanulással kapcsolatos jövőbeni terveire gondolva. Bár tisztában volt vele, ezt kéne tennie, jelenleg nem tudott foglalkozni a problémával. Nemes egyszerűséggel túl fáradtnak érezte magát szellemileg ahhoz, hogy akár csak még egyszer átfussa a szöveget. Ezért mondják, hogy az embernek ki kell pihennie magát – jött rá, ahogy elhelyezkedett skarlátvörös takarója alatt. Meglátszott rajta az utóbbi hetek kevés alvása; amint letette fejét a párnára, szinte azonnal álomba merült.
Kirsten teljes testében bizsergés áradt szét. A lány először meglepetten vonta fel szemöldökét, aztán viszont elmosolyodott, ahogy ráébredt, mi áll a jelenség hátterében. Ez volt a jel, amire régóta várt. Megbeszélték, hogy Mógus így fogja hívni őt, amint ráakadt a második Nyomra – vagy legalábbis valamire, ami elvezethette őket hozzá. – Remélem, a Nyomokkal sikeresebb vagy, mint a Bölcsek Kövével, Mógus – motyogta maga elé. Nem fáradt A Roxfort története című könyvének becsukásával, azonnal felpattant a régimódi, bükkfa íróasztal mellől. A gyertyát viszont, melynek fényében éjszakába nyúlóan olvasott, mintegy takarékossági okokból elfújta. A walesi fogadó aprócska szobájára azonnal éjjelhez méltó sötétség borult, láthatatlanná téve a rozoga ágyat és a szúette szekrényt. Ennek azonban a lány már nem lehetett tanúja, ugyanis szemét lehunyva dehoppanált. Alig pár pillanatba telt csupán, s máris a fenyőgyanta illata kúszott be orrába. Szemét kinyitva Kirsten egy erdő kellős közepén találta magát, melyet felettébb ismerősnek érzett. Hiába, távolról sem lehetett mintadiáknak nevezni, így aztán bátran merte volna állítani, összes osztálytársánál jobban ismeri a roxforti Tiltott Rengeteget. Ahogy korábbi holdfényes kiruccanásai során, úgy most sem ijedt meg a gondolattól, miszerint állítólagos vérfarkasok lakóhelyén tartózkodik éppen. Hallotta ugyan a támadásaikról szóló pletykákat, ám ő eddig egyetlen példánnyal sem találkozott, ezért nem is hitt a létezésükben.
Noha a gyertya segítségével megvilágított lapok sem jelentettek éppen mennyei világosságot, az éjszakai erdőbe toppanva Kirstennek szüksége volt néhány másodpercre, míg szürkéskék szeme hozzászokott a sötéthez. Az első dolog, ami ezután megütötte a szemét, egy méretes fehér paca volt. Homlokát ráncolva próbálta kivenni, mi is az pontosan – arckifejezése azonban azt követően sem változott, hogy sikerrel járt. Már megint mi a fenét csinálsz, Mógus? – ismerte fel a földön fekvő unikornis mellett, neki háttal guggoló alakot. Ajkait harapdálva gondolkodni kezdett, hogyan jelezhetné érkezését látszólag teljes mértékben érdektelen munkatársa számára. Első gondolata az volt, odamegy, aztán a viszontlátás örömére – a férfi iránti szeretetét kifejezendő – hátba rúgja őt. Eme felvetést, akármennyire csábítónak is találta, végül elvetette. Egy rendes aranyvérű lány sosem agresszív – ismételgette magában az otthon megszámlálhatatlanul sokat hallott mondatot. És különben is, mivel indokolta volna ezen cselekedetét? Bocs, Mógus, de már a pofád is olyan unszimpatikus, hogy ezt egyszerűen muszáj volt?
Miután a tettlegességről lemondott, egy sokkal nőiesebb megoldás mellett döntött. A levelekkel sűrűn borított talajnak köszönhetően léptei a szokottnál jóval halkabbnak bizonyultak, ahogy Mógus háta mögé sétált. Szája alattomos mosolyra húzódott, amint a férfi nyakához hajolt, majd annak bőrébe mélyesztette körmeit. A hatás természetesen nem maradhatott el. Mógus sebzett vérfarkast idéző üvöltés kíséretében ugrott fel és pördült meg, hogy szemtől szembe kerülhessen támadójával. Kirsten nem tudta visszafojtani nevetését ezt látva, s vidám kuncogás tört ki belőle. Kollégájának ez bőven elég volt ahhoz, hogy végképp a vörös posztót megpillantó bikához váljék hasonlóvá.
– Te meg mit képzelsz magadról, kislány? – förmedt rá a szőkére, kezében tartott varázspálcájából pedig szikrák pattantak ki. – Szövetségesek vagyunk, elfelejtetted volna?! Erre mégis képes vagy hátba támadni?
– Fejezd már be a hisztit! – vetett rá lenéző pillantást Kirsten. – Nem egy tőrt szúrtam a hátadba. Ahogy álmodban sem vágtam el a torkodat – még.
– Még? – horkant fel Mógus. – Ne aggódj, a Nagyúr erről hallani fog, ezt megígérhetem. Nem marad el a büntetésed ezúttal sem.
– Neked viszont nem kell büntetésre számítanod, ha most is kudarcot vallasz. Ezúttal a Nagyúr már gondolkodás nélkül megöl – vigyorodott el a lány, elérve, hogy vitapartnere megforgassa a szemét.
– Ez nem fog bekövetkezni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Mógus. – Teljesítettem a kötelességemet. Nézd csak meg, elfogtam Aminát!
Kirsten szót fogadott; ellépett a férfi elől, és szemügyre vette az egyszarvút. Az, hogy Mógus mit művelt szerencsétlennel, nyilvánvalóvá vált már az állat puszta megjelenéséből. Az unikornis furcsa szögben tartott két mellső lába törésekről árulkodott, oldalát pedig vágásnyomok csúfították, melyekből vércsík csordogált a hófehér szőrre. Ahogy pillantása kissé odébb vándorolt, elkönyvelte magában, a jószág fejét is sérülés érhette. Hogy pontosan miféle, ránézésre nem tudta eldönteni, azt viszont igen, hogy ennek következtében az egyszarvú elveszítette néhány fogát. Ezeknek – a jelek szerint – Mógus nem szentelt különösebb figyelmet, otthagyta őket, ahová estek. Kirsten lehunyta a szemét; egyszerűen nem bírta tovább elviselni a szörnyű látványt. Első megállapítása az volt, hogy társának a Szent Mungo zártosztályán volna méltó helye. Normális, épeszű emberek nem kínoznak meg egy unikornist. Mégis miben reménykedett? Hogy ez az állat hirtelen feladja, és elmond neki mindent, amit tud? Ha természetmágus lenne, értené. De mivel nem az, ennek az egésznek semmi értelme nem volt. A rosszallás enyhe kifejezésnek tűnt arra az érzelemre, ami az arcán, illetve tekintetében tükröződött, amint minden erejét összeszedve Mógus szemébe nézett.
– Ez mégis mire volt jó? – Meglepetten vette tudomásul, hangjában egyáltalán nem jelentek meg a szívében kavargó érzések. Pedig az igazság az volt, hogy legszívesebben ugyanazt megtette volna Mógussal, amit korábban a férfi az unikornissal. Kirsten nem tudott rájönni, ezen késztetésének mi az oka. Elvégre őt sem lehetett szentnek beállítani, ahhoz túl sok gyilkosság fűződött a nevéhez. Illetve jó pár kínzás is, de kivétel nélkül varázslók és muglik ellen. Érthetetlen módon ezek elkövetése jóval kevésbé rázta meg, mint most a sebesült egyszarvú látványa.
– A genetikai bűbáj a vérét kívánta – rántotta meg a vállát Mógus, Kirsten pedig alig tudta megállni, hogy pofon ne vágja. – Tudod, a beazonosításához.
– Most tapsot vársz, amiért képes voltál elvégezni egy ennyire egyszerű varázslatot? – ráncolta homlokát a lány. – Amúgy meg, egy sima vágás is elég lett volna. Abból is szivárog a bűbájhoz elegendő vér.
– Ne akadj már fenn ezen, nem ez a lényeg! – legyintett a Roxfort professzora. – Tudjuk, hogy ő Amina, ami sokkal fontosabb.
Kirsten gúnyosan csapta össze a tenyerét párszor. – Rettentő ügyes vagy! – gügyögte, mintha egy kisgyermekhez beszélne, nem pedig egy huszonkilenc éves férfihoz. – Remélem, már arra is rájöttél, Jane hol rejtette el a második Nyomot.
Mógus sötét szeme haragosan villant meg. – Azt várod, hogy mindent én csináljak? Te hencegsz folyton azzal, hogy már születésedkor erősebb volt a mágiád, mint nekem most. Úgyhogy csak rajta, mutasd be lenyűgöző képességeidet! Szedd ki az elméjéből az információt! – tett apró fejmozdulatot a földön heverő unikornis irányába.
Kirsten elhúzta a szája szélét, mégis letérdelt az állat mellé. Biztosra vette, amaz pontosan tudta, nem számíthat tőle semmi jóra. Ezt bizonyította, hogy az unikornis kétségbeesetten kerülni próbálta a pillantását, jelenlegi helyzetéből adódóan erre viszont nem sok lehetősége volt. Akármennyire nem akarta, végül csak összekapcsolódott a tekintetük. Kirsten a világoskék szempáron keresztül behatolt az egyszarvú elméjébe, kitartóan keresve a számára szükséges információt. Ám hamar kénytelen volt szembesülni vele, tervét nem képes végrehajtani. Nyelvi akadályok álltak az útjába, egész konkrétan az, hogy nem értett az állatok nyelvén. Egész eddig nem irigyelte Valentina Kinleyt, most viszont egyszeriben hiányolni kezdte a természetmágusi képességet. Ha tudnám, miről nyihog ez a ló, már tudnám, hol van elrejtve a második Nyom – bosszankodott magában, mikor rádöbbent, számára az unikornis összes gondolata csak egy-egy nyerítést jelent; legfeljebb a hanglejtéseket tudta megkülönböztetni. Egyik pillanatról a másikra éktelen haragra gerjedt. Az emlékei közt ott van a Nyom rejtekhelyének képe. Láttam, egy erdő az. De mivel nem értem a gondolatait, ennyi az egész. Fogalmam sincs, melyik a képen szereplő rengeteg, és hogy pontosan hol kell keresni benne azt a vackot.
Mógus halkan kuncogott a lány dühét látva. – Mondták már, hogy nagyon vicces vagy mérgesen? –érdeklődött vidáman. Kirsten, ismeretségük kezdete óta nem először, erős kísértést érzett Cruciatus-átkok sorozatát irányítani a férfi testének különböző pontjaira. Keze ökölbe szorult, s – ellentétben a korábbiakkal – ezúttal nem akarta visszafogni magát. Többször szembesült már vele, a kínzás az indulatok levezetésének tökéletes módja. Az pedig egyenesen megnyugtató lenne, ha Mógus vonaglana előttem – képzelte el a férfi arca mindeközben. Ekkor azonban egy váratlan ötlet kezdett körvonalazódni fejében, egy másik főbenjáró átokkal kapcsolatban. Az Imperius. Az áldozat mindent megtesz, amit csak a végrehajtó parancsol. Sehol egy szóval sem mondták, hogy állatokon nem alkalmazható, vagy nem volna hatásos.
Ezúttal sem használt pálcát. Elegendő volt pár másodpercig erősen koncentrálnia, s már hatalmába is kerítette a jól ismert érzés: a közte és áldozata között kialakuló láthatatlan láncé. Arra számított, egy állatnak sincs akkora ereje, mellyel ezt meg tudná szakítani, s ezen elmélete most bizonyítást nyert. Amina meg sem próbálhatott dacolni vele. Így aztán Kirsten könnyedén megparancsolhatta neki, kérjen segítséget a természetmágustól. Hívja a Tiltott Rengetegbe Valentina Kinleyt.
Segíts!
Valentina teljesen éberré vált, ahogy az alig hallható hang eljutott a tudatáig. Szemhéja azonnal felpattant, s ezzel egyidőben a lány felült ágyában. Nem tudta volna megindokolni, miért, de biztosra vette, nem álmodta az iménti suttogást. Egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, valakinek segítségre van szüksége, ösztöne pedig azt is hozzátette, sürgős a dolog. Ugyanakkor agya jó néhány kérdést megfogalmazott, mint például: ki ez a valaki? Miért pont az én segítségemet kérte? És hol van most? Egyedül a sor legutolsó tagja különbözött társaitól, mivel Valentina erre szolgálhatott válasszal. Lehet, hogy rajta kívül senki sem hallgatott volna ilyen ügyben a megérzéseire, ő viszont bízott bennük. Hiszen természetmágus volt, aki ezidáig egyetlen alkalommal sem tévedett; ennek tudatában úgy vélte, képessége rászolgált a bizalomra. Így hát nem is üldögélt sokáig az ágyban, hanem, elszánva magát a cselekvésre, kipattant belőle. Gyors pillantást vetett Lily órájára, elkönyvelve magában, nem sokat aludt. A mutatók ugyanis kicsivel az ötös előtt álltak, ami három és fél, alvással töltött órát jelent számára.
Mindennek dacára cseppet sem érezte magát fáradtnak, ahogy kezébe vette éjjeliszekrényéről a varázspálcáját, illetve előszedte ágya alól a melegítőfelsőjét, mely sejtelme sem volt, hogyan került oda. Egy jobbfajta kalandregény szerzője talán úgy fogalmazta volna meg, amit most érzett, hogy a kilátásba helyezett izgalom ígérete fűtötte. És ez valóban megmagyarázta volna, miért röppentek el hirtelen a kérdései, amint szinte lábujjhegyen járva távozott a hálóteremből. A jelek szerint ezzel együtt az óvatossága is magára hagyta, legalábbis erre utalt, hogy az anyjától örökölt köpenyt nem vitte magával. Így aztán nem kerülhette el a Kövér Dáma vigyázó tekintetét, s a hölgy egyből utána szólt, ahogy észrevette, ki mászott ki a portrélyukon. – Hát te! Egy szál pizsamanadrágban? És felülre sem húztál, csak egy pulóvert! Te meg hova készülsz ilyenkor ebben az öltözékben? – vonta kérdőre a lányt, aki azonban egy pillanatra sem állt meg.
Sportcipője, amibe a Griffendél-toronyban pillanatok alatt bújt bele, remekül tompította léptei zaját, ezért szinte hangtalanul rohant végig több emeleten is. Tőle szokatlan módon eszébe sem jutott, hogy belebotolhat valakibe. Esetlegesen valamelyik tanárba vagy prefektusba, aki pontlevonással bünteti – bár a Véres Báróval való találkozást sem tartotta volna kellemesebbnek, annak ellenére, hogy a kísértet nem büntethette meg. Akaratlanul megborzongott, ha felrémlett benne a nagy valószínűséggel évszázadok óta halott férfi vérfoltos ruházata. A diákok közül senki sem tudta pontosan, mi áll a dolog hátterében, bár terjengtek róla pletykák. Valentina a tanév kezdete óta több különböző verziót is hallott, igaz, legtöbbjüket nem jegyezte meg. De az a história például rémlett neki, ami szerint a Báró sorozatgyilkos volt életében, akit közvetlenül a századik gyilkossága után fogtak el és öltek meg egy nagyúr katonái. A ruhája viszont nem a halálát megelőző küzdelem, hanem még utolsó gyilkossága során lett véres – legalábbis a történet szerint. A lány nem tudta, higgyen-e Lilynek; ugyanakkor sejtette, a valóságot sosem fogja megtudni. Akkor pedig miért ne fogadhatná el ezt a mesét, mint a Véres Báró múltját?
Úgy tűnt, a kastély még édes álmát aludta, ugyanis bejárati csarnoka éppen olyan kihaltnak bizonyult, mint folyosói korábban, ahogy a lány átvágott rajta. A méretes tölgyfa kapuhoz érve a körülnézéssel sem fáradt, hanem gyorsan kisurrant a kastélyból. Odakint a sötét éjszaka fogadta, egyedül a sápadt újhold világított az égen. Gyenge szellő fújdogált, mely épp csak arra volt elegendő, hogy megrezegtesse a Tiltott Rengeteg fáinak levelét. A lágy fuvallat átjárta vékony nyári pizsamáját, mire ő ösztönösen megborzongott. Na, nem mintha annyira fázott volna, mert azt éppenséggel nem mondhatta magáról; legnagyobb örömére, május lévén már a zord skót időjárás is melegebb arcát mutatta. Zöldbe borult a Tiltott Rengeteg minden fája: kétségtelenül szebb látvány nyújtott most, mint télen. Akkor a legtöbb fája csontvázzá avanzsált, ruhájukat pedig leveleik helyett mindössze a vastag hóréteg jelentette. Valentina minden alkalommal a holttestet látta bennük, amikor csak rájuk nézett. Már évekkel korábban megfigyelte, az őt körülvevő természet állapota felettébb nagy hatást gyakorol a hangulatára. Ennek megfelelően a tavasz a növényeknek új leveleket, míg a lánynak mérhetetlen jókedvet hozott. Nemes egyszerűséggel nem tudta lógatni az orrát, miközben a természet kivirágzott körülötte. Egy percig sem kellett gondolkodnia, hogy rájöjjön, ez is természetmágus képességeinek köszönhető. Valentina megtorpant a kapu túloldalán, s homlokát ráncolva pillantott körbe. Mintha az eddig elmulasztott kételkedést akarná bepótolni, ekkor szívében felütötte fejét a bizonytalanság. Azzal kellett szembesülni, miszerint fogalma sincs, merre induljon.
Erre... Gyere.
Valentina szót fogadott a hangnak, melyről még mindig nem tudta, kihez is tartozik. Sietős léptekkel a Tiltott Rengeteg felé vette az irányt, annak ellenére, hogy a gyomrában enyhe remegést érzett az erdőhöz közeledve. Most nincsen telihold – nyugtatgatta magát, viszonylag kevés sikerrel. És különben is, ezt meg kell tennem. Valakinek szüksége van rám, segítséget kért tőlem. Segítenem kell rajta!
Legtalálóbban talán természetmágusi kötelességnek nevezhette volna, amit ebben a pillanatban érzett. Ez segített elterelni figyelmét a Tiltott Rengeteg – nagynénje által unásig ismételt – veszélyeiről, miközben egyik mezőt a másik után hagyta el. Csak ment előre hajthatatlanul, noha a fejében szóló hang egyre gyengült, már jóformán alig hallotta. Azonban elkezdte érezni a jószág közelségét – mert egy állat került bajba, ezt az első pillanattól kezdve pontosan tudta. Jobb kezével, vigyázva, nehogy kárt tegyen benne, elhajtott egy alacsony ágat. Ekkor azonban olyan látvány tárult a szeme elé, melyet legrosszabb rémálmaiban sem képzelt volna el. Valentina egész testében megmerevedett, mintha csak földbe gyökerezett volna a lába. Történetesen a tőle jobbra elhelyezkedő tisztáson egy unikornis feküdt a földön. Hosszú lábai különös szögben hevertek a teste mellett, pusztán pozíciójukból törésre engedtek következtetni. Ragyogóan fehér sörénye szétterült az avaron, melyből jó pár levél a szálak között talált új otthont magának. Az egyszarvú oldalán hosszú vágásnyom tátongott, ezüstszínű vérrel borítva be az állat fehér szőrzetét. Valentina nem győzte áldani az eszét, amiért előző este a szokottnál korábban elment vacsorázni – így eddigre régen meg is emésztette az elfogyasztott ételeket. Máskülönben, és ezt teljesen biztosra vette, már valamelyik fa tövének szolgáltatta volna vissza a házimanók szakácstudományának bizonyítékait.
Miután túltette magát az első sokkon, amit a látvány okozott neki, körbenézett a tisztáson. Abban reménykedett, észrevesz valamit, ami megmagyarázza, mi történt az unikornissal. Legnagyobb bánatára ilyet nem talált, viszont felkeltette a figyelmét egy érdekes körülmény. Noha nem volt látható, teste minden porcikájában érezte a tisztáson jelenlévő sötétséget. – Feketemágia – suttogta maga elé elképedve. Annak ellenére felismerte, hogy Mógustól tanév kezdete óta semmiféle gyakorlati oktatást nem kapott, osztálytársaival egyetemben. Biztos nem akart ellenségeket képezni magának, mint sötét varázslónak – vélekedett. Azonban hiába is indokolta bármivel SVK professzora tanítási módszereit, a lényeg ugyanaz volt: amennyiben sötét varázslat okozta sérüléseit, nem rendelkezett a szükséges tudással ahhoz, hogy bármit is tehessen az egyszarvúért.
Ám természetmágus énje nem fogadott el semmiféle kifogást. Egy élőlényről van szó! – kezdett bele szónoklatába. Nem egy plüssállatról, aminek kitalálsz egy betegséget, mert így tartja kedved, de másnapra meggyógyul, ha úgy akarod. Neki ez az egyetlen élete van, mely bármelyik pillanatban véget érhet, amennyiben nem lépsz közbe. Mire való a képességed, ha nem arra, hogy használd? Ébresztő, Val! Természetmágus vagy, rémlik? Csak tehetsz érte valamit.
A lány ebben már korántsem volt ilyen biztos, mégis ösztöneit követve cselekedett; egyszerűen nem tudott uralkodni felettük. Egy század másodpercig sem késlekedett tovább, hanem, élete egyik leggyorsabb rövidtáv futását bemutatva, odarohant az unikornishoz. Ahogy letérdelt az állat mellé, roppant furcsa érzés lett úrrá rajta, melyet egészen addig nem ismert. Önmagának sem tudta volna megindokolni, miért változott meg a véleménye egyik pillanatról a másikra. Hiszen az előbb még nyilvánvalónak tűnt számára, az egyszarvú el fog pusztulni. Ehhez képest, most már éppen ellentétes álláspontot képviselt: biztosra vette, a muglik által is kedvelt meselény túléli. Ezúttal öntudatlanul hunyta le szemét, nem pedig a megrázó látvány hatására. Testét a legapróbb sejtjéig átjárta a varázserő, s egyszeriben bármire képesnek érezte magát. Semmi szándékosságot nem lehetett megfigyelni mozdulataiban, ahogy kezeit az unikornis teste felett mozgatta. Csukott szemeinek köszönhetően nem látta, ugyanakkor érezte, amint előtör belőle a természetmágia. Ekkor nem bírta tovább, s azonnal kinyitotta a szemét, hogy láthassa, mit is művel tulajdonképpen. Örömmel és büszkeséggel vegyes csodálkozással figyelte az egyre nagyobbá és nagyobbá váló zöld füstöt, mely mintha a tenyeréből gomolygott volna elő. A füst hosszú óráknak tűnő percekig bolyongott a levegőben, akár az otthonából elüldözött kutya az utcán, míg végül találkozott az egyszarvú oldalát borító vágásnyomokkal. Valentina először úgy látta, semmi sem történt – aztán viszont a szeme előtt lezajló változás meggyőzte ennek az ellenkezőjéről. A vágás lassan, szabad szemmel is jól láthatóan összehúzódott, egyre kisebbé válva. Majd, mintha az állat soha nem is sérült volna meg, nyomtalanul eltűnt.
Valentina Binns professzor végtelennek tűnő óráinál is hosszabbnak érezte azt az időtartamot, melynek elteltével az unikornis összes sebesülése a múlté lett. Ezzel szemben az igazság nagy valószínűséggel az volt, hogy alig néhány perc telt el, amit agya legmélyén ő is sejtett. Arra vonatkozóan viszont a leghalványabb elképzelésekkel sem rendelkezett, mit tett az imént; csak azt vehette biztosra, megmentette a mágikus lény életét. Ezen tudat pedig kisvártatva újabb megerősítést nyert, amikor a vakítóan fehér szőrzetű állat felkelt a földről. Lábai még észrevehetően remegtek, Valentina sejtése szerint az átélt sokk hatására. Mindez azonban nem akadályozta meg az állatot abban, hogy jobb első patájával a földet kapálva szembeforduljon a lánnyal.
– Köszönöm, hogy megmentettél, Valentina Kinley.
Kellemesen lágy hangja volt, Valentina mégis megborzongott, ahogy lassan felállt az eddigi térdelésből. Az unikornis valószerűtlenül kék szemébe nézett, miközben fejében egymást kergették felmerülő kérdései. Egyre inkább úgy érezte, már semmit sem ért. Kinek és mi okból jutott eszébe ártani ennek az ártatlanságot megtestesítő lénynek? Valamint, honnan ismeri a nevét, ha sosem találkoztak ezelőtt? Ezekre mind választ szeretett volna kapni, olyannyira, hogy azt sem tudta eldönteni, melyiket tegye fel először. Hosszas gondolkodás után végül az ismeretségükre vonatkozó kérdésre esett a választása – ezzel kapcsolatban fúrta oldalát legjobban a kíváncsiság. – Honnan ismersz te engem? – nézett akaratlanul is szúrós szemmel az egyszarvúra. – Egyáltalán ki vagy te?
– Brooklyn vagyok, és, mint látod, unikornis. A nevedet pedig nem én ismerem egyedül az egyszarvúak közül. Úgy hiszem, bátran kijelenthetem, hogy mindegyikünk tudja, ki vagy te. Az aktuális természetmágus személyével mindig tisztában vagyunk. De azt el kell mondanom, borzasztóan vártam már, hogy találkozzunk. – Brooklyn hangján érződött, hogy ha tudna, mosolyogna. – Bár igaz, ami igaz, nem egészen ilyen körülmények között képzeltem el.
– Miért akartál velem találkozni? – ráncolta homlokát Valentina. – Ennyire érdekelt, hogy ki a természetmágus?
– Igen – bólogatott hevesen Brooklyn. Selymes sörénye csak úgy szállt a tavasziasan meleg levegőben. – Történetesen van nálam valami, ami téged illet. Én csak ideiglenesen vállaltam az őrzését.
– Mi az? – érdeklődött tovább Valentina. Az első eszébe jutó ötlet a Nyom volt, de alig egy másodperc elteltével már ő maga is butaságnak tartotta ezt. Hiszen a papíron, amit Kanadában talált, Amina neve állt, nem Brooklyné. De ha nem erre, akkor mire gondolhat? – töprengett, ám semmi más nem jutott eszébe.
– A második Nyom – jelentette be az egyszarvú, mire Valentinának még a szája is tátva maradt döbbenetében.
– Az nem lehet! – vágta rá reflexből, a legrövidebb ideig tartó gondolkodás nélkül. – A papíron, amit Kanadában találtam, Amina neve szerepelt.
– Valóban – ismerte el Brooklyn. Könnyen elképzelhetőnek tartotta, hogy téved, de a lány mintha könnyeket látott volna megcsillanni a szemében. Ezzel egyidőben az unikornis lehajtotta fejét, és szemügyre vette tulajdon patáját. – Eleinte még tényleg úgy volt – fűzte hozzá, az előbbinél jóval halkabban. – Csak aztán az élet közbeszólt. Vagyis, helyesebben szólva, a halál a Csuklyás jóvoltából.
– Ki az a Csuklyás? – vonta fel szemöldökét a lány.
– Az, aki engem is megtámadott – emelte fel fejét az egyszarvú, hogy Valentina szemébe nézhessen. – Mi, unikornisok már régóta beszéltük, hogy valaki az erdőbe jár ránk vadászni. Nem egyszer fordult elő, hogy az előző nap még makkegészséges társunkat másnap holtan láttuk viszont. Hamar rájöttünk, ez a személy a vérünkért öl minket, azt issza. Nem tudtuk, ki az, így Csuklyásnak neveztük el, mivel egy-két ragadozó madár szerint mindig ezt viselte a támadásai során. Mikor megtámadott, csak akkor jöttem rá, négy évvel ezelőtt az anyám vére is az ő kezéhez, vagyis, szájához tapadt. Ezúttal is csuklyát viselt, szóval nem láttam az arcát. Beszélt hozzám, miközben nagyon lassan megvágta az oldalamat. Szüksége volt a véremre, ennek segítségével azonosított be. Mondjuk, sikerült elrontania – nyerített fel Brooklyn, amit Valentina a nevetés unikornisi megfelelőjének tudott be. Az egyszarvú hangszíne viszont nem árulkodott a legapróbb mértékű boldogságról sem. – Hiába használt bűbájt, összekevert az anyámmal. Nem én vagyok Amina. De a Csuklyás erre nem jött rá. A Nyom helyét akarta megtudni, meg is kínzott, hátha akkor elárulom. Nem tettem meg. Aztán megérkezett egy lány, a társa, és rákényszerített, hogy idehívjalak. Ne haragudj rám emiatt, egyszerűen nem tudtam ellenállni neki. El sem hinnéd, milyen erős. Viszont nem kell aggódnod, már egyikük sincs itt. Valamiért elmentek, még mielőtt te megérkeztél volna.
Valentina hirtelenjében szóhoz sem jutott. Túl sok új információ zúdult rövid idő alatt, amit még meg kellett emésztenie. Ráadásul hiába kapott választ korábbi kérdéseire, azonnal újabbak léptek a helyükre. Úgy zsongott az elméje, akár egy telt házat jelentett méhkas, amint a gondolatok egymást kergették benne. Brooklyn átvette a nyom őrzésének feladatát Aminától, amikor az anyját megölte a Csuklyás. Aki tulajdonképpen ki is? – tette fel magának a költői kérdést. Nem telt bele sok időbe, míg szembesült vele, fogalma sincs a pontos válaszról. Egy ember, aki a második Nyomot keresi. – Ez volt minden, még csak azt sem tudta, miért kell neki. Pedig valami oka biztos van. És annak is, hogy unikornisvért iszik. Az emberek nagy része nem szokott ilyet csinálni; nekem például eddig eszembe sem jutott.
Támadt viszont helyette más gondolata. Mielőtt nekifogott volna a vizsgáira való végeláthatatlan tanulásnak, még ismerte a szabadidő fogalmát. Ezt pedig, régi jó szokásához híven, olvasással töltötte. Először John Williams Augustus című művét fejezte be, aztán átrágta magát a nagynénjétől karácsonyra kapott Mágikus Lényhatározón. Annyira alapos kutatómunka eredményének tartotta a könyvet, hogy mindegyik állat ismertetőjét végigolvasta. Ám ennek ellenére sem merte volna azt állítani, megjegyezte az összes tudnivalót. Az információk viszont eltárolódtak az agyában, hogy aztán a megfelelő helyzetben előbújjanak onnan, mint arra most rájött. Ugyanis egyszeriben felrémlett neki a Brooklyn fajáról olvasott szöveg egy része. Az unikornis, más néven az egyszarvú, több varázserejű anyagot ad: először is szőrt, a pálcák készítéséhez, másrészt vért, ami életben tartja a halandót, akármilyen gyenge is. Ám vigyázat! Csak az ihat az egyszarvú véréből, akinek azt az állat megengedi. Különben az illetőre átok sújtotta élet vár, amire nyilván egyik kedves olvasó sem vágyik.
Valentina próbált rájönni, vajon mi járhatott a Csuklyás fejében az első unikornis megtámadása előtt, ám nem járt sikerrel. Kénytelen volt szembesülni vele, nem képes megérteni egy elmebeteg gondolkodását. Mert hiszen az, aki állatokat támadott meg, hogy a vérüket igya, nem lehetett normális ember. De miért teszi? Lehetetlen, hogy nem tudja, mi lesz a büntetése ezért. Ha legalább négy éve csinálja, már biztosan utol is érte az átok. Mégsem hagy fel vele. Miért?
Ez alkalommal is a könyvek jóvoltából megszerzett tudása sietett a lány segítségére. Egész pontosan Az alkímia történetében olvasottak egy része. Rengeteg legenda kering a Bölcsek Köve feltalálása körül – írta ezen mű szerzője. Ezek közül azonban csak az az egy igaz, melynek Nicholas Flamel a főszereplője. Ő az egyetlen ember, aki képesnek bizonyult a Bölcsek Köve elkészítésére. A kő segítségével birtokosa arannyá vagy ezüstté változtathat különböző fémeket (ezáltal a világ leggazdagabb emberévé válhat), valamint meghosszabbíthatja életét. Történetesen általa nyerhető az életelixírnek nevezett folyadék, ami halhatatlanságot biztosít fogyasztójának.
Tehát ezért. Gondolhattam volna, hogy ezt csak az vállalja be, akinek ott van egy másik ital, ami visszaadja régi erejét, ami halhatatlanná teszi. Az életelixír. – Mikor idáig elért gondolatmenetében, úgy kezdett el tátogni, akár egy kákalag, akit az erős hullámzás a partra sodort. Ahogy a szárazföldön szenvedő vízi szörny, ő is úgy érezte, nem jut levegőhöz. A Csuklyás vagy Mógus, vagy az a lány, Kirsten. Hiszen ők akarják ellopni a Bölcsek Kövét, ami az életelixírt termeli. Valentina már csak azt nem értette, mi szüksége lenne bármelyiküknek a Nyomra. Ennyire érdekelték őket Voldemort múltbeli tettei? Esetleg Jane Kinley kapcsolata vele? Elvégre az anyja saját kezűleg írta le levelében, erről szeretne mesélni neki. Erről szólt az a valami, amit több mint egy évtizeddel korábban elrejtett, és amihez a Nyomok segítségével szándékozott elvezetni lányát.
Mivel nem adatott meg neki, hogy ismerhesse, Valentinát érdekelte minden, amit akár csak a legkisebb mértékben is az anyjához köthetett. Erre pedig rátett még egy jókora lapáttal az, hogy érezte, azáltal, amit édesanyja elrejtett számára, olyan dolgokat tudhat meg, amiket máshogy nem. Elvégre Diane – alig egy csipetnyi túlzással – jó, ha évente egyszer szóba hozta húgát. A ritka alkalmakon kívül pedig előszeretettel tett úgy, mintha világéletében egyke lett volna. Valamint a lány megfigyelte, nagynénje ritkán nyilatkozott pozitívan Jane-ről. Általában inkább a hibáit ecsetelte, rendszerint hangot adva azon reményének, unokahúga nem követi el őket. Jane Voldemorttal való kapcsolatáról olyan kevésszer beszélt az elmúlt években, hogy Valentina egy kezén könnyedén meg tudta volna számolni. Ha a Sötét Nagyúr által a múltban elkövetett szörnyűségek nem is, ez a dolog felkeltette a fekete szemű érdeklődését. Minél előbb a kezében szerette volna tartani azt, amihez édesanyja el akarta vezetni – ugyanakkor pontosan tudta, eme pillanat még a távoli jövő zenéje. Jelenleg a soron következő, vagyis a második Nyom megszerzése képezte feladatát, melyet feltett szándéka volt teljesíteni. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha mielőbb hozzákerül. És akkor Brooklynt sem fogják már emiatt bántani, mert nem lesz semmi köze hozzá. Amit nem ő őriz, azt átadni sem tudja.
– Brooklyn – szólította meg az unikornist. Meglepetten állapította meg, hangja teljesen nyugodt maradt; annak ellenére, hogy szíve a megszokott tempó kétszeresével vert. – Te már négy éve őrzöd a Nyomot, most szeretném én folytatni – próbált viccelődni, ám szembe kellett néznie vele, ez most nem jött össze. – Az első is jó helyen van nálam – fűzte hozzá, noha igazság szerint egyszer sem nézte meg a szóban forgó cetlit azóta, mióta Kanadában megtalálta. Bár most már, hogy tudta, kinél keresse a következőt, nem is volt rá szüksége. – Szóval, elvihetem?
– Persze, hiszen azért őriztem egészen eddig – nyihogott kedvesen Brooklyn. Tett néhány lépést hátra, majd elszakította tekintetét Valentinától, s körbenézett a tisztáson. Pillantása rövidesen az egyik tölgyfán állapodott meg, ami már puszta megjelenésével is kitűnt a többi közül. Törzse olyan vastag volt, hogy legalább három ember kellett volna az átéréséhez, s annyira göcsörtös, hogy megmászása már ránézésre is lehetetlennek bizonyult. A fa hatalmas méretét csodálva Valentina egyre inkább biztosra vette, hosszú évszázadok alatt növekedett ekkorára. Holott a tölgyön egyáltalán nem látszott a kora: levelei éppúgy zöldeltek, mint fiatalabb társaié. A lány ámulva nézte a fát, egészen addig, míg Brooklyn egy nyerítéssel magára nem vonta a figyelmét. – Gyere közelebb bátran, ez az a fa. A tövében van elásva a Nyom.
A lány szót fogadott, s hamar bizonyossá vált számára, jól tette. Minél közelebb ért a tölgyhöz, annál inkább érezte a varázslat közelségét, amikor pedig leguggolt a fa tövében, minden korábbinál erősebbé vált a hatás. Résnyire lehunyta fekete szemét, és hagyta, hogy ösztönei ezúttal a segítségére siessenek. Noha az olvasásnak köszönhetően nagy szókincsre tett szert, mégsem tudta volna megfogalmazni, mit is érzett abban a pillanatban, amikor ez bekövetkezett. Egyszerűen beléhasított a felismerés, megsúgva neki, melyik helyen érdemes keresgélnie. Brooklynra rá se nézve térdre ereszkedett, pálcájával pedig az érintett talajrészre suhintott. – Defodio! – morogta a sosem használt, mindössze nagynénjétől látott bűbáj varázsigéjét.
Várakozásával ellentétben azonban nem képződött gödör a földön, a lány pedig nem tudta eldönteni, ennek mi az oka. Nincs még elegendő ereje ezen varázslat végrehajtásához? De hát az unikornis meggyógyította, amire nem minden elsőéves lett volna képes! Vagy… az anyja esetleg valamiféle bűbájjal meggátolta a mágia használatát a Nyom keresésében?
Mindegy – rázta meg a fejét, hogy elhessegesse magától eme gondolatokat. Most fontosabb dolga volt, mint ezen töprengeni. Felismervén a bűbáj hatástalanságát, puszta kézzel kezdett ásni. Nem tartozott azon lányok közé, akik számára a világ végét jelentette, ha piszkosak lesznek. Sőt, kisebb korában mintha egyenesen kereste volna azokat a helyzeteket, ahol összekoszolhatta magát. Bokrokban bujkálás, hempergés a vizes fűben, frissen festett kerítésen való átmászás… Nagynénje hat-hét éves korában minden héten több alkalommal elmondta, lány létére két-három fiút is kitesz. Noha azóta már hosszú évek teltek el, a jelek szerint ebben a tekintetben nem változott meg; hiszen most sem tudta érdekelni, hogy a föld összekoszolja kezét és körmeit. Egészen addig kapirgált tyúkanyó módjára, míg nem egy fa dobozba ütközött. Ekkor sötét szeme elkerekedett, ajka viszont széles mosolyra húzódott, miközben nekilátott körbeásni a dobozt. Úgy tűnt, kiskorában elég sokat játszott a homokozóban ahhoz, hogy kellő rutinra tegyen szert ilyen téren. Pár perc alatt sikerült annyira eltüntetnie a földet a doboz közeléből, hogy kiemelhesse a talajból, amit meg is tett. Ölébe vette az aprócska faládát, s felhajtotta a fedelét. A dobozka első ránézésre üresnek tűnt, olyannyira kicsi volt hozzá képest a benne megbúvó üvegfiola. Valentina kezébe vette az üvegcsét, s szemöldökét felvonva kezdte el nézegetni. Azt első ránézésre megállapíthatta, hogy egy számára ismeretlen, ezüstös színben pompázó anyagot rejt, többet viszont nem tudott meg róla. Így hát letekerte a fiola kupakját, és lassan orrához emelte az üvegcsét. Mint kiderült, hiába szagolgatta, a benne rejlő folyadék teljes mértékben szagtalannak bizonyult. Jobb ötlet híján a fiola vékony száján át belecsúsztatta az ujját, noha maga sem jött rá, miféle hatást vár ettől. Ebből adódóan arra, ami ezután történt, nem volt felkészülve.
A folyadék felragyogott, minek következtében az üveg földöntúli fényt kezdett árasztani magából. Valentina száját ösztönösen ijedt sikoly hagyta el, amikor észlelte, hogy lába elemelkedett a földtől. Mielőtt akár csak annyit kiálthatott volna, hogy „Ne!”, a fiola szája kitágult, ő pedig egy – a zsupszkulcs használatára emlékeztető – rántás kíséretében belezuhant a rejtélyes anyagba. Hiába erőltette szemét, semmit sem látott, teljesen elmosódott előtte a világ. Sejtelme sem volt, mi történik vele, egyedül a minden porcikájában eluralkodó zsibbadásban lehetett biztos; mintha hangyák rohangáltak volna a teste egészen, ahhoz hasonló érzés tört rá. Aztán ez elmúlt, éppen olyan váratlanul, mint ahogy megjelent. A következő pillanatban határozottan érezte, amint talpa egy kemény felületnek ütközik, Valentina pedig a találkozás eredményeként hasra esett. Fájó tagjaival nem bizonyult könnyűnek a feltápászkodás, végül mégis sikerült lábra állnia. Csodálkozva látta, hogy egy szobába került, melynek világoszöld falai valahogy nyugtatólag hatottak rá. Ezt a helység berendezője fehér bútorokkal párosította, s a lánynak el kellett ismernie, gyönyörűre sikeredett az eredmény. Ugyanakkor azt még mindig nem tudta, hol van pontosan, valamint hogyan került oda.
Kisvártatva léptek hangzottak fel a folyosón, aztán pedig kinyílt a szoba faajtaja, s két lány lépett be rajta. Ebben a pillanatban Valentina hallani vélte, amint az álla egy koppanás kíséretében a földre hullik. – Lehetetlen! Ő féléves koromban meghalt! – suttogta maga elé dermedten.
Ugyanis a lány, aki kettejük közül másodjára lépett be a szobába, megszólalásig hasonlított rá. Valentina a döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézte őt, kétségbeesetten próbálván nélkülözni a pislogást, mert attól tartott, ha becsukja a szemét, amaz köddé válik. Ő pedig ezt mindenáron el akarta kerülni. Az anyám – ült ki arcára egy olyan széles vigyor, melyet bármelyik elmebeteg megirigyelhetett volna. A különbség csak annyi volt, hogy a griffendéles nem vesztette el a józan eszét; valóban édesanyja állt előtte, ehhez kétség sem fért – még akkor sem, ha Jane keresztülnézett rajta, mintha észre sem venné. A kettejük közti rokonságot megjelenésük is bizonyította, ugyanis akár egymás tükörképei lehettek volna. Egyforma, sötétbarna hajzuhataguk összefogásával egyikük sem fáradt, így Jane hátára ugyanaz a szögegyenes haj omlott, mint lányáéra. Valentina figyelmét az az apróság sem kerülte el, miszerint édesanyja hajának vége éppen olyan egyenes, mint az övé.
Ahogy pillantása lassan lejjebb vándorolt, szemügyre vette az öltözékét. A jelek szerint Jane hozzá hasonlóan a mugli ruhadarabokat részesítette előnyben, mint arról az általa viselt fehér alapon mintás póló és virágos rövidnadrág is árulkodott. Mikor eddig elért a megfigyelésben, feltűnt neki egy nem éppen elhanyagolható részlet: a lány domborodó pocakja. Fejében egy szempillantás alatt összeállt a kép. Velem terhes. Ez egy emlék, még azelőttről, hogy megszülettem. Ezért nem vesz észre, és nem hallja, amit mondok – állapította meg, felidézve magában, amit nagynénjétől hallott a merengőkről és az általuk újraélhető emlékekről. Bár nem mondhatta, hogy értene hozzá, úgy vélte, a fiola is hasonló feladatot láthatott el. Hiszen Jane nem véletlenül rejtette el annak idején. Valentina sejtése szerint ez az emlék ugyanazt a célt látta el, mint a cetli Kanadában: hogy a segítségével megtudja, merrefelé kell keresnie a következő Nyomot. Éppen ezért minden addiginál jobban kezdte hegyezni a fülét.
S jól is tette, mivel a lány, akit édesanyja barátnőjeként azonosított be, éppen a számára legfontosabb kérdést tette fel. – Tudod már, hová fog vezetni a második Nyom? – érdeklődött, hátravetve sötét copfját. A Kinley-lányokénál sötétebb, valódi fekete haja volt, mely egy laza lófarokba összefogva a háta középig ért. Arisztokratikus arcvonásai arra engedtek következtetni, hogy Lena Freegardhoz hasonlóan az aranyvérű nemesi családok gyermekei közé tartozik. Bár igaz, ami igaz, a fekete szemű ezen sejtését meghazudtolta az általa viselt farmernadrág, egyszínű fehér felső, valamint ugyancsak fehér tornacipő.
– Még nem – rázta meg a fejét Jane. – Amiket neked mondtam, azt a két ötletemet sajnos el kellett vetnem. Utánuk olvastam – vetett sokatmondó pillantást barátnőjére.
– Miért nem voltak jók? – érdeklődött amaz, finoman felvonva szemöldökét.
– Hirosima és Nagasaki nem lakatlanok, ami fontos lenne, mivel úgy kisebb az esélye, hogy valaki megtalálja, amit majd elrejtek.
– Már az is egy csoda lesz, ha a még meg sem született gyerekednek sikerül megtalálnia – motyogta a fekete hajú. – És nem csak ezt az egyet, hanem mind a hetet.
– Tudom, hogy képtelen ötlet – komorodott el Jane –, de nincs más választásom. Fogalmam sincs, meddig bujkálhatok még Voldemort elől. Mégis csak ő a valaha élt legrettegettebb feketemágus; senki sem maradt életben, akit ő meg akart ölni. Hidd el, Jessy, ha biztos lennék benne, hogy megélem, mire a kicsikém a Roxfortba megy, nem csinálnám ezt. De jelen pillanatban azt se tudjuk, holnap mi fog történni, ránk töri-e az ajtót Voldemort, vagy sem. Úgyhogy azt már feltételezni sem merem, mi lesz tízen-egynéhány év múlva. Arra pedig, hogy hogyan adjam át a tudásomat Kicsikének, egyszerűen nem volt más ötletem. Csak ez.
Valentina érezte, amint könnyek szöknek a szemébe. Ezen egy pillanatra ő maga is meglepődött, ugyanis eddig úgy vélte, nem egy sírós típus. Az édesanyja hangjából érződő szeretet viszont, miközben Kicsikének nevezte az emlék idején még meg sem született lányát, nagy hatást gyakorolt rá. Furcsa érzés volt ennyire közelről látni őt, akit Voldemortnak hála nem ismerhetett. Jane minden egyes szavából érződött, mennyire szereti gyermekét, s mozdulatai is erről árulkodtak, ahogy végigsimított gömbölyödő hasán. Mielőtt felfoghatta volna, mit tesz, Valentina lassan közelebb araszolt a lányokhoz. Tétován nyújtotta ki a karját. Abban reménykedett, megérintheti édesanyját, holott nagynénje jóvoltából tudta, egy emlék szereplője esetében ez nem lehetséges. S Diane-nek igaza is lett; a griffendéles ujjai nem Jane ruháját, hanem a levegőt markolták meg. Tudhattam volna – sóhajtott fel keservesen, s ezzel egyidőben első könnycseppjei útnak indultak szeméből. A pillantását elhomályosító könnyek fátylán át nézte tovább anyját, próbálván emlékezetébe vésni a legapróbb vonásait is. Valamint egyszer és mindenkorra megjegyezni a hangját, hogy bármikor felidézhesse.
– Pont ma huszonöt hetes. – Jane arcára szívből jövő mosoly ült ki, nem hagyva abba pocakja simogatását. – El se hiszem, hogy így telik az idő! – sóhajtotta, s ebben a pillanatban Valentina alig tudta elhinni, egy kiskorú lány áll előtte. Pedig ez volt az igazság. Jane az azt megelőző hónapban ünnepelte a tizenhatodik születésnapját, amikor ő megszületett. Inkább egy sok mindent megtapasztalt, felnőtt nőnek látta őt, aki pontosan tudta, meg fog halni. Mégsem az ettől való rettegéssel töltötte napjait, hanem azzal, hogy még meg sem született gyermekéről gondoskodjon. Hiszen ezért rejtette el a Nyomokat: hogy elvezesse Valentinát ahhoz, amiről úgy gondolta, nagy valószínűséggel már nem lesz alkalma elmesélni neki.
– Mióta megtudtad, hogy gyermeket vársz, azon dolgozol, hogy elrejtsd neki a szükséges tudnivalókat – jegyezte meg Jessy. – Méghozzá úgy, hogy meg is találja. Elsős korunk óta ismerlek, Rea. Biztosra veszem, támadni fog új ötleted arra vonatkozóan, hová rejtsd a harmadik Nyomot.
– Nos… igazság szerint már most is van – somolygott Jane. Vagyis, mint azt az imént Valentina megtudta, beceneve szerint Rea. Jessy meglepetten vonta fel szemöldökét, sötétzöld szeme viszont boldogan csillant meg a hír hallatán. Barátnője azonnal nekifogott elképzelése ismertetésének. – Ugyebár lakatlan helyet szeretnék. Így hát elgondolkodtam azon, milyen városoknak, falvaknak nincs lakossága: azoknak, melyek egy-egy régi civilizációból hátramaradt romok. És igen, tudom, ilyen van egy pár a világon. Ugyanakkor én egy olyat szemeltem ki, ami Dél-Amerikában található, s még az ottaniak közül is meglehetősen híres. Az otthonául szolgáló ország fővárosának neve pedig hasonlít arra a szóra, hogy „láma”.
Valentina értetlenül nézett rá; ha nem egy emlékben lettek volna, Jane látta volna rajta, halványlila gőze sincs, melyik ez az ország. Abban reménykedett, anyja mond még valamit, aminek segítségével rájöhet a megfejtésre, ez azonban nem történt meg. A beszélgetés hangjai elhaltak fülében, s gyomra tájékán megérezte a jellegzetes rántást, melyet eddig egyedül a zsupszkulcsokkal hozott összefüggésbe. Alig egy szempillantás múlva elhomályosult szeme előtt a szoba képe, ahogy Rea varázslata megkezdte visszajuttatását az erdőbe.
Ezúttal sem tartott sokáig az utazás a múlt és a jelen között. Valentinának még csak arra sem volt ideje, hogy szeméből kipislogja könnyeit, máris szembe találta magát Brooklynnal. Az unikornis kíváncsian méregette őt, ugyanakkor kék szemében mintha némi aggodalom is tükröződött volna. A lány ezt kimondatlan kérdésként értelmezte arra vonatkozóan, mi volt az emlékben. – Én... – nyitotta ki a száját. Azt akarta mondani, nem jött rá a megoldásra, ám ekkor különös dolog történt vele. Mint az általános iskolában, egy-egy biológia- vagy földrajzdolgozat közben: hirtelen beugrott neki a megfejtés. Egyszerűen tudta, ez a helyes válasz, ami önelégült vigyort csalt arcára. – Lima-láma. Peru.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése