– Én is örülök, hogy látom, tanár úr – fintorodott el Kirsten. Ajkához emelte poharát, és lassan kortyolt belőle, élvezve, hogy minden egyes másodperccel jobban kínozhatja a férfit. A fehér ürüm-likőr citromhoz hasonló íze szétáradt a lány szájában, mire arcizmai akaratlanul megrándultak. Amikor megrendelte, a csapos figyelmeztette, hogy vendégei egybehangzó véleménye alapján ez a világ legkeserűbb itala – mégsem hitt neki. Most a saját ízlelőbimbóival bizonyosodott meg róla, igazat mondott.
– Ne szórakozz velem! – Mógus sötét szeme dühösen villant meg. – Nem azért jöttünk ide, hogy bájcsevegjünk.
Kirsten lopva körülnézett. Remélte, a roxforti tanár egyre növekvő hangereje senkinek sem keltette fel a figyelmét, máskülönben hamar nagy bajban lesznek. Pontosan tudta, hogy a Szárnyas Vadkan vendégei szeretik megőrizni inkognitójukat, ugyanakkor a többiek titkai felettébb érdeklik őket. Mint az a fiú a szemközti sarokban, aki érdeklődve pillantgatott Kirsten és Mógus párosa felé. A lány gúnyosan küldött neki egy puszit, mire amaz vöröslő arccal kapta el a tekintetét. Ahogy jobban megnézte, arra a következtetésre jutott, a fiú még nem nagykorú; tizenötnek saccolta, de tizenhatnál semmi esetre sem többnek. Kirsten könnyen elképzelhetőnek tartotta, hogy Mógus egyik diákja tartja szemmel őket. Még szerencse, hogy ezt a felismerést a fiú nem tehette meg, azon egyszerű oknál fogva, hogy Mógus csuklyás köpenye tökéletesen láthatatlanná tette az arcát. Kirsten a találkozójukra igyekezvén nem fáradt önmaga álcázásával, így most szinte fehér haját dobhatta hátra a válla mögé. – Én sem azt akarom, hogy az időjárásról vagy a gyerekkorunkról dumcsizzunk, mint egy randin – sóhajtott fel, nyilvánvalóvá téve, bosszantja Mógus viselkedése. Helyesebben, a létezése. – Csak nem értem, miért vársz el tőlem olyan dolgokat, amiket magadtól nem. Kudarcot vallottál a Gringottsban, Halloweenkor – váltott alig hallható suttogásra. – Mégis kérdőre mersz vonni engem. Jegyezd meg, drága: ezt egyedül Ő teheti meg!
– Most mégis mi bajod van? – lepődött meg Mógus. – Nem szoktál ilyen lenni. Napok óta nem jött meg, azért hisztizel? – találgatott az SVK tanár, felvonva szemöldökét. Kirsten alig tudta legyűrni a kísértést, hogy előbb nőiesen pofon vágja a férfit, aztán – néhány jó helyre irányított Cruciatus-átokkal – egyszer és mindenkorra impotenssé tegye. Mindezt annak ellenére, hogy kettejük között mindennaposnak számítottak a bántó megjegyzések. Hiába ismerték egymást másfél éve, s estek át együtt Voldemort kiképzésén, sehogy sem voltak képesek elviselni a másikat. Éppen ezért tartotta Kirsten a Sötét Nagyúr valaha született legrosszabb ötletének, amikor egy évvel korábban megparancsolta nekik, közösen szerezzék meg a Bölcsek Kövét. Kollektív feladataik száma csak nemrégiben növekedett kettőre a Jane Kinley által elrejtett nyomok felkutatásával. – De mindegy is, nem érdekelnek túlzottan a lelki nyűgjeid – vallotta be a férfi, kiürítve mézboros poharát. – Mindketten tudjuk, miért vagyunk itt. Felelj hát! Megszerezted azt a nyomorult fecnit?
– Szerinted? – kúszott fel a vigyor Kirsten arcára, mintha ennél nyilvánvalóbb semmi sem lehetne a világon. Mógus a szemét forgatta, mire a lány – egy mély sóhajt követően – hozzátette: –Naná, hogy megszereztem. – A professzor felé nyújtotta kezét, aki szemöldökét felvonva meredt a benne tartott semmire. Kirsten immár fülig érő szájjal mondta el magában a megjelenítő bűbáj varázsigéjét, a papír pedig azonnal feltűnt tenyerében. Társa úgy kapta ki a kezéből, akár egy mohó kisgyermek a legújabb ajándékát. A lány jókedvűen figyelte, amint Mógus szeme előbb elkerekedik olvasás közben, aztán viszont felcsillan.
– Tiltott Rengeteg – lehelte olyan halkan, hogy még Kirsten is alig hallotta. – Ez esetben a továbbiakban átveszem a feladatot. Innentől könnyedén meg tudom oldani egyedül.
– Mint a múltkor? – kuncogott gúnyosan Kirsten, majd egy hajtásra megitta az italából maradt pár kortyot. Csodák csodája, most már korántsem érezte olyan mérhetetlenül keserűnek, mint első kóstolásra. Sőt, talán azt is ki merte volna jelenteni, hogy ízlik neki. Egyik hajtincsét csavargatva pislogott Mógusra, miközben elkönyvelte magában, legközelebb szintén fehér ürömlikőrt fog kérni, ha a Szárnyas Vadkanban jár.
– Ne tégy úgy, mintha mindent jobban tudnál nálam! – mordult fel a férfi, idegességében újfent megfeledkezve róla, a Szárnyas Vadkan vendégeként jobban tenné, ha ügyelne hangerejére. A vele szemben ülő szőkeség már nem először határozta el beszélgetésük folyamán, hogy legközelebb inkább szobára viszi a tanár urat. Mármint, szigorúan a négyszemközt történő egyeztetéshez. A munkakapcsolatnál többre álmában sem vágyott volna Mágussal. – Ha elfelejtetted volna, több mint tíz évvel idősebb vagyok nálad, tanár…
– És ha még egy kicsivel feljebb emeled a hangodat, már névjegykártyát sem kell adnod a többi vendégnek. Felismernek anélkül is – szakította félbe Kirsten, látván, hogy a mellettük lévő asztalnál egy, a fél arcán égésnyomot viselő boszorkány feléjük kapta fejét. – Könyörgöm, ne buktass le minket, amikor már a célunkhoz közeledünk! – sziszegte társának. A következő pillanatban lehunyta szemét, ahogy megérezte Voldemort jelenlétét elméjében. Nem érte váratlanul a dolog, elég ideje volt már hozzászokni; s egyre kevésbé viselte meg teste és lelke megosztása a Sötét Nagyúrral. Amikor megszólalt, maga sem tudta eldönteni, ezek Voldemort szavai, vagy pedig az övéi. – Jól vigyázz! – figyelmeztette halkan Mógust. – Kétszer már csalódást okoztál. Kapsz még egy esélyt, de ha ezúttal is elhibázod, véged.
A szünet, fajtája jellemzőinek megfelelően, igen hamar elrepült. Valentina régóta tisztában volt vele, a kellemes dolgok sosem tartanak örökké, mégis meglepődött, amikor január ötödikének délelőttjén Diane a King's Cross pályaudvarra hoppanált vele. Mintha csak most vette volna kezdetét a téli szünet, pont úgy érezte. Ha igazán őszinte akart lenni, sokkal szívesebben maradt volna még jó pár napot, hetet Kanadában, kihasználva, hogy nagynénje osztatlan figyelmét élvezi. A Roxfortban úgysem várta semmi olyan, amiről különössebben bánta volna, ha lemarad. Egyedül Trevornak hiányoznék – találta meg az egyetlen kivételt, miközben körbepillantott a kilenc és háromnegyedik vágány peronján. Cori még mindig haragszik rám, ő látni sem akar – tette hozzá gondolatban, s diáktársait elnézve a szomorúság szörnyetegként mart szívébe. Bármerre tévedt tekintete, mindenütt barátaikat ölelgető, velük viccelődő fiúkat és lányokat látott. Ő legfeljebb Diane-nek borulhatott volna a nyakába, ám élt a gyanúval, nagynénje előbb ledöbbenne, ha ezt megtenné, majd finoman eltolná magától. A lány korábban többször szembesült vele felnőttek beszélgetését hallgatva, hogy léteznek emberek, akik nem az úgynevezett szeretgetős típusok. Már első hallásra rájött, Diane bizony ebbe a kategóriába tartozik. Saját magát viszont nem tudta ilyen könnyen besorolni, már sejtette, nagy valószínűséggel a másik tábort gyarapítja.
Így hát mindössze szavakkal búcsúzott el nagynénjétől. – Köszi, hogy elhoztál, és nem kellett most is Hop-porral jönnöm. Levélben majd beszélünk nyárig. Szia! – Diane egyetlen rövid bólintással felelt, egy szót sem szólva még akkor sem, amikor unokahúga elindult a szerelvény legközelebbi ajtaja felé. Valentina megvárta, míg az előtte álló diákok tömege sorba rendeződik, és egyesével felkapaszkodik a vonatra. Noha egy nagydarab, nyakkendője színéből ítélve mardekáros fiú elégedetlenül morgott mögötte, és bökdöséssel igyekezett nagyobb sebességre bírni őt, a lány nem bírta ki, hogy ne pillantson hátra a válla felett. Arra számított, nagynénjét ugyanazon a helyen fogja látni, mint néhány perccel korábban, azonban csalódni kellett: Diane-t már sehol sem szúrta ki a hozzátartozók tömegében. Elment – állapított meg magában, majd – a fiú egyre hevesebb bökéseinek hatására – gyorsan odébb állt. Mint a Roxfortból jövet, most is szabad fülkére kezdett vadászni, ám nem úgy tűnt, mintha a szerencse meg kívánná ajándékozni egy mosollyal. Teljesen üreset nem talált, így kénytelen volt kompromisszumot kötni, és elfogadni valakinek a társaságát az útra. Útitársa szerepére pedig Lena Freegardot szemelte ki abban a pillanatban, amikor észrevette, a hollóhátas egyedül üldögél egy kupéban.
– Szia, leülhetek? – lépett be, s ekkor, griffendéles létére, valahogy minden bátorságot nélkülözött a hangja. Hiába, az ismerkedés és beszélgetés sosem ment neki egyszerűen, ez vezetett arra az eredményre, hogy nagyon sokáig nem voltak barátai. Egészen pontosan, a Roxfort előtt Nerissa Hansent tekintette egyetlen barátjának. Hatalmas megkönnyebbülésére szolgált, hogy Lena mosolyogva nézett fel a kezében tartott könyvből.
– Persze, ülj le nyugodtan – felelte. – A barátnőm a testvéreivel utazik, szóval én egyedül maradtam. Te is?
– Eléggé – ismerte be Valentina, helyet foglalva Lenával szemben. Így a menetirány felé nézhetett, aminek nagyon örült – ugyanis, még mugli közlekedési eszközön sem szeretett háttal ülni neki. A hollóhátas megértő pillantását látva úgy döntött, belemegy a részletekbe is. – Cori még mindig haragszik rám. Trevor leírta a levelében, hogy készült nekem ajándékkal, de a történtek miatt úgy döntött, nem küldi el. Trevor meg ugye a Roxfortban maradt a bátyjával együtt, mert a szülei a házassági évfordulójukat egy utazással ünnepelték meg. Az egész szünetben a nagynénémmel voltam. Te meg Leonorával, gondolom.
Lena meggyötört arccal forgatta meg zöld szemeit, amit a griffendéles a született Prewett-lány hatásának tulajdonított. A hollóhátas szavai megerősítették sejtését. – Igen, sajnos – húzta el a száját. – Végig üvöltözött, mindig talált valamit, amibe beleköthet. Hogy a Hollóhátba kerültem, nem viselkedem Freegardhoz méltóan, vérárulókkal barátkozom... Aztán felhozta, hogy novemberben nem írtam neki egy sort sem a harmincadik születésnapjára. Végül az egész szünetet szobafogságban töltöttem, mivel úgy gondolja, ez majd rávesz, hogy elgondolkodjak a viselkedésemen. Persze, ha rám zárja az ajtót, rögtön olyanná változom, amilyennek akar, nem? – tette fel a kérdést Lena, ám úgy tűnt, nem vár rá feleletet Valentinától, ugyanis azonnal megválaszolta magának. – Sosem leszek olyan, mint Leonora. Ki nem állhatom őt, meg igazából az egész aranyvérmániás társaságot. Azt, hogy mindenkinél jobbnak képzelik magukat, lenézik a mugli származásúakat mindenféle alapos indok nélkül. Néha annyira kíváncsi vagyok, hogy egyikük sem gondolkodott még el azon, ők erről nem tehetnek? Nem dönthették el, hogy mugli szülőktől szülessenek meg vagy nem. Unom ezt az egészet! Annyira jó lenne egy másik családban élni – vallotta be halkan, mintha attól félne, hogy valaki, vélhetően Leonora, meghallja. Márpedig a Roxfort Expresszen, mely már maga mögött hagyta Londont, s most tágas mezők között száguldott, igen kevés esély mutatkozott. – Szóval, ha nem ítél szobafogságra, akkor sem nagyon mozdultam volna ki a szobámból. Igazán fantasztikus volt a szünet, mondhatom – foglalta össze szarkasztikusan, miután Lena kiadta magából legfrissebb sérelmeit. Történetesen Valentina biztosra vette, az elmúlt évek során ennél jóval több gyűlt fel benne, s ez az egésznek pusztán egy kis szelete.
A múltat viszont jobbnak látta nem bolygatni, s Diane – valamint ezek szerint Leonora – szokása szerint felemlegetni a régi dolgokat. Helyette Lena egyik félmondatára kérdezett rá, ami szöget ütött a fejében. – És melyik családban szeretnél élni, ha válaszhatnál? Vagy az már mindegy, csak ne ez legyen?
– Nagyjából – bólintott Lena, s csak pár pillanatra elkerekedő szeme árulta el, váratlanul érte a kérdés. – Bármelyikben, amelyik nem ilyen aranyvérmániás, mint a Freegard. Egy Weasleyvel sem lenne semmi bajom. Vagy egy muglival. Úgy is sokáig azt hittem, én sem vagyok boszorkány.
– És az, hogy büntetésben voltál a szünetben, azt jelenti, hogy ajándékot se kaptál? – érdeklődött Valentina, egy hétköznapi mozdulattal elhúzva a cipzárat a maga mellé elhelyezett hátizsákján. Mégis csak hosszú vonatútra indultak, nem hagyhatta, hogy mire a Roxfortba érnek, Laney elpusztuljon a levegőhiány következtében. A Kanadában töltött napok során végig attól rettegett, lebukik Diane előtt, amikor megeteti a főnixet. Pedig mindenre előre felkészült: a roxforti, gyakorló bájitalalapanyag-készletből szerzett gyógynövényeket, éppen eleget ahhoz, hogy a varázslóképzőbe való visszatéréséig kitartson. Meglepte, hogy szeptember óta nem fülelte le senki. Sem a Roxfortban, ahol a tanév kezdete óta a griffendélesek közös készletéből lopkodott ételt Laney számára, sem a szünetben, mialatt Diane könnyedén betoppanhatott volna bármikor, amikor éppen a főnixlányt etette. Valentina nem tudta eldönteni, ekkora szerencséje van, vagy az általános iskolai éveknek hála, ilyen mértékű gyakorlatra tett szert a titokban szervezkedés terén. Mint például a tankönyvpótlásos eset. Az osztálytársai kivették a táskájából, és széttépték a biológiakönyvét, amíg ő ebédelt. Amint megpillantotta, rögtön tudta, ezt egyedül kell megoldania, a tanárokra nem számíthat. Diane-nek nem akarta elmondani, mivel biztosra vette, nagynénje első útja az általános iskola igazgatójához vezetne. Aki nyilván nem tartaná magában a hallottakat, hanem behívatná az érintett diákokat, akik a beszélgetést követően újult erővel vetnék bele magukat az ő bántalmazásába. Inkább megoldotta maga. A könyvtárosnőn keresztül igényelt új tankönyvet, a megrendelőlapra otthon ráhamisítva Diane aláírását. És lám-lám, milyen jól sikerült: közel három éve történt az incidens, s nagynénje azóta sem szerzett róla tudomást.
– Nem, sajnos a szokásos vackoktól nem menekültem meg – biggyesztette le ajkait Lena. Valentina tekintete egyszerre tükrözte kíváncsiságát és felmerülő kérdései számát, ahogy ránézett. A fekete hajú hollóhátas észrevette, s mintegy magyarázatként, hozzátette: – Leonorától nem kaptam semmit, és a büntetésemre való tekintettel a szűkebb rokonságnak is megtiltotta, hogy adjanak valamit. A többi nemesi aranyvérű családnak viszont nem. Tudod, még veszélybe kerülne a Freegardok jóhíre, ha meghallanák, hogy nevelés alatt állok. – Az arckifejezés, aminek kíséretében elhúzta a száját, többet mondott bármely szónál. – Utálom a december huszonnegyedikei bált, amikor eljönnek az ajándékaikért, és udvariaskodnom kell a távoli rokonokkal, ismerősökkel. Anyám roxforti barátnőjének lánya, nagymamám unokaöccsének felesége, nagyapám keresztlánya a férjével… Csak a nagyobb ünnepeken találkozunk, évente négyszer-ötször, semmit sem tudnak rólam. De azért ítélkeznek, amennyiben nem viselkedem tökéletesen aranyvérű lányhoz illően. És hát, ez nem mindig sikerül. Mikor sugárzó mosollyal átadják a felakasztott muglit ábrázoló medált, a lemosható Sötét Jegy-tetoválást… vagy Mrs. Mulciber arról beszél, a Minisztériumnak engedélyeznie kéne a muglik vadászatát… Egyet kell értenem, örülnöm kell, mert ezt várják el tőlem. Szerencsére, az évek alatt megtanultam úgy visszatartani a sírást, a tenyerembe vájni a körmeimet és összeszorítani a fogam, hogy ne vegyék észre. Mert a mi köreinkben csak a látszat számít. Kit érdekel, hogy előző nap akkora balhé volt, hogy az ablaküveg remegett a kiabálástól? Az a lényeg, hogy társaságban tökéletes és büszke családnak tűnjünk.
Valentina fekete szeme tágra nyílt döbbenetében. Már az első beszélgetésük alapján biztosra vette, Leonora Prewett Freegarddal együtt karácsonyozni nem éppen vidám dolog, mégis lesokkolták a hallottak. Eddig fogalma sem volt róla, hogyan zajlik a Szenteste a legelőkelőbb aranyvérű családokban, de valamiért fényes bálok, gyönyörű ruhák és fülig érő, sugárzó mosolyok képe jelent meg előtte, ha erre gondolt. Lena jóvoltából most az igazi oldaláról ismerhette meg eme ünnepségeket, ami minden elképzelését messze felülmúlta. A griffendélesbe hirtelen bűntudat hasított. Ő amiatt szomorkodott, hogy a nagynénje kevés időt töltött vele, más meg az őszinte érzéseket hiányolja a családtagjaiból. Mert abban a lány biztos volt, Leonora a legkevésbé sem szerette a Freegard gyerekeket, csak valamilyen elgondolásból elvállalta a nevelésüket. Talán Alex Freegard feleségeként a kötelességének érezte? – tippelt Valentina, aztán ráébredt, mit sem számít, hogy mi állt a dolog hátterében annak idején. A lényeg abban rejlett, hogy Leonora nem tudott családot adni a gyerekeknek, és talán nem is akart. Elvárta tőlük, hogy társaságban ne hozzanak rá szégyent, próbálta tökéletes aranyvérűvé nevelni őket, s a fekete szeműnek úgy tűnt, ennek nem szükséges hozzávalója a szeretet. Lehet, hogy Diane rengeteget dolgozott és gyakran nem ért rá, de ha egyszer otthagyta a munkát, akkor nem csak testileg volt jelen. Az ő karácsonyuk magába foglalta a szeretetet, ellentétben Lenáéval, akinek az egész ünnep azt jelentette, meg kell játszania magát. S emiatt Valentina akaratlanul is a létező legelkényeztetettebb lánynak érezte magát a földkerekségen, aki apró dolgok miatt csap hatalmas hisztit.
– Utálom a karácsonyt – folytatta Lena a csendes vallomással. – Már hetekkel korábban hányingerem van, ha a rengeteg veszekedésre gondolok. Mert Leonora mindig talál rá okot. A bál előtt kiabálva fenyeget, hogy szenvedni fogunk, ha lejáratjuk, utána pedig mindig talál valami kivetnivalót a viselkedésünkben. Minden évben, amikor közeleg a karácsony, arra gondolok, bárcsak el tudnék szökni. Jó messzire tőlük, hogy soha többé ne kelljen ebben részt vennem. Talán egyszer megteszem… talán.
Valentinát ez már koránt sem lepte meg. Teljes mértékben megértette, hogy Lena ki akar szabadulni abból a környezetből, amiben jelenleg élt. Az aranyvérmániások rögeszméi, az örökös hazugságok és az, hogy állandóan meg kell játszania magát… Ki akarna olyan otthont és családot, ahol éppen csak önmaga nem lehet? Márpedig Leonora azzal, hogy a tisztavérű lány tökéletes viselkedését várta Lenától, pont ezt tette lehetetlenné. Ahogy belegondolt a hollóhátas lány helyzetébe, Valentina ráébredt, a helyében ő is a szökésen törné a fejét. Egyszerűen nem lenne képes mindezt elviselni. Szívében kettős érzés uralkodott el, amikor erre gondolt. Egyrészt borzasztóan sajnálta, hogy egy annyira kedves és aranyos lánynak, mint Lena, ilyen problémája van, ugyanakkor örült, amiért neki nincsen. Persze, azt nem mondhatta volna, hogy minden nehézséget és gondot nélkülöz az élete, de ezek meg sem közelítették a hollóhátasé szintjét. Holott akadtak szép számmal; Diane munkamániája, az ennek ellenére táplált túlzott elvárásai, a következő Nyom megtalálásának nehézsége, a szünetet megelőző veszekedés Corival…
Az előbbi kettőn, bár évek óta erre vágyott, nem állt módjában változtatni. Lelkiismerete pedig hiába hozta szóba újra és újra a második Nyom kérdését, a lány mindig elméje leghátsó sarkába zavarta vissza azt. Egyszerűen nem tudott most ezzel foglalkozni; akármennyire nem akarta, gondolatai attól még folyton Cori körül jártak. Az összes létező szó kevés lett volna, hogy megpróbálja elmondani, mennyire vágyott arra, hogy minden térjen vissza a régi kerékvágásba. Szinte bármit megtett volna érte, hogy kettejük kapcsolata olyan lehessen, mint a levélre való rábukkanása előtt. A legkevésbé sem tartott igényt Cori további sértéseinek hallgatására, ugyanakkor hiányzott neki a lány. S mivel a kettő közül ez utóbbi érzés dominált, elhatározta, a Roxfortba visszatérve első dolga lesz beszélni vele.
Ha az ígéreteit nem is minden esetben tartotta be, amit kitalált, azt mindig véghezvitte. Így hát, amint elhelyezte hátizsákját éjjeliszekrénye lábánál (főnixét pedig ágya jótékony takarásában), rögtön Cori keresésére indult. Egyetlen kérdésébe került csupán, s máris megtudta Lily Redwaytől, a mugliszármazású lány a könyvtárban időzik éppen. Hálásan megköszönte az információt, majd arrafelé vette az irányt, útközben magában ismételgetve, mit is szeretne mondani. Hiányzol, Cori, el sem hiszed, mennyire. Felejtsük el azt a hülyeséget apámmal meg Mógussal kapcsolatban. Kérlek, próbáld megérteni, hogy mindenkinek vannak dolgai, amikről nem szívesen beszél. Nekem csak egy ilyen van: az apám. És ennek semmi köze a vérminőségedhez; ha aranyvérű lennél, sem akarnék róla beszélgetni. Hagyjuk ezt! Te vagy a legjobb barátnőm, szeretlek. Nehogy már a nagynéném levele és a családom múltja tegye tönkre a kapcsolatunkat! Légyszi, ne hagyd, hogy így történjen!
Azonban hiába ismételte el magában többször is mondanivalóját, a kellő pillanatban mégis cserbenhagyták a szavak. Amikor belépett a könyvtárba, még érzett némi önbizalmat, ez viszont nyomtalanul elpárolgott, ahogy Cori szemébe nézett. Pedig a mugliszármazású lány ezúttal egyetlen szót sem szólt, néma csendben fürkészte Valentinát, rosszul palástolt érdeklődéssel az arcán. A fekete szemű első gondolata az volt, minden bizonnyal Trevornak köszönhető ez a visszafogottság. Holott, az igazat megvallva, a fiú semmit sem tett azon kívül, hogy ült a bájitaltan könyve felett, s a két lány között járatta pillantását. Valentina már régen megfigyelte, Trevor jelenléte megnyugtatja és biztonságérzettel tölti el őt, ami most sem történt másként. Elegendő volt mélyen a borostyánzöld szemekbe néznie, s máris elhitte, az égvilágon semmi baj nem érheti, az sem probléma, ha Cori elküldi. Így hát a lány nagy levegőt vett, majd belekezdett beszédébe.
– Nagyon hiányzol, Cori – hagyták el száját a szavak, hétköznapi hangerejénél érezhetően halkabban. – Légyszi, próbálj meg túllépni ezen a dolgon az apámmal kapcsolatban. Erről nem szeretnék beszélni – biztos neked is van ehhez hasonló téma. Ennek tényleg semmi köze nincsen a vérminőségedhez. Nem azért nem szeretnék a származásomról beszélni, mert a mugli szüleid miatt nem tartalak rá méltónak. Erről szó sincs, szóval verd ki a fejedből gyorsan! Nem érdekel, milyen „tisztaságú” vér folyik az ereidben, nem ez alapján ítélem meg az embereket.
– Reméltem, hogy így van – bólintott Cori. Az arcán ülő mérhetetlen nyugalommal erős kontrasztot alkotott ideges kézmozgása, melynek eredményeként jegyzete szélén absztrakt motívum keletkezett. – Nagy csalódás lett volna, ha ez derült volna ki, mert nem aranyvérmániásnak ismertelek meg. Viszont még mindig nem értem, miért titkolózol, ha nem azért, mert sárvérű vagyok. Ez az érzékeny téma rossz kifogás – húzta el szája sarkát. – Igen, nekem is vannak, de én ezeket elmondtam neked, amikor éjszakákon át beszélgettünk. Megbíztam benned, ám egyre inkább úgy érzem, hiba volt. Ha te nem vagy képes megbízni bennem annyira, hogy bármit el merj nekem mondani, semmi értelme a barátságunknak. – Cori becsukta az előtte heverő átváltoztatástan-könyvét, majd a tantárgyból készült jegyzeteivel együtt a hóna alá csapta. Amikkor felállt székéből, az a maga nemes egyszerűségével jelezte Valentina számára, lezártnak tekinti az eszmecserét.
Egyetlen egy sértés sem hangzott el, a fekete szeműnek viszont pont ugyanannyira fájtak eme szavak, mint a legutóbbi beszélgetésükkor elhangzottak. Ötlete sem volt, ezek után mit is mondhatna, így némán nézte végig, ahogy Cori ellép mellette, majd távozik a könyvtárból. Őszintén szólva, maga sem tudta eldönteni, bízik-e a lányban. Kölcsönadta volna neki bármely holmiját, és ha valamit elmondott a lánynak, nem félt attól, hogy kineveti vagy elpletykálja. Ugyanakkor bizonyos témákról egyszerűen nem akart beszélni Corival, ide tartozott az apja is. Illetve sok titok állt köztük, mint például Laney léte vagy természetmágusi képessége, melyeket soha, egy szóval sem említett barátainak. Ez most melyik? – tette fel magának a kérdést, holott sejtette, már régóta ismeri a választ. Igen, bízott Coriban, de nem feltétel nélkül – csak akkor, ha nem volt komoly a dolog. Máskülönben inkább az önvédelem mellett döntött, mint akkor is, amikor a származása került terítékre. Túlságosan félt, hogy megtudva az igazságot, Cori és Trevor megundorodnának tőle, s többé nem állnának vele szóba. Ami azt jelentené, megint elveszíti azt a személyt, aki a legközelebb került hozzá. Ettől való rettegésében határozta el, Cori és Trevor nem fogják megtudni, ki is az apja valójában. Mert az egyszer és mindenkorra felkavarná az álló vizet, s megváltoztatna mindent, biztosan nem pozitív irányba.
Trevor, aki ezidáig egyetlen szót sem szólt, csak a tankönyvén támaszkodva figyelt, most felállt. Pillanatok alatt megtette a kis távolságot Valentinához, és a lány vállára tette jobb kezét. – Adj neki időt – suttogta, gondosan ügyelve rá, ne zavarja meg tanuló diáktársai nyugalmát. – Ha ő is rájön, mennyire hiányzol neki, meg fog bocsátani.
– Szerinted igaza van? – kérdezett vissza csendesen a fekete szemű. – Ha a barátnőmnek tartom, tényleg mindent el kell mondanom neki?
– Nem – vágta rá Trevor gondolkodás nélkül. – Elmondod neki, amit el akarsz. De semmit sem kötelező, akármennyire szereted. Simán lehet olyan dolog, amiről nem szeretnél beszélni, még vele se.
– Kár, hogy csak te gondolod így, ő nem – sóhajtott fel Valentina. Egyre inkább úgy érezte, a barátsága Corival rohamos léptekkel közeledett a végéhez. Túlságosan másként gondolkodtak ebben a kérdésben, és mindketten hajthatatlanul ragaszkodtak a saját véleményükhöz. Cori feltétlen őszinteséget várt el barátaitól, míg Valentina nem ragaszkodott ehhez. A probléma minden bizonnyal megoldható lett volna azzal, hogy a fekete szemű mindent elmond a származásáról, ám ezt ő nem akarta megtenni. A mugliszármazású lány pedig nem úgy viselkedett az imént, mint aki képes ezt elfogadni. Valentina félt, hogy elveszíti a barátságát, de attól még jobban, hogy Trevorét is. Így aztán megnyugodva hallotta, a fiú nem követel ezeregy százalékos őszinteséget. Ez a hajó elment – gondolt a Corival való kapcsolatára csüggedten. Hirtelen egy másik gondolat is szöget ütött a fejében, ami egészen eddig eszébe sem jutott. Mi lesz így Trevor és Cori barátságával? Csúnya dolog, vagy sem, de könnyedén kinézte a lányból, megharagszik, amiért a fiú nem állt mellé. Sőt, ha ez még nem lenne elég, egyenesen ellene foglalt állást. – Ne – hunyta be a szemét egy pillanatra. Nem akarta, hogy az ő nézeteltérése Corival a barátai kapcsolatára is rányomja a bélyegét.
– Mit ne? – vonta fel a szemöldökét Trevor, mire Valentina rápillantott. Hosszúnak érződő másodpercekig értetlen arccal bámultak egymásra, mire a lány végre megértette: hangosan is kimondta gondolatát.
– Azt, hogy ne vesszetek össze ti is Corival. Miattam ne.
Trevor már éppen kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám Madam Cvikker váratlan felbukkanása belé fojtotta a szót. – Tájékoztatásul közlöm, fiatalember, hogy ez itt egy könyvtár. Ami, mint talán tudja, nem beszélgetésre szolgál. Ha a barátnőjével kíván csevegni, fáradjon ki, de ne zavarja a társait, akik tanulni jöttek ide.
Trevor a másodperc törtrészéig meghökkenve nézett a boszorkányra, de aztán gyorsan összeszedte magát. – Elnézést, máris megyünk – jelentette ki. Pár mozdulattal beleszórta az összes, eddig az asztalon heverő jegyzetét a bájitaltankönyvébe, majd becsukta a vaskos kötetet. Madam Cvikker szúrós szemmel nézte, mintha keresné a könyv kezelésében vétett hibát, azonban úgy tűnt, nem talált ilyet. Erről árulkodott az, hogy egyetlen szó nélkül hagyta távozni Trevort, akit Valentina követett, nem sokkal maradva le tőle. Néma csendben tették meg a könyvtárból kivezető utat, a következő szó akkor hangzott el köztük, amikor már mindketten a folyosón álltak, hátuk mögött az elhagyott helyiség bezárt ajtaja. – Ne aggódj emiatt. Nem konkrétan miattad vesznék össze Corival, ha ez megtörténne. Hanem azért, mert egyre jobban idegesít a viselkedése, hogy alaptalanul képes megharagudni. Tök természetes, hogy vannak dolgok, amiket nem akarsz még neki se elmesélni. Ő mégis úgy csinál, mintha valami kóros hazudozó lennél, és ezért nem akarnád elmondani az igazat. Illetve kábé tökéletesnek állítja be magát, hogy ő mindent megosztott veled magáról, azt is, amit nehéz volt…
Valentina hirtelen azt sem tudta, erre mit mondhatna. Hihetetlenül jól esett neki, hogy talált valakit, aki mellette állt, és nem úgy gondolja, a vitájukban Corinak van igaza. Valentinának hirtelen egyetlen épkézláb ötlete sem támadt, erre ugyan mit mondhatna. Valami azt súgta neki – és jelen esetben nem tudta eldönteni, ez a természetmágusi megérzése vagy a józan esze –, Trevor sosem fogja elhagyni. Azonnal elöntötte a szeretet a fiú iránt; szája sarka mosolyra húzódott, s mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, a nyakába borult. Trevor egy másodpercig döbbenten állt, próbálván feldolgozni a történteket, aztán – mikor Valentina már nem is számított rá – visszaölelt. A fekete szemű lehunyt szemekkel bújt hozzá, elkönyvelve magában, ha tehetné, sosem bontakozna ki a fiú karjaiból. Most sokkal inkább biztonságban érezte magát, mint eddig bármikor, teljesen ellazult, miközben nyugalom vette körül. Cori körül keringő gondolatai elcsitultak, lassan kiürült az elméje. Ám ekkor a külvilág hangjai megtörték a pillanatot egy jól hallható sikoly formájában.
A fiatalok úgy rebbentek szét, mintha tűz égette volna meg őt, és körbe-körbe forgatták a fejüket, próbálván megtalálni a hang forrását. A természetmágusi megérzése ismét a segítségére sietett, így Valentina lehetett az, aki kettejük közül előbb bukkant rá a helyes irányra. – Arra! – jelentette ki, önmagát is meglepve azzal, mennyire határozottan cseng a hangja. Olyannyira, hogy amikor elindult, Trevor semmiféle kérdést nem tett fel, hanem egyetlen szó nélkül követte. Ösztöne azt súgta, valaki bajba került, méghozzá nagy bajba, így futni kezdett. Nem nézett hátra, de hallotta a háta mögül a fiú egyre gyorsuló lépteinek zaját, és akaratlanul is elmosolyodott. Kellemes érzés töltötte el arra gondolva, bármire is bukkan, nem egyedül kell vele farkasszemet néznie. És nem telt bele sok időbe, míg mindkettejük számára nyilvánvalóvá vált, kinek a száját hagyta el a sikoly. A helyszínre érve, a szeptemberi vonatúton történtekhez hasonló látvány tárult Valentina és Trevor szeme elé. A különbség pusztán annyi volt, hogy a földön fekvő áldozat szerepét ezúttal nem Cori töltötte be, hanem egy nála magasabb, fekete hajú lány. A fölé hajoló két személy egyike, Nicky Warrington Cori megtámadásakor is jelen volt, így Valentinát nem tudta meglepni, hogy ismét ebben a helyzetben látja. Társa viszont annál nagyobb meglepetést okozott neki. Noha Ginny Weasley jóvoltából hallott már róla, hogy valószínűleg Amèlie Yaxley és a barátai lehettek azok, akik megtámadták egyik háztársukat a folyosón, reménykedett benne, mindössze egy iskolai pletykáról van szó. Hogy valami csoda folytán a szőke lány megelégszik aranyvérmániás nézetei hangoztatásával, és nem vetemedik a – véleménye szerint – aranyvérűhöz méltatlanul viselkedő osztálytársai bántalmazására. Annak ellenére, hogy simán kinézte volna ezt a mardekáros lányból, bízott benne, mégsem miattuk került Keira Knight három napra kómába. Ám most a saját szemével bizonyosodhatott meg afelől, hiba volt ebben bíznia; Amèlie igenis képes volt bántani azt, akit vérárulónak tartott. Vagyis jelen esetben Kyrát.
Valentina és Trevor érkezésének zajára Nicky felkapta a fejét, és feléjük fordult. – Nocsak, nocsak. Hát ti meg hogy kerültök ide, drágáim? – ajándékozta meg őket legszélesebb vigyorával, miközben hangjából csak úgy sütött a gúny. – Mr. és Mrs. Hős. Csak nem jöttetek megmenteni ezt a szerencsétlent? – rúgott bele bőrcipője orrával a földön heverő hátának közepébe. A lány összerándult és felnyögött, mire Nicky a szemét forgatva megcsóválta a fejét. – Még mindig nem jött rá, hogy ha így viselkedik, szenvedni fog… Nem hiszem el.
– Tulajdonképpen mi bajod is van vele? – érdeklődött Trevor meglepően nyugodtan. Egyedül ökölbe szorult keze árulkodott indulatairól, hangszínéből sikeresen száműzte a hatásukat.
– Kérlek, most komolyan soroljam fel? – szólt közbe Amèlie, csak egy másodpercre szakítva el pillantását Kyrától. Varázspálcája viszont még mindig a végzős mardekárosra szegeződött. Nicky felnevetett, mintha csak kötelessége volna minden pillanatban támogatni a szőke lányt. Felsóhajtott, mint akinek mérhetetlenül nagy fáradtságot okoz felelni a fiú kérdésére, majd belekezdett: – Griffendélesekkel, az ellenséggel barátkozik. Általános iskolába járt, és úgy gondolja, a muglik nem is különböznek tőlünk sokban. Sőt, pont olyanok, mint mi, ugye? – nézett le az alatta fekvőre, akinek azonban a folyamatos ziháláson kívül semmi más hang nem hagyta el a száját. – És ha ez nem lenne elég, sehol sem felejti el kimutatni, mennyire megvet minket.
– Vajon miért? – tette fel a költői kérdést Valentina. Nicky felvonta a szemöldökét, ahogy ránézett.
– Jé, te ki tudod nyitni a szádat? – tetetett csodálkozást. – Azt hittem, a pasid beszél helyetted is. Én a te helyedben nem ugatnék bele más dolgába. Látszik, hogy anyádnak nem volt ideje megtanítani viselkedni. Várjunk, miért is? Ja, megvan már: mert megdöglött, mikor még pelenkába szartál.
– Ne merd a szádra venni az anyámat! – rántotta elő a pálcáját Valentina. Nicky szeme jókedvűen csillant meg, ahogy a sajátját az ujjai között forgatva bámult rá. Amèlie-t látszólag Kyra kötötte le, de a fekete szemű biztosra vette, az ő szóváltásukra is odafigyel.
– Miért, mi lesz? – érdeklődött Nicky. – Véráruló visszavág?
Valentina a másodperc tört része alatt végiggondolta a helyzetet. Elsősként, az egyik osztálytársát maga mellett tudva nézett szembe egy évfolyamtársával, illetve egy mindhármuknál idősebb, negyedéves lánnyal. Kyrát kihagyta a számításból, mert úgy találta, a kviddicsmeccsek kommentátora jelenleg nincs olyan állapotban, hogy a segítségükre legyen. Ez viszont így azt jelentette, neki és Trevornak semmi esélye a mardekárosok ellen. Ennek tudatában feleslegesnek tartotta magasabb szintre emelni a konfliktusukat, és párbajjá fejleszteni a szóváltást. Így hát ajkába harapva leeresztette a pálcáját, remélve, Amèlie és Nicky ezt nem a gyávaság jeleként értelmezik. Hiszen nem félt megküzdeni velük; nemes egyszerűséggel tudta, úgy sem győzhetné le őket, s ezért nem látta semmi értelmét harcba bocsátkozni. A gúnyos kacagás viszont, mely kibuggyant a szőke lányból, arról árulkodott, ő teljesen másként értelmezte eme mozdulatot. Mielőtt Valentina egyet pisloghatott volna, Nicky már meg is lendítette pálcáját, elharsogva a varázsigét: – Arce fire!*
A varázsvesszőből sötétvörös fénynyaláb tört elő, olyan gyorsan, hogy Valentinának nem volt ideje elugrania előle. A bűbáj egyenesen a mellkasa közepén találta el, mire szemei azonnal tágra nyíltak. Pokoli kínokra számított, ehhez képest kellemes melegség áradt szét a testében, mint amikor egy kád meleg vízbe ereszkedik bele. Erről a bűbájról még sose hallott, de biztosra vette, nem éppen ezt a hatást kellett volna kiváltania belőle – ha Nicky támadó szándékkal vetette be, semmiképpen. Homlokát ráncolva nézett Nickyre, aki ugyanazzal az értetlenséggel bámult vissza rá, ami nagy valószínűséggel Valentina arcán is ült. – Most mi van? – fordult végül a középbarna hajú mardekáros Amèlie-hoz.
Amaz tanácstalanul vonogatta a vállát. – Ennek meg kellett volna égetnie – morogta maga elé elgondolkodva, egyúttal felvilágosítva Valentinát, miféle hatásnak illett volna érnie őt. – Nem értem. Amikor nyáron nagyapám megtanított rá, azt mondta, minden esetben működik, ha elhangzik a varázsige és helyes a mozdulat. Mindent jól csináltál, Nicky. De akkor mi a gond?
– Talán elsőévesként nincs elég varázsereje egy olyan bűbájhoz, amit neked is csak a nyáron tanított meg a nagyapád? – tippelt Trevor, mire Amèlie szúrós szemmel pillantott rá.
– A szünetben tanítottam neki, akkor ment – közölte olyan hangon, mintha magától értetődő lenne, a fiú tisztában van vele, hogy milyen bűbájokat képes végrehajtani Nicky Warrington. Egyik mardekároson sem látszott, hogy zavarba jöttek volna a kudarc láttán. Sőt, ami azt illeti, éppen ellenkezőleg viselkedtek; Amèlie büszkén szegte fel a fejét, ahogy a nála egy fejjel alacsonyabb Trevor szemébe bámult. A fiú rezzenéstelen arccal állta pillantását, ami egy néma párbaj kezdetét jelentette kettejük között – mintha fogadást kötöttek volna, melyikük bír tovább farkasszemet nézni a másikkal. Valentina szinte lélegzet-visszafojtva figyelte őket. Attól tartva, Amèlie megelégeli a dolgot, s a pálcájához kap, bemutatva egy, az előzőhöz hasonlóan ismeretlen bűbájt. Ami Trevor számára komoly problémát jelentett volna, elvégre elsőévesként még igen csekély mértékű tapasztalattal bírtak az átkok kivédésének terén. Vagy akár azt is lehetett volna mondani, hogy nem rendelkeztek velük. Valentina mérhetetlen megkönnyebbülésére szolgált, hogy ez végül is nem következett be, ugyanis a szőke lány feladta a küzdelmet, és Nickyhez fordult. – Gyere! – szólt oda neki. – Ezek ketten megérdemlik egymást Knighttal. Van nekünk jobb dolgunk is, mint egy levegőt szívni velük – közölte, a társa pedig buzgón bólogatott. A két mardekáros tökéletes összhangban fordult sarkon, s indult el a folyosón éppen az ellenkező irányba, mint amerről Valentina és Trevor érkeztek.
A fekete szemű azonnal letérdelt Kyra mellé, és a talár anyagának súrlódásából tudta, Trevor is így tett. A mardekáros pozíciójából kifolyólag eddig csak a hátát láthatták, most viszont lehetőség nyílt szemből is megtekinteni. Mindketten éltek a lehetőséggel, s Valentina szája tátva maradt a látványtól, míg Trevor halkan felnyögött. Kyra arcának legnagyobb részét vér borította, mely minden bizonnyal összefüggött a felettébb ferdén álló orrával. Azonban nem ezek voltak azok, amik eme hatást kiváltották belőlük. A griffendéleseket jobban szíven ütötte a lány jobb keze, olyannyira, hogy Valentina először elkapta róla a pillantását. Azon nyomban elszégyellte magát, amint belegondolt, milyen érzés lehetett Kyrának ezt a gesztust látni. Összeszedte minden erejét, és szemügyre vette a távolról sem hétköznapian kinéző végtagot. Mintha lett volna egy ilyen kép a biológiakönyvünkben – jutott eszébe hirtelen, s a fejezet címén sem kellett sokáig gondolkodnia. A hideg hatása az emberi szervezetre. Bár már bő egy év eltelt azóta, hogy tanulta, nem ment ki a fejéből; emlékezett arra is, mennyire nem értette akkor, mi okból kell neki erről tanulnia. Elvégre általános iskolába jár, nem az orvosi egyetemre. Sosem hitte volna, hogy valaha így fogja érezni, most mégis megtörtént: hasznát vette a leckében leírtaknak. Különösen a szöveghez mellékelt, fagyott végtagot ábrázoló képnek, mely annyira megmaradt elméjében, hogy ennek köszönhetően ismerte fel, mi történt Kyra kezével. Fagyáskor a bőr érzéketlenné válik, elsápad – csendült fel a fejében egykori, hőn utált biológiatanára hangja.
Miután felmérte Kyra sérüléseit, már csak egyetlen problémával kellett szembenéznie; méghozzá azzal, miszerint nem igazán tudta, hogyan lehetne őket meggyógyítani. Mindössze két bűbáj jutott eszébe, amiről elképzelhetőnek tartotta, hogy használ, de egyáltalán nem volt benne biztos. – Szerinted a hippokrax a töréseket is meggyógyítja? – nézett a válla fölött Trevorra.
A fiú bólintott. – Igen. Nekem anyám mindig azzal forrasztotta össze a csontjaimat, ha történt velem valami. És az elég gyakori volt – vigyorodott el.
Valentina ezen felbátorodva Kyra arcára szegezte varázspálcáját. Előbb egy tisztítóbűbáj segítségével eltüntette a már száradásnak indult vért a lány arcáról, résnyire nyitott szemén át kísérte figyelemmel a mozdulatait, és meg sem rezdült, miközben a griffendéles elsuttogta a varázsigét. Egy meglehetősen ijesztő roppanás jelezte mindhármuk számára, Valentina másodjára is sikeresen hajtotta végre a bűbájt. Kyra gyengéden elmosolyodott, és ösztönösen felemelte jobbját, hogy megtapogassa helyreállított orrát. Az arcára döbbenet ült ki, amikor ujjai a bőréhez értek. – Nem érzek semmit – nyílt tágra sötétbarna szeme. Ám felismerése csak neki magának és Trevornak (mint azt a fiú magasba emelkedő szemöldöke mutatta) jelentett újdonságot. Valentinát cseppet sem lepték meg a hallottak: már akkor számított erre, amikor rájött, mi történt Kyra kezével. Ennek ellenére teljes mértékben meg tudta érteni a mardekáros ijedtséggel vegyes döbbenetét; biztosra vette, a helyében ő is így reagált volna.
– Lefagyott a kezed – magyarázta neki, önmagát is meglepve azzal, mennyire nyugodt a hangja. Mint aki a tegnap esti vacsorájáról számol be egy idegennek, pont olyan érzelemmentesen és tárgyilagosan beszélt Kyrához. Különösnek találta, hogy a kezdeti undora eddigre szertefoszlott, mintha soha nem is lett volna. Talán a segítségnyújtásra irányuló vágya száműzött minden gátló tényezőt belőle? – A muglik ilyenkor lassan felmelegítik a fagyott területet, helyreállítják benne a vérkeringést – rémlettek fel benne egykori biológiatankönyve szerzőjének szavai. – Én a vért el tudtam tüntetni, és az orrodat is össze tudtam forrasztani, ám ez nem fog menni. Sosem hallottam még fagyasztóbűbájról, ami emberre is hat, szóval fogalmam sincs, hogyan lehetne megszüntetni. De ha elmész a gyengélkedőre, Madam Pomfrey biztos pillanatok alatt helyrehoz – ajánlotta Valentina a javasasszonyt, kinek tehetségét már jól ismerte. Noha roxforti tanulmányai kezdete óta egyszer sem volt rászorulva a boszorkány segítségére, hitt azon osztálytársainak, akik már többször is megfordultak a kezei között. Az elsőéves griffendélesek közül kétségtelenül Ginny élvezte leggyakrabban Madam Pomfrey vendégszeretetét. A Weasley-lányt – túlzás nélkül – minden héten érte valamiféle baleset. Az ok mindig ugyanaz volt: a vörös hajú szó- és rontásváltásba keveredett a mardekárosokkal. Azonban, bármilyen varázslat találta is el, a füvesasszony minden alkalommal képesnek bizonyult eltüntetni a sérüléseit. Valentina biztosra vette, Kyrán is tudna segíteni.
A fekete hajú mardekáros viszont hallani sem akart a dologról. – Nem megyek a gyengélkedőre – jelentette ki, állapotához képest meglepően határozottan.
Ez volt az a pont, ahol Trevor már nem tudta megállni, hogy ne szóljon bele a lányok párbeszédébe. – Miért? – kérdezte, és hangján tökéletesen érződött, semmi sem jut eszébe, ami ezt megindokolhatná. – Megsérültél. Inkább mászkálnál tovább fagyott kézzel, mint hogy hagyd, hogy Madam Pomfrey meggyógyítson?
– Igen! – vágta rá Kyra, miközben az eddigi fekvésből ülő helyzetbe tornázta magát. – Szerinted mikor kérdezné meg, mi történt velem? Egy másodperccel azután, hogy betettem a lábam a gyengélkedőre?
– És akkor mi van, ha megkérdezi? Megmondod, hogy párbajoztál. Elég gyakori, még elsősök között is. – A fiú sokatmondóan Valentinára pillantott, aki ösztönösen elvigyorodott. Sejtette, ebben a pillanatban mindketten Ginny Weasleyre gondolnak. – De ha nagyon érdeklődik, legfeljebb megmondod, ki volt a tettes. Mi…
– Pont ez a baj! – szakította félbe a mardekáros, és sötétbarna szeme indulatosan villant meg. – Ha megtudja, ki tette, szerinted mit fog csinálni? Segítek: rögtön elmondja valamelyik tanárnak. És akkor nyilván Yaxley és Warrington is vissza fogják hallani. Sőt, megnyernek maguknak egy-egy hosszan tartó büntetőmunkát.
– Te most komolyan sajnálod azokat, akik megtámadtak? – ráncolta a homlokát Trevor. A pillantás, melyet a szeme sarkából Valentinára vetett, arról árulkodott, cseppet sem tartja ezt normális dolognak.
– Egy fenét, magamat sajnálom! – tört ki Kyrából. – Elég jól ismerem őket ahhoz, hogy tudjam, mindkettejüket nagyon dühítené a büntetés. És nyilván ki lenne az, akin levezetnék az indulataikat? Hát az, aki miatt kapták, aki beköpte őket. Vagyis én. Nekem pedig nem hiányzik, hogy legközelebb ennél is durvább varázslatokat próbáljanak ki rajtam.
Valentina ajkába harapva bólintott. Teljes mértékben meg tudta érteni a lányt, elvégre ő is így érzett, amikor az általános iskolában bántották az osztálytársai. Senkinek sem mondta el, a kedvenc tanára kivételével, de tőle sem kapott segítséget. Ez megfosztotta a bátorságától, utána már nem mert odamenni másokhoz, elmesélni nekik, mit tesznek vele. Azután pedig végképp nem, hogy az osztálytársai gyanakodni kezdtek, talán megosztotta valakivel az élményeit. S ez őket nem a rendes viselkedésre sarkallta, hanem éppen ellenkezőleg: a sarokba szorított vadállatot hozta elő belőlük. Ott bántották Valentinát, ahol tudták, legtöbbször persze szóban, amit még nehezebb lett volna bizonyítani. Néha viszont nem tudták megállni, és kivételt tettek. Mint például akkor, amikor a folyosón elhaladtukban nekilökték a fekete szeműt a fém iskolai szekrénynek. A kemény felülettel való hirtelen találkozás sokszínű foltokat hagyott a lány karján és hátán, ami nagynénje figyelmét sem kerülhette el. Valentina emlékezett rá, milyen sietősen igyekezett belebújni a pólójába, ahogy átöltözött a szobájában, ám így sem kerülhette el, hogy Diane meglássa a sérüléseit. Hát ez meg mi? – érdeklődött a boszorkány akkor, de kérdésére – szokás szerint – nem kapott igaz választ. Véletlenül nekimentem a szekrénynek – magyarázta akkor Valentina. S ha igazán őszinte akart lenni, most sem tett volna másként. Az árulkodással csak még rosszabbá változtatta volna egyébként sem fényes éveit a high wycombe-i általános iskolában.
– Rendben, ahogy gondolod – fújt visszavonulót Trevor. Hátrébb lépve nagyobb teret engedett Kyrának, aki ezt ki is használta, s felállt. A fiúra egyetlen további pillantást sem vesztegetett, helyette Valentinához fordult.
– Köszi a segítséget. Szinte hihetetlen, hogy még csak most kezdted a Roxfortot. Jobban tudod a gyógyítóbűbájokat, mint a húgom. Pedig három évfolyammal fölötted jár.
– Szívesen – bólintott Valentina. – De inkább ne legyen rá megint szükséged.
Kyra halványan elmosolyodott, majd hátat fordított neki, és elindult a folyosón. A fekete szemű torka összeszorult, ahogy nézte távolodó alakját. Bármennyire is azt szerette volna, a mardekáros soha többé ne kerüljön ebbe a helyzetbe, pontosan tudta, ez nem fog megvalósulni. És valami azt súgta neki, erre már Kyra is rájött.
A bántalmazás sosem ért magától véget. Tulajdonképpen, ez egy teljesen logikus dolog volt: aki élvezte, hogy hatalma van a másik felett, nem akart lemondani erről. Valentina esetében is pusztán azért szűnt meg az iskolai zaklatás, mert kijárta az iskolát. Bár, ha jobban belegondolt, Kyra közel járt már ehhez. Hetedéves. Még pár hónap, és elballag. Ő nem lesz többé roxforti diák, Amélie és Nicky viszont itt maradnak. Így sokkal kisebb esély van rá, hogy találkoznak. Azonban jól tudta, ez távolról sem jelentett azt, hogy a lány elfelejthetné a vele történteket. A bántalmazás hatását nem fogja tudni lemosni magáról, örökké viselnie kell. Semmi sem lesz képes kitörölni elméjéből az emlékeket, s elfeledtetni vele a megalázó tudatot, miszerint nála fiatalabb háztársai bántották. Nagyon sajnálta a lányt, úgy vélte, senkinek sem kéne keresztülmennie azon, ami mindkettejükkel megtörtént. Csak remélni tudta, a szörnyű emlékeken kívül más nyomot nem hagy a dolog Kyrán. Példának okáért olyan látható, tapintható sérülések formájában, amilyet a jobbját eltaláló varázslat okozott.
Ez utóbbit Valentina sokkal rosszabbnak tartotta, méghozzá egy igen egyszerű okból. Történetesen saját magán már megtapasztalta, hogy az emlékekkel együtt lehet élni, és nem is túl nehéz. Elvégre hiába léteznek, nem járnak folyton a fejében. Ugyanakkor sebeiről sosem volt képes megfeledkezni, különösen akkor nem, ha azok jól látható testrészein helyezkedtek el. Neki ilyen szempontból szerencséje volt, hiszen a vállát és a hátát nem sűrűn látták az emberek. Kyra esetében viszont biztosra vehette, a mardekáros ismerősöktől és ismeretlenektől is meg fogja kapni a kérdést, hogy mi történt a kezével, illetve mennyi idő elteltével jön majd helyre. És ez utóbbira nemcsak Valentina, de még maga Kyra sem tudta a választ. Sőt, azt sem vehették biztosra, hogy a hetedéves lány keze egyáltalán meggyógyul valaha.
Valentina túl hamar látta viszont Kyrát ahhoz, hogy sérülése hosszútávú következményéről meggyőződhessen. A lány a történtek ellenére sem mondott le kommentátori posztjáról, így aztán az ő hangja köszöntötte mindazon diákokat, akik január tizenegyedikén a kviddicspályához érkeztek. Ez egy hideg szombati nap volt, melyen már egészen kora reggeltől fagyos szél fújt, a Nap pedig hiába sütött, melege nem érződött. Valentina előrelátóan vállára vetette szürke színben pompázó téli köpenyét, mielőtt Trevorral az oldalán lement volna a Nagyterembe reggelizni. Cori még aludt, amikor elhagyta a Griffendél-tornyot, ő pedig nem látta értelmét felkelteni. A mugliszármazású lány felvállaltan utált repülni, s bár azt nem lehetett mondani, hogy ki nem állhatta volna a kviddicset, nem hozta lázba egy-egy mérkőzés. Valentinával ellentétben, kinek gyomra erősen bizsergett az izgalomtól, ahogy reggeli zabkásája kanalazása közben az előtte álló mérkőzésre gondolt. Ez alkalommal a Mardekár és a Hollóhát csapott össze egymással, ami különösen izgalmas meccsnek ígérkezett. Történetesen a Mardekár előzőleg megverte a Griffendélt, a Hollóhát pedig kikapott a Hugrabugtól, ami azt jelentette, szükségük volt a győzelemre.
– Mikor verte meg legutóbb a Hollóhát a Mardekárt? – tette fel a kérdést barátjának, miközben már a lelátók felé tartottak. A hideg szél csípte a lány arcát, olyan érzést keltve benne, mintha sok apró tűvel szurkálnák a bőrét. Abból indult ki, Trevornak van egy idősebb testvére, általa talán többet tudhat az egyes házak múltbeli sportteljesítményéről, mint ő maga.
Mint kiderült, ebben nem is tévedett. – Tavalyelőtt – vágta rá a fiú gondolkodás nélkül. – Akkor a mardekáros őrzőt eltalálta egy gurkó, és az egyik hajtónak kellett beállnia helyette őrizni a karikákat. Oliver szerint csak ezért tudtak a hollóhátasok győzni.
Alighogy kimondta, máris egy nőies horkantás hangzott fel a közelükben. Valentina meglepetten nézett körbe, s pillantása egy, a homlokát ráncoló hollóhátas lányon állapodott meg. A jelek szerint az ifjú boszorkánynak a legkevésbé sem tetszett a gondolat, miszerint háza egyes egyedül azért nyert, mert szerencséje volt. A fekete szemű elmosolyodott, egy pillanatra erős kísértést érezve odaszólni a nála nem sokkal idősebb lánynak, hogy ne aggódjon, nem a mardekárosoknak szurkol. Noha végül is nem mondta ki, a tény nem változott meg, miszerint ez az igazság. A hollóhátasoknak drukkolt, s mióta csak megtudta, Sandra Freegard a Mardekár fogója, azt kívánta, Zelleana kapja el előle az aranycikeszt. Még ha a papírforma szerint erre volt is a legkevesebb esély, ő reménykedett benne, valóra válik a vágya. Jó lenne, ha végre kikapnának. Az utóbbi években mindig megnyerték a Kviddicskupát, itt az ideje, hogy valaki máshoz kerüljön. De néhány mardekárosra is ráférne, hogy vereséget szenvedjen. Amèlie, Sandra, Nicky… talán akkor már nem olyan magasan hordanák az orrukat, hanem pár centivel lejjebb.
Valentina Kyra közvetlen közelében foglalt helyet a lelátón, Trevor pedig egyetlen szó nélkül követte. A mardekáros kezét sárkánybőr kesztyű fedte, mely az időjárás tekintetében sem számított volna meglepő dolognak – ugyanakkor a griffendélesnek valami azt súgta, Kyra nem ezért döntött a viselése mellett. A fagyásnyomot próbálja eltakarni vele – állapította meg magában, s következtetését alátámasztotta az a tény, miszerint a fekete hajú bal kezét fedetlenül hagyta, pusztán jobbjára húzott kesztyűt, ahol a sérülése keletkezett. Valentina már éppen odafordult volna Trevorhoz, a fiú véleményét is kikérni a jelenségről, azonban a meccs kezdete meghiúsította ezen szándékát. – Íme, a Hollóhát csapata! – harsogta Kyra, mire azonnal a pályára szegezte tekintetét. – A hajtók Marceau, Wilcox és Ogden, a terelők Davey, Roth, az őrző Mille, a fogó pedig Zelleana Ille!
A játékosok beröppentek a pályára, érkezésüket pedig rögtön követte a mardekárosok bemutatása. – És a Mardekár csapata – tette hozzá a lány, s hangjából egy csapásra eltűnt a korábbi lelkesedés. – A hajtók Alexander Warrington, Daniella Derrick és Flint. A terelők David Derrick és Montaque, az őrző Sparkle. A fogó Sandra Freegard.
A csapattagokkal egyidőben Madam Hooch is felbukkant a pályán, röviden ismertetve a szabályokat. Valentina elég közel helyezkedett el hozzájuk ahhoz, hogy láthassa a Sandra arcára kiülő unalmat, miközben a tanárnő szavait hallgatta. A mardekáros lány felvihogott, amint Madam Hooch kiejtette a száján azt a mondatot, miszerint tisztességes és becsületes játékot vár el. Ezen a ponton határozottan az az érzése támadt, valaki a résztvevők közül mindenképpen a gyengélkedőn végzi – már csak az volt a kérdés, ki lesz az a szerencsétlen.
Azonban nem jutott sok ideje a problémán való töprengésre, ugyanis a játékosok a levegőbe emelkedtek. A szabadjára engedett kvaffot a mardekárosok csapata, egészen pontosan Daniella Derrick ragadta magához, s már suhant is vele a hollóhátas karikák felé. Sötét haja lobogott az erős szélben, ahogy egymás után cselezte ki a másik csapat hajtóit. Valentina ösztönösen bólintott a teljesítményét látva. Attól még, hogy ellenségei a mardekárosok közül kerültek ki, s a Hollóhátnak drukkolt, még elismerte, Daniella nagyon tehetséges. Véleménye pedig megerősítést nyert, amikor hiába tettek meg mindent a kék-bronz színekbe öltözött hajtók és az őrző, a lány átdobta a labdát a karikán. A mardekáros szurkolótábor felől eszeveszett éljenzés hangzott fel. – Jó vagy, kiscsaj! – hallott ki Valentina egy mély fiúhangot a kavalkádból.
– Tíz-nulla a Mardekár javára – hirdette ki Kyra, háztársánál jóval visszafogottabban. Valentina úgy vélte, szavait nem is lehetett volna érteni a hangerősítő bűbáj nélkül, akkora zsivajt csapott a többi mardekáros. A játék azonban nem állt meg, s a lánynak egyre nagyobb erőfeszítésébe került, hogy kommentárjai lépést tartsanak a pályán zajló eseményekkel. – A Hollóhátnál a kvaff. Marceau már repül is, mint keselyű az égen… ajjaj, ez csúnya volt – kapta a szája elé kesztyűs jobbját. Egy szempillantás bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, ő itt nem pusztán néző, így leeresztette a kezét. Majd, azok kedvéért, akik esetleg nem látták az esetet, hozzáfűzte: – Warrington nekiment a Hollóhát hajtójának, ezáltal büntetőt szerez a Hollóhát. Wilcox végzi a szabaddobást, határozottan kézbesíti, és bent is van! Tíz-tíz az állás, újra a Mardekárnál a labda. Vagyis már nem, Flint elejtette. Szép mozdulatot láthattunk Roth terelőtől – vigyorodott el, s ezen gesztusában Valentina jókora adag kárörömöt fedezett fel. Valami azt súgta a fekete szeműnek, ez a mondat újabb rontásokat fog maga után vonni valamelyik titkos folyosó jótékony takarásában. – Szóval, jelenleg a Hollóhátnál a kvaff, Ogden már el is dobja, de Sparkle kivédi. Kár – biggyesztette le ajkait, elérve ezzel, hogy Valentina a kezébe temesse az arcát. Biztos mazochista. Szeret szenvedni, azért csinálja. Következetesen olyanokat mond, amik miatt az osztálytársai meg fognak rá haragudni. És lehet, hogy nem minden mardekáros akarja ezért megátkozni, de van, aki igen. Nekik pedig ez tök jó indok.
A meccs állása változatlanul tíz-tíz maradt. Miközben odalent a hajtók kemény csatát vívtak a kvaffért, a terelők pedig minden erejüket latba vetve pofozták a másik csapat felé a gurkókat, a két fogó, Zelleana Ille és Sandra Freegard céltalanul köröztek a pálya felett. A cikesznek nyomát sem látták, ám tőlük néhány méterrel lejjebb egyre jobban eldurvult a játék.
A mardekárosok kezdték megmutatni, hallották Madam Hooch kijelentését, ám eszük ágában sincs az összes szabályt betartani. A legtöbb esetben látszott, hogy szándékosan mentek neki a hollóhátasoknak, amikor azok birtokolták a kvaffot, azonban nem csak ebben merültek ki az általuk elkövetett szabálytalanságok. Alexander Warrington mintha azt tekintette volna céljának, hogy negyedóránként legalább egyszer beleütközzön Clemence Marceau-ba, míg Sandra a hollóhátas hajtók zavarásával töltötte idejét. Madam Hooch nem győzte osztogatni a büntetőket, a kék-ezüst ház pontjai ennek ellenére valahogy nem akartak gyarapodni. – Elfáradtak – motyogta maga elé Trevor, s Valentina egyetértett vele. A hollóhátasokat láthatóan kimerítették az ütközések elkerülésére tett erőfeszítéseik, a játékra pedig szinte nem is maradt energiájuk.
Ahogy telt az idő, a Hollóhát csapatának tagjai úgy kerültek egyre rosszabb állapotba, lassan már alig vonszolták magukat. A meccs elején született óta nem szereztek újabb gólt, míg a mardekárosok többet is, olykor egymás után. Kyra sötétbarna szeme minden egyes pontszerzésüknél egyre dühösebben villant meg. – A Mardekárnál a labda, és bent van. Száz-tízre vezetnek ezzel – kommentálta, s hangszíne felettébb árulkodónak bizonyult a benne kavargó érzések tekintetében. S ez sajnos nem csak Valentina figyelmét keltette fel, hanem háztársaiét is, akik hatalmas füttyögéssel jelezték, cseppet sem tetszik nekik a dolog. – Ogden indul előre a kvaffal, de az egyik gurkó megállítja, újra a Mardekárnál a kvaff. Warrington bedobja, száztíz-tíz az állás a javukra – jelentette be a lány, olyan arcot vágva, mintha csak a saját halálos ítéletének felolvasására kényszerítenék.
Ez alkalommal viszont nem az ő viselkedése keltette fel a pályán és a lelátókon tartózkodók figyelmét, hanem egy apró, szárnyas golyó: az aranycikesz. Amit természetesen a két fogó is észrevett, s a közönség izgatott morajától kísérve utána eredtek. Valentina a lélegzetét visszafojtva nézte a levegőben kialakuló versenyfutást, és úgy találta, Zellena gyorsabb, mint ellenfele. Vagy csak becsapta a szeme, mivel annyira vágyott rá, hogy ezt lássa? Mindenesetre, a lányok még jobban rákapcsoltak, kinyújtotta a kezüket, s a következő másodpercben a föld felé irányították seprűjüket. Valentina a szemét összehúzva próbálta kivenni, melyikük markában vergődik a szárnyas labda, azonban a nagy távolságból adódóan nem sikerült neki. Aztán Sandra fél méterrel a föld felett leugrott a repülő seprűről, és az ég elé lendítette a karját. Így már a fekete szemű is tisztán láthatta: ujjai között ott ragyogott az aranycikesz.
A mardekárosok mind ujjongtak, talán csak Kyra képezte a kivételt ez alól. A kommentátorlány úgy állt a helyén, mint aki karót nyelt – látszott rajta, cserbenhagyták a szavak. A vesztes csapat fogóját, Zelleana Ille-t viszont nem. Bár arca nem tükrözött boldogságot, ahogy leszállt seprűjéről, mégis odalépett Sandrához. A lelátón nem lehetett hallani, hogy mit mondott neki, de Valentina valószínűnek tartotta, hogy gratulált a mardekárosnak, mivel utána kezet fogtak egymással. Sandra arcára döbbenet ült ki, miközben kezet rázott vele, nyilvánvalóan nem számított erre.
Tisztességes és becsületes játék – mosolyodott el Valentina szívből jövően.
A jelek szerint ez Trevor figyelmét sem kerülte el, ugyanis a fiú rögtön megkérdezte: – Ennyire tetszett a meccs? – Szemöldökét felvonva nézett a fekete szeműre, mint aki nem akarja elhinni, amaz örömét lelheti egy mérkőzésben, amit a Mardekár győzelmével végződött.
– Inkább Zell viselkedése – javította ki a lány. – Úgy játszott, mintha válogatottban tenné.
Trevor elvigyorodott. – Valóban – ismerte el. – Most jut eszembe, te a nyáron végre megnézhetsz egy igazi kviddicsmeccset. Remélem, örültél a jegyeknek, amit kaptál. Azért a Holyheadi Hárpiák találkozójára vettem a Kenmare Kestrelsszel, mert azt mondtad, a lányok a kedvenc csapatod. Gondoltam, örülni fogsz, ha ezt kapod karácsonyra – magyarázta a fiú, s tőle szokatlan módon mintha hangyányit zavarba jött volna. – Főleg úgy, hogy még egy igazi meccset se láttál. Arra viszont készülj fel, teljesen más lesz, mint ezek itt, a Roxfortban.
– Gondoltam – bólintott a lány, majd némileg zavartan hozzáfűzte: – Köszi a jegyet, Trevor. Nagyon jó ajándék volt, tényleg. Borzasztóan örültem neki, amikor kibontottam karácsonykor a csomagot, amit Pálma hozott. És esetleg… – harapta el a mondatot kínjában.
– Igen? – nézett rá Trevor, egyszerre értetlenül és kíváncsian. A lányt ebben a pillanatban felettébb kellemetlen érzés töltötte el, emlékeztetnie kellett magát, a fiú a barátja. Mellette felesleges zavarban lennem. Hiszen itt van nekem akkor is, amikor Corival összevesztem. Nem fog kinevetni ezért. Ő nem olyan, mint azok az idióta fiúk az általános iskolában.
Mély levegőt vett, majd kinyögte a kérdést, ami már régóta kikívánkozott belőle. Egészen pontosan akkor ütött szöget a fejében eme gondolat, mikor a téli szünetben, még Kanadában kibontotta a fiú küldeményét. – Eljönnél velem te a meccsre? Ha már két jegy van?
Trevor arcára előbb döbbenet ült ki, aztán viszont szélesen elmosolyodott. – Persze, szívesen. Ha mindenképpen engem akarsz.
– Igen, téged – vágta rá határozottan Valentina, s csodák csodája, korábbi zavarának immár híre-hamva sem volt. Elvégre biztonságban érezte magát a fiú társaságában, a közelsége bármely bájitalnál hatékonyabb nyugtatónak bizonyult a számára. Év eleje óta egyre jobban kedvelte, mégis úgy érezte, a Corival való veszekedés hozta őket még inkább közel a másikhoz. Valentina, aki általános iskolai évei alatt végig rettegett a fiúktól, alig akarta elhinni, hogy ez létezik. Mindig azt hitte, a srácok mindent viccnek fognak fel, és sosem képesek komolyan venni semmit. Éppen ezért, eddig egyetlen fiúbarátot sem mondhatott magáénak. Vagyis, így volt egészen addig, míg a Roxfort Expresszen meg nem ismerkedett Dewdneyék kisebbik gyermekével. Magában hálát adott Merlinnek, amiért akkor odavezette hozzá Trevort. Annak a pillanatnak köszönhetően tett szert leghűségesebb barátjára, aki akkor is mellette állt és támogatta, amikor barátnője éppen szóba sem akart állni vele. Úgy érezte, ezek után az a legkevesebb, hogy Trevort hívja magával az augusztus elején megrendezésre kerülő mérkőzésre. S abban a pillanatban, amikor a fiú elfogadta a meghívást, egyetlen gátló tényezőn nem állt meg töprengeni. Még Diane viszonyát a kviddicshez is elintézte egy rövid és velős érveléssel. Ha Diane látja, ez fontos nekem, csak elenged, nem? – tette fel magának a kérdést, amire természetesen igennel felelt. Mert szeret, és azt szeretné, ha jó lenne nekem. Nekem pedig akkor jó, amikor Trevorral vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése