1. kötet – A sötétség lánya – 6. fejezet: Nyomok

Valentina kavargó gyomorral érkezett meg arra a helyre, ahová nagynénje vitte. Már évekkel korábban volt szerencséje rájönni, nagyon rosszul viseli a hoppanálást; nem egy alkalommal fordult elő, hogy hányt is utána. Szerencsére ezúttal nem így történt, bár nem tagadhatta, volt már jobban is, ahogy körülnézett. Ameddig ellátott, hatalmas mező terült el előtte, melyet bokáig érő hó borított. A lány sportcipője teljesen eltűnt a hópelyhek tengerében, ám ez őt a legkevésbé sem zavarta – még a Roxfortban elázásgátló bűbájt szórt rá, mikor a kastélyra leesett az első hó. Valentina örömmel látta, hogy jelenlegi tartózkodási helyükön rengeteg fenyőfa található, melyek karcsún törnek az ég felé. Ez azért töltötte el örömmel, mert a fenyő volt a kedvenc fája, minden bizonnyal örökzöld volta miatt; sosem szerette látni a csontvázzá avanzsált fákat, s ebben az esetben nem is kellett. Diane se most, se korábban egyetlen szóval sem említette úticéljuk nevét, sőt, igazság szerint azt sem mondta, hogy elutaznak valahova. Valentina arra számított, a téli szünetet otthon töltik, bár amikor nagynénje legutóbbi levelében minél melegebb mugli ruha viselésére kérte őt, egy pillanatra elbizonytalanodott.

Ennek ellenére tetszett neki a hely, ahol pár másodperccel a King’s Cross elhagyása után találta magát. Mivel nem tudott nevet, megkísérelte a látványból kitalálni, merre járhatnak éppen. A vastag hóréteg december közepén nem számított annyira különleges jelenségnek, hogy erre alapozhasson, a fenyőerdő viszont olyan nyomot jelentett, melyen elindulhatott. Noha az általános iskolában nem rajongott a biológia és a földrajz órákért – helyesebben szólva, ki nem állhatta őket –, jó pár dolog megmaradt belőle az elhangzottakból. Mint például tanárnője azon mondata, miszerint a fenyők az északi területek uralkodó növényei. Ez alapján arra tippelt, Skandináviában, Szibériában vagy Kanadában, esetleg Alaszkában tartózkodhatnak. A négy közül viszont nem tudott választani, mindegyik egyformán valószínűnek tűnt számára. Így hát azt látta legegyszerűbb megoldásnak, ha megkérdezi nagynénjét: – Hol vagyunk most?

– Kanada északnyugati részén, Yellowknife-től nem messze – felelte a vörösesbarna hajú boszorkány, igazolva Valentina egyik tippjének helyességét. Ahogy unokahúgát mugli ruha viselésére kérte, ő maga is ehhez alkalmazkodott. Fekete nadrágkosztümöt viselt, mely alól kilátszott a fehér blúz. A lány élt a gyanúval, ha nem is tárgyalásról, de ügyféllel való megbeszélésről érkezett Diane a King’s Crossra. Arról viszont még mindig sejtelme sem volt, miért pont erre a helyre hozta őt nagynénje, s úgy tűnt, ezt a boszorkány nem is szeretné elárulni. – A tél errefelé hosszú és hideg. Mi pont a leghidegebb időszakban jöttünk, december végén; pár nap múlva, január elején mínusz húsz-huszonöt fok is lehet – tudta meg az alapvető információkat.

Valentinában ismét felébredt a természetmágusi megérzés, azt súgva neki, Diane azért ismeri ennyire ezt a helyet, mert volt már dolga erre. A hónapok elteltével egyre inkább bízott az ösztöneiben, ezért nem habozott feltenni a kérdést: – Te jártál már itt?

Nagynénje arcára meglepettség ült ki, s hirtelenjében a szava is elakadt. A lány figyelmét nem kerülte el, ahogy ajkába harapott, mintha csak azt próbálná megakadályozni, hogy átgondolatlan szavak csússzanak ki a fogai között. Hosszas gondolkodás után végül így felelt: – Igen, de az már nagyon régen volt. Azóta minden megváltozott – na jó, talán akadt, ami ugyanolyan maradt, mint akkor. Például az a ház ott – mutatott a távolban álló aprócska faházra, mely ezidáig elkerülte Valentina figyelmét. – Az lesz az otthonunk egészen a szünet végéig – fűzte hozzá, s arcán ösztönös mosoly jelent meg.

A lány ezt látva elkönyvelte magában, nagynénje élményei a hellyel kapcsolatban mindenképpen pozitívak, egyszerűen nem lehetnek mások. Mivel ő, mint júniusi születésű gyermek, a fázósabb típusok közé tartozott, erős kísértést érzett a szóban forgó házat belülről is megtekinteni. Diane, aki nála sokkal jobban bírta a hideget, észrevette ezt, és egyetlen szó nélkül az épület felé indult. Valentina sietős léptekkel követte, elvégre már nagyon szeretett volna meleg környezetet tudni maga körül. A házba belépve azonnal megállapította, amaz hiába tűnik kívülről a gyarmatosítás korában épültnek, belülről teljesen más képét mutatta. Akárcsak egy nemrégiben épített és újonnan átadott lakás, pont olyan hatást keltett. Mikor Diane felvezette az emeletre, s megmutatta neki a szobáját, Valentina ott is körülnézett. Némileg tágasabb helyiség volt, mint az otthoni birodalma, ugyanakkor ide jóval több napfény jutott be a szoba két falát elfoglaló nagy ablakoknak köszönhetően. A lány hirtelen azt sem tudta, mihez fogjon elsőként. Rengeteg dolog akadt, amit – bár szívesen elmesélt volna nagynénjének – leveleiből mégis kihagyott, mivel nem érezte őket annyira lényegesnek. Akkor eldöntötte, ezeket majd a következő találkozásukkor személyesen meséli el a nőnek, most mégsem akart egyik sem eszébe jutni.

A csendet végül Diane törte meg, ezzel megoldva unokahúga problémáját is. Történetesen az az egy mondat hagyta el a száját, amit a lány a legkevésbé sem akart hallani, ennek ellenére gyakran rákényszerült. Ez mindössze hét szóból áll, mégis képes volt arra, hogy darabokra zúzza Valentina szívét. – Nekem még van egy kis befejezendő munkám – jegyezte meg Diane, elérve ezzel, hogy a griffendéles arcára azonnal komorság üljön ki. – Csak az elkövetkezendő pár napban kell dolgoznom, utána teljes mértékben a tiéd vagyok – próbálta őt felvidítani nagynénje, sajnos sikertelenül.      

Minek írta, hogy ne töltsem a Roxfortban a karácsonyt, hanem jöjjek haza, ha dolgoznia kell? Különben is, ismerem már ezt a „csak három napot” szöveget meg a társait. Valahogy mindig megnövekszik a napok száma, érdekes módon. A végén majd örülhetek, ha lesz egy nap a szünetben, amin egyedül velem foglalkozott, az ügyei aktáira pedig rá se nézett. Mintha szerelmes lenne beléjük, komolyan. A következő lépés az lesz, hogy már velük is fog aludni? Persze, el tudom magam foglalni, nem az a baj. Vagyis, csak nekem baj, neki nem. Diane biztos úgy gondolja, a munka első; ha mellette jut némi idő az unokahúgára, akit ő nevel, az jó. De ha nem, akkor sincs semmi probléma, hiszen tizenkétéves nagylány már. Nem kisgyerek, akire minden pillanatban felügyelni kell – villant meg fekete szeme haragosan. Azonnal úrrá lett rajta a félelem, hogy nagynénje esetleg észrevette ezt, és le fogja szidni, amiért nem tudja felfogni, a felnőtteknek muszáj dolgozniuk. Ha már gesztusait nem is sikerült uralma alatt tartani, a szavait képes volt. – Hát, akkor jó munkát. Én addig írok a barátaimnak – tette hozzá a hirtelenjében kitalált tevékenységet. Egyáltalán nem tervezett levélírást, már csak azért sem, mert nem igazán volt kinek címezni. Corival összevesztek, Trevornak meg miről is írhatna? Szia, itt vagyok Kanadában, a nagynéném dolgozik, én meg unatkozom?

Úgy tűnt, az utóbbi években olyan magas szintre képezte magát a hazugság művészetében, hogy Diane figyelmét teljesen elkerülték a szavai mögött megbújó érzések. A vörösesbarna hajú boszorkány kedves mosolyt villantott rá, mielőtt elhagyta volna a szobát, magára hagyva unokahúgát. Valentina azonnal lerogyott a szépen bevetett franciaágyra, s kezébe temette arcát. Legszívesebben sírva fakadt volna, ám a könnyek csak nem akartak útnak indulni a szemből – talán túlságosan hozzászoktak a hasonló helyzetekhez az elmúlt évek során. Ebben a pózban üldögélt tovább az ágy szélén, a szemét behunyva próbálta kitalálni, mihez kezdjen a következő három napban. Végül is ennyire hosszú távú tervek nem pattantak ki a fejéből, az viszont eszébe jutott, hogy jelen állapotában egy erdőbeli séta talán jót tenne neki. Pontosan tisztában volt vele, odakint semmivel sem lett melegebb az utóbbi fél órában, de nem zavarta. Jobban szeretett a szabadban tartózkodni, mint a négy fal között, valószínűleg ez is természetmágusi képességei velejárója volt.

Még mielőtt útnak eredt volna, óvatosan letette az iskolai hátizsákját a sarokba. Körülnézett, majd miután észlelte, nagynénje nem látja őt, gyorsan elhúzta a cipzárat, s kiemelte Laneyt a táskából. Biztosra vette, a főnix nem ezt az utat tartotta élete legkellemesebbjének, de nem tehetett mást, csak így hozhatta el észrevétlenül a Roxfortból. Maga sem tudta megfogalmazni, miért, azonban szerette volna minél tovább titokban tartani háziállata létezését nagynénje előtt. Talán attól félt, ha Diane megtudja, kötelezi őt, hogy vigye vissza az üzletbe, ahol vette? Mindenesetre azt látta a legjobbnak, ha elrejti a fiatal korából adódóan röpképtelen madarat. Ezt úgy oldotta meg, hogy a székre állva feltette őt a szekrény tetejére, miután megszabadította a láthatatlanná tévő köpeny jótékony takarásától. – Maradj itt, jó? Ha a nagynéném bejön, akkor lapulj a falhoz, hogy ne vegyen észre. Légyszi, Laney. Nagyon dühös lenne, ha megtudja, mire költöttem el a pénzét.

– A te pénzed is – javította ki a madár, aki gazdája elmondásából már régen megismerte a Kinley család belső ügyeit. – Az édesanyád a húga volt, ő pedig tetemes mennyiségű aranyat hagyott rád örökség gyanánt. Az a pénz a tiéd, nem a nagynénédé. – Laney szünetet tartott, majd kisvártatva hozzátette: – Legyen, ahogy akarod. Itt maradok, és ha bejön, elbújok a szeme elől.

– Köszönöm – felelte suttogva Valentina, minden erejével igyekezvén elkerülni, hogy Diane bármit meghalljon kettejük párbeszédéből. Szerencsére Laney csipogása nem tartozott a távolról is jól hallható hangok közé, sőt. Megkönnyebbülten, amiért ezt is elintézte, kiszáguldott a szobából. Miközben megtette az utat a bejárati ajtóig, végig azt kémlelte, merre lehet nagynénje, de sehol sem látta őt. Mélyet sóhajtva nyomta le a kilincset, s lépett ki a hideg vadonba. Néhány perc múlva pedig már a fák között lépkedett. Alig tett meg pár métert az erdő szélétől, mégis érezte az erdő lelkére gyakorolt jótékony hatását. Nem hiába szerette annyira a friss levegőt, a fák illatát. Ilyenkor, egy-egy erdőben vagy más érintetlen természetben járva úgy érezte, bárhova mehet, akármit megtehet, amire csak vágyik. Minden növény és állat a szabadságot jelképezte számára, elvégre őket nem kötötték szabályok, senki sem mondta meg nekik, mi legyen a következő lépésük. A közeli lucfenyő ágáról egy mókus nézett rá. A kis állat egy tapodtat sem mozdult azt követően, hogy megpillantotta a lányt, csak állt dermedten, és a szemével követte mozgását. Valentina elmosolyodott, s ment tovább, igyekezve minden apró részletet megfigyelni.

Minden bizonnyal az állatok is érezték, valamiféle kötelék fűzi őket a lányhoz, s maguk közé valónak tekintették őt. Szinte meg se rezzentek, amikor Valentina elment kotorékuk, fészkük előtt, mintha egy vadidegen felbukkanása az otthonukként szolgáló erdőben a lehető legtermészetesebb dolog lenne. Ez olyan szempontból jól jött a griffendélesnek, hogy így bepillantást nyerhetett az állatok életébe. Az egyik fa ágán egy nagyobbacska fészket figyelt meg, ám tulajdonosát csak nagy sokára tudta kivenni. Nem azon nyomban, de felismerte, a madár, aki teljesen beleolvadt a környezetébe, egy hófajd. Még az iskolában megtanulta, ezen faj téli tollazata gyönyörű fehér színben pompázik, most pedig a saját szemével is megbizonyosodott róla. Hát ezért nem vettem észre eddig – mosolyodott el felismerésén. A méretét tekintve Laneyval megegyező nagyságú madár is tetszett neki, de az igazat megvallva, más állat megpillantására várt. Saját magának sem tudta megindokolni, mi okból, ám őt a farkasok érdekelték a legjobban. Tudta róluk, rengeteg fajuk létezik, melyek a világ sok pontján elterjedtek, azonban azzal is tisztában volt, semmi esélye nincs rá, hogy egyet is lásson közülük. Ezt egyetlen, igen egyszerű tény indokolta: a farkasok éjszaka bizonyultak a legaktívabbnak.

Valentinának kis híján megállt a szíve ijedtében, amikor váratlanul egy ellenséges hang hasított az erdő addigi csendjébe. – Állj, emberlány! – szólt, nyilvánvalóvá téve, a fekete szeműt szólította meg szavaival. – Ki vagy te, és mi célból jöttél? Mi dolgod itt?

A lány nagy nehezen mozgásra bírta testét, s a kérdező felé fordult. Az előbbinél is nagyobb meglepetés érte, mikor felismerte, egy farkas áll előtte. Elakadt a lélegzete, és maga sem tudta eldönteni, ez a sokk vagy a félelem következtében történt-e. Az acélszürke bundáján fehér foltokat viselő ragadozó szinte pislogás nélkül bámult rá, határozott tekintete hűen mutatta, választ vár. Amikor megszólalt, Valentina hangja éppen úgy remegett, mint általános iskolai felelései alkalmával. – A nevem Valentina Kinley – nyögte ki, bár igazából nem értette, miért mutatkozott be egy farkasnak. Mennyi esélye lehet annak, hogy amaz ismeri őt? Alighanem nulla. – És csak sétálni jöttem, meg azért, hogy lássam, hogyan éltek itt.

A farkas szúrós szemmel méregette, mint aki arra próbálná rájönni, az igazságot vagy egy hazugságot hallott az imént. Vélhetően az előbbi verzió mellett döntött, mivel némileg barátságosabb hangnemben tette fel soron következő kérdéseit. Hangszínét hallva a griffendéles már nagy bizonyossággal állíthatta, nőstény példány áll előtte. – Úgy érezted, valami megmagyarázhatlan vonz az erdőbe? Mintha nagyon erősen kötődnél a természethez és annak minden részéhez, így az állatokhoz is?

Valentina ezúttal biztos tudta, a meglepettség okozta, hogy tátva maradt a szája. Ugyanis a farkas pontosan leírta az érzéseket, melyek benne kavarogtak, mikor úgy döntött, nem marad a házban. Olyannyira lesokkolódott, hogy egyetlen szót sem tudott kinyögni, így csak bólintott egyet. A farkas halkan felmordult, de a lány, furcsa módon, örömöt hallott ki belőle. – Jól van – morogta,  nőstény létére karcos, ugyanakkor összehasonlíthatatlanul melegebb hangon, mint amikor először szólt Valentinához. – Természetmágus – tette hozzá, s a fekete szemű biztosra vette, ha tudna, mosolyogna. – Fogalmad sincs, mennyi ideje várom, hogy találkozzunk. Azt gondoltam, már sosem kerül rá sor. Erre megjelensz… itt vagy – ízlelgette a szavakat, mintha maga sem akarná elhinni, ez a valóság.

– Igen – jelentette ki Valentina a nyilvánvalót –, itt vagyok. A nagynéném, Diane hozott ide, de nem tudom, miért – vallotta be a farkasnak. A természetmágia jelentette a kettejük közti köteléket, a kapcsolatot, ami egymáshoz fűzte őket. Értették egymás beszédét, akár az egy vérből származó testvérek. Valentinának a híres természetmágusi megérzés azt súgta, nyugodtan megbízhat a ragadozóban – annak ellenére, hogy a megismerkedésük nem éppen a legjobban zajlott.

– Gondolom, kibérelte a régi, jól ismert házat – tippelt a farkas, mire a griffendéles szemöldöke némileg megemelkedett. Az állat észrevette ezt, s magyarázatképpen hozzáfűzte: – A Kinleyk gyakran kibérelték azt a házat, és olyankor az egész család itt töltött pár napot, hetet. Christian, Dorea és persze a lányaik, Diane és Jane. Idejét sem tudom már, mikor láttam őket utoljára. Kedveltem mindegyiküket, de Jane-t a legjobban. Tudod, édesanyád nagyon hasonlított rád. Nem, nem kell mondanod, ide is eljutott a halála híre. – A farkas sötét szeme szomorúan fénylett. – Egy postabagoly szerelme itt él az erdőben, tőle tudtuk meg mindannyian. Azt hittem, a szívem szakad meg a hír hallatán. Pedig az a szomorú igazság, számíthattam volna rá, ahogy ő tette.

Valentina szinte hallotta, amint az álla egy hangos koppanás kíséretében földet ér a hóban. – Anyukám… – hebegte –, tudta, hogy meg fog halni?  

– Nekem igencsak úgy tűnt – bólintott a szürke bundás állat. – Azt mondta, magára haragította Voldemortot, bár nem árulta el, pontosan mivel. Állítása szerint egyedül idő kérdése volt, mikor öli meg, a bujkálással pusztán időt nyerhetett. Igaz, ő ki is használta azokat a hónapokat. Olykor hosszabb-rövidebb időre elhagyta a számára biztonságot nyújtó fedezéket, hogy elrejthesse mindazt, amit neked szánt. – A lány szeme ezt hallva a normális mérete kétszeresére tágult, szíve pedig hevesebben kezdett el verni. – Bizony – bólogatott a farkas –, elrejtett neked valamiket a világ különböző pontjain. Ne kérdezd, miket, mert nem tudom. Engem csak arra kért, ha erre jársz, intézzem el, hogy megtaláld az első Nyomot. Akkor ígéretet tettem rá, hogy így lesz, és azóta sem gondoltam meg magam ezzel kapcsolatban.

– Hol van az első? – lehelte Valentina olyan halkan, hogy aki két méternél távolabb állt tőle, talán nem is hallotta volna meg. Szerencsére a farkas ennél közelebb helyezkedett el hozzá, tehát hallótávolságon belül.

– A házban – adta meg a választ a lánynak. – Abban a szobában, ami az övé volt minden alkalommal, amikor csak ide jöttek. Az első a lépcső tetejétől számítva – tette hozzá, s elködösült tekintetéből látszott, jelen pillanatban Jane Kinley szavait idézi fel magában. – Ott az ablak alatti padlódeszkát kell felszedned, az alatt találod meg a papírt.

Valentina minden erejével azon ügyködött, hogy megjegyezze a pontos lelőhelyet. A farkas elmondásából tisztán érezte, édesanyjának rendkívül fontos volt, hogy ő megtalálja azokat a dolgokat, amiket elrejtett. Akaratlanul megborzongott erre a gondolatra, amit őszinte szólva meglehetősen ijesztőnek tartott. Elvégre az anyja nem a múlt héten járt itt, hanem körülbelül tizenkét évvel korábban, akkor helyezte el a szóban forgó első Nyomot. Mert számított rá, hogy egyszer majd idejövök. De miért? Honnan tudhatta biztosan, hogy valaha erre járok? Sejtette, ezt a kérdést hiába tenné fel a farkasnak, amaz nem tudná rá felelni. Ugyanakkor fúrta az oldalát a kíváncsiság, vajon mi állhat azon a papíron, ami ennyire fontos volt az édesanyjának. Így hát azt látta a legjobbnak, ha megköszöni a farkasnak, hogy teljesítette az évtizedekkel korábbi kérést, majd búcsút vesz az állattól. Mikor ez teljesült, azonnal sarkon fordult, és szinte visszarohant a házba. Csak a küszöböt átlépve torpant meg legközelebb, mikor felötlött benne, nagynénje valószínűleg mit sem sejt ebből az egészből – máskülönben nem egy erdei állatól kellett volna megtudnia, mi van elrejtve a házban. – Nénikém? – kiáltotta el magát, reménykedve benne, nem kap választ kérdésére. Hiába vágyott már borzasztóan arra, hogy némi időt tölthessen Diane-nel, ebben a pillanatban a legkevésbé sem tudott volna örülni a jelenlétének.

Úgy tűnt, Merlin teljesítette a kívánságát, ugyanis nem érkezett reakció a ház egyik része felől sem. Valentina mégis lábujjhegyen osont fel a szobájába, minden egyes megtett lépés után körülnézve, biztosan nem látja-e senki. Miután halkan becsukta maga mögött az ajtót, félőrült módjára vetett bele magát a keresésbe. Szerencsére nem volt rá szükség, hogy az egész szobát felforgassa, noha, az igazat megvallva, erre is hajlandó lett volna, csak hogy végre megtudja, mi az első Nyom. Egyedül a farkas által mondott helyen kutatott, és meglepetten észlelte, a padlódeszka kivétele nem került akkora erőfeszítésébe, mint ahogy arra számított. Amint felemelte a falemezt, máris megpillantotta alatta a papírt. Igaz, némileg megsárgult már, a szélei pedig tépettek voltak, mintha kisegér rágta volna meg őket, de ezektől eltekintve megőrizte eredeti állapotát. Még az édesanyja aláírása is pontosan kivehető maradt rajta: Jane Dorea Kinley. A lány szíve a szokásos tempó háromszorosával dobogott a torkában, amikor suttogva felolvasta magának a papíron álló üzenetet. – Kedves Val, drága lányom! Fogalmam sincs, mennyi időm van még hátra, amíg Voldemort rám talál. Pontosan tisztában vagyok vele, nem menekülhetek el előle végleg, egyszer biztosan meg fog találni – inkább előbb, mint utóbb. Ezeket a Nyomokat a világ különböző pontjain azért rejtettem el neked, hogy megtudd belőlük, miket tett a Sötét Nagyúr. Illetve, hogy akkor is elmesélhessem neked a hozzá fűződő kapcsolatomat, ha már rég meghaltam, mire te elég idős leszel. Hét Nyom van, minthogy ez a legerősebb mágikus szám. Az elsőt tartod a kezedben most, a következőt viszont neked kell megkeresned. A Tiltott Rengetegben találod, segítségért pedig bátran fordulj Aminához. Szeretlek, kicsim!

Valentinának könnyek szöktek a szemébe az utolsó mondat olvasása közben. Mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, ajkához érintette a papírlapot, és gyengéd puszit nyomott rá azon a helyen, ahol édesanyja aláírása állt. Talán csak beképzelte magának, de Jane illatát vélte érezni. Noha ez egyetlen pillanat műve volt, biztosra vette, erre az illatra örökké emlékezni fog. Ezt tartotta a legkülönlegesebbnek az összes közül, amik eziáig bekúsztak az orrába. Érződött benne a virágok aromája, ennek ellenére valami mégis tüzessé tette, és Valentina akárhogy gondolkodott, nem jött rá, micsoda. Az illat hűen jelezte a tizenhat évesen meghalt lány varázslatosan meleg személyiségét; ugyanakkor nem próbálta elfedni azt sem, hogy Jane-t egész életében a szenvedély lángjai fűtötték, melyek végül a halálát is okozták. Valentina mélyet sóhajtott, és lehunyta szemét. Ha igazán őszinte akart lenni, nem tartotta túl jelentősnek a kapott segítséget. Elvégre nem ismert semmilyen Amina nevű embert, így pedig nehezen fordulhatott volna hozzá. Vagy Aminába is belebotlom majd, amikor nem számítok rá, mint a farkasba? Ő fog keresni engem? Nagy levegőt vett, s kinyitotta a szemét. Nem tudta még, hogyan, de elhatározta, fel fogja kutatni a további nyomokat. Ha már az édesanyja energiát fektetett abba, hogy elrejtse őket, s általuk megtudhat olyan dolgokat, amiket senki mástól… Jobb ötlet híján az iskolai táskájába helyezte a papírdarabot, remélve, Diane-re nem tör rá a vágy, hogy valamit megkeressen a hátizsákban. Mert ha mégis így történik… Biztosra vette, nagynénje példásan leszidná őt a titkolózásért.

*

Erre azonban nem került sor. A következő napokban Diane még a lábát sem tette be unokahúga szobájába, annyira lekötötte a munkája. A lány megnyugodva látta, hogy édesanyjával közös titka biztonságban van, ugyanakkor érthető módon csalódottsággal töltötte el a tudat, nagynénje újfent nem vele van elfoglalva. De pontosan tudta, nem tehet ez ellen semmit, így hát önálló elfoglaltság után nézett. Napjai jelentős részét a nappaliban talált mugli történelemkönyv olvasgatásával töltötte, amit sejtése szerint a ház előző bérlője felejthetett ott. Mivel az irodalom mellett a történelmet szerette legjobban, felettébb érdekesnek találta a könyvet, melyből a Kanada történelme fejezet vált a kedvencévé. A leckéből megtudta, hogy a Kanadát jelentő földön évezredekig őslakosok csoportjai éltek. A 15. század végén a britek és a franciák indítottak felfedezőutat a területre, amelyet az atlanti parton való letelepedés követett. Később Franciaország szinte mindegyik észak-amerikai gyarmatát elveszítette a földek birtoklásáért vívott háború következtében. 1867-ben három brit gyarmat egyesüléséből létrejött Kanada, egy négy tartományból álló ország. Megkezdődött az újabb tartományok és területek bekebelezése, és az Egyesült Királysággal szembeni nagyobb önállóság megszerzésének folyamata; ez a brit parlamenttől való függést megszüntető 1982-es törvénnyel fejeződött be. Akkor voltam hároméves – állapította meg Valentina magában, miután a szöveg végére ért.

Mint később kiderült, Diane valóban állta a szavát; december huszonnegyedikén már nem dolgozott, s attól kezdve teljesen egészében Valentinának szentelte az idejét. Szenteste unokahúgával együtt díszítette fel a sebtében elővarázsolt karácsonyfát, s ezt már majdnem meghitt programnak lehetett volna nevezni, ha nem árnyékolja be egy régi tragédia. A fekete szemű pár percnél hosszabb időre nem tudta kiverni a fejéből azt a gondolatot, miszerint ez az este édesanyja halálának évfordulója is egyben. Ma tizenkét éve halt meg Anya – gondolta szomorúan, ahogy a felcicomázott karácsonyfára nézett. És holnap reggel lesz tizenkét éve, hogy Diane magához vett. Nem arról volt szó, hogy nem szerette Diane-t – szerette őt, nagyon is, elvégre kiskorától kezdve a boszorkány jelentette számára a családot. Semmilyen emlékkel nem rendelkezett az édesanyjáról, ugyanakkor nem tudott mit tenni, lelkében üresség tátongott, mely az elmúlt évek során sem tűnt el. Sőt, csak egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy Valentina idősödött. Kisgyermekként kevesebbet érzékelt a világból, így édesanyja halála nem tűnt olyan fájdalmas dolognak; sokáig úgy érezte, mindene megvan, és Diane egyedül is pompás családot alkot számára. Csak kilenc-tízéves kora körül kezdte meglátni a problémákat. Talán a tökéletesnek hitt kis világa összeomlása jelentette, hogy elkezdett felnőni? Mindenesetre, ekkortól gyakran gyötörte hiányérzet, valami olyasmi után, amiben sosem volt része, egyre több dologban érezte úgy, Jane-re van szüksége, nem Diane-re. Egy anyai ölelés, és a minden pillanatot átszövő, feltétlen szeretet… A nagynénje által elejtett információmorzsákat összerakva próbálta elképzelni, milyen is lehetett Jane Kinley. Ám nyilvánvaló volt, a fantáziája nem adja meg azt, amit a legtöbb gyerek megkap az édesanyjától. Ez képezte az okát, amiért évek óta hevesen utálta a karácsonyt: mivel ilyenkor bizonyult a legkínzóbb édesanyja hiánya.

Az 1979-ben történtek következtében a karácsony egyszerre jelentette az év legszentebb ünnepét és egy tragédia évfordulóját a Kinley család megmaradt tagjai számára. Kettejük közül Diane képes volt úgy csinálni, mintha húga halála nem ezen a napon történt volna meg – vagy egyenesen meg se történt volna. Vele ellentétben Valentina nem tudta ezt megtenni. Éjfél előtt nem sokkal, mikor hosszas varázslósakkozás után ágyba került, egyedül az édesanyja járt a fejében, nem a másnap átadásra kerülő ajándékok. Hosszas forgolódás után végre álomba merült, ám nem bizonyult pihentetőnek számára az alvás. Másnap reggel már csak annyira emlékezett az éjszaka látott álmok közül, hogy Jane szerepelt bennük – de azt, hogy milyen körülmények között, nem tudta volna megmondani. – Boldog Karácsonyt! – motyogta magának ironikusan, amint az ablakhoz lépett, hogy elhúzza a függönyt. Első ajándéka rögtön a szeme elé tárult, ahogy kinézett az odakint elterülő tájra. Kiskorától kezdve minden egyes évben fehér karácsonyban reménykedett, s idén teljesült a vágya, csodálatos látványban volt része. A fákon porcukorként állt a friss hó, teljes egészüket fehér ruhába burkolva. Vélhetően az éjszaka folyamán kezdett el esni a hó, s még mindig nem állt el, nagy pelyhekben szállingózott. Valentina nem tudott megálljt parancsolni magának, s alig pár perc múlva már legmelegebb téli öltözékét magára véve lépte át a küszöböt. Odakint lábszárközépig érő hó fogadta, ám őt ez a legkevésbé sem zavarta, sőt. Gyerekkori szokásának megfelelően szándékosan háttal előre beleborult egy nagyobb kupacba, mely az egyik fenyőfáról lecsúszott mennyiségből gyűlt össze.

A hangban, mely ebben a pillanatban kitört belőle, egyszerre lehetett felismerni a sikítást és a nevetést. Minden bizonnyal Diane füléig csak az előbbi jutott el, ugyanis az ügyvédboszorkány a villám sebességével, aggodalmas arcot vágva termett a helyszínen. Ez borzasztóan rossz döntésnek bizonyult: amint kilépett a házból, szinte azonnal eltalálta egy hógolyó. Látva a sikeres találatot, Valentina elvigyorodott a fedezékéül választott hókupac mögött. Nesze, ezt azért kaptad, mert mindig csak a munkáddal foglalkozol – gondolta magában, s már gyúrta is a következő lövedéket. Közben pont olyan óvatosan, mint ahogy a katonák dugják ki fejüket a lövészárokból, „ellenségére” pillantott. Diane a bosszúság minden jelét magán viselve próbált megszabadulni a köpenyére tapadt hótól, és lerítt róla, a legkevésbé sem találja viccesnek unokahúga rajtaütését. Aztán viszont valami átkattanhatott benne, ugyanis hirtelen lehajolt, s pár másodperc alatt megformázott egy hógolyót. Valentina gyorsan visszabújt a kupac fedezékébe, felkészülve a támadásra nagynénje részéről, mely nem is váratott magára. A fekete szemű hangos nevetésben tört ki, amikor Diane lövedéke közel két méterre tőle, a fenyőfa törzsén ért célt. Ezt követően ő támadott újra, ami egy ádáz hógolyócsata kezdetét jelentette. Valentina a kupac jótékony takarásából, nagynénje pedig a ház lépcsőjéről indította támadásait, ki tudja, mennyi időn keresztül. Csak az volt biztos, hogy kettejük közül Diane fújt előbb visszavonulót.

– Jó, feladom! – emelte magasba mindkét kezét, mire a griffendéles becsületes győztes módjára felhagyott a tüzeléssel. A békekötést követően mindkét fél dideregve, átázott ruhában caplatott fel a szobájába. Miután nagy nehezen megszabadították magukat a nedvesség hatására igencsak ragaszkodóvá vált ruhadarabjaiktól, és átöltöztek, a nappaliban találkoztak újra. Valentina elmosolyodva vette tudomásul, az előző este feldíszített lucfenyő tövében egy kisebb halomban ajándékok jelentek meg. Összesen négy darabot számolt össze, azonban ezek némelyike elég nagy mérettel rendelkezett. A lány sötét szeme annak ellenére kíváncsian csillant meg, hogy a karácsonyban elsősorban édesanyja halálának évfordulóját látta. Ezt leggyönyörűbben az fejezte ki, hogy alig pár perc múlva már mindent csomagolópapír-darabok borítottak a fa közelében. Elsőként egy téglatest alakú csomag akadt a kezébe, melynek kísérőkártyáján Diane neve állt. Valentina rögvest megszabadította ajándékát a ruhájától, amiből így két könyv került elő: A kviddics évszázadai és a Mágikus Lényhatározó. A lány örült a varázslósportról szóló kötetnek is – főleg azért, mert a roxforti könyvtárból szeptember óta nem sikerült kikölcsönöznie, olyan hosszú várólistája volt –, most mégis a másikat csapta fel a tartalomjegyzéknél. Nagyot dobbant a szíve, amikor A főnix alcímhez ért, és azonnal odalapozott. Nem fáradt azzal, hogy helyet foglaljon a kanapén; ott helyben, a karácsonyfa mellett üldögélve kezdett bele az olvasásba.

A főnixek legendás tűzmadarak, több nép hitvilágában is szerepet kapnak. Élőhelyüket Ázsia, valamint Afrika hegységei képezik. Csőrük rövid, kampós és nagyon erős. Méretét tekintve hattyú nagyságú, szelíd madár, mely soha senkinek sem okozta a halálát. Nagy a teherbíró képességük, egyszerre akár több embert is hordozhatnak. Több mágikus képességgel is rendelkeznek: el tudnak tűnni, hogy aztán máshol bukkanjanak fel, s könnyei gyógyító erővel bírnak. Nem bizonyított, de a babonás emberek mágikus hatást tulajdonítanak az énekének. Azt beszélik, bátorságot önt az igazak szívébe, és halálra rémíti a gonoszokat. A főnixek csak egy nagyhatalmú mágust választhatnak gazdájuknak, akivel legtöbbször szoros érzelmi kapcsolatban állnak. Ezek a madarak rendkívül hosszú életet élnek, ugyanis képesek újra és újra regenerálódni. Mikor testük megöregszik, felgyújtják magukat, s miután porrá égtek, a hamvaikból fiókaként újjászületnek. A főnixek fő táplálékát a gyógyfüvek és harmat jelentik. A főnixek legtöbb fajtája pusztán hím egyedekből áll. A leggyakoribb leírások szerint ezek szemet gyönyörködtető, karmazsinvörös tollazatúak, csőrük, karmaik és farktollaik pedig aranyszínben pompáznak. Ez azonban nem minden esetben igaz. Kevesek számára ismertek a Thaiföldön őshonos Lampag-főnixek. Eme fajta leginkább azon tulajdonságáról ismert, miszerint tojásából nőstény kicsiny is kikelhet. – Ezen a ponton Valentina szája széles mosolyra húzódott, ahogy egyből háziállatára gondolt. Eddig nem tudta pontosan, milyen fajta Laney, csak azt, a főnixek egy különlegesebb típusához tartozik, melynek nőstény tagjai is vannak. Most, hogy már a pontos megnevezést is ismerte, kíváncsian olvasta tovább a fejezetet, még több információban reménykedett. Ezt az igényét a könyv szerzője pedig maradéktalanul kielégítette. Tollazatuk fajtársaikhoz hasonlóan színpompás, a nőstényeké leggyakrabban piros-kék, a hímeké általában vörös-arany – írta művében. Abban viszont eltérnek tőlük, hogy a Lampagoknak egy teljes évre van szükségük felnőttkori testméretük eléréséhez, és csak ekkor kezdenek el repülni tanulni.

– Örülök, amiért ennyire tetszik a könyv – jegyezte meg Diane, s hangján érezni lehetett, hogy mosolyog. – De azt hittem, a kviddicses lesz a kedvenced. Vagy már nem érdekel seprűn ide-oda repkedő emberek szórakozása?

Valentina nem tudott megállni egy mély sóhajtást. Nagynénje nem rajongott a kviddicsért, és ez még érzéseinek a legfinomabb megfogalmazása volt. A legdurvább, a lány sejtése szerint, a teljes szívéből gyűlölte lett volna, amit a nő meg sem próbált leplezni. Gyakori beszédtémái közé tartoztak a meccseken történt súlyos balesetek, illetve azon – általa nem normálisnak titulált – személyek, akik ezt a durva sportágat űzték. Ezek után nem csoda, hogy a lány nem érzett késztetést elmesélni neki, arra vágyik, hogy bekerülhessen háza csapatába, és elhatározta, jövőre jelentkezni fog fogónak. Persze tudta, ezt nem tarthatja örökké titokban előtte, de ezen kérdést jelenleg a jövőben megoldandó problémák csoportjába sorolta. Előbb végigolvasta a főnixes fejezetet, s csak azután válaszolt nagynénjének. – Érdekel még az is, csak per pillanat az állatok jobban – csukta be a könyvet, majd letette maga mellé a szőnyegre. – Kíváncsi lettem a főnixekre. A Roxfortban azt hallottam, Albus Dumbledore háziállatként tart egyet – találta ki hirtelenjében.

– Már kezdtem megijedni, hogy valamiféle különleges vonzódásod van az állatokhoz! – nevetett fel Diane, riadt pillantása viszont elárulta, ennek a fele sem tréfa, sőt – a lehető legkomolyabban gondolta.

Valentina úgy vélte, itt az ideje megosztani nagynénjével azt, amit eddig egyetlen levelébe sem szőtt bele. Elvégre egyáltalán nem volt titok, hogy természetmágus, pusztán idáig nem talált alkalmat és módot az elmesélésére. Nem is szégyellte, sőt egyenesen büszkeséget érzett, amiért egy ritka képességet birtokol, melynek következtében képes szóba elegyedni az állatokkal. Éppen ezért nem tartott Diane negatív fogadtatásától. Mi baja lehetne valamivel, aminek semmi hátránya nincs? – tette fel magának kérdést, melyre, mint mindig, most sem talált választ. Arra számított, nagynénje előbb meglepődik, aztán viszont örülni fog a hírnek, így vidám mosollyal kezdett bele bejelentésébe. – Hát, igazság szerint van – vallotta be. – Értem a beszédüket, és tudok velük beszélgetni.

Diane ajkai elnyíltak döbbenetében. Úgy tűnt, elveszítette a hangok képzésére irányuló képességét, s eme állapot nem bizonyult rövid életűnek. Jó néhány percbe beletelt, míg végre képesnek bizonyult megszólalni, s ezen idő alatt Valentina szemöldöke egyre feljebb vándorolt arcán. Számított a meglepettségre, valami mégis azt súgta neki, nem alakult minden úgy, ahogy arra számított. Nagynénje első mondata a hosszúra nyúlt szünetet követően igazolta, ezúttal sem tévedett. – Tehát örökölted az anyám képességét – nyögte ki Diane a megállapítást, amiből unokahúga semmit sem értett.

– Az anyádét? – ráncolta a homlokát Valentina. Laneytól csak annyit tudott meg elődjéről, hogy a legutolsó, bizonyítottan természetmágus személy a Dorea nevet viselte. Vajon ő kapcsolatban állt Diane anyjával, vagyis a lány nagymamájával? Vagy nem ismerték egymást, esetleg nem is éltek egyidőben?

Szerencsére nagynénje válasszal szolgált minden kimondott és ki nem mondott kérdésére is. – Igen, anyámét. Dorea Kinley néven élte le élete nagy részét, de korábban Black-lányként látta meg a napvilágot. Már egészen fiatal korában rádöbbent, ő is természetmágus, akár a sosem látott vér szerinti anyja. Aztán hozzáment apámhoz, és megszülettünk mi: édesanyád és én. Két lány, mivel a természetmágus nők sosem szülnek fiút. Anyám kiskoromban esti meseként a természetmágiáról beszélt nekünk, alkalmanként kitérve az öröklődésére is. Ötéves lehettem, amikor megértettem, mindig az idősebb lánygyermek örökli ezt a képességet. Vagyis esetünkben én. Nekem kellett volna, mégsem így történt. Éveken keresztül vártam, hogy észreveszem magamon valami jelét a természetmágia jelenlétének, de nem történt meg. Bezzeg Jane! Hároméves korában úgy pakolt el a szobájában, hogy a macskáinknak mondta, mit hova tegyenek, ő pedig csak állt és koordinálta őket. Ekkor már tudtam, hiába is reménykedek. Egyszerre csak egyetlen egy élő természetmágus lehet, az pedig a húgom lett. – Diane szemének villanása, miközben ezt mondta, áruló módjára bizonyította, a legkevésbé sem örül neki, hogy húgára szállt anyjuk képessége. Valentina úgy sejtette, jókora mértékű féltékenység áll a háttérben. Nagynénje valószínűleg tényként tartotta számon, ő örökli a természetmágiát, és amikor mégsem így történt, elkezdte irigyelni a testvérétől. Akkor most rám is féltékeny? – kerekedtek el fekete szemei.

– Tőle pedig én örököltem, a szabály szerint – fűzte hozzá a lány, mire a vörösesbarna hajú boszorkány bólintott.

– Most már tudom, így történt. Pár pillanattal ezelőttig azt hittem, Jane halálával a természetmágia eltűnt a föld színéről. Amikor hozzám kerültél, biztos voltam benne, te leszel a következő természetmágus, hiszen te vagy a húgom egyetlen lánya. Ám hosszú évekig nem láttam rajtad nyomát, márpedig úgy tartják, ennek a képességnek korán meg kellett volna mutatkoznia – Jane-nél, illetve anyámnál ez meg is valósult. Nálad viszont nem, meglepő módon. Mikor fedezted fel magadban a természetmágiát? – kérdezte Diane, s valódi érdeklődés ült ki arcára.

– Augusztusban. Csak azért nem mondtam korábban, mert nem tudtam, hogyan írhatnám le ezt levélben, személyesen meg ugye nem találkoztunk. – A lány minden erejét latba vetette, hogy hangja ne tükrözzön szemrehányást, s úgy találta, sikerrel járt. – Haragszol rám ezért? Vagy amiatt, hogy természetmágus vagyok?

Nagyon remélem, hogy nem, az ellenkezője hatalmas hülyeség volna – suttogta egy gonosz kis hang a fejében. Normális, épeszű emberek nem haragszanak olyasmiért a másikra, amiről amaz nem tehet.

Diane ezúttal megmutatta, képes annyira épelméjű lenni, amennyire az egy ügyvéd boszorkánytól elvárható. Határozottan rázta meg a fejét. – Nem haragszom rád, szó sincs róla. Csak meglepett, hogy a szokásos három-négyéves korral szemben, nálad tizenegy évesen jelent meg a természetmágia. Most már egyáltalán nem számítottam rá, ezért lepett meg. Nem baj, hogy természetmágus vagy, sőt sok szempontból hasznos, viszont… – Diane mély levegőt vett –, azt tudnod kell, sok ember létezik, aki hasznot akar húzni az erős boszorkányokból és varázslókból. Ők kiváló manipulátorok, szinte mindenkit képesek kedvük szerint irányítani, én mégis arra kérlek, ne hagyd magad. Ne légy te is egy újabb természetmágus, akit megkaparintott a gonosz.

***

– Micsoda bölcs tanács! Mindjárt elsírom magam, úgy meghatódtam! – morogta Kirsten alig hallhatóan a ház külső falát képező deszkáknak. Az idő múlásával egyre erősebb fájdalom nyilallt a hátába, mintegy bosszúként az általa felvett pózért. De nem tudott mit tenni, kéregető, púpos öreg banya módjára előrehajolva fért csak el az ablak alatt. Ha egy picit is kiegyenesedett volna, a Kinleyknek elég lett volna kipillantani a nappali ablakán, s máris szemet szúr nekik a lány. Azt pedig nem hagyhatta, elvégre nem véletlenül leskelődött a ház körül már napok óta. – Megöl, ha elcseszem – artikulálta némán, a Mógus tarkójából előbukkanó ábrázatra gondolva. – Elég egy idióta, aki folyamatosan csalódást okoz neki.

Kirstennel még egyszer sem fordult elő, hogy kivívta volna maga ellen Voldemort haragját, amire nagyon büszke volt. Mógus bő tíz évvel idősebb nálam, mégis hibát hibára halmoz. Pedig Voldemort őt is kiképezte, évekig tanította – húzta el a száját lekicsinylően. Én bezzeg sosem okoztam csalódást, ahogy most sem fogok. Mintha gondolatait akarná bebizonyítani magának, óvatosan arrébb osont, megkeresve a Kinley-lány ablakát. Tökéletes karácsonyi ajándékának tekintette, hogy nyitva találta. Első gondolata az volt, várták őt, akármennyire nevetségesnek és lehetetlennek tűnt is ez. Mégis úgy döntött, a biztonság kedvéért elvégez egy emberkimutató bűbájt. Fiatal kora ellenére elég képzett boszorkánynak számított, így ehhez nem tartott igényt pálcára. Az afrikai varázslókhoz hasonlóan egy-két kézmozdulattal végrehajtotta a varázslatot, mely pontosan ugyanazt az eredményt hozta, amire számított: a házban összesen két személy tartózkodott, s mindketten a nappaliban. Szürkéskék szeme vidáman csillant meg, ahogy az elképzelt lépcső elhagyta elméje zugait, s parancsának engedelmeskedve a valóságban öltött testet.

Jelen esetben az esztétikával törődött legkevésbé, így hát egy egészen egyszerű, sima falépcsőt képzelt el, arra azért ügyelve, hogy ne nyikorogjon a tákolmány. A lány elővigyázatosan körülpillantott, s mikor újfent megbizonyosodott afelől, senki sem látja őt, a lépcső legalsó fokára tette lábát. Sietős léptekkel haladt felfelé, ugyanis ahogy teltek a napok, annál inkább elege lett Kanadából. Sosem hitte, hogy egyszer hiányolni fogja Anglia esős időjárását, most mégis ezt történt. Még az állandóan lábait lógató zivatart is kellemesebbnek érezte volna Kanada csípősen hideg szeleinél, melyek gyakran finom porhavat hordtak szemébe. A fagyos levegő kicsípte az arcát, ami így nem a szokásos porcelánfehér árnyalatban pompázott, hanem a rózsaszín és a vörös keverékében. Szőke, szinte fehér haja lobogott a viharos erejű széllökések hatására, ami még gyorsabb haladásra ösztönözte. Az otthoni kandallóban lobogó tűz meleg lángjait idézte fel magában, ahogy az ablakpárkány érintésével belépett a Kinley-lány szobájába. Valentina – legalábbis Kirstennek úgy rémlett, Voldemort ezt a nevet említette – itt rejtette el a cetlit, ami neki kellett, ebben biztos volt. Kiábrándító bűbáj hatása alatt figyelemmel kísérte, amikor a kislány megtudta a koszos farkastól, hol van elrejtve az első nyom. Utána pedig – néhány bűbáj és jó adag ügyesség árán – kihallgatta Valentina beszélgetését egy bizonyos Laneyvel. Ebből tudta meg, hogy a lány megtalálta azt a valamit, amit az anyja rejtett el, és a nagynénjének nem akart szólni róla. Ez Kirsten számára egyedül azért jelentett érdemi információt, mivel könnyedén kikövetkeztethette belőle, Valentina a szobájában rejtette el, amit megtalált. Vagyis elég átkutatni a helyiséget, aztán már mehet is Voldemorthoz, és átadhatja neki a megszerzett nyomot.

A lány sosem találhatja meg, amiket az a ribanc anyja elrejtett. Hozd el nekem az összes nyomot, amit Jane Kinley valaha elrejtett! – rendelkezett napokkal korábban a Sötét Nagyúr. Kirsten akkor ígéretet tett arra, hogy így lesz – ha pedig nagy ritkán megígért valamit, azt be is tartotta. Így hát Valentina szobájába lépve azonnal nekifogott a keresésnek. Persze, nem puszta kézzel, kinek lett volna kedve, energiája és ideje arra? Természetesen varázslatot használt, amint az egy aranyvérű boszorkányhoz illik. Őt magát is meglepte, mennyire könnyen ment feladata teljesítése. Elég volt rágondolnia, mit szeretne begyűjtőbűbájjal magához hívni, aztán már hallotta is a cipzár elhúzódásának hangját, majd a papír suhogását a levegőben. A legjobb fogókat megszégyenítően, egy pördülés után kapta el a cetlit. Arcára jellegzetes, némileg talán őrülteket idéző mosoly kúszott fel, ahogy elolvasta Jane Kinley üzenetét egyetlen lányához. Amina, Tiltott Rengeteg – összegezte magának a lényegét. Megvan.