1. kötet – A sötétség lánya – 5. fejezet: Sötét gyerekek

Corinna Winbolt mindig is két lábbal állt a földön. Bár a szüleitől, nagyszüleitől hallott mesékben gyakran előfordultak varázslók, boszorkányok, ő sosem hitt ilyesmiben. Úgy gondolta, az az egy világ van, amibe született, hiszen lehetetlenség, hogy a mágia létezzen – a középkorban pusztán alaptalan vád volt, amit az emberek kijelenthettek ellenségükről, ha félre akarták állítani őket az útból. Igen, csinált furcsaságokat, egészen kisgyerekkorától kezdve, erre határozottan emlékezett. Három évesen beszélt a babáihoz, akik válaszoltak neki; méghozzá nagymamája hangján szólalva meg, mert akkor éppen az idős néni hiányzott Corinak. Az iskolában pedig, amikor röplabdáztak, képes volt irányítani, hová érkezzen a labda. Noha különösnek tartotta ezeket a dolgokat, nem gondolta, hogy köze lenne bármihez, ami szokatlan, varázslatos. Egyszerűen csak élvezte, hogy egyetlen gondolata elég, s el tudja űzni hiányérzetét vidéki nagyija iránt, illetve győzelemre segítheti csapatát. A családjában egyetlen varázsló sem akadt, így nem volt senki, aki felvilágosíthatta volna, miért képes ezekre. Bár őt magát nem foglalkoztatta különösebben eme kérdés, azt próbálta elkerülni, hogy bárki tudomást szerezzen arról, miket csinál olykor. Félt, hogy nem tartanák többé normálisnak utána, ezért még a családja előtt is titokban tartotta. Ennek megfelelően a szüleinek leesett az álla a meglepetéstől, amikor megkapta a levelét a Roxfortból, melyet Minerva McGalagony személyesen vitt el neki.

A professzor asszony jó tanárhoz méltóan türelmesen elmagyarázta a házaspárnak, hogy egyetlen gyermekük mugli születésű boszorkány, a Roxfort pedig, ahová felvételt nyert, Anglia varázslóképző iskolája. Ahogy erre gondolt, Cori lelki szemei előtt felvillant a kép, amint édesanyja örömében elsírja magát. Örömében. Nem ijedt vagy undorodott meg lányától, hanem büszke volt rá, amiért valami olyanra képes, amire egyetlen ismerőse sem. Szülei szeptember elsejére szabadságot vettek ki, hogy kikísérhessék őt a vonathoz (és talán azért is, hogy végre vethessenek egy pillantást a Roxfort Expresszre, amit McGalagony professzor emlegetett). Cori boldogan, ugyanakkor kissé félve szállt fel a szerelvényre; pontosan tudta, semmit sem tud a varázsvilágról. Balszerencséjére az első iskolatársa, akivel összetalálkozott, Sandra Freegard volt. A fekete hajú lány már a puszta megjelenésével is félelmet keltett benne, amire semmilyen magyarázatot nem talált, talán csak azt, hogy érezte a belőle áramló sötétséget. Sandrának egyetlen pillantást kellett csak vetnie a fiatalabb lány öltözékére, máris megállapíthatta, mugliszármazású boszorkány áll előtte. Sárvérű – csengett Cori fülében a szó, melyet akkor hallott először. Fogalma se volt róla, mi a jelentése, de a hangsúlyból ítélve valamiféle sértésre tippelt.

Aztán Sandra egy könnyed mozdulattal, mint aki évekig ezt gyakorolta, kirúgta alóla a lábát. Cori előbb a földön találta magát, minthogy egyáltalán felfoghatta volna, mi történt vele. Ám ezzel még korántsem volt vége, sőt, csak ekkor kezdődött: Sandra és a két barátnője felváltva kezdték el rugdosni, ahol érték. Nyöszörgött és sírt, de hiába, nem tudott ellenük semmit tenni, sokkal erősebbek voltak nála. Akkor Trevor és Valentina segítettek neki, megmentették őt a mardekáros bandától. Mardekárosok – fújt egyet Cori. Mégis miért gondoljátok, hogy jobbak vagytok mindenkinél? És hogy úgy bánhattok másokkal, ahogy csak akartok? Ha muglik a szüleim, én is takarodjak vissza abba a világba, nem? Csak ti érdemlitek meg, hogy varázslónak és boszorkánynak nevezhessétek magatokat, ugye, Sandra? Vagy Warrington. Hősnek tartjátok a szüleiteket, mert halálfalók, mi? Ti is erre hajtotok, nem? Hajrá, gyerünk, nem kell már sok. Az aranyvérmánia megvan, és a sötét ügyek is. Sandra, tavaly seprűt csempésztél be a Roxfortba, pedig elsősként nem lehetett sajátod. Jövőre mi lesz? Megölsz mindenkit, aki nem tisztavérű ebben az iskolában? Sötét gyerek – artikulálta némán a kifejezést, mellyel Ginny Weasley jóvoltából ismerkedett meg még szeptemberben.

Ennek ellenére szerette a Roxfortot, sokkal jobban, mint a Bacton Közösségi Általános Iskolát, ahová előtte járt. Itt úgy érezte, egy különleges, szűk kör tagja, melynek létezéséről az emberek nagy része – közéjük tartozott Cori is sokáig – nem tud. Izgalmasnak tűnt számára a tudat, hogy boszorkány, és tetszett neki, hogy a Roxfortban nap mint nap új dolgokat ismerhetett meg; a bűbájok, a kviddics, vagy már magában a postabaglyok intézménye is ilyen volt. Emlékezett rá, annak idején halálra rémült, amikor reggelizés közben meghallotta a szárnyak suhogását. Azt hitte, képzelődik, ám ekkor Valentina elé leszállt egy fehér alapon fekete pettyes hóbagoly – Rami –, egy borítékot tartva a csőrében. Azóta viszont, közel négy hónap elteltével, megszerette a tömegesen felbukkanó madarak jelenségét, már hiányolta volna, ha egyik reggel nem özönlik el a Nagytermet. Ezenkívül Corinak még egy nagyon jó oka akadt rá, hogy jól érezze magát a Roxfortban: a barátok. Mióta a vonaton összetalálkozott Valentinával és Trevorral, rengeteg időt töltöttek együtt. Általában hármasban mentek mindenhova, most is csak azért tettek kivételt, mert a lány rájött, a Griffendél-toronyban felejtette a bűbájtankönyvét, azt pedig nem tudták nélkülözni a háziírás közben. Barátai ottmaradtak a könyvtárban, ő pedig megígérte, hogy hamar visszatér a könyvvel a hozzájuk.

Emiatt rótta most a folyosókat, és kénytelen volt bevallani, végig rossz érzés gyötörte. Attól félt, hogy szembe találkozik Sandrával, akár a vonaton, a mardekáros pedig ismét bántalmazza. Ezen aggodalmát barátainak nem mondta el, valahogy mellettük állandóan azt érezte, neki is olyan bátornak kéne lennie, mint Valentinának vagy Trevornak. Így viszont csak magára számíthatott volna, ha a fekete hajú lány valóban felbukkan, és sárvérűt kínozni támad kedve. Szerencsére ez nem következett be, pedig Cori egész úton nyitva tartotta a szemét, és hegyezte a fülét, hátha meghallja Sandra magassarkú cipőjének jellegzetes kopogását. Hány éves is? Max tizenhárom lehet, nem? De muszáj magassarkút hordania. Plusz… Az egy mugli dolog. Hogyhogy nem zavarja? – töprengett el Cori egy pillanatra, aztán rájött, a mardekáros gondolkodását sosem fogja megérteni, és nem is akarja. Őt már az örömmel töltötte el, hogy épségben ért oda a Kövér Dáma portréjához, s közölhette vele az aktuális jelszót. Miután belépett a klubhelyiségbe, első útja az elsőéves lányok hálóterméhez vezetett, mert úgy vélte, máshol nem sok értelme van keresni azt a bűbájtankönyvet. Az éjjeliszekrényén álló könyvkupac átnézésével kezdte a keresést, ám az erőfeszítéseit koronázó siker elmaradt. Nem találta meg a Varázslástan alapfokont, viszont egyszer csak azt vette észre, hogy a kezében lévő egyik kötetből egy pergamendarab hullott a földre. Csodálkozva hajolt le, s vette fel, amikor azonban elolvasta, földbe gyökerezett a lába.

Szia, Val – állt az üzenetben.

Most éppen Kolumbiában vagyok – igen, már megint. Egy férfit képviselek, aki az öccsétől próbálja megszerezni a közösen örökölt üzletet. Hallott róla, hogy nyáron itt jártam, s az akkori megbízóm, aki meg volt elégedve velem, jó barátja, így beajánlott neki. Viszont egyáltalán nem zavarsz, ennek ellenére sem. Ez, amit írsz, tényleg meglehetősen különös, de közel sem lehetetlen. Gond nélkül halhattad a tanárod gondolatait, akármennyire furcsa is ezt olvasnod. Semmi esetre se ijedj meg! Amit csináltál, az legilimencia, a Roxfortban még RAVASZ szinten se foglalkoznak vele, csak elméletben. Te tanulás nélkül képes voltál rá, ami egy ritka dolog – szerintem apádtól örökölhetted ezt a képességet. De ne aggódj, ez nem olyan rossz, mint amilyennek gondolod.

Diane

A levél végére érve Cori éktelen haragra gerjedt. Az apádtól – visszahangzott a szó elméjében, de még mindig alig tudta elhinni. Hiszen Valentina azt mondta, nem ismeri az apját. Akkor meg mi ez az egész? És mikor hallotta ő egy tanára gondolatait? Merthogy erről nekik, az állítólagos barátainak egy kukkot sem szólt. A sárvérű azt sem érdemli meg, hogy elmeséld neki? – tette fel Cori magában a barátnőjének szánt kérdést. Az a rész lepte meg a legkevésbé, hogy Valentina tanulás nélkül képes volt valamire, amit a Roxfortban még RAVASZ szinten is csak elméletben tanítanak. Még szeptemberben felfigyelt rá, hogy a fekete szemű nem átlagos elsős; ügyesebb és okosabb a többieknél, ráadásul varázsereje jócskán felülmúlja évfolyamtársaiét. Minden tanár ódákat zengett a lány képességeiről, Cori viszont még most, december közepén is képes volt meglepődni rajta, mennyire kételkedik magában Valentina. Bármelyik tanár dicsérte meg valamiért, ő sosem hitte el, hogy tényleg jól teljesített volna. Ennek oka Cori számára valóságos rejtélyt jelentett. Az cseppet sem zavarta, hogy Valentina sokkal tehetségesebb nála, inkább büszke volt rá, a hazudozást viszont nem tudta megbocsátani. Ő maga sosem hazudott ilyen horderejű dolgokban, Inkább csak titkolózott, például nem mondott el a szüleinek egy-egy rosszabb jegyet, mert annyira szégyellte. Nekünk nem mondta el ezt a tanáros-legilimentálós dolgot, csak a nagynénjének írt egy levelet. Nem mintha mi olyan okosak lennénk Trevorral, nem biztos, hogy tudtunk volna segíteni… De meghallgattuk volna. Így most sokkal jobb, hogy kizárt minket ebből az egészből? Az apjáról is csak hazudott össze-vissza, azt mondta, nem ismeri. A nagynénje viszont azt írta neki, „ez nem olyan rossz, mint amilyennek gondolod”. Ha valamilyennek gondolja, akkor Valnak van véleménye az apjáról. Vagyis ismeri. Vagyis hazudott nekünk. Miért?

Mindent megadott volna, hogy erre a kérdésre tudja a választ, így nem is fogta vissza magát. Visszatette az éjjeliszekrényére Valentina átváltoztatástan könyvét, mely valahogy az övéi közé keveredett, és amiből a levél kihullott, majd a bűbájtankönyvvel a kezében visszaindult a könyvtárba. A Griffendél-toronyba menet sem haladt éppen lassan, most viszont a dühe nagyobb sebességre sarkallta, így jóval rövidebb idő alatt tette meg az utat. Közben csak arra tudott gondolni, Valentinát mindig is valami furcsa titokzatosság lengte körül, amit ő nem tudott mire vélni. Ezek szerint más téren is számíthat titkokra, csak azok még nem láttak napvilágot? Vajon még mik derülnek ki a jövőben?

Szó szerint berontott a könyvtárba, akár a feldühödött bika a torreádorral való küzdelme színterére. Keveseknek jutott eszébe a téli szünetre való hazautazás napján könyvtárba menni. Csak a Roxfortban maradók kis része döntött így, tőlük pedig Cori elvette a koncentráció lehetőségét. Mindannyian egy emberként követték szemükkel a lány mozgását, amit ő szinte észre sem vett. Madam Cvikker szeme pedig máris villámokat szórt, amint átlépte a küszöböt, Cori viszont nem törődött vele. Egyenesen barátai asztalához vágtatott, ahonnan Valentina és Trevor egyformán riadt arccal pillantottak felé. A világosbarna hajú hozzájuk érve rögtön az asztal szélére támaszkodott, és előredőlve a barátnőjének tartott lány szemébe bámult. – Még mennyi dologban hazudtál nekünk, mi? – Cori hűvösnek szánt hangja izzott a dühtől. Valentina értetlenül vonta fel a szemöldökét, mire sötét mosoly ült ki az arcára. – Ne is próbáld meg letagadni. Hallottad egy tanárod gondolatait, tanulás nélkül képes voltál erre, mert apádtól örökölted a képességet. Ez eddig hány hazugság is? Kettő. Egy dolog, amit nem mondtál el nekünk, és egy másik, amiben hazudtál. Nem ismered apádat, ugye? Nagynénéd leveléből kell megtudnom, hogy mégis? Magyarázd már meg, hogy jutott ez eszedbe! – szólította fel rákiáltva Cori.

Látszólag Valentina azt sem tudta, mit is mondhatna erre. Elkerekedett szeme nyilvánvalóvá tette, a legkevésbé sem számított a világosbarna hajú kirohanására. Végül a legegyszerűbb kérdések egyikét tette fel: – Miért olvasod el az én levelemet? Diane nekem írta, nem neked.

– Komolyan, ez most a legnagyobb problémád? – hökkent meg egy pillanatra Cori. Erre a reakcióra számított a legkevésbé. – Inkább azt magyaráznád meg, miért volt erre szükség. Már ha meg tudod, és nem csak azért titkolózol, mert megteheted, mert te jobb vagy nálunk.

– Cori! – szólt közbe figyelmeztetően Trevor, az említett azonban egy pillantást sem vesztegetett rá. A fiú arca meglepően nyugodt volt, mintha nem is jutottak volna el hozzá a mugliszármazású lány iménti szavai.

– Ne szólj bele, te úgyis mindig őt véded! – közölte Cori rezzenéstelen arccal. Itt már Trevor arcára is kiült egy érzelem, és ezt a szerepet a meglepettség vállalta magára. Pedig ez volt az igazság, Trevor mindig Valentina pártjára állt, és neki ebből már nagyon elege lett. Nincs mindig igaza attól még, hogy ő a tanárok kicsi kedvence.

Viszont nem bizonyult túl szófogadónak, ugyanis egyetlen pillanattal később felállt, megragadta Cori vállát, és így szólt hozzá: – Fejezd be! Nem kell üvölteni. Meg tudjuk ezt beszélni normálisan is, anélkül, hogy mindenki minket nézne, Madam Cvikker meg a szemével próbálna meggyilkolni. Azt akarod, hogy Val megmagyarázza, de szóhoz sem hagyod jutni.

– Rendben, csak tessék parancsolni. Hallgatom – jelentette be Cori egy fokkal halkabban. Udvarias mosolyt erőltetett arcára, ám ebben nem volt semmi melegség. Valentina némán mozgatta ajkait, mintha hang nélkül gyakorolná a szavak kimondását. Cori felvonta a szemöldökét, burkoltan jelezve, nem tartja ezt normális dolognak. A fekete szemű jól láthatóan megborzongott, majd alig hallhatóan megszólalt:

– Igen, így történt. Hallottam Mógus gondolatait, amit nem mondtam el nektek, mert nem akartam, hogy azt gondoljátok, nem vagyok normális… hogy csak az idióták hallanak olyan hangokat, amiket nem mondott ki senki. 

– És apáddal kapcsolatban is úgy gondoltad, ha elmondanád az igazságot, nem tartanánk normálisnak? – érdeklődött Cori, elhúzva a szája szélét.

– Igen! – vágta rá gondolkodás nélkül Valentina, amivel egy meglepő reakciót csalt elő a másik lányból: Cori elnevette magát. Rögtön a fekete szemű kérdő tekintetével találta szembe magát, amiben ezúttal egy jó adag sötétséget fedezett fel. Ösztönösen nyelt egyet, mielőtt gúnyosan feltette volna a kérdést:

– Miért is? Nem lehet, hogy inkább az a bajod, hogy nem akarsz beavatni egy sárvérűt? – Nem hagyta, hogy amaz közbeszóljon, hanem folytatta. Legalább egyszer hadd mondhassa végig, amit akar, és mindig csak Valentina villogjon az emberek figyelmének központjában. – Tudod, mit? Hogy ha eddig nem avattál be minket, ezután is tartsd titokban. Ezek szerint nem is vagyunk igazi barátok. Jó utat haza, remélem, az egész téli szünetben unatkozni fogsz, mert a nagynénédnek a munkája megint fontosabb lesz, mint te. Nekem fontos voltál, de ez már elmúlt. Megérdemled, te sem vagy jobb, mint a mardekárosok. Mint a kis barátnőd, Amèlie. – A kiabálás a végére suttogássá szelídült, ahogy Cori Valentina szemébe nézve befejezte szónoklatát. Megadatott neki az az öröm, hogy láthatta szavai hatását egykori barátnőjén. Valentina tekintete még jobban elsötétedett, már ha ez lehetséges volt egy fekete szem esetében. Cori egy röpke pillanatig azt hitte, mindjárt felpofozza vagy megátkozza, s már markolta is meg a pálcáját, hogy viszonozhassa a támadást, azonban nem így történt. Végül Valentina csak lesajnálóan megrázta a fejét, majd a könyveit az asztalon hagyva kiviharzott a könyvtár ajtaján. A mugliszármazású egy pillanatig mintha úgy látta volna a szeme sarkából, hogy sírva fakad, de nem ment utána. Sőt, éppen ellenkezőleg; érzelemmentes arccal ült le az asztalhoz. Most is megjátssza magát – gondolta magában. Kényszeresen hazudik mindenkinek.

*

Valentina szinte teljesen tömött vonattal indult el hazafelé, annyira sokan döntöttek úgy ebben az évben, hogy otthon töltik az ünnepeket. A Roxfort Expressz délben indult el Roxmorts vasútállomásáról, miután a lány nagy nehezen talált magának egy üres fülkét. Most nem vágyott senkinek sem a társaságára, ahhoz túlságosan megérintették Cori szavai. Még mindig a fülében csengtek, akkor is, amikor felment a Griffendél-toronyba összepakolni a cuccait, majd a többiekkel együtt az állomás felé vette az irányt. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy érhetett ilyen véget a tanulás, ami az ő ötlete volt. Arra gondolt, ez egy jó lehetőség, hogy meg tudja csinálni a szüneti házikat még indulás előtt, s ne kelljen a szünetben foglalkozni velük, ha már végre Diane-nel is töltheti az idejét. Cori és Trevor beleegyeztek az ötletébe, annak ellenére, hogy ők nem utaztak, ezért már reggel hétkor megreggeliztek, majd a könyveikkel felszerelkezve beültek a könyvtárba. Átváltoztatástannal kezdték, aztán bájitaltannal, mágiatörténettel folytatták, így csak órák múltán tűnt fel Cori tankönyvének hiánya. A lány felment érte a szobájukba, aztán… elszabadult a pokol. Valentina átkozta azt a pillanatot, amikor úgy döntött, nagynénje válaszát csak beteszi az átváltoztatástan könyvébe. Ha Cori nem találja meg, most nem lenne ez az egész. A legilimentálós dolgot még megértem, rosszul esett neki, hogy nem mondtam el. Oké. De az apámhoz semmi köze. Ha akarom, elmondom, mi van vele, de ne haragudjon már meg azért, mert nem szerettem volna! Nem tudta elhinni, hogy ezért veszíti el újdonsült barátai egyikét. Mert Corinál ez valaminek a végét jelentette, ezt biztosra vette. Ugyanakkor ott volt Trevor is. Valentina csak abban reménykedett, a fiút legalább nem veszíti el. Az már túl sok lett volna.

Behunyt szemmel nekidőlt az ablaknak, jelen pillanatban a legkevésbé sem tudta érdekelni, hogy nem lát semmit. Szeméből sós könnyek indultak útnak, folyókként végigcsordogálva arcán. Lelki szemei előtt Cori jelent meg, pedig nem akart rá gondolni, a gondolatai viszont újra és újra visszatértek a lányhoz. Elképzelte, amint a világosbarna hajú belép a fülkébe, bocsánatot kér – bár ahhoz nem is ragaszkodott volna. Elég lett volna, ha azt látja, Cori dühe elmúlt, de a barátságuk még mindig létezik, nem szűnt meg. Ám erre semmi esélyt nem látott. A lány közölte, mit gondol róla, és nem úgy tűnt, mintha a közeljövőben meggondolná magát. Te sem vagy jobb, mint a mardekárosok – hangzott fel elméjében Cori mondandójának legfájdalmasabb része. Zökkent egyet a vonat, de Valentina alig érezte, a lelkében sokkal nagyobb fájdalmat okozott ez az egy mondat. Nyár eleje óta vágyott a nagynénje társaságára, ám most valahogy mégsem tudott örülni neki, amiért nemsokára találkozhat vele. Kevés embernek sikerült olyan közel kerülnie hozzá, mint Corinak, és mégis egyre biztosabbnak látszott, hogy őt is el fogja veszíteni.

Mint Nerissát, a szomszédjukban lakó házaspár egyetlen lányát. Június végén látta őt utoljára, de beszélni akkor sem tudott vele. A kerítés lécei közt átpillantva, szemtanúja volt, ahogy Hansenék hazahoppanálnak a lányukkal a King’s Crossról. Nerissa griffendéles voltát jól mutatta fekete talárján elhelyezett kitűzője, valamint szépen megkötött nyakkendője. Aztán bementek a házukba, s Valentina soha többé nem látta a család egyik tagját sem. Senki sem tudott róluk semmit az utcából, pedig többeket is megkérdezett, amikor próbált információt szerezni. Csak azt sikerült kiderítenie, hogy Hansenék nem adták el a házukat, az épület még mindig az ő tulajdonukban van, s a lányt ez örömmel töltötte el. Abban reménykedett, azért tettek így, mert látnak még rá esélyt, hogy egyszer visszatérnek High Wycombe-ba, a Park Farm Roadra. Ugyanakkor nem múlt el nap anélkül, hogy ne gondolt volna Nerissára, a legelső gyerekkori barátnőjére, akivel a kapcsolata még hatévesen kezdődött. Ahogy nem okozott problémát sosem az, hogy a szomszédlány egy évvel idősebb nála, Valentina igyekezett bízni benne, ez a távollét sem fogja azt jelenti, örökre elveszítette Nerissát.  

Töprengésének egy halk kopogtatás vetett véget. Ösztönös mozdulattal gyorsan letörölte a könnyeit, s az ajtó felé fordult. Kíváncsi volt, ki lehet az érkező, miközben nagyon remélte, nem látszik rajta az iménti sírásnak a nyoma. Egy hosszú, fekete hajú lány lépett a fülkébe, arisztokratikus arcvonásaival felettébb hasonlított Sandrára. Lena Freegard – ugrott be Valentinának azonnal a jövevény neve. Lena leült az egyik szabad ülésre, pont a mellette lévőre, és érdeklődő arccal pillantott rá. – A folyosóról, a csukott ajtón át hallottam, hogy sírsz. Mi baj? Mi történt? – kérdezte gyengéden.

Valentina hosszasan nézte a lány fekete talárját és kék-bronz nyakkendőjét, nem volt benne biztos, meg akarja ezt osztani vele. Elvégre nem ismerik egymást, csak látásból a közös tanóráknak, például a bűbájtannak köszönhetően. Aztán arra gondolt, talán könnyebb egy ismeretlennek elmondani a problémáját, ő nagy valószínűséggel elfogulatlanul látná a dolgot. Másrészt, Lena valahogy megbízhatónak tűnt számára, nem érezte olyannak, aki világgá kürtölné, amit megtudott, vagy kinevetné. Ráadásul arckifejezése hűen mutatta, tényleg érdekli, mi nyomja a fekete szemű szívét. Valentina úgy döntött, elmeséli neki. – Cori – kezdte remegő hangon – megtalálta, és elolvasta a nagynéném egyik levelét. Rájött, nem mondtam el neki, hogy egyszer hallottam Mógus gondolatait, és azt hiszi, hazudtam neki apámmal kapcsolatban, valójában ismerem őt. Pedig nem, csak a nagynéném úgy gondolja, tőle örököltem ezt a képességet, hogy hallhatom, mit gondolnak mások.

– De Cori nem hisz neked? Összevesztetek? – Lena mindkét kérdése inkább kijelentésnek hangzott.

– Össze – bólintott Valentina letörten. – Azt hiszi, azért nem akarom elmondani neki, amit az apámról tudok, mert mugliszármazásúként nem tartom rá méltónak. Pedig csak nem szeretnék róla beszélni, nem egy vidám téma ez. Ahogy Cori fogalmazott, én is olyan vagyok, mint a mardekárosok. Sötét gyerek…

Lena meglepetten vonta fel a szemöldökét, látszott rajta, erre nem számított. De úgy tűnt, mindenféleképpen szeretne valami tanácsot adni a griffendélesnek, s így szólt: – Ha még nem tetted meg, mondd meg Corinak, hogy erről nem szeretnél beszélni. Meg lehet ezt érteni, mindenkinek van ilyen dolga. Ha pedig mondtad, és nem érti meg… Akkor nagyon sajnálom, de lehet, hogy nem ő a legjobb barátod.

Valentina nagy nehezen mosolyszerűséget erőltetett az arcára. – Ez igazi hollóhátas tanács volt – állapította meg. Akármennyire fájdalmasnak érezte is szembenéznie vele, volt igazság Lena szavaiban. Túlságosan fájt az apjáról beszélnie, ezért próbálta csökkenteni azon alkalmak számát, amikor mégis meg kell tennie. És igen, úgy gondolta, egy igazi barát meg tudja érteni, hogy ezt a témát kerülni szeretné.

– Igyekeztem – vigyorodott el Lena. Aztán kissé komolyabb témára evezve, hozzátette: – Be kell vallanom, az viszont meglepett, hogy te is sötét gyerek vagy – mármint, nem szellemileg.

– Gondoltam – bólintott Valentina, aki gyerekkorától tisztában volt a kifejezés jelentésével. A sötét gyerek megnevezés feketemágiával foglalkozó szülők gyermekét jelölte, személyiségtől és beállítottságtól függően. Vagyis mindegy volt, hogy ő maga szimpatizál-e a sötét oldal nézeteivel; ha csak a szülei egyike halálfaló volt, már jó eséllyel ráakasztották ezt a címkét. Nem számított olyan súlyos sértésnek, mint a sárvérű, viszont már tudat alatt is jelezte az emberek számára, illik vigyázni az illetővel. Ő ki nem állhatta az ehhez hasonló, származás alapján történő megkülönböztetéseket, de nem tudott mit tenni, kénytelen volt szembenézni vele, attól még ezt a kifejezést használják. Méghozzá sokkal gyakrabban, mint például a sárvérűt. – Általában a Mardekárba szoktak kerülni, nem a Griffendélbe.

– Nem feltétlenül, én is hollóhátas lettem – vonta meg a vállát Lena.

Most Valentinán volt a meglepődés sora. – Neked… kik a szüleid? – érdeklődött, bár nem volt benne biztos, meg is kapja majd a választ. Könnyen elképzelhetőnek tartotta, hogy a felmenők a hollóhátas lánynál épp olyan kellemetlen témát képviseltek, mint nála. De kíváncsi volt, így jobbnak látta inkább megkérdezni. Legfeljebb Lena nem válaszol. Ám ha meg sem kérdezi, sosem derül ki, amaz hogyan reagál.

Szerencsére Lenát nem zavarta a kérdés, teljesen természetesen fogadta. – Nos, ez nem egyszerű dolog nálunk – magyarázta még mindig vigyorogva. – Anyámnak három gyereke van, három különböző férfitől. A legfiatalabb, az öcsém, Bruno akkor volt hat hónapos, amikor ő Azkabanba került. Szerintem hallottad már a nevét; Rachel Freegardnak hívják.                                                                          

De még mennyire! – gondolta Valentina, ám eszébe sem jutott, hogy ezt hangosan kimondja. Ezek szerint Sandra, Lena és az említett Bruno nevű fiú mind egy halálfalónő gyermekei, aki ráadásul viszonylag hírhedtnek is számított. Sőt mi több, hírneve majdhogynem Bellatrix Lestrange-ével vetekedett, azok után, hogy egymaga kiirtott egy egész varázslócsaládot. Diane következetesen igyekezett elintézni, hogy Valentina ne értesüljön a Voldemorthoz kapcsolódó dolgokról, ezt viszont nagyban megnehezítette, hogy előszeretettel tartotta meg a háború alatt kiadott újságokat. A fekete szemű nem egyszer találta meg a kiadványokat, s bennük a körözési plakátokat, cikkeket. Emlékezett rá, hogy az 1981. szeptember 6-i döbbent hangon számolt be róla, előző éjszaka meggyilkolták Jared Pottert és feleségét, Selenae-t, egyetlen fiukat, James Pottert, és az ő feleségét, Lilyt, valamint kétéves gyermeküket, Harryt. Az aurorok gyorsan a helyszínre értek, így el tudták fogni az elkövetőt, vagyis Rachel Freegardot. Az újságok következetesen hallgattak róla, hogy Rachelnek gyermekei is vannak, még akkor sem említették meg cikkükben, amikor a tárgyalásról írtak. Rachel a legtöbb halálfalóhoz, példának okáért Bellatrix Lestrange-hez és társaihoz hasonlóan, gyorsított eljárást kapott, még aznap a Wizengamot elé állították. A döntés egyöntetű volt: a nő a varázslók börtönébe, az Azkabanba kerül, ahonnan sosem szabadulhat.

– Akkor apukádnál laksz? – érdeklődött. Igenlő válaszra számított, így nagyon meglepődött, amikor Lena megrázta a fejét.     

– Nem. Apám Rabastan Lestrange, szintén halálfaló. Ő Bellatrixszal együtt került az Azkabanba – tette hozzá, látva, Valentina nem igazán jön rá, kicsoda a szóban forgó férfi. Aztán a fekete szeműnek beugrott, hogy Rabastan Bellatrix férjének öccse volt, őt is Longbottomék egészen az őrületig való kínzásáért ítélték el. Akkor viszont szó szerint leesett az álla, amikor a hollóhátas lány hozzátette: – Az ő oldaláról is van féltestvérem, rögtön három. Ők Dora és a tesói.

Valentina észrevette, hogy tátva maradt a szája, és gyorsan becsukta. Dora, azaz Belladora Lestrange, Rabastan lánya. Ezek szerint nem a Bellatrix-Rodolphus vonalon örökölte a Lestrange nevet, hanem a fiatalabb fivér által. Erre a fekete szemű a legkevésbé sem számított, már csak azért sem, mert látta a hasonlóságot Belladora megjelenése és a Bellatrix körözési plakátján szereplő kép között. Nem anya és lánya, csak hasonlítanak. Mondjuk, az aranyvérű családok mind rokonai egymásnak – jutott eszébe Diane mondata, amit évekkel korábban hallott, mégis megmaradt benne. Nagynénje annak idején ezzel – és a vérfertőzéssel – indokolta azt, hogy az aranyvérmániás családok tagjai gyakran jóval rövidebb ideig élnek, mint a félvér vagy mugliszármazású boszorkányok és varázslók. – Régóta ismered őket?

– Nem, csak itt, a Roxfortban jöttem rá, hogy testvérek vagyunk. Tudtam, hogy van egy nővérem és két öcsém, ezt a családom sosem titkolta, de konkrét nevet nem mondtak. Csak annyit, hogy ők apánk nevét kaptak. Aztán amikor sorra került a beosztáskor, éreztem, hogy ő az. Megkerestem, elkezdtünk beszélgetni. Dora nagyon meglepődött, egyáltalán nem tudott róla, van még egy testvére. Mégis beleegyezett, hogy elkezdjük megismerni egymást, ha már az elmúlt éveket nem is tudjuk bepótolni. Ami a családomat illeti, tényleg nem egyszerű a történet. Elmesélem, csak ígérd meg, hogy nem fogsz elaludni közben – nézett megjátszott szigorúsággal Valentinára.

A fekete szemű mosolyogva ígérte meg, nem fog, és ebben biztos volt; ahhoz túlságosan érdekelte a Freegard család élete Rachel Azkabanba kerülése után. Lena egy bólintással vette tudomásul az ígéretet, s belekezdett a mesélésbe. – Húsz hónapos voltam akkor, amikor anyámat letartóztatták, Sandra is mindössze négy éves. A nagymamánkhoz kerültünk – Merlin nyugosztalja –, aki lelkiismeretesen nevelt minket. 1981-től 1988-ig vele éltünk, ám ekkor meghalt a nagyi, vagyis Tina Freegard, leánykori nevén Tina Travers. Nagyapám egy hónapon belül újranősült, valószínűleg nem érzett magában erőt a gyerekneveléshez – húzta el a száját a fekete hajú. – Nem sokkal később nagyapámra is sikerült rábizonyítani, hogy halálfaló, a nagybátyámra pedig szintén. A tárgyalásukon hangoztatták, hogy az Imperius-átok hatása alatt álltak, de senkit sem győzött meg a történet. Nem volt egy felnőtt se szabadon a családból, csak mi, gyerekek maradtunk otthon. Mi hárman, a nagynénénk és az unokatestvérünk. Elvették a házat, ahol addig laktunk, nagyapám új feleségéhez kellett költöznünk. Ő Leonora. Ekkor már volt egy kilencéves lánya, vele együtt úgy tettek, mintha mindig is a családunkhoz tartoztak volna. Mondjuk úgy, kicsit lesokkolt minket a dolog. Még túl se tettük magunkat a nagyi halálán, máris Leonora új szabályait kellett betartanunk.

Valentina döbbenettől tátva maradt száját látva Lena elvigyorodott. – Legalább nem aludtál el, ügyes vagy. Szóval, ez a válasz hosszan. Röviden annyi, hogy a nagyapám új felesége nevel minket három éve.   

– Milyen ez a Leonora? – érdeklődött a fekete szemű.

– Mint bármelyik rendes, aranyvérű feleség – fintorgott Lena. – Szigorú, gyűlöli a muglikat, a mugliszármazásúakat és a vérárulókat, a Weasley családot pedig az összesnél jobban. Talán pont azért, mert unokatestvére a vérárulónak kikiáltott Molly Weasleynek. Tudod, neki is Prewett a leánykori neve, meg Leonorának is. Az a mániája, hogy a Roxfort már nem a régi, inkább a Durmstrangba kellene járnunk, ott többet tanulnánk.

 – Akkor miért lettél roxfortos? – vonta fel a szemöldökét Valentina, abból kiindulva, ha a szülőnek vagy gondviselőnek nem szimpatikus a brit varázslóképző, könnyedén járathatta volna máshová gyermekét.

– Bennem nem látott elég mágiát a Durmstranghoz – vont vállat Lena. Próbált sajnálkozó arcot vágni, viszont nem akart összejönni a dolog: széles mosolya jelezte, nagyon is örül neki, hogy így alakult. – Sandra már más, őt nem vették fel. Bár, ennek köze lehet ahhoz, hogy a felvételije során ráborította az asztalt a vizsgáztató tanárra – magyarázta Lena, s a mosoly lehervadt arcáról. Egyértelmű volt, hogy nem ért egyet nővére cselekedeteivel, sőt inkább szégyent jelentenek a számára. Valentinát valahogy nem tudták meglepni a Sandra felvételije során történtek, az igazat megvallva, simán kinézte őket a lányból. Ha csak a fekete hajú mardekárosra gondolt, máris Pandóra szelencéjének története jutott eszébe a görög mitológiából. A monda szerint, történt egyszer, hogy Zeusz megharagudott az emberekre, mert azok a többi istennel ellene szövetkeztek. Haragjában vett némi agyagot, és formázott belőle egy szép női alakot. Mikor készen lett, Athéné felöltöztette díszes ruhákba, Hermész felruházta rábeszélő tehetséggel és irigy lélekkel, hogy képes legyen az ujja köré csavarni az embereket. Hermész, az istenek hírnöke elvitte a Pandórának elnevezett leányt a halandóknak. Az egyszerű embereket elbűvölte Pandóra bája, s elfogadták a leányt Hermész kezéből. Azonban nem sokáig örülhettek az istenek ajándékának. Pandóra felnyitotta a Zeusz által készíttetett szelence tetejét, és abból kiszabadult a viszálykodás, a háború, a baj, a betegség, a lopás, a rablás, a bú és a bánat. Pandóra ijedten zárta vissza a szelence tetejét, de már csak a reménység maradt benne, ami nem vigasztalhatta az emberiséget azért a sok rosszért, amit Pandóra hozott rájuk. Vajon Sandra is annyi bajt fog okozni, mint Pandóra?

Még sokáig beszélgettek Lenával, a legkülönbözőbb témákat említve. Valentina megtudta például azt, hogy a Beauxbatons túlságosan feketemágia-ellenes, ezért fel sem merült Leonorában, hogy a rábízott gyerekek valamelyikét oda írassa be. Aztán a fekete hajú elmondta, eddig minden családtagja a Mardekárba tartozott, s elég volt ránéznie, egyszerűen sütött róla, mennyire büszke, hogy vele tört meg ez a hagyomány. Cserébe Valentina többek között elmondta, a nagynénje a Hugrabugba járt annak idején, s biztos benne, annak örülne a legjobban, ha őt is oda osztották volna be. Kettejük beszélgetésének az információátadáson kívül még egy haszna volt: elterelte Valentina gondolatait Coriról. Egyedül Lena járt a fejében, s az a sok minden, amit megtudott róla. A hollóhátas személyében egy rendkívül bátor lányt ismert meg, aki nem félt szembemenni a családi hagyományokkal, ha az elvei ezt diktálták. Nyilvánvalóvá vált, hogy Lena meglepően pozitív személyiség annak ellenére, amiken keresztül ment. Mégsem vesztette el a humorérzékét, ahogy nem kezdte el hősnek tekinteni Azkabanba került szüleit, hanem világosan látta hibáikat.

Valentina szívesen eltöltött volna még több időt a Freegard-lány társaságában, azonban erre nem volt lehetősége. Úgy érezte, mintha csak nemrég történt volna, amikor jött a büfés boszorkány, ők pedig bevásároltak csokibékából, majd együtt megették. Ehhez képest az igazság az volt, hogy több óra eltelt már azóta, s ahogy egyre sötétebb lett a fülkében, úgy vehették biztosra, hogy közelednek a King’s Cross felé. Amint a vonat ablaka előtt elsuhantak az első lakóházak, Valentina rögtön öltözködni kezdett. Nagynénje legutóbbi levelében azt írta neki, mugli ruhát viseljen a találkozásukkor, ami a lehető legmelegebb legyen. Így aztán a roxforti egyenruha helyére vastag farmert, illetve pólót, pulóvert és kabátot húzott, bízva benne, ennyi elég lesz. Vele ellentétben Lena pusztán nézte az átöltözését, ám ő maga maradt a roxforti egyenruhájában. Mint kiderült, Leonora utálta az általa mocskosnak nevezett muglik ruhadarabjait viszontlátni a rábízott gyerekeken. Nem sokkal azután, hogy a szerelvény beért Londonba, a Roxfort Expressz lassítani kezdett. Lena ekkor egy barátságos köszönés kíséretében távozott a fülkéből, mondván, a hollóhátas barátainál hagyta a cuccait, vissza kell mennie értük. Valentina magára maradt a fülkében, ám nem sok időt kellett egyedül eltöltenie, ugyanis a vonat kisvártatva végleg megállt.

Ekkor Valentina felkapta minimális csomagját, melyet mindössze a Roxfortban is használt hátizsákja jelentett, és kilépett a folyosóra. A kocsi ajtajánál már jó néhány diáktársa tömörült, ő pedig nem akart tolakodni, inkább megvárta, míg mindenki leszáll, akinek a jelek szerint olyannyira sürgős volt. Egy hugrabugos fiú, aki több mint egy fejjel magasabbra nőtt nála, előreengedte, így végül nem utolsóként kászálódott le a vonatról. Egyszerű, sötétkék hátizsákjával a hátán körbenézett a peronon. Legnagyobb szomorúságára Diane-t sehol sem látta, kicsit odébb viszont megpillantotta Lenát és Sandrát, egy szigorú arcú, szőke hajú nő társaságában álldogálva. Valentina azonnal tudta, ő Leonora Freegard, nem volt szüksége semmiféle bemutatásra. Úgy tűnt, hiányol valakit, mert jobbra-balra forgatta a fejét – mígnem megállapodott a pillantása a griffendélesen. Tekintete rögtön elsötétedett, s ezzel egyidőben Valentina gyomrában erős remegés jelent meg. A lány kétségbeesetten nézett el másfelé, azonban nem volt szerencséje, Leonora elindult felé. Ebben a pillanatban nagyon örült volna, ha Diane jelen van, természetmágusi megérzése azt súgta, nem is olyan sokára szüksége lesz a védelemre. Így viszont nem tudott mit tenni, kénytelen volt kivárni, mit szeretne tőle Mrs. Freegard.

Leonora felszegett fejjel állt meg előtte, fensőbbségesen nézve a nála nem sokkal alacsonyabb lányra. Valentina nem merte ráemelni a tekintetét, inkább a sportcipője orrát bámulta helyette. A szőke nő halkan kuncogott, a griffendéles élt a gyanúval, hogy rajta. A következő pillanatban pedig a lehető legteljesebb mértékben érzelemmentes hangon szólalt meg: – Ne merj még egyszer Sandra közelébe menni, világos? Hallottam hírét, hogy állandóan belekötsz, és meg kell mondanom, egyáltalán nem tetszik. Ő nem áll veled egy szinten, jóval magasabb rendű nálad, érted? A legtisztább aranyvér folyik az ereiben, nem hagyom, hogy bemocskold azzal, hogy hozzá szólsz, felfogtad?

Noha Leonora halkan beszélt, Valentina tökéletesen értette minden egyes szavát. Akár csak McGalagony professzornak az átváltoztatástan órákon, vagy Pitonnak bájitaltanon. A kettő között viszont az volt a legnagyobb különbség, hogy a Freegard asszony fenyegetésre használta a beszédet, nem tanításra. És ebben olyan sikeresnek bizonyult, hogy Valentina nem merte tudatni vele, a drága Sandra bántja a mugli származásúakat, de legfőképpen Corit, a barátnőjét, ő pedig egyetlen alkalommal sem zaklatta a mardekárost. Úgy érezte, akármilyen hangon mondaná is ezt ki, Leonora mindenképpen támadásnak venné, amit ő el akart kerülni. Nem tudta, milyen következményekkel jár, ha Mrs. Freegard úgy érzi, fenyegetik, azonban nem számított semmi jóra. Megérzései azt súgták neki, a peronon álldogáló többi diák és szülő nem venné észre a felmerülő, nem éppen aprócska problémát – vagy amennyiben mégis, nagy valószínűséggel nem mernének segíteni neki, attól félve, ők maguk is Leonora látókörébe kerülnek.                                                                                   

– Ha pedig megtudom, hogy ennek ellenére zaklatod a lányt, elintézem, hogy kicsapjanak a Roxfortból. Ne hidd, hogy nem vagyok képes, megvannak a kapcsolataim. – Leonora elmosolyodott, mosolya azonban nélkülözött mindenfajta melegséget. Valentinában fel sem merült, hogy kételkedjen, már első ránézésre biztosan tudta, Leonora nem olyan típus, akivel szórakozni lehet. Ha ő azt mondja, hogy kirúgatja, akkor azt egész biztosan meg is tenné. A fekete szemű griffendéles nemrégiben még meglepődött, amikor Lenától azt hallotta, a nőnek Sandra a kedvence. A hallottak viszont abszolút megerősítették ezt, habár Valentina még mindig fel nem foghatta, hogyan lehet valakinek kedvenc gyereke – főleg úgy, hogy az összes általa nevelt közül egyetlen egy akad, aki az ő vére. – Megértetted?

– Meg – lehelte a lány, mikor nagy nehézségek árán végre sikerült megszólalnia. Leonora arcára elégedett mosoly kúszott fel, zöld szemei csillanása pedig élvezetről árulkodott, majd tetőtől talpig végigmérte őt. Ezt már egyetlen szóval sem kommentálta, hanem, mint aki jól végezte dolgát, visszament a két Freegard-lányhoz, akikhez időközben Mandy is csatlakozott. A barna hajú mardekárosról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni, ahogy Valentinára tekintett, Sandra viszont egyenesen gúnyosan vigyorgott. Látszott rajta, hogy figyelemmel követte, mit mondott nagyapja felesége a lánynak, s mérhetetlen örömmel töltötte el a dolog. Hármójuk közül egyedül Lena álldogált lehajtott fejjel, csak arra a kis időre nézve fel, amíg bocsánatkérő pillantást vetett a griffendélesre. Ennél többre azonban ideje sem volt, ugyanis Leonora megragadta mindhármukat, s társas hoppanálással magával vitte őket.

Valentina úgy állt a peronon, mint akit egy üstre való forró vízzel öntöttek nyakon. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy lehet valaki ennyire... A szemét, a gonosz és a kegyetlen szavak jutottak először eszébe Leonoráról. De igazából abban sem volt biztos, hogy a nő állt a történtek mögött. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy Sandra félretájékoztatta, vagy ha úgy tetszik, hazudott neki: azt mondta nagyapja feleségének, a griffendéles lány bántja őt. Ezt hallva pedig vér szerinti és nevelőszülő egyaránt a gyermeke védelmére kelne, nem de? Vagyis lehetséges, hogy ez alól is akadna kivétel. Mondjuk, Diane. Annyira nem érdekli, mi van velem… A levelében azt írta, itt fog várni a peronon. Megígérte! És itt van? Hát persze, hogy nincs. Talán elfelejtett szólni, hogy mégse ér rá, vagy mi? Mint augusztusban, amikor az utolsó utáni pillanatban írta, hogy nem tud hazajönni a nyárra.

És a legrosszabb az volt, hogy már nem is lepte volna meg a dolog. Hétévesen még rosszul esett, hogy Diane elfelejtett érte menni az iskolába. Az szintén, amikor kiment nagynénje fejéből, hogy elmarad az utolsó három tanórája az iskolában. Azt ígérte, otthon lesz, mire a lány hazaér, de nem így történt. Öt órával később ért csak haza, jóval sötétedés után. Emlékezett rá, már nyolcévesen sem értette, Diane-nek miért fontosabb a munka nála. Azóta csak annyi változott, hogy egyre inkább úgy érezte, teljesen értéktelen, senki nem képes őt szeretni. Bizonyára ezért választotta nagynénje is a munkát vele szemben – annak ellenére, hogy nem igazán volt szükségük a pénzre. A gringottsi számlájukon jó pár ezer galleon pihent, így Diane még azt is megengedhette volna magának, hogy az aranyvérű nők egy részéhez hasonlóan egyáltalán ne dolgozzon. Ehelyett viszont a munkát választotta, amikor lehetősége nyílt dönteni. Ez Valentinát a legkevésbé sem lepte meg, mégis fájdalommal töltötte el a tudat, hogy már megint nem ő volt a legfontosabb. Azt sem mondhatta, hogy a második helyét foglalja el – érzése szerint Diane-nél inkább a rangsor legvégén állhatott. Minden előrébb való volt nála, s ha teljesen őszinte akart, ezt meg tudta érteni. Túl jól emlékezett rá, milyen a tükörbe nézve rájönni, valójában hogy fest kívülről. Milyen undorító a mosolya (a nevetéséről nem is beszélve), mennyire borzasztó a haja, az alakja, a testtartása… Ekkor értette meg, hogy soha senki sem fogja szeretni azt a személyt, aki a Valentina Kinley nevet viseli – mert egyszerűen visszataszító az egész lénye.

– Val! – Valentina számára ismerősnek tűnt a hang, mintha Diané lett volna. De nem mert megfordulni, ahhoz túl könnyen elképzelhetőnek tartotta, hogy téved. Lehet, csak valamelyik, a peronon álló anyukának hasonlít a hangja a nagynénjére. Vagy csak beképzelte magának, hogy ne kelljen szembesülnie vele, Diane számára már megint minden fontosabb volt, mint ő. A hőn szeretett – és Laney által meglepően sokat emlegetett – természetmágusi megérzése viszont bátorította, hogy nézzen hátra. A lány pedig nem tudta megállni, hogy ne tegye meg. És csodák csodája, valóban a bűnbánó arccal felé siető nagynénjét pillantotta meg. Úgy érezte, mintha több tonnányi súlyú kő zuhanna le a szívéről, szinte földet érésük moraját is hallotta. Ebben a pillanatban a Roxfortnál is távolabbinak érezte Corival való veszekedése emlékét, valamint aggodalmait arra vonatkozóan, hogy Diane talán mégsem jön el. Arcára kiülő széles mosolya elárulta, kimondhatatlanul örül, amiért újra láthatja nagynénjét.

– Sajnálom, hogy késtem – ért oda hozzá Diane –, elhúzódott a munka.

Persze, ahogy szokott – állapította meg Valentina. Gondolatait viszont nem mondta ki hangosan, mert nem szeretett volna újra visszatérni a régi témához. Nagynénje mindig azt mondta, ő még túlságosan gyerek ahhoz, hogy megértse, a felnőtteknek dolgozniuk kell, hogy fenn tudják tartani magukat és a családjukat. A lány ilyenkor mindig megkísérelte elmagyarázni, nem erre gondolt, ám sosem járt sikerrel. Ezért helyette inkább így szólt: – Nem baj, az a fontos, hogy itt vagy.

Nagynénje halványan elmosolyodott ezt hallva, láthatóan jól esett neki. A következő pillanatban Valentina felé nyújtotta a kezét, a lány pedig gondolkodás és félelem nélkül megfogta. Aztán már repültek is a fehér űrben céljuk felé, akárcsak Leonora nemrégiben a három lánnyal.