A sötétség lánya: 1. kötet – A sötétség lánya – 4. fejezet: Kérdések hálójában

Valentina még egyszer elolvasta a receptet a könyvben, egyesével leellenőrizve, minden szükséges hozzávaló ott van-e az asztalon. Mikor mindent rendben talált, figyelmét az üstjére fordította. Piton professzor ezen az órán egy nyugtató, illetve altató hatású bájital elkészítését adta ki nekik feladat gyanánt, és rögtön a legelején szükségesnek érezte elmondani, ez egy roppant könnyű feladat, ennek ellenére biztos benne, a jelenlévő diákok közül egy-kettő lesz csak, akinek sikerül végrehajtani. Valentina szerette volna bebizonyítani neki, márpedig ő ebbe a kisebbségbe tartozik, így elhatározta, tökéletesen készíti el a főzetet. Először is félig megtöltötte az üstjét vízzel, használva a legutóbbi bűbájtan órán tanult varázslatot, majd egyetlen pálcamozdulattal alágyújtott. A tűz sisteregve lobbantotta lángra az üst alatti fahasábokat, s kisvártatva már az edény alját nyaldosta. Míg arra várt, hogy felforrjon a víz, a lány körülnézett a teremben.

Amikor hetekkel korábban az első bájitalórája okán belépett a pincehelyiségbe, undorodva látta, a falakat üvegedényekben úszkáló döglött állatok díszítik. Valentinára már attól rátört a rosszullét, ha ránézett valamelyikre, ezért próbált úgy helyezkedni, hogy minél távolabb legyen tőlük. Végül az egyik ablak melletti padot választotta, és azóta is ez volt az ő helye bájitaltanon. Igaz, hogy a jobb keze felőli ablakot mindig eltakarta a fekete színű sötétítőfüggöny, mely olyan dohos szagot árasztott, amihez foghatót a lány még sosem érzett. Valentina mégis úgy gondolta, jó helyet talált. Cori és Trevor a bal oldalára pakoltak le, míg előtte Lily és Ginny ült. Az órán a mardekárosokkal együtt vettek részt, és a két ház tagjai közti ellentétet jól ábrázolta a diákok ülésrendje: a griffendélesek a terem egyik, a mardekárosok a másik oldalán helyezkedtek el. A sötét varázslatok kivédésével ellentétben, Valentinának itt nem kellett attól tartania, hogy Nicky bármivel is megdobálná. A Warrington lány az első tanórán megkísérelte hozzávágni a tintatartóját Lilyhez, azonban Piton még azelőtt rászólt, hogy elhajította volna a tárgyat. Nicky egy hét büntetőmunkával lett gazdagabb, amit személyesen házvezető tanáránál kellett ledolgoznia. Ezt követően a mardekárosok már nem próbálkoztak ehhez hasonló kísérletekkel, megelégedtek a sutyorogva beszélgetéssel óra közben. Ezt Piton nem büntette, Valentina sejtése szerint amiatt, mert az általa vezetett házba tartoztak. Trevor már a legelső óra előtt figyelmeztette, készüljön fel rá, Piton kivételezik háza tanulóival, így a lány nem is lepődött meg, amikor bebizonyosodott, ez tényleg így van. A mardekárosokra nem szólt rá, ha trécseltek az órán, a Griffendéltől viszont már azért pontot vont le, mert Cori meg merte kérdezni Trevortól, hányadik oldalon kell kinyitni a könyvet. Valentina ki nem állhatta, ha egy tanár kivételezik egyes diákjaival, ám Pitont mégis kedvelte. Ő maga sem tudta megmagyarázni, mi ennek az oka, egyszerűen olyan szimpátiát érzett a professzor iránt, amit a többi tanára valahogy nem váltott ki belőle. Még McGalagony sem, annak ellenére, hogy ő volt a Griffendél házvezető tanára.

Időközben elkezdett gőzölögni üstjében a víz, jelezve Valentina számára, hogy itt az ideje beletenni az első hozzávalót. A lány felvette az asztalról a kamillavirágot tartalmazó zacskót, majd kibontotta, és tartalmát az üstbe szórta. A szirmok a víz tetején lebegtek, és akkor sem süllyedtek le, amikor elkezdte kavargatni az edény tartalmát. A recept két perc keverést írt elő egyhuzamban, amit Valentina, stopperóra híján, számolással oldott meg. Csak nem lesz baja, ha nem pont két percig keverem, hanem mondjuk pár másodperccel tovább – vélekedett, de legfeljebb reménykedhetett benne, hogy nem téved ezzel kapcsolatban, hiszen nem sokat tudott a bájitalok készítéséről. Igaz, szeptember eleje óta részt vett pár bájitalórán, ám még ez is távol állt attól, hogy a főzetek nagy szakértőjének nevezhesse magát. Amint kimondta magában a százhúszas számot, már engedte is el a keverőkanalat, és nyúlt az újabb hozzávaló után. Ez a szárított levendulavirág volt, melyből – a kamillához hasonlóan – egy egész zacskó került a főzetbe. Ahogy az első szirom a víz felszínéhez ért, a folyadék rögvest halványlila árnyalatot öltött. Valentina ezt látva cseppet sem ijedt meg, éppen ellenkezőleg; elmosolyodott. Ugyanis a tankönyvének szerzője leírta, ez a szín a hibátlan bájital jele. Az a varázsló vagy boszorkány, akinek a készítménye így néz ki, biztos lehet benne, az eddigi lépéseket jól hajtotta végre. Ennek tudatában pedig a lány szívében a boldogság mellett a remény is helyet kapott.

Talán végre sikerül egy tökéletes órai munkát összehoznom. – Ez a gondolat járt az agyában, miközben tovább folytatta a keverést, ám ezúttal balra. Megint csak a másodpercek számolásával mérte az idő múlását, s mikor elért a hatszázig, abbahagyta. Rögtön a citromfű után nyúlt, és már szórta is bele az üstbe. Ennek hatására a főzet halványlila színe fokozatosan barnába ment át, mire Valentina arcán egy, a korábbinál is szélesebb mosoly terült szét. A citromfű hozzáadását húsz perc kavargatás követte, mellyel kapcsolatban a tankönyv szerzője szigorúan kikötötte, az első fele jobbra, a másik fele balra történjen. Valentina hevesen dobogó szívvel engedelmeskedett az utasításnak; ahogy minél közelebb járt a sikerhez, egyre jobban félt, hogy elront valamit. Elvégre az utóbbi huszonöt bájitaltanon egyetlen kifogástalan főzetet sem tudott elkészíteni. Vagy rossz alapanyagokat adott hozzá, vagy felcserélte az összetevők sorrendjét… Kezdte úgy érezni, már az összes hibát elkövette az elmúlt hetekben, amit csak lehetett. Piton minden alkalommal elhúzta a szája szélét, amikor az órák végén belenézett az üstjébe, és Valentina ezt nem akarta többször átélni. Igenis tud ő is olyan ügyes lenni, mint Draco Malfoy, akinek a munkáját a professzor sosem felejtette el megdicsérni!

– De ügyes vagy! – jegyezte meg Cori, mikor Valentina arrébb lépett az üsttől. Barátnője csodálkozva pillantott rá, nagy meglepettségében pedig még azt is elfelejtette, mire van szüksége az asztalról. – Ez a bájitalod most biztos hibátlan lesz – mosolygott rá bátorítóan a mugliszármazású. Sajnos ez a mondat Valentinára épp ellenkező hatást gyakorolt, mint kellett volna: kiült az arcára a kételkedés, s már cseppet sem volt meggyőződve róla, hogy tud annyira jó lenni, mint Malfoy. Úgy érezte, nem képes megfelelni az elvárosoknak – hiszen ő nem olyan ügyes, ahogy azt Cori állítja. Biztos el fogom rontani – könyvelte el magában. A múltkor is összekevertem a sárkányfüvet a sárkánygyümölcslével. – Az emlék hatására arcizmai lemondó fintorra húzódtak.

– Baj van? – találta szembe magát Trevor kérdő tekintetével, mire Valentina pontosan ugyanazt a választ adta, amit a nagynénjének szokott ilyenkor.

– Nincs. – És ezt meg is próbálta elhitetni barátaival oly módon, hogy folytatta a főzet készítését. Elvette az asztalról a mézes bödönt, kibontotta, és elkezdte kanalazni a mézet az üstbe. Hatvan kanálnyi kellett bele, a lány már a felénél azt hitte, mindjárt kiürül az edény. Végül nem így lett, igaz, miután a hatvanadik kanál mézet belecsorgatta a főzetbe, szembeötlően kevés maradt a csupor alján. Ezt követően nem maradt más hátra, csak az, hogy az üst tartalmát mindaddig kevergesse, míg az vörösesbarna színű nem lesz. Eme állapotot pár perc után elérte, mégsem érezte azt az örömöt, amit kellett volna. Biztosra vette, Piton így is talál benne valami hibát, hiába néz ki a bájitala pont úgy, ahogy az a tankönyvben le van írva. Hiszen vele mindig ez történt. Mint amikor fülig érő szájjal ment haza az általános iskolából, mert annyira örült neki, hogy a borzasztóan nehéz földrajz témazárójára B-t kapott. Sokkal rosszabbra számított, így boldoggá tette a kapott osztályzat. Sajnos ez csak rá volt igaz, a nagynénjére már nem. Diane csúnyán leszidta, hiába bizonygatta neki, tényleg bonyolultak voltak a feladatok. Nagynénje nagyon megharagudott rá, amiért a lány – véleménye szerint – nem tanult a dolgozatra, és nem érte el azt az eredményt, amire tőle, mint osztályelsőtől számítani lehetett. Valentina jókedve annak idején pillanatok alatt elpárolgott, és nagynénje utasítására a délután további részét a földrajzkönyve felett töltötte. Még mindig emlékezett rá, ahogy hang nélkül sírt, a könnyei olyan szaporán folytak a szeméből, hogy szinte semmit sem látott a könyv betűiből. Akkor érezte először, sosem tud olyan jól teljesíteni, mint ahogy azt elvárják tőle. És ez a következő években többször is bizonyosságot nyert.

– Tegyenek le mindent, ami a kezükben van – szólalt meg Piton professzor a megszokott, halk hangján. Valentina egy mély sóhajtás kíséretében engedelmeskedett az utasításnak, s körbenézve látta, a többi diák is így tesz. Nicky Warrington odasúgott valamit a mellette álló Mandy Freegardnak, majd megeresztett egy vigyort Piton felé, aki elkezdett körbejárni a teremben. Legelőször Ginny munkáját vette szemügyre, de rögtön gúnyosan elfintorodott: – Talán nem azzal kellett volna töltenie az idejét, hogy Redway kisasszonnyal beszélget, és akkor nem csak félig lenne kész a főzete – jegyezte meg hűvösen Ginny mélybarna színű bájitalát látva. Majd felemelte a hangját, és hozzátette: – Öt pontot levonok ezért a Griffendéltől. Nem azért vannak itt, hogy beszélgessenek.

Ginny már nyitotta volna a száját, hogy vitába szálljon vele, ám Lily még pont idejében bökte oldalba ahhoz, hogy ez ne történhessen meg. Piton továbbsétált a teremben, de a megjegyzései a továbbiakban sem voltak éppen kedvesek. A Mardekártól két pontot vont le azért, mert Mandy egyik hajszála véletlenül belehullott a főzetébe, a Griffendéltől viszont hármat, amikor észrevette, micsoda rendetlenség van Cori asztalán. – Káoszban nem lehet dolgozni – mondta, és már lépett is tovább Trevorhoz, akit végül egyetlen pillantással elintézett. Valentina ösztönösen mély levegőt vett, amikor a tanár megállt a háta mögött. Nem volt benne biztos, hogy kíváncsi Piton reakciójára, amint az megpillantja a főzetét, ennek ellenére oldalra fordította a fejét, és ránézett. Látta, amint a professzor felvonja a szemöldökét, s ezt a legkevésbé sem érezte jó jelnek. Most vajon mit rontottam el? – töprengett el, de nem jutott eszébe semmi. Úgy vélte, mindent megfelelően csinált. Piton következő mondata pedig megerősítette őt ebben a hitében. – Na, látja! Nem is olyan tökkelütött maga – suttogta olyan halkan, hogy Valentina biztosra vette, rajta kívül senki más nem hallja a szavait. – Képes lett volna az eddigi órákon is hibátlanul dolgozni, igaz?

– Igen, tanár úr – motyogta maga elé Valentina, és valami azt súgta neki, Piton következő mondatából ki fog derülni, ezúttal hány pontot veszít a Griffendél. Ebben azonban nagyot tévedett. A bájitaltan professzor nem vont le semmit a háztól, sőt éppen ellenkezőleg járt el. – Három pont a Griffendélnek – ítélkezett alig hallhatóan, Valentina mégis tisztán értette minden egyes szavát. És ezek felettébb boldoggá tették őt. Elvégre Piton megdicsérte, bár nem éppen a legkedvesebben fogalmazta meg, de tőle még ez is nagy dolognak számított. Főleg azután, hogy a diákok többségétől csak levont pontot, nem adott nekik egyet sem. Valentina jókedvét csak tetézte, hogy rögtön három pontot szerzett házának. Pitontól – ismételte magában, ugyanis alig akarta elhinni, ez tényleg megtörtént. Barátai viszont gyorsabban lettek úrrá a döbbenetükön, az üstjeik takarásában Cori már nyújtotta is a kezét egy pacsira. Valentina gondolkodás nélkül csapott a tenyerébe, miközben viszonozta Trevor mosolyát. Végre, valami sikerült.

Valentina, szeptember óta most először, fülig érő szájjal távozott a bájitaltanóráról. Corival és Trevorral együtt a nagyterem felé vette az irányt, ugyanis egyre erősebben mardosta gyomrát az éhség, s mint azt hamar megbeszélték, ezzel barátai sem álltak másként. A helyiségbe lépve Valentina először nem fedezett fel semmi szokatlant, ami arra utalt volna, aznap van Halloween. Ám ahogy jobban körülnézett, feltűnt, hogy a nagyterem legtávolabbi sarkában Flitwick professzor éppen jókora sütőtököket farag ki. Persze, ez a Roxfortban távolról sem úgy nézett ki, mint a mugli világban: az aprócska tanár a pálcáját használta, így pár perc alatt végzett egy-egy tök belsejének eltávolításával. Eme tevékenységének köszönhetően a nagytermet finom sütőtökillat lengte be, melyre Valentina gyomra még az eddigieknél is hangosabban kordult meg. Szerencsére ekkorra a lány már leült a Griffendél asztalához, így nem volt semmi akadálya, hogy telepakolja az előtte heverő tányért. Roxforti szokás szerint rengetegféle étel közül lehetett válogatni, de Valentina választása ezúttal a párolt halra esett. Hozzá egy jókora adag főtt krumplit szedett magának, majd nekifogott az evésnek. Mellette Cori és Trevor ugyanígy tettek.

Az étkezés végeztével mindhárman felmentek a Griffendél-toronyba, ugyanis tudták, az ünnepi lakoma csak este fogja kezdetét venni. Valentina az addig hátralévő órákat a házi feladatok elkészítésével, illetve a bájitaltan tanulásával töltötte. Ez utóbbi az ő szemében egy kellemes tevékenységnek számított, mégis meg tudta érteni Corit, aki alig fél óra alatt feladta a dolgot. – Piton így is, úgy is megbuktat, akkor meg nem mindegy? – tette fel a költői kérdést, miközben becsapta a könyvét.

– Nem neki lesz rossz, ha megbuksz – nézett fel Trevor a fogalmazásból, amit éppen írt. Binns professzor egyméteres szöveget kért tőlük a következő hét hétfőjére, és bár addig még négy nap hátra volt, a fiú úgy gondolta, jobb minél előbb elkezdeni a feladatot. Körülbelül fél órája görnyedt a pergamen felett, de amennyire Valentina látta, nem sokat haladt vele. A pennát a kezében tartva fordult Cori felé. – Különben meg… lehet, hogy beszól és pontot von le, de nem fog csak azért megbuktatni, mert griffendéles vagy. Hiába tanár, ezt ő se teheti meg.

– Mint ahogy nem is kivételezhetne a mardekárosokkal – mutatott rá Cori. – McGalagony is házvezető tanár, mégse bánik velünk máshogy, mint mondjuk a hollóhátasokkal.

– Piton nem hibátlan – ismerte el diplomatikusan Trevor. – Viszont ha tanulsz, nem tud megbuktatni. Ha ő dönthetné el szimpátia alapján, hogy ki milyen jegyet kap, akkor csak a mardekárosokból lehetne auror. De az aurorok legnagyobb része griffendéles volt, szóval…

– Tanuljak és még auror is lehet belőlem? – tippelte meg a mondat befejezését Cori. – Ami amúgy mi is?

– Feketemágus-vadász – vágta rá Trevor és Valentina, hajszálpontosan egyszerre. – Annak idején ők vadásztak Voldemort követőire is.

– Ne mondd ki a nevét! – csattant fel Cori, amivel Valentinát erősen emlékeztette a nagynénjére. Diane azon boszorkányok közé tartozott, aki a Sötét Nagyúr említésétől is elsápadt, ritkább esetben pedig remegni kezdett. Trevor viszont csak felvonta a szemöldökét, és úgy nézett a mugliszármazású lányra.

– Már te is kezded? – kérdezte hitetlenkedve. – Anyám is folyton ezt hajtogatja, mintha attól, hogy nem mondjuk ki a nevét, elfelejthetnénk, hogy valaha létezett. De ő legalább átélte a háborút annak idején. Te viszont, Cori, csak pár hónapja kerültél bele a varázsvilágba. Örülök neki, hogy próbálod átvenni a szokásokat, azonban ezt pont felesleges. Nem kell félned valakitől, aki évek óta halott, főleg úgy, hogy még egyéves se voltál, amikor meghalt. Voldemort már történelem, érted? Mint Esztelen Emeric, Undok Ulric, Ibn al Miro*, Berwyn Avaron Niko Lai* és a többiek a mágiatöri könyvből.

Cori kinyitotta a száját, aztán becsukta. Válasz helyett végül csak bólintott egyet, majd újra a bájitaltankönyv után nyúlt, és kisvártatva visszatért ahhoz a részhez, ahol az előbb feladta. Valentina megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, látva, hogy mégse lett a dologból komolyabb veszekedés. Lehet, hogy önzőségnek tűnt, de nem szerette volna, ha a barátai összekapnak, és esetleg tőle kérdezik meg, kinek van igaza. Ez azon kérdések közé tartozott volna, melyre nem adható jó felelet. Ha Trevornak ad igazat, Cori haragszik meg, ha Corinak, akkor Trevor… Bár ez utóbbit nem vette teljesen biztosra. A fiúról még elképzelhetőnek tartotta, hogy a helyén tudná kezelni a dolgot, Coriról viszont nem nagyon. Október végére Valentina már tisztában volt vele, barátnője a sok jó tulajdonsága mellett rendelkezik egynéhány rosszal is. Ezek közé tartozott példának okáért az is, hogy könnyen felhúzta magát, és vitatkozni kezdett, ugyanakkor nehezen ismerte el, ha nem neki volt igaza.

Jelen esetben Valentina erős késztetést érzett hálát adni Merlinnek azért, mert Cori végül úgy döntött, nem száll vitába Trevorral. Annak nagy valószínűséggel az lett volna a vége, hogy a lány megharagszik a fiúra, és jódarabig nem áll vele szóba. Amilyen könnyen feladta Cori a bájitaltan tanulását, pont annyira bizonyult haragtartónak ilyen esetben. Mint amikor Ginny Weasley-vel veszett össze – jutott Valentina eszébe a két héttel korábban történt eset. Mivel Ginny is hasonló típus volt, mint Cori, azon a délutánon tőlük zengett az egész klubhelyiség. Az egész onnan indult, hogy Cori szidni kezdte a kviddicset Valentinának, és lehülyézte azokat, akik játsszák, amit a Weasley lány meghallott, és közölte, nem kellett volna a Roxfortba jönnie annak, aki már a seprű látványától is rosszul van. Végül Samantha White választotta szét a párost egy jó fél óra után, s Valentina őszintén csodálkozott rajta, hogy a Griffendél megúszta az esetet pontlevonás nélkül. Az viszont biztos volt, hogy Cori és Ginny azóta még csak nem is köszöntek egymásnak, és a fekete szemű el szerette volna kerülni, hogy ez még egyszer megtörténjen. Corit és Trevort egyaránt a barátjának tekintette, nem akart választani közülük.

A délután hamar elszaladt, és Valentina egyszer csak azt vette észre, a klubhelyiség ablakain már alig szűrődik be fény. Ez jelezte számára, hogy itt az ideje elrakni a tankönyveket, s elindulni a nagyterem felé, ugyanis nemsokára kezdetét veszi a lakoma. Nagyon kíváncsi volt rá, milyen egy halloweeni ünnepség a Roxfortban, ezért egy percéről sem szeretett volna lemaradni. Gyorsan elpakolta az iskolai felszerelését, megvárta, míg Cori és Trevor is így tesznek, majd együtt távoztak a klubhelyiségből. A nagyterembe vezető úton Valentina nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg Trevortól, milyen szokott lenni egy halloweeni ünnepség a Roxfortban. Abból indult ki, a fiú bátyja már évek óta a varázslóképző tanulója, s csak mesélt valamit erről a testvérének, mégis meglepődött, amikor Trevor bevallotta, fogalma sincs. Mint kiderült, Oliver inkább a kviddicsről, a tantárgyakról, illetve a tanárok rigolyáiról beszélt az öccsének, az ünnepségeket általában meg sem említette.

Ez viszont olyan szempontból hasznos volt, hogy Valentina minden fajta elvárástól mentesen léphetett be a nagyterembe, és minden meglepetésként érte, amit ott látott. Kezdve a varázslatos díszítéssel, melyhez képest az általános iskolája falaira kiragasztott papírból kivágott csontvázak sehol se voltak, úgy szólván a fasorban sem. A sötétkék színben ragyogó elvarázsolt mennyezet alatt denevérek tucatjai repkedtek, egyik-másik elsőéves lányt heves sikoltozásra késztetve. Valentina nem tartozott közéjük, ő mosolyogva nézte az állatokat, miközben barátaival helyet foglalt a Griffendél asztalánál. Az asztalokon a Flitwick professzor által kifaragott sütőtökök álltak, belsejükben pedig gyertyák égtek, kísérteties fénybe vonva a diákok arcát. Valentinát teljesen elvarázsolta a látvány, és ezzel nem volt egyedül; Cori és Trevor csillogó szeme arról árulkodott, ők is pont így éreznek.

A különleges alkalom a megszokottól eltérő ételeket kívánt meg, olyanokat, amik máskor nem szoktak az asztalra kerülni. A házimanók, kiknek szakácstudományáról Oliver Dewdney ódákat zengett otthon, ezen a téren kitettek magukért. Amikor az asztalon varázsütésre megjelentek az ételek, Valentina hirtelen azt sem tudta, mit kóstoljon meg először. Végül egy narancssárga színű levesből szedett magának, melyről később kiderült, hogy sütőtökkrémleves, egy kis chilivel megbolondítva. A lány ezidáig nem rajongott a csípős ízért, ez az étel viszont nagyon is elnyerte a tetszését. Hamar megállapította, a chili nem erőssé tette a levest, hanem a sütőtök édes ízéhez tett hozzá némi különlegességet. A végeredmény olyannyira finomra sikeredett, hogy Valentina az első adagot percek alatt bekanalazta, és nem volt számára kétséges, ebből bizony repetázni fog. A második tányér levest követően újfent szétnézett az asztalon, melyen eddigre már megjelentek a desszertek. Ezek némelyike az ünnepnek megfelelően eléggé rémisztő látványt nyújtott, másokat viszont a lány viccesnek talált. A konyhán dolgozó manók többek között múmiasütit, szellemhabcsókot, csontvázmuffint, csokis mousse-ból temetőt, levágott emberi fülnek kinéző aprósüteményt, illetve kisebb tortákat készítettek, melyek úgy néztek ki, mintha valódi bőrrel lennének beborítva. Valentina választása végül a csontvázmuffinra esett, ám alig harapott belőle egyet, mikor Mógus professzor rontott be a nagyterembe. A lánynak egészen eddig fel sem tűnt, hogy az SVK tanár nincs jelen, most viszont azonnal szétáradt testében az aggodalom. Valami nincs rendben. – Ezt súgták az ösztönei, a tanár arcán ülő rémület pedig őket igazolta. Mógus a szó szoros értelmében végigrohant az asztalok között, majd megállt Dumbledore professzor előtt.

– Egy troll… van a pincében – nyögte ki nagy nehezen, majd a következő pillanatban ájultan roskadt a földre.

Valentinának magasba szökött a szemöldöke. Egy troll? És az mégis hogy került a Roxfortba? Azok erdőkben élnek, nem kastélyokban. De várjunk csak… a Tiltott Rengeteg is erdő. És Dumbledore mondta az évnyitón, hogy oda tilos a belépés. Talán ezért? Mert ott trollokkal futhat össze az ember? – elmélkedett a lány, miközben körülötte kitört a káosz. A nagyteremben tartózkodó összes diák izgatottan fordult a mellette ülőhöz, és a hangerőre ügyet sem vetve kezdtek bele az eset megtárgyalásába. Velük ellentétben Cori egy kérdést intézett Trevorhoz: – Milyen egy troll? – érdeklődött.

– Nagyon magas, nagyon nehéz és nagyon ostoba – foglalta össze a faj alapvető jellemzőit a fiú. – Hegyekben, erdőkben és vizek közelében élnek általában.

– Ha olyan ostoba, hogy jutott be a kastélyba? Nem azt mondtad, hogy a Roxfortot rengeteg bűbáj veszi körül, ami miatt nem juthatnak be illetéktelenek? – Ez a kérdés már Valentinának szólt, aki csak bólintani tudott. De, ezt mondta. Ugyanakkor Cori felvetett valamit, ami neki eszébe sem jutott: a Roxfortot védő varázslatok. Azok nem engednének át egy trollt, az egyszer biztos. Akkor viszont hogy került a pincébe? A bűbájokat a tanári kar tagjai helyezték el, s csak ők tudják feloldani őket – emlékezett vissza Valentina a Roxfort története című könyv vége felé leírtakra. Mi van, ha… Nem, az lehetetlen. Egyik tanár sem engedne szabadon egy ilyen szörnyet az iskolában – hessegette el magától a képtelen gondolatot, ami az imént felötlött benne.

Az viszont csak nem akart távozni, befészkelte magát a lány elméjébe. Hiába erőltette az agyát, semmi épkézláb magyarázat nem jutott eszébe arra, hogyan került a troll a Roxfortba. Miközben Samantha White-ot követte a klubhelyiségbe felé, végig ezen gondolkodott, de egyre inkább úgy érezte, feleslegesen. Mire a prefektuslány nyomában odaértek a Griffendél-toronyhoz, Valentina kezdte elfogadni a gondolatot, miszerint fogalma sincs róla, minek köszönhető a szörny felbukkanása. Samantha az összes griffendélest beterelte a portélyukon, majd ő maga is bemászott, és belekezdett az összes háztársához intézett szónoklatába: – Szóval, mint hallottátok, itt kell maradnunk egy ideig. Ha a tanárok elintézték a trollt, és a Roxfort már újra teljesen biztonságos, természetesen kimehettek. Addig viszont nem engedhetek ki senkit a portrélyukon az igazgató úr utasítására.

Valentina már épp fordult volna Corihoz, hogy megkérdezze tőle, mihez kezdjenek a toronyfogság ideje alatt, ám a lány nem volt mellette. A fekete szemű körülnézett az igencsak tömött klubhelyiségben, majd lábujjhegyre is állt, mégse látta sehol barátnőjét. Szörnyű érzés támadt fel benne. Hol lehet? – tette fel magának a kérdést. A következő pillanatban, mintha az ösztönei feleltek volna neki, két szót sugározva Valentina elméjébe: a troll. Ha valaki ekkor megkérdezi tőle, miért ilyen biztos ebben, ő legfeljebb a vállát vonogathatta volna. Egyszerűen érezte, tudta, Cori a pincében van. Ez is a megmagyarázhatatlan dolgok közé tartozott, a lány mégis biztos volt, nem téved. Ebben a pillanatban viszont beléhasított a felismerés: Corit veszély fenyegeti. Hiszen egy troll több tonna, igaz, ostoba, mint a Roxfort építőanyagául szolgáló kövek, ugyanakkor roppant erőszakos, amennyiben felmérgesítik. Ez elég rossz kombinációnak számított, amivel Cori is pontosan tisztában volt. Valentina fel nem foghatta, honnan jött barátnőjének az az ötlet, hogy lemegy a pincébe, amikor Dumbledore direkt a hálókörletekbe vezényelte a házak tanulóit. Minek ment oda a trollhoz, amitől még Mógus professzor, egy tanár is megrémült? Tudta, hogy veszélyes. Mégis, miért? Csak egy hülye csinál ilyet. Arra nem gondolt, hogy megsérülhet? Netán meg is halhat? Merlin, add, hogy ne legyen semmi baja. A Roxfortban végre lett egy barátnőm… Ne vedd el tőlem!

Nem hagyatkozhatsz Merlinre, neked kell tenned érte – suttogta ugyanaz a kis hang a fejében, mely nem sokkal korábban elárulta, merre van Cori. Valentina pedig értette a célzást, és elhatározta, szót is fogad neki. Felszaladt az elsőéves lányok szobájába, ahol a legnagyobb örömére egyetlen osztálytársa sem tartózkodott éppen. Gyorsan levette Laneyról a láthatatlanná tévő köpenyt, amit egy gyors álcázó bűbájjal pótolt, s magára kanyarította a ruhadarabot. Visszafelé már láthatatlanul ment le a lépcsőn, és érkezett meg ismét a klubhelyiségbe. Ott változatlan nagyságú tömeg fogadta; diáktársai egy része helyet foglalt az ülőalkalmatosságokon, azok pedig, akik már nem tudtak hova leülni, vagy felmentek a szobájukba, vagy álltukban beszélgettek a barátaikkal. Közöttük furakodott el Valentina, jónéhány megjegyzést kicsalva ezzel a griffendélesekből. A láthatatlanságnak köszönhetően a diákok azt hitték, a mellettük álló lökte meg őket, így őt vonták kérdőre, aki persze mindent tagadott. Valentina elég sok kezdődő veszekedést hallgatott végig, míg elért a portélyukig. Itt egy pillanatra megtorpant, és mély levegőt vett. Nagyon kockázatos dologra készült. Egyrészt a troll, másrészt a tanárok miatt. Ha elkapják… Vagy az utóbbi évtizedek legnagyobb pontlevonását szerzi meg a Griffendélnek, vagy ki is csaphatják. Ennek ellenére úgy gondolta, meg kell tennie, és ezt is akarta. Ha Corinak baja esik, mert nem segítettem, pedig megtehettem volna, az rosszabb lenne mindennél – vélte, s egy határozott mozdulattal kilökte a portrét.

A köpenynek hála a Kövér Dáma nem látta, ki távozott a klubhelyiségből, így tanácstalanul forgatta fejét ide-oda. – Állj meg! – szólította meg a látszólag üres folyosót. – Dumbledore professzor megtiltotta, nincs kijárás! Menj vissza most rögtön, akárki is vagy!

Valentina azonban nem fogadott szót a festménynek. Sietős léptekkel indult el a folyosón a főlépcső felé, hogy minél hamarabb a pincébe juthasson. Legszívesebben futott volna, azonban nem merte megkockáztatni, hogy a heves mozgás következtében valamelyik testrésze esetleg előbukkan a köpeny alól. A szokottnál jóval gyorsabban ért el a lépcsőhöz, mely teljesen üresnek bizonyult, hiszen az összes diák a hálókörletében tartózkodott. Mivel Valentinának már nem kellett a lelepleződéstől tartania, nyugodtan szedhette kettesével-hármasával a lépcsőfokokat. A falra függesztett képek szereplői meg se rezzentek keretükben, ebből a lány arra következtetett, nem vették észre.

Mire a pincébe ért, fülében úgy zúgott a vér, akár egy vízesés. Innentől újfent a megérzéseire hallgatott, ugyanis halványlila gőze sem volt róla, merre lehet a troll. Egyelőre semmilyen szagot nem érzett, noha azt olvasta, a trollok egyik jellegzetessége az orrfacsaró bűz, amit magukból árasztanak. Ösztöneit követve balra indult el, és ekkor már nem tudta megállni, hogy ne szedje a lehető leggyorsabban a lábait. Futva haladt a folyosón, közben Merlinhez fohászkodott, kérve tőle, hogy még idejében odaérjen. Minden bizonnyal Merlin meghallgatta imáit, ugyanis a lánynak csak be kellett fordulnia az egyik mellékfolyosóra, s már biztos lehetett benne, jó helyen jár. Az erős és gyomorforgatóan büdös szag, ami a folyosón terjengett, egyértelműen a trolltól származott. Valentinának semmi nem jutott eszébe, amihez hasonlíthatta volna a bűzt. Az odaégett ételeken és a romlott élelmiszereken is messze túltett.

A falra szerelt fáklya megvilágította a hatalmas monstrumot. A troll neki háttal helyezkedett el, és Valentina úgy látta, mintha állna előtte valaki. Óvatosan tett pár lépést oldalra, így megbizonyosodhatott róla, nem tévedett. Cori nézett farkasszemet a szörnnyel, ám nem úgy tűnt, mint aki nagyon elégedett a jelenlegi helyzetével. Egyre közelebb hátrált a falhoz, miközben görcsösen szorongatta a pálcáját, a varázsige viszont nehezen akarta elhagyni a száját. – Stupor! – nyögte ki végül, apró mozdulatot téve a varázspálcájával.

A bűbáj azonban nem hatott, a troll nem vesztette el az eszméletét. Valentina élt a gyanúval, miszerint ennek az az oka, hogy Cori még nem rendelkezik elég varázserővel egy ilyen átokhoz. Nem hiába tartozott a kábítás a negyedikes tananyagba, egy elsőéves nem volt képes végrehajtani. A következő pillanatban viszont Valentina szembesült vele, az átok igenis hatást gyakorolt a trollra – bár nem éppen úgy, ahogy azt Cori szerette volna. Barátnőjének eme próbálkozásával sikerült elérnie, hogy a szörnyeteg dühbe guruljon, amint mogyorónyi agyával felfogta, az imént támadást intéztek ellene. Botját, melyet eddig lelógatott maga mellé, most magasba emelte, készen arra, hogy lecsapjon vele Corira. A mugliszármazású lány gyorsan tett még pár lépést, ám nem tudott már hova menekülni, háta hozzásimult a falhoz. Félősen húzta össze magát, mintha elbújhatna a troll elől, és lehunyta a szemét.

Valentina ezt a pillanatot választotta, hogy lehúzza fejéről a köpeny csuklyáját, pálcáját pedig a szörnyre szegezze. Elsőre neki is a kábítóátok tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, ám Cori példájából kiindulva úgy vélte, semmi esélye nem lenne végrehajtani. Aztán eszébe jutott, mit tanított nekik Flitwick professzor a legutóbb, s abban a másodpercben tudta, jelenleg pont erre a bűbájra van szüksége. – Immobilus! – kiáltotta el magát, megtéve ugyanazt a pálcamozdulatot, amit az órán látott tanárától.

A pálcájából lilás színű varázslatsugár tört ki, s vette célba a trollt. A szörny a hangot hallva ostobán körbepislogott, majd – mikor nem jött rá, ki szólt – hátranézett a válla felett. Ezzel egyidőben ért célba a lány bűbája, telibe találva a monstrum lapockáját. Minden jel arra utalt, hogy Valentinának sikerült jól elsajátítania a varázslatot, ugyanis áldozata azonnal megdermedt. A sóbálvány-átokkal ellentétben ez a bűbáj tényleg teljeskörű mozdulatlanságot okozott, a troll még a pislogás képességét is elveszítette. Valentina emlékezett rá, hogy az aprócska professzor elmondta, a varázslat hatása legfeljebb egy órán keresztül tart ki, ugyanakkor elszenvedője ez idő alatt teljes mértékben cselekvőképtelen. Azon felül, hogy minden izma megmerevedik, még a körülötte folyó eseményeket sem érzékeli, mivel a bűbáj az agyára is hat – fogalmazta meg Flitwick professzor akkor. Ez utóbbit Valentina nem tudta leellenőrizni, a többi viszont jól láthatóan megvalósult, mire ajkai ösztönösen mosolyra húzódtak. Sikerült – konstatálta magában. – De furcsa, most nem is gondoltam rá, hogy nem fog sikerülni. Csak csináltam. Mert erre volt szükség. Hogy Cori életben maradjon, és ne ölje meg ez a mamlasz. Mondjuk, ez egy elsős szintű bűbáj, nem nagy dolog, hogy ment. Osztályelső vagyok, tőlem ez a minimum. Diane is mindig ezt mondja…

Gondolatmenetének az vetett véget, hogy Cori lassan eltávolodott a faltól, és rábámult a trollra. Szemei azonnal kistányér méretűre tágultak, teste pedig még mindig remegett, mint a nyárfalevél. Valentina megkerülte a mozdulatlanná dermedt szörnyet, majd megállt Cori előtt. Maga sem értette, honnan került elő az a mérhetetlen düh, mely ekkor eluralkodott rajta. Legszívesebben a vállánál fogva jó erősen megrázta volna Corit, hogy aztán rákiabálva kérdezze meg tőle, ennek ugyan mi értelme volt? Csak azért leválni a klubhelyiségbe tartó griffendélesek csoportjáról, hogy titokban idejöhessen megküzdeni a trollal? Minek? Két hónap mágiatanulás után kiáll egy ilyen veszélyes szörnyeteg ellen? Ezt a sehol senki nem tekintette volna bátorságnak, inkább botorságnak, vagy netalántán hülyeségnek titulálták volna. Elvégre értelmes ember nem megy szántszándékkal olyan helyre, ahol baja eshet, esetleg meg is halhat. Haragudott Corira a felelőtlensége miatt, és azért, mert le merte volna fogadni, amikor a lány ezt kitalálta, egy pillanatra sem gondolkodott el rajta, mennyire fognak aggódni érte a barátai, ha ez a fülükbe jut. Ennek ellenére, amikor megszólalt, hangja a legkevésbé sem árulkodott érzéseiről. – Jól vagy? – érdeklődött, hiszen jelen helyzetben Cori állapota volt a legfontosabb számára. Hiszen azért jött utána, hogy megvédje, mert nem akarta hagyni, hogy barátnőjének baja essen.

– Igen – nyögte ki nagy nehezen Cori. – De… de te hogy kerültél ide? És miért?

– Feltűnt, hogy nem vagy a klubhelyiségben, ahol lenned kéne. – Valentina nagyon igyekezett, hogy a hangja a legkevésbé sem tűnjön számonkérőnek, ám pontosan érezte, ez nem jött össze. – Egyszerűen tudtam, ide jöttél. – Cori értetlen pillantását látva hozzátette: – Megéreztem, mondjuk úgy. És azt is, hogy nagy veszélyben vagy. Ezért iderohantam megmenteni téged – fejezte be Valentina, és maga sem tudta, miért, fülig elvörösödött.

– Köszönöm… köszönöm, hogy ide jöttél. De nem kellett megmentened, egyedül is elintéztem volna a trollt. – Miközben ezt mondta, Cori hangja arról árulkodott, haragszik barátnőjére, amiért az beavatkozott a párharcba. Valentina tágra nyílt szemekkel meredt rá, és egyre inkább úgy érezte, semmit sem ért. Már eleve az felfoghatatlan volt számára, miért ment oda Cori a trollhoz, amikor a tanárok mindent megtettek, hogy távol tartsák a diákokat a szörnytől. És most ehhez társult az is, hogy Cori haragudott rá. Méghozzá azért, mert nem hagyta, hogy a troll végezzen vele, hanem közbelépett, és megvédte tőle. Valentina alig akart hinni a fülének.

Cori pedig még erre is rátett egy lapáttal, amikor így folytatta: – Amúgy is tudom, miért csináltad. Dehogy azért avatkoztál közbe, mert engem féltettél, nem! Azt akartad, hogy te legyél a középpontban: Valentina Kinley, aki elsősként hihetetlen bátorságot mutatott, megvédte az egyik osztálytársát a trolltól. Azt akarod, hogy ezt mondják rólad. Hogy mindenki odáig legyen érted, még jobban, mint eddig. Mert neked nem elég, hogy osztályelső vagy, még hősködnöd is kell! Megint benne akarsz lenni az újságokban? Régen volt már az, hogy a Sötét Nagyúr bukása kapcsán rólad írtak, itt az ideje újra reflektorfénybe kerülnöd, mi? Ezért nem voltak általánosban sem barátaid: mert téged senki se érdekel, csak az, hogy megszerezd, amit akarsz. A figyelmet. Azt, hogy mindenki rád figyeljen. Nagyon undorító vagy, tudsz róla?

– Tényleg? – Valentina látványosan meglepett arcot vágott. – Undorító vagyok? Te tényleg azt hiszed, ezt az egészet csak azért csináltam, hogy én kerüljek a középpontba?! Cori, neked mikor ment el az eszed? Mert pár órája még teljesen normális voltál. Aztán hirtelen történik veled valami, és kitalálod, te most elmész a trollal harcolni, merthogy simán elintézed. Csak úgy mondom, nem látszott. Azért hátráltál folyamatosan, és vártad csukott szemmel, hogy agyonüssön, mivel nyerésre álltál, nem? És ezek után haragszol, amiért megmentettem az életedet? Idejöttem, mert nem akartam, hogy bajod essen. Ugyanis akár hiszed, akár nem, én a barátomnak tartalak. De te nyilván nem így gondolsz rám, szóval jobb lesz, ha többet nem beszélünk egymással.

A monológ végére Valentina hangja színtelenné vált. Csalódott Coriban, nem tudta elhinni, hogyan ismerhette őt ennyire félre a lány. Hogy neki csak a hírnév számítana… Haha, jó vicc. Az általános iskolában még előadást tartani sem mert kiállni az osztály elé, nemhogy arra vágyjon, hogy benne legyen az újságokban. Kisgyerekkorától kezdve inkább elkerülni próbálta az emberek figyelmét, nem pedig magára vonni, miként azt Cori állította. Az egészben a legfájóbb az volt, hogy mindezt a mugliszármazású lány tudhatta volna. Tudnia kellett volna, mert Valentina elmondta neki; több régi történetet is megosztott magáról Corival, annak ellenére, hogy ezek nem voltak valami vidámak. De azt gondolta, a barátnőjével megoszthat ilyeneket, és akkor úgy érezte, Cori odafigyel rá. Pont úgy, mint ő, amikor a mugliszármazású lány mesélt neki. Sosem hitte volna, hogy Cori egyszer ezeket fogja a fejéhez vágni, úgy, hogy közben mindketten tisztában voltak vele, nem ez az igazság. Az imént elhangzottak egésze egy agyrém volt; Valentina akárhogy törte a fejét, nem talált logikát abban, amit Cori mondott. Tudta, semmi sem igaz belőle, ezért nem is kéne komolyan venni, ám jelen pillanatban képtelennek érezte magát erre. Igazából nem is a szavak fájtak neki, hanem az, hogy épp Cori száját hagyták el. Ha egy vadidegen állította volna ezt róla, azt simán figyelmen kívül hagyja, de így… Minden szó egy-egy szívébe szúrt késsel ért fel.

Cori hosszan és némán nézett Valentinára. Úgy tűnt, elsőre meg sem hallotta, mit mondott neki a fekete szemű. Aztán viszont, mikor agya feldolgozta a beérkezett információt, kékeszöld szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Ezt látva Valentina enyhén felvonta a szemöldökét, de próbált minél érzelemmentesebb maradni. Határozottan az volt az érzése, hogy ha hagyná, egyszerre törne ki belőle a csalódottság, a szomorúság és a düh, valószínűleg jó néhány átkot indítva útnak Cori felé. Ezt szerette volna elkerülni, ugyanis még mindig, a történtek dacára sem akarta bántani a lányt. Sőt, azt sem engedte volna, hogy más tegye meg.

Cori szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Majd még egy. Pillanatokon belül a lány sírva fakadt, és a döbbenettől Valentina hirtelen azt sem tudta, mit kéne most tennie. Végül a megérzéseire hallgatott, melyek azt súgták, Corinak szüksége van rá. Így aztán közelebb lépett a mugliszármazásúhoz, és szoros ölelésébe vonta. Cori először megmerevedett a karjaiban, utána viszont lehunyt szemekkel simult hozzá. – Ne haragudj! – suttogta olyan halkan, hogy Valentina először nem is értette, mit mond. Amikor megértette, azonnal melegség áradt szét a testében. Cori bocsánatot kért? – Hülye voltam. Azt hittem, le tudom győzni a trollt egyedül. Miattad csináltam… vagyis, miattad is. Be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy én is vagyok olyan jó, mint az aranyvérűek. És attól, hogy muglik a szüleim, még képes vagyok ugyanarra, mint te. Úgy gondoltam, te biztosan le tudnád győzni a trollt, ezért szöktem el Samanthától, és jöttem ide. Megbántam, tényleg. Nagy hülyeség volt, simán meghalhattam volna. És senki nem tudott volna segíteni, ha te nem érzed meg, hogy baj van, és rohansz hozzám. Köszönöm. És remélem, megbocsátod, hogy egy idióta voltam. Téged hibáztattalak magam helyett. Nem kell most… csak… egyszer. Valaha.

Valentina, mintegy anyai ösztönöktől vezérelve, végigsimított Cori haján. – Én megbocsátok, egy feltétellel! – Megvárta, míg Cori felemelte a fejét, és ránézett, s csak akkor árulta el, mi lenne az. – Több ilyen ne forduljon elő! Ne kockáztasd az életedet ilyen hülyeségek miatt, rendben? Engem egyáltalán nem érdekel a vérminőséged, a mardekárosokkal pedig ne foglalkozz. Trevor és én vagyunk a barátaid, nem ők. Nekünk hiányoznál nagyon, ha meghalnál, nem nekik. Azt pedig felejtsd el örökre, hogy én a figyelem középpontjába akarok kerülni, mert marhára nem igaz – tette hozzá, akaratlanul is szigorúbb hangnemben.

– Rendben – szipogta Cori, még mindig nem eresztve el Valentinát. – Tudom, hogy így van, mondtad, csak… Kellett valami okot találni, hogy miért te vagy a hibás, és nem én – magyarázta remegő hangon.

Valentina egy szusszanás kíséretében kifújta az eddig benntartott levegőt. Már épp megnyugodott volna, hogy minden rendben van, amikor újabb problémával találta szembe magát. Méghozzá nem is kicsivel, ugyanis léptek zaja ütötte meg a fülét, az ösztöne pedig hangosan kiabálta neki, a tanárai közelednek. Azonnal odébb rántotta Corit, amivel kiérdemelt tőle egy értetlen pillantást. Ahogy viszont Corinak is leesett, kik haladnak feléjük, rögtön teljesen elsápadt. – Oda! – suttogta Valentina, Cori pedig engedelmesen követte őt a faliszőnyeghez. A természetmágus bízott benne, hogy Trevor jól emlékezett, amikor azt mondta, a bátyjától hallotta, hogy a téli kertes faliszőnyeg egy titkos folyosó bejáratát rejti. Márpedig ez kétségtelenül egy téli kertet ábrázolt, még a vastag hóréteg is jól kivehető volt rajta. Valentina türelmetlenül rántotta félre az anyagot, és mérhetetlen megkönnyebbülésére szolgált, hogy valóban egy titkos ajtót talált mögötte. Gyorsan kinyitotta, majd Corit maga után húzva belépett a folyosóra. A szőnyeget visszaengedte a helyére, s még a láthatatlanná tévő köpenyt is magukra borította, biztos, ami biztos alapon.

A köpeny alatt könnyen elfértek ketten, azonban ez azzal járt, hogy igen közel kellett húzódniuk egymáshoz. Valentina még érezte is Cori kapkodó lélegzetvételét, mely megerősítette abban, nem csak ő ideges. A szíve, mintha ki akart volna ugrani a helyéről, ahogy a tanárok egyre közelebb értek hozzájuk. – Kik azok? – súgta a kérdést Cori, Valentina pedig anélkül felelt, hogy kinézett volna a faliszőnyeg mögül.

– McGalagony, Piton és Mógus – mondta, s biztosra vette, nem tévedett. Aha, szóval ez az a híres természetmágusi megérzés, amiről Laney annyit beszélt – könyvelte el magában. Ha majd megjelenik, tudni fogsz dolgokat, de azt nem, honnan tudod őket – idézte fel a főnix szavait. Az utóbbi időben sokat beszélgetett a madárral a természetmágiáról, és mivel alkalmasabb személyt nem talált, minden kérdését neki tette fel. Mi értelme van a természetmágiának? Miért jó az, hogy tudok beszélni az állatokkal? – Többek között ezek is elhangzottak, Laney pedig a legjobb tanárokat jellemző hatalmas türelemmel válaszolta meg őket. Ezen képességednek az az értelme, hogy általa közelebb kerülhetsz a természethez. Ez a te esetedben meg is valósul, hiszen, mint mondtad, gyerekkorod óta nem szereted a mesterséges dolgokat, és szívesen töltöd az idődet odakint, példának okáért egy erdőben. Az utóbbi évszázadokban az ember eltávolodott a természettől; a természetmágiád talán arra is jó lehet, hogy megmutasd másoknak, együtt kell élnünk a környezetünkkel. Ha nem így teszünk, annak komoly következményei lesznek. Igen, most pont arra gondolok, amit az általános iskolában tanultál: az elsivatagosodásra, az esőerdők pusztulása, a sarki jégtáblák olvadása... Nem is sorolom tovább, szerintem érted. Az pedig, hogy tudsz beszélni az állatokkal, azt fejezi ki, te a természet része vagy, nem törekszel a legyőzésére, mint sokan mások. Sőt, inkább védeni próbálod. Azt kérdezed, mi történne, ha holnap úgy kelnél fel, mától esőerdőt fogsz pusztítani? Nos, kérlek szépen, az erőd elkezdeni csökkenni, aztán egy idő múlva, ha nem hagytál fel a tevékenységeddel, végleg megszűnne. Kielégítő volt a válasz?

Az volt. Laney készségesen válaszolt a lány minden kérdésére, egészen addig, míg el nem fogytak, ám ennél többet is tett; elérte, hogy Valentina bízni kezdjen a megérzéseiben. Az ő keze – helyesebben szólva szárnya – volt abban, hogy a lány bizton merte állítani, az általa mondott három tanár érkezett meg a trollhoz. A következő pillanatban felcsendülő hang igazolta, nem tévedett Piton jelenlétét illetően. – Különös – suttogta a férfi, ahhoz pont elég hangosan, hogy a faliszőnyeg mögött rejtőző lányok hallhassák. – Egy ilyen mágikus fenevadat, mint amilyenek a trollok, csak egy nagy erejű átok képes leteríteni. Kiváltképpen akkor, ha előtte védőbűbájt szórtak a szörnyre. Te mit gondolsz, Quirinus? Elvégre a sötét varázslatok a te szakterületedet jelentik.

Piton hangja hűvösen csengett, ám Valentina kihallotta belőle a felszín alatt megbúvó indulatokat. Hangsúlya azt az érzést keltette diákjában, Mógust gyanúsítja a troll védőbűbájjal való ellátására, nem mást. Amennyire hallani lehetett, a halk szavú professzor igencsak meghökkent a kérdésen. – Még hogy én, Perselus? Én… távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem a hozzáértésedet, kolléga, de el sem tudom képzelni, kinek jutna eszébe védőbűbájt szórni erre a szörnyetegre. Miért vetemedne valaki ilyesmire?

– Esetleg azért, hogy tovább tartson legyőzni a trollt, ő pedig időt nyerjen terve végrehajtásához? – tippelt Piton, hangja pedig úgy sistergett, mint vas a tűzben. Valentina érezte, hogy a férfi dühe Mógus ellen irányul, viszont ötlete sem volt, miért. Hiszen Mógus nem tett semmi rosszat, nem forgatott a fejében semmilyen tervet. Ugyanakkor a lány bízott Pitonban, és a tanár ítélőképességében. Alapos ok nélkül nem vádolná meg a saját kollégáját, ezt biztosra vette. Vajon mit tudhat Piton Mógusról? – gondolkodott el. Ezt kéne megtudni. Ezt akarom megtudni.

Valentina behunyta a szemét, megpróbálván minden gondolatot száműzni elméjéből. Kisvártatva sikerült is neki, ami olyan érzéssel töltötte el, mint amikor a felhők mögül kibukkan a Nap. Minden aggodalma és kérdése tovaszállt, a tanárok beszélgetésének hangja elhalványult fülében, csak úgy, mint Cori szuszogása mellette. Az ily módon Valentina agyában létrejött üres térben egyszerre csak Mógus hangja csendült fel. Ez nem lehet igaz! Hiába hoztam be azt az átkozott trollt a kastélyba, kijátszva a Roxfort minden védőbűbáját? Mindenki fejvesztve rohangált, mindenki, csak éppen az nem, aki miatt az egészet csináltam! Piton nem hagyta magát megtéveszteni, egyedül őt nem tudtam átverni. Rögtön a harmadik emeleti folyosóra sietett, hogy megelőzzön – ám Hagrid szörnyetegével nem számolt. Az a kutya… Legalább harapta volna le Perselus lábát. Noha három feje is van, csak könnyebben sebesítette meg Pitont, éppen hogy megkapta. Sorozatosan hiúsulnak meg a terveim; kudarcot vallottam a Gringottsban, és most is. A Mester nagyon dühös lesz, ha meghallja, másodjára sem sikerült ellopnom a Bölcsek Kövét. Már az első alkalom után is azt hittem, végez velem. Kirsten órákon át kínzott, a végére a hangom is elment a sok üvöltéstől. Nem akartam csalódást okozni, az volt a szándékom, hogy teljesítem a Mester utasításait, de… Piton gyanakvása keresztülhúzta a számításaimat. Pedig mindent olyan tökéletesen elterveztem!

Mikor a hang elhallgatott, hirtelenjében Valentina csak tátogni tudott, akár egy ponty az akvárium mellett. Teljesen lesokkolta a tudat, miszerint Mógus szabadította rájuk a trollt, hogy amíg mindenki a szörnnyel van elfoglalva, ő ellophassa a Bölcsek Kövét. A lány legrosszabb rémálmában sem hitte volna, hogy egy roxforti tanár képes lenne ilyet tenni. És még csak nem is saját magának akarta, hanem a Mesternek. De ki az a Mester? – Valentina kinyitotta a szemét, s rábámult a faliszőnyeg hátoldalára. Aztán eszébe jutott egy logikusnak tűnő válasz az iménti kérdésére. Kirsten. Hiszen Mógus azt mondta, Kirsten volt az, aki órákon keresztül kínozta, miután nem sikerült ellopnia a Gringottsból a Bölcsek Kövét. Hirtelen minden értelmet nyert. Az újságcikk, amit már maga sem tudta, mikor pillantotta meg a Reggeli Profétában; a betörés a varázslók bankjába, melynek során nem vittek el semmit. Ezek szerint Mógus volt az elkövető. És azért nem tudta ellopni a Követ, mert akkorra már nem volt ott. Megírta az újság is, hogy a szóban forgó széfet éppen aznap ürítették ki – emlékezett vissza Valentina.

– Baj van? – nézett rá kékeszöld szemeivel Corival. – Úgy ráncolod a homlokod… hallottál valamit, amit én nem?

Valentinának fogalma sem volt, mit felelhetne erre. Mondja azt, hogy az imént szembesült vele, Mógus elárulja Dumbledore professzort és a Roxfortot? De akkor Corinak első kérdése az lenne, ezt mégis honnan szedtem. Én pedig állhatnék előtte, mint a megtestesült szerencsétlenség, mivel fogalmam sincs. Hallottam Mógus hangját, igazából viszont nem tudom, mit hallottam. Hülye lenne kimondani, hogy áruló, főleg Piton jelenlétében, aki gyanakszik rá. Maximum gondolhatta ezeket. Nem, ennek sincs semmi értelme. Hogyan is hallhatnám én egy másik ember gondolatait? Áh, ez tiszta őrület. A varázsvilágban sem jó jel, ha az ember olyan dolgokat hall, amiket senki nem mondott ki. Még a végén Cori őrültnek tartana.

Még a végén Cori őrültnek tartana. Csak erre tudott gondolni, miközben barátnője szemébe nézve lassan megrázta a fejét. – Nem, nincs semmi baj – suttogta alig hallhatóan abbéli félelmében, hogy a faliszőnyeg túl oldalán álldogáló tanárok meghallják. – Nem hallottam semmit.

Corit sikerült, saját magát viszont nem tudta meggyőzni arról, hogy akkor és ott képzelődött, amikor Mógus hangját hallotta a faliszőnyeg mögött állva. Miután a tanárok egy bűbájjal a hegyekbe szállították az ájult trollt, távoztak a folyosóról, így a lányok is előbújhattak. Mérhetetlenül megkönnyebbültek mindketten, amiért nem kapták el őket, s amilyen gyorsan csak tudtak, Valentina láthatatlanná tévő köpenyének jótékony takarásában visszaszaladtak a Griffendél-toronyba. A klubhelyiségbe lépve Trevorba botlottak, aki egyszerre vágott aggodalmas és dühös arcot. Mint kiderült, a fiú égen-földön kereste, ám sehol sem találta őket, és már el sem tudta képzelni, vajon mi történhetett velük, amikor előkerültek. Kérdéseit hallva Cori a füle hegyéig elvörösödött, s enyhén remegni kezdett, így Valentinára hárult a feladat, hogy nagy vonalakban elmesélje a fiúnak, mi történt. Trevornak becsületére legyen mondva, közbeszólás nélkül végighallgatta a beszámolót, közben csak az arca árulkodott érzelmeiről. Mikor Valentina végére ért a mesének, egyetlen kérdést tett fel, s az is Corinak szólt. Mondd, te normális vagy? – érdeklődött a lánytól. A fekete szemű egy pillanatig úgy érezte, ebből hatalmas vita fog kerekedni kettejük között, ám legnagyobb meglepetésére nem így lett. Cori újfent elismerte, hogy ostobaságot csinált, hülye ötlet volt az egész, amit nem gondolt végig.

Szerencsére Trevor nem volt haragtartó típus; hamar túltette magát a történteken és utána már nem is hozta fel a dolgot. Halloween óta több mint egy hónap eltelt, s úgy tűnt, barátai már teljesen megfeledkeztek az incidensről a trollal. Valentina irigyelte őket, ő nem volt képes elfelejteni, miket hallott. Mágiatörténet órán ülve, ebéd közben, este az ágyban fekve – a legváratlanabb helyeken és időpontokban jutottak eszébe Mógus gondolatai. Vagyis a szavak, amiket hallott. Maga sem tudta eldönteni, tényleg hallotta-e tanára gondolatait, vagy csak képzelte az egészet, s ez okozta a legtöbb problémát. Egyik este elhatározta, ez így nem mehet tovább, muszáj beszélnie valakivel. Választása Pitonra esett, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a férfi volt a kedvenc tanára, ezenkívül pont ő gyanakodott Mógusra – elvileg. Másnap reggelre viszont – mikor alkalma lett volna megejteni a beszélgetést –, minden elszántsága elhagyta. Mint az általános iskolában felelés vagy dolgozatírás előtt, abban is elbizonytalanodott, amit pár órával korábban biztosra mondott. Már nem is értette, hogyan hihette el egy pillanatig is, hogy ha beszél vele, Piton komolyan veszi őt. Persze, még mit nem. Odamegy hozzá egy tizenkét éves lány, azt állítva, hogy hallotta az egyik tanára gondolatait, melyek alapján az illető az iskola ellen szövetkezett? Ez egy tízes skálán mennyire képtelen történet? Huszonegy?

Mindeközben viszont egy kis hang – mely valószínűleg a lelkiismeret nevet viselte –, azt súgta, tennie kell valamit. Őt Valentina azzal próbálta elhallgattatni, hogy Piton már enélkül is gyanakszik Mógusra, és – ahogy emiatt az SVK professzor dühöngött is –, szemmel tartja. Nem kell szólnom, Piton megoldja – győzködte magát, s pár hét alatt sikerült elhitetnie magával, hogy ez a gond megoldódott. Az viszont még mindig nem hagyta nyugodni, hogyan hallhatta egy másik ember gondolatait. Mivel barátait nem avatta be az ügybe, és feltett szándéka volt ezen nem változtatni, csak magára számíthatott. Valentina nekiveselkedett a nyomozásnak. Novemberben a napjai túlnyomó többségét a könyvtárban töltötte, mely barátainak is szemet szúrt.

– Már megint oda mész? Minek? – kérdezte meg Cori többször is értetlenkedve. Valentina minden egyes alkalommal azt felelte neki, az éppen aktuális házi feladathoz gyűjt anyagot, azért megy a könyvtárba. – Jó alapos vagy – jegyezte meg eltűnődve a mugliszármazású lány. – Nekem is ugyanazok a házijaim vannak, de én próbálom a tankönyv alapján megoldani őket.

Valentina nem számított rá, hogy ennyire rossz érzés lesz hazudni a barátainak. Rengetegszer elhatározta, most végre elmondja az igazságot a Mógussal történtekről, amiért a könyveket bújta, de végül mindig meghátrált. Túlságosan félt, hogy a barátai nem hinnének neki, vagy ami még rosszabb, azt mondanák, teljesen megőrült, ha olyan beszédet hall, melyet nem mondott ki senki. Ahogy ebbe belegondolt, már látta is maga előtt Trevor felvont szemöldökét, s hallotta Cori hangját, amint e szavak hagyják el a száját. Így hát nem szólt nekik a dologról, s ezt helyes döntésnek tartotta. Már csak azt nem tudta, hogyha helyes, akkor miért okozott szorító érzést a mellkasában a megvalósítása?

Erre rátett még egy lapáttal az, hogy a könyvtárban sem lelte meg a történtek magyarázatát. Gondolatolvasásról szóló könyveket keresett, és a hetedéveseknek szántak között rá is bukkant néhányra, melyek ezt a témát boncolgatták. Boldogan vette le őket a polcról, azonban amint sorban mindegyikbe belelapozott, szembesülnie kellett vele, hogy egyik sem úgy közelíti meg a témát, ahogy arra neki szüksége lett volna.

– Védekezés a legilimencia ellen, okklumencia, az alkalmazás módszerei – motyogta maga elé Valentina idegesen, miközben Styl Sonp művét, A legilimencia, avagy gondolatolvasás kezdőknek-et lapozgatta. A vaskos, bőrkötéses kötet oldalai már igencsak elhalványultak, ezért roppant nehezen lehetett kivenni őket, de a lényeget így is megértette. Ebből a könyvből tudta meg, hogy a legilimenciát annál könnyebb végrehajtani, minél közelebb van a célszemély, és sokszor nélkülözhetetlen a szemkontaktus. Ez érdekes információnak bizonyult, azonban rajta nem segített, hiszen ő meglehetősen távol állt Mógustól, és mivel a faliszőnyegen nem látott át, a szemébe sem nézhetett. Mégis hallott valamit, amik akár a tanár úr gondolatai is lehettek. Madam Cvikkert, Corihoz és Trevorhoz hasonlóan, nem szerette volna beavatni a dologba, ennélfogva a könyvtárosnő segítségére sem számíthatott. Azok a könyvek pedig, amiket ő talált, nem magyarázták meg az általa tapasztalt jelenséget. Persze Valentina azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy egyszerűen csak nem bukkant rá arra, amiben benne lett volna a megfejtés, amely – a roxforti könyvtár méreteit figyelembe véve –, könnyen lehetségesnek tűnt.

November végére elvesztette a könyvtárba vetett hitét, s ezzel az egyetlen ötletét is arra vonatkozóan, hol találhat a gondolatolvasás témáról információt. A tankönyveit rögtön kizárta – a megérzése azt súgta, ez sokkal magasabb szintű mágia annál, mint amit az elsőéveseknek tanítanak. Hosszasan gondolkodott, mit csinálhatna most, kihez vagy mihez fordulhatna, míg végül eszébe jutott a megoldás: Diane. A nagynénje elég képzett boszorkánynak számított, a lány nem tartotta kizártnak azt sem, hogy tanult legilimenciát – vagy ha azt nem is, nagy valószínűséggel hallott róla. Így aztán november huszonkilencedikén nem a házi feladatok elkészítése miatt ragadott pennát és pergament, hanem levélírás végett. Nagynénjét ismerve jobbnak látta nem elárulni, milyen körülmények között történt az eset Mógus hangjával, inkább kitalált valami mást helyette.

Szia, Diane! – írta le. Nem tudom, a Föld melyik részén vagy jelenleg, de remélem, minden rendben veled. Nem akartalak zavarni, mert gondolom, dolgozol, viszont szükségem lenne a segítségedre. Furcsa dolog történt velem nemrég. Éppen az egyik SVK órán voltam, Mógus pedig szünetet tartott a magyarázásban, amikor… mintha hallottam volna a gondolatait. Olyan dolgokat, amiket sose mondana ki, ezért mondom, hogy ezek a gondolatai lehettek. Vagyis, lehetnek? Ez tényleg megtörténhetett? Hallhattam, hogy mit gondol egy másik ember? Nagyon furcsa ez az egész… Sosem történt még ilyen velem. Kezdek megijedni. A roxforti könyvtárban semmit sem találtam erről. Légyszi, válaszolj minél előbb!

Val

Miután befejezte a levelet, mint ahogy egy megvadult unikornis száguld, pont olyan sebességgel rohant el a Bagolyházba elküldeni azt. Legnagyobb szerencséjére Rami éppen a toronyban tartózkodott, így semmi akadálya nem volt, hogy a csőrébe adja a levelet, többször is megkérve a madarat, mielőbb jutassa célbe a küldeményt. – Ne aggódj, hamarabb eljut a levél a nagynénédhez, mit gondolnád – nyugtatta őt türelmesen a hóbagoly. – Hamar meg fogom találni, ebben biztos lehetsz. És még a téli szüneted előtt hozom a válaszát, akárhol is van most Diane. Ígérem, Val.

– Vigyázz magadra! – simogatta meg a lány a madár tollait, mire amaz pár pillanatra lehunyta szemét. Aztán Valentina odébb lépett tőle, Rami pedig felemelkedett az ablakpárkányról, s kisvártatva eltűnt a távolban. Gazdája kifújta az ezidáig benntartott levegőt, s szinte hallotta, amint a mázsás sziklák lehullanak a szívéről. Most már nem tehetett mást, csak várhatta nagynénje válaszát, és reménykedhetett, végre-valahára megtudja, mit élt át a halloweeni lakoma napján. Ha teljesen őszinte akart lenni, voltak kétségei azt illetően, Diane tud-e majd segíteni neki. Lehet, hogy a Roxfortban nem is tanítanak legilimenciát, még RAVASZ szinten sem? – merült fel Valentinában a kérdés, melynek válaszáról a leghalványabb gőze sem akadt. Ugyanakkor – minden bizonnyal az elmúlt hetek, s a sikertelen kutatás hatására – azt akarta hinni, nagynénje meg fogja válaszolni a kérdését, és minden kétségét eloszlatja a történtekkel kapcsolatban. Hiszen annyit tanult! És ügyvédként ez akár a munkájához is kapcsolódhat. Mondjuk, a legilimencia a varázsjog szempontjából. Hogy bűncselekménye-e mások gondolatait az akaratuk ellenére megismerni… vagy ilyesmi.

Ez a magyarázat képes volt megnyugtatni őt. El akarta hinni, hogy nagynénje tud neki segíteni, ezért megmagyarázta magának, hogy ez így is van – hiszen nem lehet máshogy. Készségesen elhitte, amit kitalált, vagyis azt, hogy egy ügyvéd-boszorkánynak ismernie kell a gondolatolvasás fortélyait. Arcára hetek óta nem látott, széles mosoly ült ki, ahogy visszaindult a Griffendél-toronyba.

Másnap, november harmincadikán, egy nem annyira szép szombati napon került megrendezésre a Hugrabug-Hollóhát kviddicsmeccs. Kora reggeltől kezdve erős szél fújt, kegyetlenül tépve a roxforti birtok fáinak ágait, melyek ide-oda hajladozva próbáltak ellenállni neki. Mikor reggel Valentina kinézett a lányok szobájának ablakán, odakint levelek kergették egymást a levegőben, mintha csak táncot járnának. A barátságtalan időjárás azonban cseppet sem szegte kedvét a diákoknak, akik már a reggeli közben is azt tárgyalták barátaikkal, melyik csapat fog győzni. A Griffendél asztalánál Ginny Weasley és Lily Redway tartoztak a főbb esélylatolgatók közé; Valentina inkább csak hallgatta őket, mivel nem tudott volna hozzászólni a témához, lévén, nem ismerte se a Hugrabug, se a Hollóhát együttesét. – A Hollóhátnak kell nyernie – jelentette ki magabiztosan Ginny, miután lenyelt egy falat pirítóst. – A fogójuk nagyon jó! Mióta bekerült a csapatukba, alig vesztettek meccset. Csak a Mardekár verte meg őket párszor.

– Azért ez a meccs nem lesz semmi – jegyezte meg Lily, s még a zabkása kanalazása is abbamaradt, úgy elgondolkodott. – A Hollóhát fogója Zelleana, a Hugrabugé Bellanita – két testvér. Szerintem pont ezért egyikük sem jobb a másiknál, maximum Zelleana több meccsen játszott már, mivel ő az idősebb.

– Fontos a tapasztalat – jelentette ki Ginny olyan hangon, mintha nem egy elsőéves diáklány lenne, hanem a Reggeli Próféta sportriportere. – Zelleana hetedéves, és másodikos kora óta benne van a csapatukban. Bellanitának a mostani csak a második éve. És tavaly egy meccset sem játszott ilyen időben. Szóval, szinte biztos, a nővére kapja el a cikeszt, nem ő.

– Majd meglátjuk – biccentett diplomatikusan Lily. Ez a gesztus valamiért azt jelezte Valentina számára, közel sem olyan biztos a Hollóhát győzelmében, mint barátnője. Valentina a maga részéről inkább a Hugrabugnak drukkolt, annak ellenére is, hogy a beosztáskor éppen a másik a házba szeretett volna kerülni. Erre egyetlen oka volt, mégpedig a szóban forgó fogó, Bellanita Ille. Noha csak egyszer beszélgettek, roppant szimpatikus volt neki a lány, így adta magát, hogy melyik csapatnak fog szurkolni a mérkőzésen.

A reggeli végeztével a diákok csorda módjára megindultak a kviddicspálya felé. Sokan nem rejtették véka alá, melyik csapat győzelmét kívánják, s az adott ház színeibe öltöztek. Cori nyakából például egy sárga-feketében pompázó sál köszönt vissza, amit az egyik évfolyamtársuktól kapott kölcsön. Vele ellentétben Trevor és Valentina maradtak a griffendéles színek viselésénél; bár a lánynak eszébe jutott, hogy sötétkék sportcipőt visel, amit jelnek is lehetne tekinteni, noha nem volt szándékos a dolog. Valentina és barátai Lilyék közelében foglaltak helyet a lelátón, nem messze a kommentátor helyétől. Ezt a megtisztelő szerepet egy magas, sötét hajú lány töltötte be, kinek öltözékén semmi sem utalt rá, melyik ház tagja. Talárja alatt egyszerű fekete felsőt viselt a roxforti egyenruha helyett, és nyakkendő kötésével sem fáradt. Valentinának rögtön az az érzése támadt, nem büszke a házára, azért próbálja eltitkolni, hova tartozik.

– Tudtok róla valamit? – suttogta halkan barátainak, fejével apró mozdulatát téve a lány felé. Azonban kérdését mégsem sikerült olyan halkan feltennie, mint azt szerette volna, ugyanis Ginny hátrafordult az előttük lévő sorból.

– Keira Knight – bökött hüvelykujjával a kommentátorra, aki semmi jelét nem adta, hogy felfigyelt volna a róla folyó párbeszédre. – De leginkább Kyrának szólítják. Hetedéves, mardekáros. A háztársai nagy része ki nem állhatja, mivel a húga hugrabugos, a legjobb barátnője pedig griffendéles. Ez nekik elég ahhoz, hogy vérárulónak kiáltsák ki. Egyszer Percy találta meg és vitte a gyengélkedőre, amikor úgy megátkozták az egyik folyosón, hogy elájult. Ha jól emlékszem, három napig kómában volt utána – halkította le még jobban a hangját Ginny. – A tettes persze nem lett meg… Kyra nem mondta el, kik voltak azok. De Percy szerint Amèlie Yaxley és a haverja tehették.

Valentina torka kiszáradt a mardekáros nevét hallva. Nem tudta elhinni, hogy Amèlie ilyet tett. De ha jobban belegondolt, a szőke lányhoz felettébb közel állt a vérárulónak titulálás, aranyvérmániájával pedig már ő maga is számtalanszor találkozott… Ezek után könnyen elképzelhetőnek tartotta, hogy Amèlie a barátaival rátámadjon a folyosón egy háztársára, amiért az nem úgy viselkedik, ami szerinte egy aranyvérűtől elvárható. Nagyon sajnálta Kyrát, amiért ilyeneken kellett keresztülmennie; nála senki sem tudta jobban, milyen az, amikor az embert folyamatosan bántják az iskolában. Csak remélni tudta, hogy a ballagással Kyrának sikerül maga mögött hagynia a vele történteket – ellentétben Valentinával.

Azonban a fekete szeműnek nem volt sok ideje ezen a kérdésen töprengeni, ugyanis az első játékos kiröppent a pályára. – Íme, a Hollóhát csapata! – harsogta Kyra, s hangját egy varázslatnak köszönhetően az egész pályán jól lehetett hallani. – Csapatkapitány és őrző Mille, terelő Davey és Roth, hajtók Marceau, Wilcox, Ogden, és a fogó, Zelleana Ille – nevezte meg a sorra előbukkanó csapattagokat.

Az együttest hatalmas tapssal fogadták, persze főleg a hollóhátasok. A hugrabugosok és a griffendélesek esetében nem lehetett eldönteni, örömüket fejezik-e ki, vagy pusztán udvariasak. A mardekárosok még az utóbbival sem fáradtak, nemes egyszerűséggel kifütyülték a csapatot, mire Kyra arca megrándult. Valentina érezte, mennyire zavarja őt a háztársai viselkedése, ennek ellenére egyetlen szóval sem próbált rájuk szólni. Inkább gyorsan bemutatta a hugrabugosokat, akik az előzőnél jóval kisebb tapsot kaptak. Ezen a lány cseppet sem lepődött meg; nagynénjétől hallotta, sokan lenézik az oda járókat, mivel úgy gondolják, a Hugrabugba kerül a „selejt” – mindazok, akik a másik három házba nem feleltek meg.

Kisvártatva Madam Hooch sípszava jelezte a meccs kezdetét. A játékosok a levegőbe röppentek, a kvaffot pedig a hollóhátas Marceau szerezte meg. Ám alighogy megindult volna vele az ellenfél karikái felé, az egyik hugrabugos terelő már rá is küldött egy gurkót. A lány ijedtében olyan gyorsan kanyarodott el a seprűjével, hogy elejtette a labdát. Kyra alig győzte kommentálni az eseményeket. – A Hugrabugnál a labda, Mille repül vele, és benn is van! Az őrző passzol Wilcoxnak, aki elindul a labdával – hoppá, megint egy gurkó. Ő is elejti, újra a Hugrabugnál a kvaff. Pinoteau veszi magához, repül vele a karikák felé… Még harminc méter választja el tőlük, de nem megy közelebb, eldobja onnan – és Mille kivédi!

A lány utolsó szavait elnyomta a hollóhátasok felől felhangzó örömkiáltás. Kyra viszont nem adta fel, lelkiismeretesen mondta tovább, mi zajlik éppen a pályán. – A Hollóhátnál a labda. Ogden passzol Marceau-nak... BEDOBJA! Tíz-tíz az állás.

Mindeközben a fogók céltalanul repkedtek a pálya felett, mintegy tízméteres magasságban. Egyikük sem látta az aranycikeszt, így inkább a tőlük kicsivel lejjebb folyó eseményeket figyelte. A hollóhátasok gyorsan szereztek még húsz pontot, mire a lelátón felzúgott a taps. Valentinában egyre nőtt az izgalom, ahogy a Hollóhát erős kezdése után lassan a Hugrabug is magára talált. Hajtóik megszerezték a kvaffot, és nem is akarták kiengedni a kezeik közül – egymás után dobták a gólokat, melyeket Mille nem tudott kivédeni. Ennek ellenére a fiú nem kért időt, még akkor sem, amikor már száztíz-harminc volt az állás a másik csapat javára. Valószínűleg az állt a dolog hátterében, hogy pontosan tisztában volt vele, minden hollóhátas elszántan győzni akar, s ezért kész mindent megtenni.

Ebben nem is tévedett, a kék és bronz színekbe öltözött diákoknak többszöri próbálkozás után végül sikerült magukhoz ragadniuk a labdát. Wilcox azonnal megindult vele a hugrabugos karikák felé, s Valentina figyelmét nem kerülte el, hogy Marceau ugyanígy tesz. A másik csapat hajtói rögtön felé röppentek; minden bizonnyal azt hitték, a lány egérutat akar nyerni, hogy később gólt dobhasson. Ám ekkor Wilcox ledobta a labdát az alatta repülő Marceau-nak, amire a hugrabugosok a legkevésbé sem számítottak. A trükk kulcsa a pontos időzítés volt, ami jelen esetben maximálisan sikerült.

– Pontot szerez a Hollóhát! – hangzott fel Kyra hangja. – Tökéletesen kivitelezett Csorszkov-féle cselt láthattunk Wilcox és Marceau hajtóktól, így száztíz-negyvenre módosult az állás. A Hugrabugnál a labda – nem, bocsánat, már újra a Hollóhátnál –, és bent is van!

Hiába hangosították ki bűbájjal, Kyra ezen mondatának végét Valentina alig hallotta, olyan hangosan zúgott fel a tömeg a lelátón.

A pályán ugyanis észveszejtő száguldás vette kezdetét, miután mindkét fogó észrevette az aprócska szárnyas labdát. Zelleana és Bellanita Ille szinte egyszerre vették üldözőbe a felbukkant aranycikeszt, bár Zelleana mintha kissé előrébb lett volna. Vagy én látom rosszul? – merült fel a kérdés Valentinában, abban viszont teljes mértékben biztos volt, húga sem sokkal marad le tőle. Eközben az összes játékos megállt, s csak nézte a két fogó, a két nővér közti versenyfutást. A lelátón ülők némelyike, mint például Cori, még a lélegzetét is visszafojtotta izgalmában. Nita szorosan ráhajolt seprűje nyelére, s ahogy csak tudta, fokozta a tempót. A két lány immár egy vonalban üldözte a cikeszt. Zelleana kinyújtotta a kezét, s testvére ugyanígy tett. Nita egy durvának látszó mozdulattal félrelökte nővére mancsát, majd felfelé röppent. Valentina távolról is jól látta, a kezében az aranycikesz ragyogott.

– A mérkőzésnek vége, Bellanita Ille elkapta a cikeszt! – jelentette be a többség számára nyilvánvalót Kyra. – Kétszáz-száztízre győzött a Hugrabug!

Valentina úgy vigyorgott, mintha a Griffendél csapata nyert volna mérkőzést az imént. Ez volt a második roxforti kviddicsmeccs, amit látott, s még mindig nem tudott betelni vele. Imádta a játék minden pillanatát, a hajtók légi csatáit egymással a kvaffért, az őrzők alkalmanként parádés védéseit, a fogók száguldását a cikeszért, de legjobban magát az izgalmat, melyet egy-egy meccs okozott. Borzasztóan vágyott rá, hogy ne csak nézhesse őket, hanem játékosként részt is vehessen. Nem okozott számára egy percnyi nehézséget sem eldönteni, melyik szerep a legszimpatikusabb számára: a fogóé. A vadászat a cikeszre, a szélsebesen repülő apró labda kergetése – mind olyan dolgok voltak, amiket ő maga is át szeretett volna élni. Ekkor döntötte el, következő év elején részt vesz a Griffendél válogatóján. Trevortól hallotta, hogy a csapatuk fogója, Emma Jones idén fog ballagni, ami azt jelentette, megüresedik a helye. Valentina nagyon remélte, ő lesz az, aki átveheti. Ahogy ezt elképzelte, elmosolyodott. S ebben a pillanatban nem gondolt se a Mógussal történtekre, se a Bölcsek Kövére, se arra, nagynénje vajon meg tudja-e válaszolni a kérdéseit. Egyszerűen csak önfeledten boldog volt, s már nem is emlékezett rá, ez mikor fordult elő vele legutóbb.

*finom utalás Dettanetta művére, Az utolsók sorozatra.