Egy felettébb ismerős hang ébresztette fel álmából: –
Jó reggelt, hétalvó! Ideje felkelni, hasadra süt a nap!
Valentina egy támadni készülő kutya morgásával fejére
húzta a takarót, és a fal felé fordult, hogy minél távolabb kerüljön a hang
forrásától. Olyan rövidnek tűnt számára az éjszaka, mintha csak pár perc telt
volna el a lefekvése óta. A legkevésbé sem érezte magát kipihentnek, úgy
gondolta, a kívánt hatás elérésének érdekében még jó néhány órán keresztül
folytatnia kellene az alvást. Laney azonban más véleményen volt, amit nem
felejtett el tudatni ifjú gazdájával: – Nem úgy van az! Diane várja a
beszámolódat a Roxfortról.
Valentina lassan kinyitotta a szemét, s hirtelen azt
sem tudta, hol van. Aztán a mélyvörös függönyre tévedt a tekintete, és azonnal
megértette, jelenlegi tartózkodási helye nem más, mint a Roxfort Boszorkány- és
Varázslóképző Szakiskola. Amint ez eljutott a tudatáig, arra is rádöbbent, hogy
a mai lesz az első tanítási nap a számára. Diane-től hallotta, hogy az
órarendet a diákok mindig az érkezést követő napon kapják, általában reggeli
közben, így egyelőre fogalma se volt, milyen órák várnak rá. Reménykedett
benne, hogy minél hamarabb sor kerül az első bájitaltan, illetve sötét
varázslatok kivédése órára, ezek ugyanis nagyon érdekelték. Igaz, Amèlie
előszeretettel motyogott ronda dolgokat a bájitaltant tanító Piton
profeszorról, de legfőképpen arról a temérdek házi feladatról, amit a tanár felad.
A mardekáros lány szavait hallgatva Valentinának az az érzése támadt, nincs
olyan házi mennyiség, ami Amèlie-nek megfelelne. A szőkeség felháborodott, ha
kétméternyi fogalmazást kellett megírnia a rozmaring mágikus felhasználásának
módjairól, de akkor is húzta a száját, amikor mindössze annyi volt a feladata,
hogy a Százfűlé-főzet összetételét és hatását körmölje le. Talán éppen Amèlie
szidalmai ébresztették fel benne a kíváncsiságot a bájitaltan iránt. A
mardekáros mindig csak rosszat mondott a roxforti tanárokról és tantárgyakról,
jót sosem, ezért Valentinában egy idő után kialakult az, hogy következetesen
nem hitte el, amit tőle hallott.
A fekete szemű felkelt a pihe-puha ágyból, s a lehető
leghalkabban elhúzta a baldachint, remélve, ezzel nem ébreszti fel még alvó
szobatársait. Ugyanebben bízott, amikor előhúzta az ládáját, mely a
vonatfülkéből egyenesen az ágya alá került, s kikeresett belőle egy üres
pergamendarabot, illetve pennát és tintát. Lábujjhegyen odament a szobában
elhelyezett asztalhoz, és a függönyön át besütő nap fényében nekifogott a
nagynénjének szánt levélnek.
Szia, Diane!
Bocsánat, hogy csak most írok, de tegnap
este az évnyitó után már nagyon fáradt voltam. A beosztásomkor a Teszlek Süveg
sokáig gondolkodott, azt mondta, mind a négy házba illenék. Végül a
Griffendélbe osztott be. Örülök neki, szerintem jól fogom itt érezni magam, az
osztálytársaim már most szimpatikusak. Van két lány, Corinna Winbolt és Lily
Redway, ők főleg. A Roxfort Expresszen megismerkedtem egy fiúval, Trevorral, ő
is az osztálytársam lett. Szerintem a Roxfort sokkal jobb lesz, mint az
általános iskolám volt. Szóval, ne aggódj miattam, semmi bajom. Remélem, veled
is minden rendben Bogotában, és jól vagy. Tudom, hogy sokára lesz még a téli
szünet, de nagyon várom már, hogy
találkozzunk.
Val
Mikor végzett az írással, az asztalon hagyta a papírt,
és nekifogott az átöltözésnek. Miután levetkőzött, belebújt az iskolai
egyenruhájába, a pizsamáját pedig elhelyezte az ágya melletti széken, ahol
ezidáig a roxforti öltözéke foglalt helyet. Amint ezzel végzett, a levéllel a
kezében távozott a hálóteremből, majd nem sokkal később a klubhelyiségből is. A
Kövér Dáma kiengedte, bár motyogott valamit, amiből Valentina azt szűrte le,
nem igazán érti, hova indul egy elsőéves ilyen korán. Nem akart a portrénak
magyarázkodni, hogy minél előbb útnak kell indítania a baglyát, elvégre
Kolumbia igen messze van Angliától, s valószínűleg jónéhány napba bele fog
telni, míg Rami odaér. A portrélyukon kilépve szembesült azzal a problémával,
miszerint fogalma sincs, merre kéne keresnie a Bagolyházat. Abból indult ki,
amit Samantha mondott nekik előző este, vagyis hogy a Griffendél-torony éppen
ellentétes irányba van a Nyugati toronnyal, ahol a baglyok laknak. Ez a tény
viszont nem segített neki eldönteni, merre induljon el a folyosón, ezért próba szerencse
alapon a jobb mellett döntött.
Egy örökkévalóságnak tűnt számára az idő, míg a
kőlapokkal borított padlón lépkedett. Végig egyenesen haladt, ugyanis más
lehetősége nem volt, egyik irányba sem kanyarodott el a folyosó. Már kezdte azt
hinni, sose ér a végére, ám ekkor egy lépcsőt pillantott meg maga előtt.
Mérhetetlenül megkönnyebbült a gondolatra, hogy sikerült megtalálnia a
Bagolyházat, az utolsó métereket futva tette meg. Kettesével szedte a lépcsőfokokat,
hogy minél előbb felérjen, s amikor ez megtörtént, a döbbenettől a szája is
tátva maradt. Egy torony tetejére jutott fel, azonban ez egész biztosan nem az
volt, amit ő keresett. Bagolyból egy darab sem akadt a közelében, ám a kilátás
szinte megbabonázta. Tudta, hogy a Nyugati-tornyot kéne tovább keresnie,
elvégre nem ért rá egész nap. Amikor elindult a hálóteremből, az egyik
szobatársnőjének órája azt mutatta, fél hét múlt nemrég. Ez azt jelentette,
hogy Valentinának másfél órája volt a Bagolyház megtalálására a reggelivel és
az órarend átvételével együtt, s aztán már kezdődött is a tanítás. A lány
viszont minderről egy pillantás alatt megfeledkezett, amint a bástya szélére
lépett. A lőrésekkel szabdalt falra támaszkodott, s mosolyogva végighordozta
tekintetét a tájon.
Sziklák, tavak és mezők terültek el a szeme előtt,
mindez olyan szépségesen, mintha csak egy festő álmodta volna vászonra. A
roxforti tó feketén ásított odalent a mélyben, akár egy szörnyeteg, mely csak
arra vár, hogy orvul áldozatára ronthasson. Kicsivel odébb a Tiltott Rengeteg
terült el, az erdő, melyről Valentina már sokat hallott. Diane mesélte neki
egyszer, hogy az ő diákkorában az egyik osztálytársa fogadásból bemerészkedett
egyik éjszaka a Rengetegbe. Napokig keresték a tanárok, míg végül három nappal
az eltűnése után rátaláltak. A fiú borzasztóan rossz állapotban volt, majdnem
kiszáradt, testét karmolásnyomok borították, ruhája pedig több helyen
elszakadt. Vagyis, Diane elbeszélése szerint, az anyagon nem maradt egyetlen
tenyérnyi épp rész sem, egymás hegyén-hátán borították a tépésnyomok. Előkerülését
követően hetekig a gyengélkedőn kezelték, de csak nem lett jobban. Végül a
sötét varázslatok kivédése tanár jött rá, mi baja a fiúnak: észrevette diákja
nyakán a harapásnyomot, s azonnal tudta, az egy vérfarkastól származik.
Szerencséjére azok a napok, amiket az erdőben töltött, újhold idejére estek,
így nem kapta el a farkaskórt. Néhány különleges bájital hatására – melyről
Diane sem tudott ennél többet –, a fiú visszanyerte erejét, és két hónap után
végre elhagyhatta a gyengélkedőt. Ezt követően hatalmas érdeklődés irányult
felé, minden diákot érdekelt, mi történt vele, ő viszont elzárkózott a mesélés
elől. Nem bírta sokáig társai kérdezősködését, és pár héttel a gyengélkedőről
való távozása után átjelentkezett a Beauxbatons Mágusakadémiára. A Lley
Witherham névre hallgató fiú történetének további részeit Diane már nem
ismerte, így Valentina sem tudhatta meg tőle, mi lett vele.
Arra viszont elég volt Diane elbeszélése, hogy a
lányban kialakuljon a félelem a Tiltott Rengetegtől. Ennek ellenére, ahogy most
az erdőre nézett, nem a veszély volt az első, ami eszébe jutott. Talán a korai
óra okán, a Rengeteg kifejezetten békésnek tűnt. Fái mozdulatlanul álltak,
határozottan ellenállva a gyenge szellőnek, mely a kastély környékén fújdogált.
Néha valamelyik lombból felröppent egy madár, útra kelve közeli vagy éppen
távoli úti célja felé. Ezt a már-már idillinek mondható képet látva
Valentinában felbukkant a vágy, hogy közelebbről is szemügyre vegye az erdőt.
Egy könyvben, aminek a címére nem emlékezett, azt olvasta, a vérfarkasok csak
éjszaka indulnak portyázni, a nappalt pihenéssel töltik. Megvolt benne a
kíváncsiság a Tiltott Rengeteg felfedezésére, de közben tartott is tőle, mivel
kerülhet ott szembe. Elvégre Dumbledore igazgató úr is elmondta az évnyitón, az
iskola melletti erdőbe tilos belépni, a Diane által elmesélt történet pedig
arról tanúskodott, nem véletlenül tiltották meg.
– Ugye, nem akarsz leugrani? – szólította meg egy hang
váratlanul, mire Valentina összerezzent ijedtében, ugyanis nem tudott róla,
hogy más is tartózkodik a bástyán rajta kívül. Most vette csak észre, a jobb
kilátás érdekében annyira előredőlt, hogy a válla már a fal vonalán kívülre
esett. Gyorsan visszahúzódott, majd megfordult, hogy megnézhesse, ki a kérdező.
Egy fiúval és egy lánnyal találta szemben magát, akik mindketten őt nézték; a
lány vidáman, a fiú arcán viszont aggodalom ült.
– Nem, nem akarok – sietett őt megnyugtatni Valentina,
szemmel láthatóan hatékonyan, ugyanis a fiú elmosolyodott. Mivel a roxforti
egyenruhát viselte, a fekete szeműnek elég volt egyetlen pillantást vetnie a
vörös-arany nyakkendőjére, máris tudta, háztársába botlott bele. A fiú barna
hajába rézvörös szálak vegyültek, és a szín Valentinát az egyik osztálytársára,
név szerint Lily Redwayre emlékeztette. A következő pillanatban nyilvánvalóvá
vált számára, nem véletlen a hasonlóság, ugyanis a fiú bemutatkozott.
– Jimy Redway vagyok – mondta, majd a mellette álló
lány felé fordulva hozzátette: – Ő pedig Bellanita Ille.
– Nita – javította ki amaz. Valentina rögtön leszűrte a
megállapítást, miszerint Bellanita a Hugrabug ház tagja, erről sárga és fekete
színekben pompázó nyakkendője árulkodott. A következő, amit észrevett,
meglepetésként érte, mert ehhez foghatóval még nem találkozott. Nita bőre
alapvetően sápadt, barackszínű volt, azonban imitt-amott porcelánfehér részek
is előfordultak a testén. Igaz, Valentina csak a lány karját és arcát látta,
azokon viszont jónéhány folt helyezkedett el. Nem tudta, mi okozza ezt, azt viszont
sejtette, hogy valamiféle betegség lehet. Nem akarta túlságosan hosszú ideig
bámulni a lányt, nehogy Bellanita úgy érezze, baj van vele, ezért inkább
elkapta a tekintetét róla.
– Ha nem ugrani szeretnél, mit csinálsz itt? –
érdeklődött Jimy, mire Nita villámgyorsan oldalba bokszolta.
– Nem mindegy az neked? És mi is itt vagyunk, nem
tudom, feltűnt-e – sziszegte a fiú felé suttogva, ahhoz viszont mégis éppen
elég hangosan, hogy Valentina meghalhassa.
– A Bagolyházat kerestem, de eltévedtem – vallotta be,
megakadályozva ezzel Jimyt a visszavágásban. – És ti?
– Feljöttünk megnézni a napfelkeltét, aztán itt
maradtunk – felelte Nita, s miközben mutatóujjával egyik szőkésbarna tincsét
csavargatta, szégyenlősen elmosolyodott. Valentinának első gondolata az volt,
hogy a randijukba sikerült belerondítania azzal, amikor felbukkant a bástyán. Ennek
némileg ellentmondott az, hogy Jimyn nem látszott a zavartság egyetlen jele
sem, sőt, úgy tűnt, mint aki még örül is a társaságnak.
– Megmutassam az utat? – tette fel a kérdést a fiú,
Valentina pedig élt a lehetőséggel, és elfogadta az ajánlatát.
– Igen, légyszi – bólintott. – Egyedül nem biztos, hogy
megtalálnám.
– Hát igen, először nekünk se ment könnyen a
tájékozódás. Egyszer az egész átváltoztatástan órát lekéstük, mert nem
találtunk oda a teremhez. Az a szemét lépcső épp akkor változtatta meg, hogy
hova vezet – nosztalgiázott félredöntött fejjel Nita. – Majdnem egy órát
bolyongtunk a hatodikon, mire rájöttünk, rossz helyen járunk, emlékszel, Jimy?
– Azt a három méteres büntetőfogalmazást az
átváltoztatástan kialakulásáról és fejlődéséről elég nehéz lenne elfelejteni –
morogta maga elé a fiú.
– Én jobban jártam, csak Bimba professzornak kellett
segítenem megmetszeni a harapós orchideákat – súgta oda Nita Valentinának,
miközben elindultak lefelé a lépcsőn. Jimy haladt elől, utána a barátnője,
végül a sort a legfiatalabb zárta. – Amúgy lehetetlen megjegyezni, hogy mi hol
van az iskolában, mert minden állandóan vándorol, szóval, amikor valahová mész,
indulj el sokkal korábban. Így ha nem is találod meg elsőre, nem fogsz elkésni
az óráról, mint mi elsőben – fűzte hozzá a hugrabugos, Valentina pedig
eldöntötte, megfogadja a tanácsot.
Nem szerette volna folytatni a sutyorgást, amit Nita
elkezdett, és nem azért, mert társaságban nem illik sugdolózni. Egyszerűen nem
akarta kihagyni Jimyt a beszélgetésből, emiatt kicsivel hangosabban kérdezte
meg, mint ahogy Nita beszélt hozzá korábban: – Ti hányadikosok vagytok?
– Harmadikosok – érkezett a
válasz Jimytől, majd a fiú kisvártatva hozzátette: – Van egy húgom, most elsős.
Griffendéles lett ő is, szóval, osztálytársad.
– Gondoltam, hogy Lilyvel
testvérek vagytok – ismerte be Valentina, elkönyvelve magában, nem tévedett. A
hasonlóság Lily és Jimy Redway között tényleg nem a véletlen műve volt, hanem a
közös géneké. – Eléggé hasonlítotok.
– Nekem is szokták mondani,
hogy teljesen a nővérem vagyok – jegyezte meg Bellanita.
– Ő is ide jár? –
kíváncsiskodott a fekete szemű.
– Igen, idén fog végezni.
Viszont nem hugrabugos, mint én, őt a Hollóhátba osztották be. Fogó a háza
kviddicscsapatában, vagyis a meccseken láthatod majd.
Olyan kellemes beszélgetés
alakult ki köztük, hogy amikor megérkeztek a Bagolyházhoz, Valentina úgy
érezte, mintha csak pár perc telt volna el azóta, hogy útnak indultak. Bár a
csevegés mellett igyekezett arra is odafigyelni, merre mennek, és megjegyezni
az útvonalat, nem volt benne biztos, legközelebb magától eltalálna-e ide. Ezt
meg is mondta Jimynek, aki nevetve annyit felelt, ha útbaigazításra van
szüksége, forduljon hozzájuk. Vagy ha őket nem találná sehol, kérdezzen meg egy
kísértetet, a Szürke Hölgy, Félig Fej Nélküli Nick, Pufók Fráter, de esetenként
még a Véres Báró is hajlandó segíteni. Ezek után elköszöntek egymástól, a két
felsőéves elindult visszafelé a folyosón, Valentina pedig belépett a
Bagolyházba. Rami rögtön odaröppent hozzá, amint megpillantotta gazdáját, és
letelepedett annak vállára. A lány mosolyogva simogatta meg a madár fehér alapon
fekete mintázatú tollait.
– Szia, Rami – nézett
félrefordított fejjel a hóbagoly sárga szemeibe. – Hogy tetszik a Roxfort? És
az utazás ide milyen volt?
– Itt még annál is sokkal
többen vagyunk, mint a Bagolyszalonban, ahonnan elhoztál. Van néhány jófej
bagoly, de a legtöbbekkel még nem volt alkalmam beszélni. A barátod, Trevor
madara viszont nagyon idegesítő – húzta fel a csőrét lenézően Rami. – Mindig
magának követeli a figyelmet, kikészül, ha senki sem foglalkozik vele. Illetve
azt mondta, hiányzik neki a gazdája, mert a nyáron annyira megszokta, hogy
szinte állandóan együtt vannak. Úgy látom, nem igazán találja a helyét Trevor
nélkül, talán ezért is akaszkodik ránk folyton. Jó lenne, ha a barátod tudna
ezzel kezdeni valamit. Idefelé az út jó volt, bár bevallom, amikor otthagytál a
fülkében a vonaton, eléggé féltem. Azt hittem, meg fogják találni Laneyt,
miközben felviszik a csomagjaitokat a kastélyba, de szerencsére nem így lett.
Valamiféle bűbáj lehetett, mert embert egyet sem láttunk. Először a ládád tűnt
el a füléből, aztán kinyílt a kalitkám ajtaja. Én kirepültem belőle, aztán a
következő pillanatban már Laneyval együtt köddé vált. Gondolom, a szobádba
került, ugye?
– Igen – felelte Valentina, s
hatalmas kő esett le a szívéről arra a gondolatra, miszerint senki sem vette
észre a főnixét. Mikor még a nyáron megígérte Laneynak, elhozza őt a Roxfortba,
arra nem számított, hogy ott kell majd hagynia a cuccait a vonaton. Tartott
tőle, hogy az az ember vagy emberek, akik felcipelik a diákok csomagjait a
kastélyba, felfedezik a madarat. Szerencsére ezen félelmének megvalósulását
megakadályozta az, hogy bűbájjal küldték fel a holmikat a kastélyba, mint azt
az imént megtudta Ramitól. Jobban belegondolva semmi logikát nem talált benne,
egy varázslóképzőbe miért cipelte volna akárki a tanulók cuccait. A mágia
használata tűnt a legegyszerűbbnek, főleg azt figyelembe véve, a Roxfortnak
több száz diákja van. Valentina megkönnyebbüléssel fogadta, hogy ezúttal
megmenekült a lebukástól, viszont azt is tudta, ez még nem minden. Laney még
túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy elkezdhessen repülni tanulni, vagyis
egyelőre gazdája látta el őt élelemmel. Ezt a tevékenységet Valentina nagyon
szívesen végezte, az viszont némi problémát jelentett számára, hogy a
szobájában nem egyedül lakik, hanem néhány másik lánnyal együtt. Nem akarta
nekik megmutatni a főnixét, mert nem ismerte őket, és nem volt benne biztos,
titokban tartanák-e a dolgot, vagy szaladnának elmondani valamelyik tanárnak.
Nem tudta, hogy a megengedett állatokon kívül más fajnak a Roxfortba való
becsempészése milyen büntetési tételt von maga után, de úgy érezte, nem maradna
megtorlatlanul. Végül arra az elhatározásra jutott, majd akkor eteti és itatja
Laneyt, amikor a többi lány nincs a szobában, ezáltal kisebb az esélye, hogy
meglátják a madarat. Ha elég jól csinálja, egész évben titokban tarthatja
előttük a házi főnixe létét. Legalábbis nagyon remélte, hogy így lesz. –
Egyébként azért jöttem, mert írtam egy levelet Diane-nek, amit el kéne vinned
neki.
– Oké – felelte Rami, s
ananászszínű szeme boldogan csillant meg. Valentina élt a gyanúval, miszerint a
bagoly örül neki, hogy végre repülhet. Rami csőrébe adta a levelet, melyet
eddig a kezében tartott, majd még egyszer megsimogatta a madarat.
– Vigyázz magadra! – morogta
neki, mire a hóbagoly megrázta magát. Ezt Valentina úgy értelmezte, mintha csak
azt mondta volna: „én mindig vigyázok”. A következő pillanatban Rami
elrugaszkodott gazdája vállától, s pár pillanattal később már ki is repült a
Bagolyházból. A lány odalépett a torony egyik ablakához, és a párkányra
támaszkodva felnézett az égre. Az gyönyörű világoskék színben pompázott,
egyetlen felhőt sem lehetett látni rajta. A nap melegen sütötte a talajt,
állásából pedig Valentina arra következtetett, nyolc óra körül lehet. Ez azt
jelentette számára, hogy még egy órája van a becsengetésig, melybe egy
reggelinek is bele kellett férnie, ugyanis a gyomra felől már egy ideje medvére
hajazó morgásokat hallott. Emiatt döntött úgy, felfüggeszti a Roxfort környékének
csodálását, és energiáit inkább abba fekteti, hogy minél előbb megtalálja a
Nagytermet. Friss tapasztalatai alapján úgy vélte, ez nem fog egyszerűen és
gyorsan menni, de hamar rájött, ebben tévedett. Mostanra már sok diákot látott
a folyosókon, ellentétben azzal, amikor még a Bagolyházat kereste. Ez az ő
szemében egy szerencsés körülménynek számított, hiszen így nem volt más dolga,
mindössze követnie kellett egy csapat idősebb hollóhátast, és máris a
Nagyteremben találta magát. Alighogy belépett a helyiségbe, pillantása rögtön a
Griffendél asztala felé vándorolt. Cori és Trevor már ott ültek, éppen egy-egy
tányér zabkása felett elegyedtek beszélgetésbe egymással. Valentina mosolyogva
indult el feléjük, és ült le a fiú mellé pár pillanat múlva.
– Sziasztok! – köszönt nekik,
amit mindketten viszonoztak. Ahogy körülnézett az asztalon, az előző napi
lakoma kicsinyített mását látta maga előtt. Volt ott minden, ami szem-szájnak
ingere, a pirítóson és a zabkásán kívül rántotta, omlett, szilvás lepény, almás
pite, amerikai palacsinta, gofri, illetve muffin többféle ízesítésben.
Valentina végül ez utóbbi mellett döntött, almásat, banánost és kakaósat tett a
tányérjára. Sorban megkóstolta mindegyiket, és arra a következtetésre jutott,
hogy nem tudja eldönteni, melyik a legfinomabb, mindhárom egyformán ízletes.
Már a második adagot vette ki a tálakból, amikor McGalagony professzor lépett
oda hozzájuk. A tanárnő jó néhány órarendet tartott a kezében, melyeket gyorsan
ki is osztott az elsősök között. Valentina és társai illendően megköszönték
házvezető tanáruk kedvességét, majd kezükbe vették a táblázatot. A fekete szemű
meglepetten vette észre, hogy bár kéztörlés nélkül fogta meg az órarendet,
zsíros ujjlenyomata egy másodperc után eltűnt a papírról. Elkönyvelve magában,
hogy a pergament valószínűleg védi egy-két bűbáj a sérülésektől, kíváncsian
nézte meg, melyik nap milyen órái lesznek.
Hamar átfutotta a táblázatot, és a legkevésbé sem
tartotta vészesnek. A papíron az állt, hogy hétfőn és szerdán hat tanórájuk
lesz, a fennmaradó napokon pedig öt. A péntek mellé írt csengetési rendből
kiderült számára, hogy a hatodik óra vége négy óra után van tíz perccel, vagyis
alig egy kicsivel végez csak később, mint az általános iskolában. A keddi órák
ismertében ajkai széles mosolyra húzódtak. – Átváltoztatástan, gyógynövénytan,
SVK, bűbájtan és repüléstan – olvasta fel hangosan, tovább ízlelgetve a
szavakat. – Tetszik.
– Melyiket várod legjobban? – nézett rá Trevor,
elszakítva tekintetét az órarendről.
– A bájitaltant – felelte a lány. – És te?
– A repüléstant. Bár a bátyám azt mondta, itt az ő Jólsep R-11-esénél
csak rosszabb seprűn repülhetek.
Te legalább repülhetsz otthon – gondolta Valentina, ám ezt a világért
sem akarta kimondani. Egyrészt, a legkevésbé sem vágyott rá, hogy Trevor
elkezdje sajnálni, másrészt nem szerette volna, ha a fiú megkérdezi, miért nem
ülhet seprűre. Márpedig ez eléggé logikus kérdésnek számított, emiatt szinte
biztosra vehette, Trevornak elsőként jutna eszébe. Fogalma se volt, erre mit
válaszolhatna. Igazság szerint ő maga sem tudta pontosan, miért nem engedi a
nagynénje repülni. Diane csak annyit mondott neki, amikor közölte vele, mit
szeretne csinálni, hogy inkább ne. A lány persze rákérdezett ennek okára, de
csak annyit kapott válaszul nagynénjétől, hogy azért, mert nem szeretné. Ez sem
elégítette ki a kíváncsiságát, ahhoz viszont elég dühös lett ezt hallva, hogy
ne firtassa tovább a dolgot. Sajnos nem ez volt az egyetlen dolog, amitől Diane
valódi indoklás nélkül tiltotta el. Valentinában egyenként rémlett fel ezen
esetek emléke; a seprűn repüléstől a metró használatán át egészen az egyedül
való mászkálásig. Már attól mérges lett a nagynénjére, ahogy felidézte magában
ezeket, és nem úgy tűnt, mintha eme érzés hamar csillapodni kívánna benne. Miért
csak nekem nem szabad semmit? Trevor repülhet a bátyja seprűjén, az
osztálytársaim egy része metróval járt iskolába, kíséret nélkül, és őket a
legközelebbi boltnál messzebb is elengedték a szüleik egyedül. Engem Diane
miért nem?
Még akkor
is ez a kérdés forgolódott az agyában, amikor befejezte reggelijét, és
elindultak megkeresni az átváltoztatástan termet. Egy pillanatra eszébe ötlött
a felismerés, miszerint semmiféle könyv sincs nála, mind a ládájában pihen a
Griffendél-toronyban, de aztán elhessegette magától. Hiszen az általános iskolájában se tanultak
az első órákon, egyik tantárgyból sem, inkább csak beszélgettek. Arra
számított, McGalagony professzor csak az átváltoztatástanról fog mesélni,
elmondja, miket tanulnak majd, hogyan értékel, mit vár el a diákoktól – így
talán nem is lesz baj, hogy Corival és Trevorral ellentétben nem visz
felszerelést. Ebben a dologban csak félig tévedett. Igaz, hogy a könyvet végül
nem használták, azonban McGalagony professzor rendes tanórát tartott. A
bemutatkozást és a követelmények ismertetését alig negyed óra alatt lezavarta,
ezután pedig minden egyes diákjának kiosztott egy-egy gyufaszálat. Trevor olyan
csodálkozó arccal méregette az apró fadarabot, ami rögtön nyilvánvalóvá tette, sosem
látott még ilyet. Cori gyorsan elmagyarázta neki, hogy a gyufát a mugli
világban tűzgyújtáshoz szokták használni, varázspálca hiányában. Ezt hallva a
fiúban felmerült a kérdés, miszerint a tanteremben mégis mit kell meggyújtani?
Erre már Cori nem tudott mit mondani, így segélykérő pillantásokat vetett
Valentinára, aki hirtelen csak annyit volt képes kinyögni, nem hiszi, hogy az
átváltoztatástan órán gyújtogatnának.
Hamar
kiderült, nem tévedett ezzel kapcsolatban; a tanárnő ismertette a feladatot,
mely mindössze annyi volt, hogy alakítsák a gyufát tűvé. Ez az utasítás roppant
egyszerűnek tűnt, egészen addig, míg neki nem kezdtek a megvalósításának. Valentina
úgy fogott neki a feladatnak, hogy biztos volt benne, semmi eredményt nem fog
elérni. Hogy is várhatják el tőle, hogy rögtön az első órán gyufából tűt
csináljon? Jó, hogy nem a transzformációt
kell rögtön megtanulnom – puffogott magában, de az azért meg se fordult a
fejében, hogy az óra hátralévő részében csak lógatja a lábát. Az igazat
megvallva félt ezt megtenni, emlékezett még rá, micsoda büntetőfeleleteket és
rossz jegyeket eredményezett ez az általános iskolában. Nem reménykedett
semmiféle hatásban, amikor először a gyufához érintette a varázspálcáját, így
nem is csalódott azt látva, hogy az pont ugyanolyan maradt, mint előtte. Ezen a
ponton a legszívesebben már feladta volna, de egy kis hang a fejében azt
suttogta neki, nem adhatja fel ilyen könnyen, próbálkoznia kell tovább.
Valentina pedig így is tett. Mintegy próba szerencse
alapon kísérletezett tovább, és ő maga lepődött meg a legjobban, amikor úgy a
negyedik próbálkozás után kicsivel hegyesebbnek látta a gyufát, mint előtte.
Először nem akart hinni a szemének, úgy vélte, ezt csak beképzeli, mert nem
akar szembesülni vele, hogy nem tudja megoldani a feladatot. Ezen elmélete
akkor dőlt meg, mikor McGalagony professzor az óra vége előtt pár perccel
körbejárt a teremben, s minden diákot leellenőrzött. Valentináék asztalához
lépve előbb Cori, majd Trevor gyufáját vette szemügyre, melyek pontosan ugyanúgy
festettek, mint a kiosztás pillanatában. Ezek szerint ők ketten hiába
görnyedtek háromnegyed órán keresztül a fadarabkák fölött, pálcájukkal bökdösve
azt, miközben a McGalagonytól hallott varázsigét ismételgették, nem sikerült semmiféle
változást elérniük. Valentina fülig elvörösödött, ahogy a tanárnő megállt
előtte, és felvette az asztalról a gyufát, amivel ő szenvedett az óra nagy
részében. Alig bírta rávenni magát, hogy ne az ölében összekulcsolt kezét
bámulja, hanem a professzorra nézzen; amikor viszont megtette, rögtön úgy
érezte, megérte. McGalagony szeme enyhén elkerekedett, amint a lány gyufája a
kezébe került, aztán a következő pillanatban elmosolyodott: – Szép munka –
bólintott, majd az eddigiekhez hasonlóan pálcája egy kis mozdulatával eltüntette
Valentina órai munkáját.
A fekete szemű először
mélységesen megdöbbent, aztán viszont földöntúli öröm áradt szét benne.
Lám-lám, mégis csak sikerült teljesítenie a feladatot, pedig végig azt hitte,
nem fog menni. Házvezető tanára dicséretének hatására még akkor is fülig ért a
szája, amikor a kicsengetést követően elindultak kifelé a kastélyból. A
következő órájuk gyógynövénytan volt, így az üvegházak felé vették az irányt.
Valentina először azt hitte, ezt az épületet csak így nevezik, ám amikor meglátta,
kiderült számára, valóban az, aminek mondják. Erről rögtön eszébe jutott a
kérdés, hogy mi szükség van a Roxfortban üvegházra, ami tulajdonképpen egy
mugli találmány. Biztos létezik olyan
bűbáj, ami biztosíthatná a jó körülményeket a növényeknek – vélekedett
magában. Vagy ha nem egy, hát több varázslattal elérhették volna a megfelelő
hőmérsékletet, a védelmet az időjárástól, valamint a rovaroktól. Ezt az
elméletét suttogva megosztotta Corival is, míg Bimba professzort várták, és a
mugliszármazású lány teljes mértékben egyetértett. A becsengetés után alig pár
perccel már fel is tűnt a tanárnő, nyomában két hugrabugos fiúval, akik, mint
azt hamar beismerték, a roxforti birtok rossz részén keresték az üvegházakat.
Bimba professzor ezúttal eltekintett a késés miatti pontlevonástól, de
javaslatot tett a fiúknak arra vonatkozóan, legközelebb kérdezzenek meg
valakit, ha nem tudják, merre kell menniük. A rövid közjáték után a
griffendéles és a hugrabugos elsősök követték a tanárnőt az üvegházba, ahol a
professzor az egyik polcról egy tálcát vett a kezébe. Azon néhány ujjnyi
földből hosszú, legalább húszcentis fűszálak nőttek ki – legalábbis
Valentinának a fű jutott róla először eszébe, de élt a gyanúval, hogy nem a
gyep alkotórészei lesznek az óra témái.
Ebben nem is tévedett. Mikor
az összes diák betódult az üvegházba és körbevették a tanárnőt, Bimba
professzor így szólt: – Ez itt a sárkányfű. Ki tudná nekem felsorolni a
tulajdonságait?
Ginny Weasley keze lendült a magasba. – Emberek és
állatok számára egyaránt fogyasztható, kutatások bizonyítják, hogy a sárkányok gyógynövényként
alkalmazzák. A növény íze a vitamin tartalma miatt kesernyés, illata viszont
kellemes. Csak nyersen használják fel. Az egész világon elterjedt növény,
mindenhol megtalálható, és akár virágcserépben is nevelhető. Tömött, zöld
gyepet alkothat, ezért nehezen különböztethető meg a sima fűtől. Csökkenti a
hányingert, csillapítja a fájdalmat, illetve jó hatással van az emésztésre.
Néhány ember érzékeny rá, nekik nem szabad fogyasztaniuk. És a két éven aluli gyerekek
számára sem ajánlott – fejezte be a Weasley lány.
– Remek! – bólintott Bimba,
majd hozzátette: – Tíz pont a Griffendélnek. Maga honnan ismeri ilyen jól ezt a
növényt?
– Az egyik bátyám, Charlie
Romániában sárkányokkal foglalkozik – érkezett a válasz Ginnytől. – Ő mesélte,
hogy szoktak sárkányfüvet enni, láttam is párszor. Megkérdeztem, milyen növény
ez, aztán elmondta.
– Szerencsés, hogy ilyen
testvére van, Weasley kisasszony – felelte a tanárnő, mire Ginny jól láthatóan
elmosolyodott. Valentina ebből azt szűrte le, ő is pont így gondolja, örül
neki, hogy Charlie a bátyja.
Miután Ginny szájából
meghallgatták a sárkányfű jellemzőit, az egész órát azzal töltötték, hogy betakarítsák
a már megérett sárkányfüvet. Ez úgy nézett ki, hogy a diákok mindegyike kapott
egy tálcát, rajta a növénnyel, hozzá pedig egy ollót, amivel el kellett vágnia
a szárakat, lehetőleg minél közelebb a földhöz. Valentina a kicsengetéskor már
meg se tudta volna mondani, hány tálcányi növényt aratott le, mindössze abban
volt biztos, hogy igencsak elfáradt a jobb karja. A gyógynövénytan után
visszasétáltak a kastélyba, mivel az órarend szerint sötét varázslatok kivédése
óra következett, méghozzá a mardekárosokkal. Ez a körülmény Valentinát a
legkevésbé sem zavarta; nem a Mardekár ház tagjaival volt problémája, hanem
azzal az egy lánnyal, aki a vonaton bántotta Corit. Róla viszont tudta, hogy
nem elsőéves, hiszen nem vett részt a beosztáson előző nap – emiatt nem kellett
attól tartania, hogy közös órájuk lenne. Valentina nagyon kíváncsi volt a sötét
varázslatok kivédése tantárgyra, és hamar kiderült, nem egyedül ő érez így. A
mellettük halandó Lily Redway éppen Ginnynek magyarázta, miért az SVK érdekli a
legjobban. – Tudod, apukám auror, és szerintem nagyon érdekes a munkája. Én is
auror szeretnék majd lenni, ahhoz meg kell az SVK. Bár a bátyám azt mondta,
nagyon nevetségesek az órák, a tanár úgy viselkedik, mintha nem lenne normális.
Majd meglátjuk.
Mielőtt meglátták volna,
szembesültek egy másik nehézséggel. Ugyanis amint beléptek a terembe, azt
látták, hogy a náluk korábban érkezők már elfoglaltak minden asztalt, nekik
pedig egyáltalán nem maradt hely. Valentina segélykérően nézett Corira és
Trevorra, majd Lilyre és Ginnyre, akik azonban pont olyan tanácstalanul
álldogáltak az ajtóban, mint ő maga. Végül Lily szólalt meg legelőször, szavait
a hozzájuk legközelebbi asztalnál ülő Belladorának szánva: – Bocsi,
leülhetnénk?
– Persze – felelte a
mardekáros lány, majd azon nyomban elvette a táskáját és a könyveit a mellette
lévő székekről. Ezáltal felszabadult kettő darab szék, amit Ginny és Lily
gyorsan el is foglaltak, esélyt sem adva a Lestrange-lánynak arra, hogy
meggondolja magát. Osztálytársnője sikerén felbuzdulva Trevor úgy döntött, ő is
megpróbálkozik helyet szerezni magának, illetve Corinak és Valentinának. Nicky
Warringtont szemelte ki, aki szintén egymaga foglalt el egy egész asztalt, és neki
tette fel a nagy kérdést:
– Odaülhetnénk melléd?
Sajnos Nickyben nyoma sem volt
Belladora kedvességének, így a válasz a következőképpen hangzott: – Nem. Ki nem
állhatom, ha sárvérűek jönnek a közelembe.
– És akkor mi mégis hová üljünk? – érdeklődött Trevor
nyugodtan, de Valentina kihallotta a hangjából, hogy kezd egyre idegesebb
lenni.
– Ajánlom a
földet – vágta rá a mardekáros. – Az
ilyen mocskoknak, mint az a két liba melletted, az való.
Ebben a pillanatban ért véget Trevor türelme. Néhány
hosszú lépéssel villámgyorsan megtette a távolságot Nicky asztaláig, majd
megragadta a lány táskáját, mely az egyik széken hevert, és két asztallal
előrébb dobta. Egy sötétbarna hajú lány még a levegőben elkapta a hátizsákot, s
miközben letette maga mellé a földre, villogó szemmel meredt Trevorra. – Tudjad
már, hány kiló vagy, Dewdney! – szólt oda neki. – Hiába az aranyvéred, nem
viselkedhetsz így velünk! Az én családom sokkal előkelőbb, mint a tiéd –
villantott a fiúra egy lesajnáló mosolyt.
Trevor nem vette a fáradtságot,
hogy bármit is feleljen erre, viszont hosszú másodpercekig farkasszemet nézett
Nickyvel. Ezt kettejük közül a mardekáros unta meg előbb; fújt egyet, majd
mérgesen odacsörtetett ahhoz a lányhoz, aki elkapta a táskáját, és levetette
magát mellé. Ez azt jelentette, hogy Valentina, Cori és Trevor végre le tudtak
ülni, amit ők gyorsan ki is használtak. Valentina arra gondolt, két nap alatt
már a második ellenségüket szerezték meg Nicky személyében, és ezen gondolat a
legkevésbé sem tetszett neki. Látta, hogy Nicky a barátnőjével sutyorog, és
közben sűrűn pillant feléjük – ebből hamar leszűrte, ők képezték a beszélgetés
tárgyát. A fekete szemű azt is biztosra vette, hogy nem éppen kedves dolgok
hangzanak el róluk a mardekárosok asztalánál, ezt Nicky villogó tekintete
egyértelművé tette. És a legrosszabb az egészben az volt, hogy még csak ezután
kezdődött az óra! Valentina érezte, hogy élete leghosszabb hatvan perce lesz az
elkövetkező, és ebben nem tévedett. Alighogy megszólalt a csengő, szinte
azonnal belépett a terembe egy lila turbános alak, aki Quirinus Mógus
professzor néven mutatkozott be. Első napirendi pontnak a névsor átnézését kiáltotta
ki, mely tevékenység egyáltalán nem ment egyszerűen a Mardekár ház tagjainak
köszönhetően. Valentina ösztöne szerint pár perce ment csak az óra, de a levegő
már félhangos beszélgetésfoszlányokkal és papírfecnikkel telt meg. Mintha észre
se vették volna a professzor jelenlétét, olyan természetességgel beszélgetett
és levelezett egymással a mardekárosok nagy része. Mógus igyekezett őket
fegyelmezni, de hiába fenyegette a diákokat pontlevonással vagy
büntetőmunkával, minden próbálkozása hasztalan maradt. Valentina ennek okát úgy
tudta volna legegyszerűbben megfogalmazni, hogy a tanár úr nem bírt semmiféle
tekintéllyel a tanulók szemében. Túlságosan csendes és halk szavú volt ehhez a
munkához, a lány nem is értette, miért pont őt vették fel annak idején SVK
tanárnak.
Valószínűleg ezt Mógus is
hamar felismerte, így a fegyelmezési kísérletek helyett másik módszert
választott; elkezdte villámgyorsan írni az anyagot a táblára. Valentina úgy
vélte, hogy a professzor közben magyarázza is a felírt dolgokat, szavai viszont
belevesztek a mardekárosok keltette hangzavarba, így hozzá már semmi sem jutott
elő belőle. Az általános iskolában is akadtak tanárai, akik a francia
gyorsvasút sebességét is felülmúlva tudtak diktálni, de egyre inkább azt volt
az érzése, Mógus túltesz rajtuk. Amint teleírta a táblát, már törölte is le,
így Valentinának nagyon kellett sietnie, hogy a Trevortól kölcsönkért
pergamenjére minden egyes szót lemásolhasson. Eközben –, mintegy nehezítő
körülményként, – a mardekárosok különféle tárgyakkal dobálták a
griffendéléseket, és hangos kacajok törtek fel belőlük áldozataik
kétségbeesett-dühös arckifejezését látva. Valentina már kezdte szerencsésnek
tartani magát, amiért őt nem célozták, míg Lilyt és Ginnyt például percenként
többször is. Ekkor azonban valami elképesztő erővel ütődött az arcának,
érezhetően meg is karcolva azt.
A következő pillanatban egy penna ért földet a
jegyzetein, mire Valentina azonnal felnézett. Pillantása kapásból Nickyn akadt
meg, aki félig hátrafordulva vigyorgott rá. Rögtön tudta, nem kell tovább
keresnie a tettest, mert megtalálta. Az előtte lévő asztalnál ülő két
griffendéles fiú behúzott nyaka is arra engedett következtetni, az ő fejük
fölött repült el a penna, hogy aztán Valentina arcával találkozzon. Ezen a
ponton a fekete szemű legszívesebben odament volna szólni Mógus professzornak,
hogy csináljon valamit, mert ez így nem állapot. Egyre jobban fájt neki az a
hely, ahol a penna hegye megkarcolta, Nickyről pedig lerítt, hogy egyáltalán
nem sajnálta a dolgot. Sőt, éppen ellenkezőleg, fülig érő szájjal nézett
Valentinára, amikor amaz az arcához kapta a jobb kezét. – Ennyire szenvedsz,
komolyan? Csak hogy tudd, a hozzád hasonlók ennél ezerszer rosszabbat
érdemelnének. Kínzásokat a Cruciatus-átokkal, egészen addig, míg már
könyörögnél, hogy öljenek meg…
– Warrington, ezt a véleményedet majd az Azkabanban
hangoztasd, oda való vagy! – tört ki Valentinából. Fel nem foghatta, hogyan
lehetséges az, hogy Voldemort bukása után közel tizenkét évvel még mindig ilyen
népszerűek az eszméi. Előbb a lány a vonaton, aztán Nicky – mindketten úgy
beszéltek a mugliszármazásúakról, mintha náluk alacsonyabb rendű faj lennének,
ők maguk, az aranyvérűek pedig mindenkinél feljebbvalók. A halálfalók gondolták
úgy annak idején, hogy meg kell tisztítani a varázslótársadalmat mindazoktól,
akik nem teljes mértékben aranyvérűek, ám őket egytől egyig az Azkabanban
zárták. Diane egyszer elmesélte unokahúgának, milyen sok éven át dolgozott
erejét megfeszítve a Mágiaügyi Minisztérium azon, hogy közülük ki állhatott
ténylegesen az Imperius-átok hatása alatt, és ki támogatta önszántából a Sötét
Nagyurat. Nagynénje elmondása alapján az 1983-as év végére már minden varázslót
és boszorkányt elfogtak az aurorok, akik a Sötét Jegyet viselték. Aki kényszer
hatására cselekedett, azok természetesen megúszták büntetés nélkül, a többieket
viszont életük végéig tartó azkabani fogságra ítélték. Ebben az egész
történetben Valentina számára az évszám volt a legérdekesebb: 1983. Nyolc évvel
korábban volt, azóta már egyetlen halálfaló sem jár szabadon. A Roxfortban
egyes diákok mégis Voldemort vértisztasági elméletét hangoztatták – a kettő
valahogy nem illett össze neki. Csak arra tudott gondolni, Nickybe és a vonaton
látott lányba a családjuk nevelte bele, hogy ők aranyvérűként mindenki más
felett állnak, a mugliszármazásúakat pedig le kell nézni, és szabadon lehet bántalmazni
őket. És ezen elképzelését Nicky következő mondata is megerősítette.
– Igen? – villantak meg harciasan a lány szürke szemei,
s fél pillanattal később már a pálcáját markolta szorosan. – Majd megmutatom én
neked, hogy nem beszélhetsz így egy aranyvérűvel!
– Nicky! – szólt közbe egy határozott hang, mire
Valentina rögtön felé kapta a tekintetét. Az eddig jegyzetelő Belladora most
felemelt fejjel nézett az osztálytársára, s pillantása minden volt, csak kedves
nem. A mellette ülő Lily és Ginny teljes testükben megfeszülve várták, mi fog
történni. – Fejezd be – mondta neki higgadtan. – Nem érnél el vele semmit, ha
megátkoznád. Maximum elintéznél magadnak pár nap büntetőmunkát. Az meg, gondolom,
nem hiányzik.
Nicky eltette a pálcáját, miközben motyogott valamit az
orra alatt, amiből Valentina kihallotta a „Dora”, az „aranyvérűek” és a
„szégyen” szavakat. Ezután a kis közjáték után a mardekárosok abbahagyták a
griffendélések hajigálását, s az óra hátralévő részét beszélgetéssel töltötték.
Ezt Valentina valódi örömmel fogadta, hiszen mégis csak könnyebb volt a teremben
folyó csevejeket figyelmen kívül hagyni, mint azt, amikor különféle tárgyak
repkedtek körülötte. Mógus óra végéig körmölte az anyagot a táblára, a fekete szemű
pedig mindent elkövetett, hogy az egészet lemásolja, egy szóról sem maradva le.
Egyik sort a másik után írta végig, s mikor végre-valahára kicsengettek,
döbbenten vette észre, több mint fél méter a szöveg hossza a pergamenen. Jobb
csuklójában égető fájdalom jelezte, túl nagy volt a megterhelés, és Valentina
csak abban bízhatott, bűbájtanon a professzor majd nem diktál ilyen gyors
tempót. Mérhetetlen megkönnyebbülésére szolgált, hogy Flitwick az első tanórát
az ismerkedésre szánta; miután összefoglalta, mivel foglalkozik az általa
tanított tantárgy, a diákokat kérte, hogy mutatkozzanak be. Bűbájtanon a
hollóhátasokkal voltak összevonva, így ennek köszönhetően Valentina őket is
megismerhette egy picivel jobban.
A sort Trevor nyitotta, bemutatkozásából a lány semmi
újat nem tudott meg. Őt egy hollóhátas fiú, Brad Eastman követte, s elmondta
magáról a legalapvetőbb tudnivalókat, melyek viszont Valentinát egyáltalán nem
érdekelték, így nem is jegyezte meg őket. Bradet egy osztálytársnője követte,
aki a kinézetével rögtön felkeltette a fekete szemű érdeklődését. – Lena
Freegard vagyok, van két testvérem. Az öcsém egy évvel fiatalabb nálam, a
nővérem viszont szintén roxfortos, most másodikos és mardekáros. – Lena fekete
hajával, világos bőrével, illetve vonásai jelentős részével a vonaton látott lányra
emlékeztették Valentinát, s ennél a pontnál már tudta, nem véletlenül. Azért
hasonlítanak egymásra feltűnően, mert testvérek. A jelek szerint ezzel
házvezető tanára, Flitwick professzor is pontosan tisztában volt. Az aprócska
tanerő egy méretes halom könyvön állt, hogy ne tűnjön el a tanári asztal
mögött, így diákjai jól láthatták, amint Lena szavait hallva bólogatni kezdett.
– Áh, igen, Sandra. – Ahogy a lány nevét ejtette, már
az nyilvánvalóvá tette Valentina számára, Lena testvérével sok gond van az
iskolában. Flitwick következő mondata pedig megerősítette ebben a tudatban: –
Nos, remélem, maga nem követi a nővére példáját. Inkább a tanulásban merüljön
el, ne a bajkeverésben, ha kérhetem.
– Persze, tanár úr – vágta rá gyorsan Lena, Valentina
mégis úgy érezte valamiért, ez nem az a fajta válasz, amit ilyen esetben a
diákok a tanáraiknak szoktak adni. Nem
csak azért mondta ezt, hogy a házvezető tanárát megnyugtassa, nem lesz vele gond,
hanem tényleg így is gondolja – fogalmazódott meg elméjében a következtetés.
Mondjuk, akinek a Teszlek Süveg a Hollóhátat választotta iskolai házául, attól
talán elvárható, hogy fontos legyen számára a tanulás. Vagy elég, ha alapból okosak? – merült fel benne a kérdés, melyen
el tudott volna még gondolkozni egy darabig, ám megakadályozta benne az, hogy
Flitwick őt szólította. A gyomra rögtön pingponglabda méretűre zsugorodott a
gondolatra, hogy most fel kéne állnia, és saját magáról mesélnie idegeneknek.
Mindig is utált szerepelni, az ilyen helyzetekre általában fizikai tünetekkel
reagált, mint amilyen a hasfájás, a szédülés vagy a hányinger. Legnagyobb
szerencséjére, még mielőtt komolyabb rosszullét tört volna rá, Flitwick
professzor megszólalt.
– Önnek talán nem is muszáj bemutatkoznia, nemde,
Kinley kisasszony? – nevetett fel kissé vinnyogó hangon a tanár. – Ismerik Önt
éppen eléggé enélkül is.
Valentina buzgón bólogatott, hátha Flitwick kivételt
tesz vele, és nem kell semmit sem mondania. Pár másodperccel később már
határozottan úgy vélte, odafönt Merlin meghallgatta imáit, mert a professzor a
névsorban következő tanulót szólította. A lány olyan megkönnyebbülten lélegzett
fel, mintha csak az életét fenyegető veszély hárult volna el. Legnagyobb örömére
az óra hátralévő része is azzal telt el, hogy az egymás után bemutatkozó
diáktársait hallgatta, egyikükről-másikukról megjegyezve egy-egy érdekesnek
tűnő információt. Amikor kicsengettek, már tudta, Ginnynek hat bátyja van, és ő
a szülei egyetlen lánya. Illetve az is megmaradt benne, hogy az egyik
hollóhátas lány, Sarah White a Griffendél prefektusának, Samantha White-nak a
húga. Ez utóbbit azért találta érdekesnek, mert Amèlie elméletének megdőlését
jelentette. A szőkeség gyakran hangoztatta, az ő beosztásakor nyilvánvaló volt,
hogy mardekáros lesz, mert generációkra visszamenőleg a családja összes tagja a
Mardekárba került. Ezek szerint a Yaxley család példája – hogy a rokonok mindig
ugyanabba a házba kerülnek –, nem valósult meg minden esetben. Ezt Valentina
már akkor sejtette, most mégis jó érzés töltötte el arra gondolva, Amèlie
tévedett valamiben, ugyanis a lány előszeretettel állította be magát
mindentudónak. Mint ez az eset is rámutatott, nem volt az.
A griffendéles gólyák hatalmas örömmel vették
tudomásul, egyetlen órájuk van már csak hátra, és véget is ér az első tanítási
napjuk. A repüléstan állt még előttük, így újfent elhagyták a kastély épületét,
és a kviddicspálya felé vették az irányt. Ahogy telt az idő, Trevor arcán egyre
jobban látszott az izgalom, és csillogó szeme is arról árulkodott, alig várja,
hogy végre seprűre pattanhasson. Menet közben természetesen mi más kerülhetett
volna szóba köztük, mint a repülés, illetve a kviddics. – Kviddicseztél már
valaha? – nézett Trevor Valentinára, valószínűleg abból indulva ki, hogy
Coritól – mugliszármazású lévén – felesleges volna ezt megkérdezni.
– Nem – rázta meg a fejét Valentina. Mivel Diane
következetesen nem engedte őt repülni, nem is tartottak otthon seprűt,
vélhetően a kísértés elkerülése végett. Diane pedig inkább Hop-porral vagy
hoppanálással közlekedett, ha mennie kellett valahová.
– Mi az a kviddics? – tette fel Cori azt a kérdést,
amire Valentina már számított, így reflexből tudott rá felelni.
– A varázslók sportja, seprűn játsszák. Két csapat van,
mindkettő hét-hét játékosból áll: egy fogóból, egy őrzőből, három hajtóból és
két terelőből. Négy labdát használnak. A kvaff az, amivel a hajtók próbálnak
gólt dobni, a gurkót a terelők tartják távol a csapattársaiktól, az
aranycikeszt pedig a fogónak kell elkapnia. És rengeteg szabálya van a játéknak…
– fejezte be a gyors összefoglalót Valentina. Noha eddig még seprűn sem ült,
nem hogy kviddicsezett volna, sokat olvasott a sportról. Tudor Huspush A kviddics évszázadai című könyvét még a
kilencedik születésnapjára kapta meg, s azóta többször is kiolvasta. Egyes
részeket fejből tudott belőle, mint például azokat, melyek a kedvenc
csapatáról, a Holyheadi Hárpiákról szóltak. Diane pont akkor sosem ért rá,
amikor a meccseik voltak, pedig többször megígérte Valentinának, a
legközelebbire elviszi. Ez évek óta nem valósult meg, úgyhogy a lány pusztán
Huspush úr műve alapján választotta kedvencének a Hárpiákat. Azért éppen ők
voltak a legszimpatikusabbak neki, mert a csapatban, megalakulásától kezdve,
csak és kizárólag boszorkányok játszottak. Mint hűséges rajongó, azt is tudta
róluk, hogy a válogatottat Walesben alapítottak évszázadokkal korábban,
1203-ban. De az egész könyvből azt a részt szerette a legjobban, amelyik a
kviddicstörténet legszebb meccsét írta le. Ez 1953-ban történt, és azzal
érdemelte ki eme megtisztelő címet, hogy hét nap után a Hárpiák fogója, Glynnis
Griffith parádés cikeszfogást mutatott be. Ezzel a lányok könnyedén megnyerték
a mérkőzést, százhetven ponttal győzve le ellenfelüket, a Heidelberg Harrierst.
– Áh-há – bólogatott Cori, de a hanghordozásából
érződött, nem minden világos még neki, vagy ami mégis, az sem teljesen. Több
kérdést viszont nem tett fel, valószínűleg úgy volt vele, előtte feldolgozza
azt, amit az előbb megtudott. Valentinának semmiféle beszédtéma nem jutott
eszébe, s úgy vette észre, Corinak és Trevornak sem, így az út hátralévő részét
csendben tették meg. Éppen idejében, pár perccel a becsengetés előtt érkeztek
meg a kviddicspályára, ahol Madam Hooch már várta őket. A gyönyörű zöld füvön
tizennyolc darab seprű hevert, szemlátomást csak arra várva, hogy valaki végre
felpattanjon rájuk. A tanárnő végigfuttatta tekintetét a griffendéles gólyákon,
s miután mindent rendben talált, szólt, hogy válasszanak maguknak egy-egy
seprűt. Valentinának nem volt kedve közelharcot vívni az osztálytársaival
egyetlen jobb állapotban lévő seprűért, inkább megvárta, míg a többiek
kiszemelik a magukét, s arrébb mennek. Mire ez megtörtént, már csak pár darab
seprű árválkodott a földön, közülük választotta ki azt, amelyik kinézete
alapján leginkább elnyerte a tetszését. Már akkor érezte, nem éppen modern
darabra vetett szemet, ezt a seprű alig pár ágacskából álló feje is mutatta.
Pontosan beazonosítani viszont csak akkor tudta a választottját, amikor az a
második „Fel!” kiáltására beleugrott a kezébe. – 1967-es Nimbusz Ezres –
motyogta maga elé alig hallhatóan. Nem volt teljesen biztos a dolgában, hiszen
ezidáig nem látott még seprűt a valóságban, csak a könyvek lapjain.
– És az enyém? – kérdezte Cori, aki seprűje
kiválasztása után Valentina mellett helyezkedett el, a tanárnő kérésére
legalább egy méter távolságot hagyva kettejük között.
Valentina nem mondhatta magát olyan nagy seprű
szakértőnek, sőt, éppen ellenkezőleg, de ezt a világért sem közölte volna
Corival. Szerencsére a könyvekből megszerezett tudása ezúttal is a segítségére
sietett, mint jó néhányszor ezt megelőzően.
– Jólsep-R5-ös – felelte, miután alaposan szemügyre vette
a Cori kezében tartott szerszámot. – 1949-ből – tette hozzá, ugyanis erre a
dátumra határozottan emlékezett A seprűk
története című könyvből.
Sokáig idejük nem volt a beszélgetésre, mert amint
minden egyes seprű gazdára talált, Madam Hooch már bele is kezdett az
oktatásba. Először megmutatta a diákoknak, hogyan kell tartani a seprűnyelet,
majd megmutatta a seprű megülésének helyes módját. Ezután körbejárt a
griffendélesek között, és mindegyikük technikáját gondosan leellenőrizte. Csak
Trevor és Ginny mozdulatait dicsérte meg, a többiekében mind talált egy-egy
kisebb vagy nagyobb hibát, amit azon nyomban ki is javíttatott az illetővel.
Valentinát nem érte meglepetésként, hogy akármennyire igyekezett leutánozni a
tanárnőt, nem sikerült neki teljes mértékben. Madam Hooch ezt rögtön
észrevette, amint mellé ért, így újra megmutatta a lánynak, hogyan fogja a
nyelet, illetve üljön a seprűn. Mikor mind a tizennyolc griffendéles
elsajátította az alapokat, végre-valahára engedélyt adott arra, hogy felüljenek
a seprűjükre. Valentina vegyes érzésekkel szorította meg a seprűnyelet;
egyrészt félt tőle, mi fog történni, másrészt borzasztóan vágyott rá, hogy repülhessen.
– Amikor sípolok, rugaszkodjatok el a földtől.
Kapaszkodjatok jó erősen a seprűtökbe, és emelkedjetek egy-két méter
magasságig. Aztán szálljatok le, enyhén előredőlve, ahogy mutattam – ismertette
a feladatot Madam Hooch, majd a szájához emelte sípját.
Valentina pontosan követte a tanárnő utasítását, s a
sípszót hallva a tőle telő legnagyobb erővel elrúgta magát a talajtól. Noha az
öreg seprű csigalassúsággal távolodott el a földtől, mégis boldog mosoly ült ki
az arcára. A repülés sokkal izgalmasabbnak bizonyult a hullámvasútnál, amit
ilyen téren eddig a legjobbnak tartott. A legkevésbé sem bánta, hogy a kastély
körül fújdogáló gyenge szellő átformálja a frizuráját, ugyanis a seprűn ülve
határtalan szabadnak érezte magát. Éppen emiatt nem értette, Diane miért nem hagyta
korábban repülni. Azt elképzelhetőnek tartotta, hogy nagynénje félti, de úgy
gondolta, attól még megengedhette volna. Mondjuk, azzal a feltétellel, hogy
csak az ő jelenlétében ülhet seprűre, máskülönben nem. Vagy ha Diane nem bízik
benne, hát nyugodtan bűbájt is szórhatott volna a szerszámra, mielőtt elutazik,
hogy unokahúga hozzá se tudjon érni. Leginkább az volt a baja a tiltással, hogy
nem értette az okát. Hiszen a nagynénje is a Roxfortba járt annak idején, így
nyilván tudta, az elsőéveseknek tanítanak repüléstant. Következésképpen azt is,
hogy Valentina legkésőbb a Roxfortban így is, úgy is seprűre fog ülni,
függetlenül attól, hogy ő megengedi neki otthon, vagy sem. A lány ennek
tükrében fel nem foghatta, mi értelme volt ezt megtiltani. Ráadásul, amikor
csak kiejtette a száján a kviddics, seprű vagy repülés szavak bármelyikét,
Diane hangja rögtön olyan szigorúvá vált, mintha már ezzel is halálos bűnt
követett volna el. Nagynénje úgy beszélt ezekről, akár a legszörnyűbb
sorscsapásokról, melyek valaha az emberiséget sújtották. Pedig ez a legkevésbé
sem volt rossz, sőt, Valentina az egyik legjobb dolognak tartotta azok közül,
amiket eddigi életében kipróbált. Legszívesebben addig repült volna, amíg el
nem fárad, ügyet sem vetve Madam Hooch utasítására, egyre magasabbra és
magasabbra emelkedve… de nem tette meg. Amint elérte a két méteres magasságot,
pár perc egyhelyben való lebegést követően megkezdte az ereszkedést. Még mindig
fülig ért a szája, amikor enyhén oldalra dőlve leszállt a seprűről, és
körülnézett.
Vele együtt minden griffendéles gólya leszállt a
fellegekből, s most a földön állva várták a következő feladatot. Ilyen viszont
egyelőre nem hangzott el. Helyette Madam Hooch körbejárt köztük, és mindegyikük
előtt megállt egy rövid időre. Pár mondatban összefoglalta a véleményét az
adott diák repüléséről, illetve tanácsokkal látta el, hogy mire figyeljen oda
legközelebb. Némelyeket megdicsérte, mint például Trevort és Ginnyt, másoknak
viszont őszintén megmondta, ezt még rengeteget kell gyakorolniuk. A tanárnő
éppen az egyik fiú teljesítményét értékelte, amikor a szeme sarkából észrevette
a kerítés mellett álldogáló lányt. – Jones kisasszony! – kiáltott oda neki. – Magának
nem órán kéne lennie? Miért támasztja a kerítést?
– McGalagony professzor elengedett átváltoztatástanról,
hogy megnézzem, kik ügyesek a griffendéles elsősök közül – kiabálta vissza a
barna hajú. – Mivel idén elballag a csapat nagy része, ők jövőre bekerülhetnek
a helyünkre.
Valentina szemei tágra nyíltak ezt hallva. Saját magát
is meglepte, milyen hevesen támadt fel benne a vágy, hogy a Griffendél
csapatában játszhasson. Attól függetlenül, hogy most ült először seprűnyélen,
bízott benne, Jones ígéretesnek látja őt. Éppen eléggé ahhoz, hogy jövőre
bekerülhessen a háza válogatottjába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése