1. kötet – A sötétség lánya – 2. fejezet: Hollóhát?

Valentina úgy várta a szeptember elsejét, mint még semmit eddigi életében. A szobája falán függő naptárban minden este egy nagy iksszel jelölte az elmúlt napot, ezáltal számolva a tanév kezdetéig hátralévő napokat. Amèlie gúnyosan fintorogva vette tudomásul a tevékenységet, de nem szólt egy szót sem, aminek Valentina kimondhatatlanul örült. A jelek szerint Amèlie eldöntötte, megpróbál a lehető legkevesebbet kommunikálni vele az idő alatt, amit egy házban kénytelenek tölteni. A fekete szemű sokkal elviselhetőbbnek tartotta ezt, mint a mardekáros állandó beszólogatását, de pár hét után már kissé terhessé vált a némaság. Valentina jobb híján madaraival, Ramival és Laneyvel beszélgetett, velük osztotta meg az iskolakezdéssel kapcsolatos gondolatait is. A néha éjszakába nyúló társalgásoknak köszönhetően a lány egyre inkább elfogadta, képes beszélni az állatokkal. Izgalmasnak találta, hogy megérti a beszédüket, sőt mi több, elkezdte élvezni, hogy olyan képesség van birtokában, ami rajta kívül nem sokaknak.

Aztán elérkezett szeptember első napja. Valentina reggel egy szívecskét rajzolt a naptárba, amikor fél hétkor felébredt, és hiába próbált, nem tudott visszaaludni az izgalomtól. Fogalma se volt, mit kéne felvennie a vonatútra, ezért megkérdezte Amèlie-től. A mardekáros kioktató hangon, mintha teljesen természetes dolgot kérdezett volna, úgy felelte, hogy a diákok csak a Roxfort Expressen öltöznek át, a pályaudvarra mugli ruhában érkeznek. Így Valentina választása egy szürke pamutnadrágra és egy sárga rövid ujjú pólóra esett, a kényelem jegyében. Mikor felöltözve lement a konyhába, ott találta Amèlie-t, aki éppen egy adag zabkását kanalazott.

– Szia! – köszönt neki a barna hajú tartózkodóan. Amèlie elszakította tekintetét a reggelijétől, végigmérte Valentinát, majd felvonta a szemöldökét. A fiatalabb lány lélekben már felkészült a most következő megjegyzésekre, azonban a szőke egy szót sem szólt. Némán visszafordult a tányérjához, s evett tovább. Valentina ezt látva megkönnyebbülten fújta ki a levegőjét. Odalépett a konyhaszekrényhez, és a teafilteres dobozból kiválasztott egy málna ízűt. A tasakot letette a pultra, elővett egy bögrét, majd a mosogatónál engedett vizet a vízforralóba, s bekapcsolta a készüléket. Míg a víz megmelegedésére várt, nekidőlt a falnak.

– Na, én megyek – állt fel ekkor Amélie a konyhapult mellől, ahol eddig ült.

– Hova? – tette fel a kérdést Valentina. Elképzelése sem volt, hová indul a másik, amikor a Roxfort Express indulásáig még négy óra volt hátra.

– Haza – mondta ki a szót undorodva a mardekáros. – A nagyszüleim készülnek valami meglepetéssel, vagy mi a tökömmel – az arckifejezés, amivel ezt mondta, hűen tükrözte családtagjai iránti érzéseit. – Próbálj nem meghalni, amíg nem vagyok itt. A viszont-nem-látásra a Roxfortban! – búcsúzott Amèlie a rá oly jellemző, lenéző stílusban. Aztán odasétált a kandallóhoz, hopp-port szórt bele, majd belépett a lángok közé, s köddé vált.

– A mosatlant nyugodtan hagyd itt, majd én elrakom – szólt utána Valentina, habár jól tudta, a másik nem hallja szavait. Legszívesebben otthagyta volna a koszos tányért a pulton, ám mivel nem akart nagynénjével vitát – márpedig Diane utálta a piszkos edények látványát –, inkább elmosogatta. Szerencsére más mosogatnivaló nem akadt, ugyanis Valentinának volt egy olyan szokása, hogy rögtön az étkezés után megtisztította, amit használt. Ez akkor alakult ki benne, amikor Diane először utazott el hosszabb időre, és rá hárult a ház rendben tartása. Amèlie-re ilyen téren nem lehetett számítani, ahogy sok minden másban sem.

Valentina kikapcsolta a vízforralót, ugyanis időközben megmelegedett a víz, öntött a bögréjébe, kibontotta a tasakot, és belelógatta a teafiltert a pohárba. Majd elővett egy kanalat, s azzal, illetve az itallal együtt, leült az étkezőasztalhoz. Elgondolkodva kevergette a filterből kioldódó aromákat a folyadékban. Amèlie járt a fejében, és az, mennyire nem érti a mardekáros lányt. A szőkeség búcsúzó szavai a legkevésbé sem lepték meg, hallott már durvábbat is tőle. Nem, őt az érdekelte, miért viselkedik így a másik. Minden szavából, gesztusából, az egész viselkedéséből sütött, hogy utál a Kinley-házban lenni és rá vigyázni. Akkor viszont mi okból nem mondta ezt Diane-nek? Megtehette volna, egyetlen levél, s ez a teher lekerül a válláról. Talán azért nem tette meg ezt, mert így legalább volt oka, miért ne legyen otthon? Nyilvánvaló volt, hogy Amèlie utálja a nagyszüleit, akiknél lakik, de Valentina őszintén kételkedett benne, hogy ez lenne az egyetlen ok, amiért a mardekáros felügyelt rá. Ezt megerősítették azok a történetek is, amiket tőle hallott. Ezeknek közös vonásuk volt, hogy arról szóltak, miként szökött el otthonról Amèlie, hogy a barátaival találkozhasson. A fekete szemű úgy gondolta, ha az idősebb lány a nagyszülei tiltása ellenére elment a barátaihoz, akkor az azt jelenti, meg tudja ő oldani, hogy ne kelljen az általa „bolond öregeknek” nevezett családtagjaival lennie. Ez pedig megint csak azt a kérdést vetette fel: ha nem azért végzi Amèlie a Diane által rábízott munkát, hogy ne kelljen otthon töltenie az idejét, akkor mi oka van rá?

A lány lassan, ráérősen elkortyolta a teát, majd elmosta a poharat, és felment a szobájába. Az órára pillantva látta, még mindig több mint három óra van hátra a vonat indulásáig. Jobb ötlet híján kezébe vette az asztalán heverő a könyvet, s elmerült a történetben. Ez John Williams Augustus című műve volt, amit alig pár napja kezdett el olvasni, de már a felénél tartott. Szerette az ehhez hasonló történelmi regényeket, főleg, ha az ókorban vagy a középkorban játszódtak. Eme olvasmány a Római Birodalom első császáráról, Gaius Octaviusról, későbbi nevén Augustusról szólt, így nála a legelső pillanattól sikere volt. Azért kedvelte az ilyen könyveket, mert a régmúltba kalauzolták őt, s általuk egy számára teljesen idegen világot ismerhetett meg. A történelemórákon tanultak alapján sosem szimpatizált Augustus-szal, inkább Antonius-szal és Kleopátrával rokonszenvezett, az első császárt pedig, mint kedvencei ellenségét, utálta. Talán éppen ezért szerette volna elolvasni ezt a könyvet: mert kíváncsi volt a másik fél álláspontjára is, Octaviust is meg akarta ismerni.

Ezen könyv pedig remek alkalmat biztosított erre. Azon túl, hogy bemutatta Róma városát az ókorban, Valentina megismerhette belőle a pártok csatározásait, az ekkor dúló véres háborúkat és az ármányokat. De a mű leginkább a politikáról szólt, olvasása közben a lány úgy érezte, ez az, ami mindenre hatással volt akkoriban. Kissé ijesztőnek hatott számára, hogy a szereplőknek az állam érdeke volt az első, érte még a családjukon és barátaikon is átgázoltak. Mivel eme jelenség pontos oka ezidáig nem derült ki a történetből, Valentina azzal magyarázta, ez biztos annak a kornak a sajátossága volt. Hiszen az egész akkor ismert világ irányítása függött Rómától, nagy felelősség nehezedett a politikusokra.

Olvasás közben észre sem vette az idő múlását, csak arra eszmélt fel, hogy valami megkocogtatja az ablakot. Ahogy letette a könyvet, s az ablak felé nézett, látta, hogy Rami ül a párkányon, csőrével kopogva az üvegen. Gyorsan odanyúlt, és beengedte a madarat. Még reggel engedte el vadászni, azzal a feltétellel, miszerint hatvan perccel a vonat indulása előtt visszaér. Abból, hogy a hóbagoly megérkezett, már tudta, mennyi lehet az idő, de azért ellenőrzésképpen rápillantott az órára. Kiderült, Raminak tényleg remek az időérzéke, ugyanis a mutatók éppen negyed tizenegynél álltak. Eljött az indulás pillanata. Valentina a ládájába süllyesztette a könyvet – magában megjegyezve, hogy már csak kilencvenhat oldal van hátra –, majd bezárta a ládát. Laneyt a korábban megbeszélteknek megfelelően letakarta az anyjától örökölt láthatatlanná tévő köpennyel, az elbújtatott madarat pedig befektette a bagolykalitka aljába. Rami magától beröppent mellé a helyére, a lány rájuk zárta a ketrec ajtaját, aztán összeszedte a cókmókjait, és lecipelte őket a lépcsőn. Már ez a rövid út megterhelő volt számára, holott a java csak ezután jött. Bal kezében a kalitkát fogta, miközben a jobbal hopp-port szórt a kandallóba. Mikor a lángok zöldre váltak, belépett közéjük, majd szembefordult a nappalijukkal. Felszabadult jobbjával szorosan megmarkolta iskolai ládáját, lehunyta a szemét, s bemondta a Foltozott Üst nevét.

Aztán már repült is a fekete űrben úticélja felé, magával rántva a kalitkát és ládát is. Alig pár másodperc múlva felvillant előtte az aprócska, piszkos kocsma képe, s ő bölcsen lépett egyet előre, így a saját lábára érkezett meg, nem kirepült a kandallóból. A gyakorlat teszi a mestert – gondolta, miközben igyekezett kirángatni ládáját a tűzhelyből. A Foltozott Üstben délelőtt lévén kevés ember tartózkodott, ám azok, akik már ilyen korán ott töltötték idejüket, túlságosan el voltak foglalva májuk rongálásával ahhoz, hogy segítsenek neki. Emiatt a lány egyedül volt kénytelen megbirkózni igencsak súlyos és nagy méretű csomagjával. Nem mintha ezen nagyon meglepődött volna, hozzászokott már, hogy magának kell megoldania a problémáit. Miközben a ládájával küzdött, egy hang ütötte meg a fülét. Talán képzelődött, de mintha úgy hallotta volna, hogy az egyik közeli asztalnál egy férfi azt mondta társainak: „Nézzétek azt a kiscsajt, milyen kétségbeesett fejet vág!”. Valentina érezte, amint elvörösödik.

Végül a ládával vívott harcban ő kerekedett felül, és sikerült a fal mellé állítania a poggyászt. Ezután odalépett a pulthoz, és a következő kérdést intézte a kocsmároshoz: – Telefonálhatok?

– Csak tessék – felelte az öreg a kocsma falán függő készülékre mutatva. Mivel a Foltozott Üst muglik és varázslók számára egyaránt látható volt, a varázstalanok soraiból is kerültek ki vendégei. Az ő igényeik kielégítése végett szerelték be annak idején a telefont, amin vastag porréteg jelezte, nincs valami gyakran használva. A Foltozott Üstben működtek a modern technológiai eszközök, ellentétben, mondjuk, a Roxforttal, ahol a jelentős mágikus telítettség ezt megakadályozta. A kocsma ritkán volt varázslat színhelye, abból kifolyólag, hogy muglik is látogatták, így a telefon tökéletesen használhatónak bizonyult. Valentina bepötyögte és tárcsázta a számsort, melyről biztosan tudta, hogy egy taxitársasághoz tartozik, ugyanis korábban gondosan utánanézett. A cég néhány csengés után felvette, így a lány viszonylag rövid idő leforgása alatt rendelt egy kocsit a Charing Cross Roadra, a Foltozott Üst elé. Ezután már nem is volt más dolga, minthogy kivonszolja a csomagjait az utcára, és várjon. A telefonban ötpercnyi várakozást mondtak neki, és ezt maradéktalanul betartották. A sofőr, egy ránézésre huszonévesnek tűnő fiú villámgyorsan betette Valentina ládáját a csomagtartóba, és alighogy a lány elhelyezkedett a Fordban, indultak is. A fekete szemű a kocsi műszerfalára nézett, s ott egy kijelzőn megpillantotta az aktuális időt: fél tizenegy volt. Elkönyvelte magában, Diane-nek jó ötlete támadt, amikor egyik levelében javasolta, menjen így a King’s Crossra. Amikor elolvasta, eleinte egyáltalán nem tetszett neki a gondolat. Kinek van kedve ennyi cuccal elmenni a Foltozott Üsthöz, hogy ott taxiba üljön, amikor ezt otthon is megtehetné? És ahhoz ki se kéne mozdulni a házból addig, míg a kocsi meg nem érkezik – vélekedett akkor. Aztán megnézte az otthonában lévő londoni térképeket, és arra jutott, nagynénje ötletének több előnye van, mint hátránya. Igaz, a kocsmába el kellett mennie, de onnan már közel esett a pályaudvar, körülbelül húsz perc alatt oda lehetett érni. A Park Farm Roadról, ahol lakott, minimum ötven perc lett volna az út, ezért Valentina a rövidebb mellett döntött. És ez azt is jelentette, hogy az utazás végén kevesebbet kell majd fizetnie a taxisnak, mint amennyit a hosszú útért kellene adnia.

Tíz perccel a vonat indulása előtt érkezett meg a King’s Crossra. A taxis kikapta a roxforti ládát a csomagtartóból, a lány pedig Rami kalitkáját fogva kiszállt az autóból. Miután a Diane által előzetesen fontra váltott varázslópénzből kifizette a fuvart, keresett egy kulit, és feltornászta rá a csomagjait. Így már mindjárt más volt, mint amikor kézben vitte őket. A kulit odatolta a kilencedik és a tizedik vágány közötti falhoz, melyen a mugli utazók szeme egyszerűen átsiklott, mivel nem akadt rajta semmi érdekes. Ő boszorkány volt, ennélfogva tudta, hogy ez a fal rejti a kilencedik és háromnegyedik vágányt, ahonnan a Roxfort Expressz indul. Nagynénje többször elmondta neki, hogyan léphet be a vágányra, ő pedig minden egyes szóra figyelt – most mégis rettegett, hogy valami hiba történik, és nagyot fog koppanni a falon, ami mégsem engedi át. Azonban nem várhatott tovább: a kilencedik vágány melletti óra azt mutatta, hogy hat perc múlva tizenegy lesz. Nem volt idő további ácsorgásra. Tehát Valentina összeszedte bátorságát, nekidőlt a kulinak, és akadály nélkül átlépett a kilenc és háromnegyedik vágányhoz vezető falon.

A lány ámulva nézett körbe. Bal oldalán ott állt a fekete-piros színekben pompázó roxforti gőzös, szürke füstfelhőket eregetve az ég felé. Mellette a peron viszont tömve volt, Valentina alig fért el. Szapora bocsánatkérések közepette vágott át a szülők, nagyszülők és egyéb családtagok alkotta tömegen, hogy fel tudjon szállni a vonatra. A szerelvény közepe táján talált egy ajtót, aminél kisebb tömeg volt, mint a többinél, így arra esett a választása. Először Rami kalitkáját tette fel a vonatra, utána ő maga szállt fel, és úgy próbálta felhúzni a ládáját. Sajnos ennek a helyzetnek a csomag jelentős súlya mellett az is a hátrányai közé tartozott, hogy ezáltal a gravitáció is ellene dolgozott. Nem csoda hát, hogy nem sikerült neki, bármennyire igyekezett, a láda nem akart elemelkedni a földtől.

– Segítsek? – nézett fel rá a peronon állók egyike. Valentina vele egyidősnek saccolta a fiút, azt sem tartotta kizártnak, hogy amaz leendő évfolyamtársai táborát erősíti.

– Légyszi – nyögte a lány. Nyilvánvaló volt, hogy nem bír el a saját holmijával, így nem szégyellt segítséget kérni.

Együtt már nagyobb eséllyel indultak neki a feladat végrehajtásának: a fiú alulról tolta a ládát, míg Valentina fentről húzta. Mindketten bevetették összes testi erejüket, ennek eredményeként a csomag végre-valahára felkerült a vonatra.

– Köszi, egyedül nem ment volna – hálálkodott a lány, miközben kézfejével megtörölte verejtékben fürdő homlokát. Megmentője egy laza „nincs mit”-tel válaszolt, majd egy könnyed mozdulattal leugrott a vonatról, vélhetően azért, hogy elbúcsúzzon a családjától. Valentina fogta a cókmókját, s elindult helyet keresni magának. Sajnos a legtöbb fülke már tele volt, a benn ülők hangos nevetése pedig a zárt ajtón keresztül is kihallatszott a folyosóra. Ő nem ismert senkit a Roxfortban, akihez beülhetett volna, legfeljebb Amèlie-t, de az mindkettőjüknek büntetés lett volna, ha a varázslóképzőbe menet is egy levegőt kell szívniuk. Arról nem is beszélve, hogy Valentina nem akarta megismerni a mardekáros barátait, és – azok alapján, amit Amèlie mesélt róluk – valószínűleg ők sem vágytak a fekete szemű társaságára. Így aztán hátra felé haladt kocsiról kocsira, és reménykedett benne, hogy rábukkan egy kupéra, amiben helyet tudnak szorítani neki. Már a szerelvény vége felé járt, amikor rámosolygott a szerencse. Egy egész fülkét talált üresen, ahol gyorsan helyet is foglalt. Beállította a sarokba az iskolai ládáját, majd elhelyezte mellette Rami kalitkáját, melyben – a láthatatlanná tévő köpeny jótékony takarásában – ott feküdt Laney. Valentina halkan elnézést kért a főnixtől az utazás kellemetlenségei miatt, aztán leült az ablak mellé, úgy, hogy a menetirány felé nézzen.

Mióta elindult otthonról, a lány izgulni is elfelejtett, annyira lekötötte figyelmét a King’s Crossra való eljutás, majd a szabad fülke keresése. Most viszont, hogy végre semmi dolga sem volt, csak élvezni az előtte álló utazást, a gyomra ismét ökölnyi méretűre zsugorodott. Tartott az új környezettől, de legfőképpen attól, hogy a Roxfort is olyan lesz, mint a mugli általános iskola, ahová előtte járt. Mondjuk, ott annyiszor bántották, hogy annál rosszabb már nemigen lehet. Az osztálytársai éveken keresztül minden nap bántották, amit ő az idő múlásával egyre kevésbé tudott elviselni. Egyszer megpróbálta jelezni a problémát az egyik tanárának, akiben megbízott, ám azt a választ kapta, hogy amennyiben fizikai bántalmazás esete nem áll fenn, nem tud mit csinálni. Ellenben azt tanácsolta a lánynak, vágjon vissza, kezdjen el visszaszólogatni támadóinak. Valentina akkor el sem akarta hinni, hogy ez lehetséges. A tanárnő szavaiból úgy tűnt, a szóbeli bántás nem olyan súlyú dolog, ami ellen tennie kell. Pedig kellett volna, nagyon is. De aki tudott róla – tanárok és diákok közül egyaránt – nem lépett közbe. Így Valentina több mint öt évet töltött el az általános iskolában, osztálytársai szüntelen beszólogatását és megjegyzéseit hallgatva. Miután a kedvenc tanárától elutasító választ kapott, már senkinek sem mondta el, mi történik vele. Nem érezte úgy, hogy bárki komolyan venné a problémáját, vagy ha mégis, tudna neki segíteni. Meg talán szégyellte is, hogy ezt teszik vele. Ezért törölte le gondosan a könyveire alkoholos filccel írt bunkó üzeneteket, mire nagynénje hazaért. És amennyiben mégsem sikerült eltüntetnie osztálytársai műveit, akkor kitalált valamit, hogyan is keletkezett amaz. Az „unatkoztam órán” és a „leesett a könyv a padról, elkaptam néhány lapjánál fogva, de kiszakadtak” a leggyakoribb indoklásai közé tartoztak. Aztán csak véget értek ezek a boldognak nem nevezhető évek, s a ballagással maga mögött hagyhatta az általános iskolát. Ennek nagyon örült, és tudta, a Roxfortban tiszta lappal indíthat. Reménykedett benne, hogy a varázslóképzőben nem ismétlődik meg az, ami a mugli iskolában megtörtént.

Egy enyhe rántás jelezte, hogy a mozdony megindult, maga után húzva a vörös kocsikat. Valentina hátradőlt az ülésen, majd kinézett az ablakon. A vonat még csak London belvárosában járt, így házak és üzletek rengeteg színben pompázó kavalkádja mellett suhant el. A lány szeretett vonatozni, habár ritkán került rá sor, hogy ily módon utazzon; mivel varázslócsaládból származott, a közlekedés mágikus fajtáit alkalmazta legtöbbször. Ahogy belegondolt, rájött, hogy eddig mindössze két alkalommal ült vonaton, és mindkettő egy-egy általános iskolai osztálykirándulás része volt. Mindkétszer úgy bámult kifelé az ablakon, mintha kötelező lenne, abban bízva, így esetleg elkerülheti osztálytársai megjegyzéseit. És ez ilyenkor félig-meddig sikerült is, ugyanis a legtöbben megijedtek attól, hogy a közelben van az osztályfőnükük, s nem mertek belekötni a lányba.

Valentina megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától eme emlékeket. Nem akart most erre gondolni, hiszen ez a múlt. Ráadásul rosszul is érezte magát, miközben felidézte a történteket. A ballagáskor elhatározta, maga mögött hagyja a bántásokat, s a Roxfortba már úgy utazik el, mintha soha meg se történtek volna. Most viszont be kellett ismernie magának, ez nem fog menni. Túlságosan élénken éltek benne az elszenvedett megaláztatások és sérelmek, nem tudta eljátszani, hogy már rég túl van rajtuk.

Hirtelen kinyílt a kupé ajtaja, s a zajra Valentina odakapta a fejét. Az a szőkésbarna hajú fiú állt ott, aki segített neki a csomagjaival. – Leülhetek oda? – mutatott a lányéval szemközti ülésre. – Minden más fülke tele van.

Valentina bólintott, mire a fiú belépett a kupéba. Iskolai ládáját elhelyezte a lányé mellett, baglya kalitkáját letette a földre, ő maga pedig helyet foglalt Valentinával szemben. A lány érezte, amint a másik tüzetesen végigméri, de nem tudta mire vélni a dolgot. Már éppen megkérdezte volna, mi érdekes van rajta, ám a fiú megelőzte őt egy másik kérdéssel: – Te vagy Valentina Kinley, ugye?

– Igen – bólintott az említett. Meglepte, hogy valaki felismerte, hiszen annyira híres azért nem volt. Igaz, fél éves kora körül sokat szerepelt a varázsújságokban az anyja halálának kapcsán, de ahogy teltek a hónapok, egyre kevesebbet cikk látott napvilágot ezzel kapcsolatban. Öt éves korára pedig már teljesen elfeledkeztek róla az újságírók. Valentina örült neki, hogy normális élete lehet, és nem járnak szüntelenül fotósok és riporterek a nyomában, mint a híres boszorkányoknak és varázslóknak. – Téged hogy hívnak?

– Tényleg, még be se mutatkoztam – mosolyodott el bocsánatkérően a fiú. – Trevor Dewdney vagyok.

– Van testvéred? – kérdezte tőle Valentina. Neki nem volt, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az édesanyja fél évvel a születése után meghalt. Kisgyerekként, nagyjából öt-hat éves koráig szeretett volna kistestvért, aztán beletörődött, már nem lesz. Akkoriban nagynénjét hitte az anyjának, ebből kifolyólag látott rá reményt, hogy valakinek a nővére lehet. Aztán mégse lett, most pedig már el se tudta képzelni, hogy születik egy baba a családjában. Igaz, ami igaz, Diane esetében ennek a valószínűsége a nullához közelített – nagynénje többször is mondta, ő ugyan nem szül gyermeket. Valentina pedig örült, mivel tartott tőle, egy kicsi érkezésével túl sok minden változna meg.

– Van egy bátyám, Oliver. Már ötödéves, és ő a Griffendél kviddics csapatának kapitánya... Mi baj van, Palma? – Trevor a kalitkáján belül repülni próbáló baglyához fordult, akit ezek szerint Palmának nevezett el. Valentina követte a pillantását, ő is ránézett a halványbarna tollazatú madárra. Palma kifejezetten kis termetű bagoly volt, a lány nem tudta eldönteni, hogy azért, mert még fiatal, vagy pedig egyszerűen ilyen fajta. Megállapította viszont, hogy Palmának a teste méretéhez képest nagy feje van, és igencsak hosszú lábai. A bagoly szemei sárgán csillogtak, ahogy Trevorra pillantott. Szemlátomást egyedül azt akarta, hogy gazdája foglalkozzon vele, ugyanis amikor a fiú csak rá figyelt, rögtön csendben maradt. – Mi lesz veled a Roxfortban, ha én napközben az órákon leszek, hmm? – csóválta a fejét Trevor. – Talán meg kéne ismerkedned a fajtársaiddal. Kezdhetnéd, mondjuk, vele – mutatott Valentina hóbaglyára.

A lány már hallotta is Palma gondolatait a dologról. Tudod, milyen sokáig vártam a Bagolyszalonban, hogy végre valaki megvegyen? Még azoknak is kicsi voltam, akik kifejezetten kuvikot kerestek. Aztán beléptél az üzletbe te a családoddal. Édesanyád egy patkányra akart rábeszélni téged, ám neked nem tetszett egyik rágcsáló sem. Baglyot akartál, mint mondtad, az a leghasznosabb állat, hiszen hozza-viszi a leveleket. Anyukád végül beleegyezett, elkezdtetek madarakat nézni. Már messziről is szimpatikus voltál, ahogy minden baglyot megnéztél, hosszasan állva az egyes kalitkák előtt. És végül eljutottál hozzám. Féltem, hogy nem fogok tetszeni neked, hogy nagyobb testű madár az elképzelésed, de te engem választottál. Édesanyád nem volt lenyűgözve tőlem, félt, hogy nem bírom majd el a levelek súlyát, vagy elfáradok a hosszabb utakon. Mégsem gondoltad meg magad, engem kértél a szüleidtől, akik meg is vettek neked. Így lettem a tiéd, ami a legszebb dolog az eddigi életemben. Fióka korom óta, mióta kikeltem a tojásból a Bagolyszalon hátsó, tenyésztő részében, arra vágytam, hogy jöjjön valaki, aki magával visz a boltból. És te megtetted, ezért nagyon hálás vagyok. Akkor megfogadtam, hogy mindig veled maradok, segítek, amiben csak tudok. De sajnos te nem érted a beszédemet, így nem mondhatom el, hogy nem akarok más társaságot, egyedül téged. Te vagy a gazdám.

Valentina elmosolyodott a bagoly véleményét hallva. Eddig azt hitte, csak a kutyák ilyen hűségesek, hogy egy bagoly is így fel tud nézni a gazdájára, az új volt neki. Ilyenkor igazán boldoggá tette, hogy természetmágus, és érti az állatok beszédét, hiszen máskülönben nem tudhatta volna meg, mi jár Palma fejében. Vele szemben Trevor lázasan gondolkodott, milyen megoldást találhatna, aminek segítségével egyszerre tud a bagollyal foglalkozni és a lánnyal beszélgetni. Végül kinyitotta a ketrec ajtaját, így Palma szabadon kirepülhetett a zárt térből, s elhelyezkedhetett szeretett gazdája vállán. Miután ezt a problémát megoldotta, Trevor folytatta a beszélgetést utastársával. – És neked van testvéred?

– Nincs – rázta meg a fejét Valentina. – Az anyám fél éves koromban meghalt.

– És apai oldalról? – nézett rá kérdőn a fiú.

– Apámat sose ismertem – kapta meg a választ.

– Sajnálom – felelte Trevor, és hangján érződött, hogy úgy is gondolja. – És ha nem a szüleidnél, akkor kinél laksz?

Valentina ebben a pillanatban érezte hasznát annak, hogy nagynénje óvta őt a nyilvánosságtól, és felettébb sikeresen el is kerülte, hogy a lánynak hírességként kelljen felnőnie. Így fordulhatott elő, hogy bár Trevor felismerte, a családjáról már mit sem tudott. – A nagynénémnél – ő anyukám nővére. Nagyon szeretem, de azért vele kapcsolatban is vannak problémák. – Valentina igyekezett finoman fogalmazni, nehogy az jöjjön le a fiúnak a szavaiból, hogy utálja a nagynénjét, és szenved, amiért nála kell laknia.

– Milyen problémák? – kerekedtek el a fiú szemei. – Túl szigorú veled, vagy mi?

– Az jobban zavar, hogy túl sokat dolgozik. Nyáron egyedül mentem el az Abszol útra bevásárolni, és most a King's Crossra is egyedül jöttem, mert neki dolgoznia kell. Nyáron pedig egy hónapig egyedül laktam a házunkban, csak az a lány volt ott, akit Diane megbízott, hogy vigyázzon rám.

– Mivel foglalkozik a nagynénéd? – kíváncsiskodott Trevor. – Az én apukám auror, mégse kell olyan sokat dolgoznia. Mondjuk, Voldemort bukása után nem is akad sok munkája az auroroknak.

Valentina mélységesen meglepődött, hogy a fiú könnyedén kimondta a sokak által rettegett sötét varázsló nevét. Ő maga azóta nevén nevezte Voldemortot, hogy megtudta nagynénjétől, ő volt az, aki megölte az anyját – de még nem találkozott senkivel a varázslóvilágban, aki hasonlóan tett volna. Még Diane se merte kimondani azt, hogy Voldemort – egyetlen egy kivétel volt ez alól az évek során: az az alkalom, amikor elmondta unokahúgának, kinek köszönhetően nem ismerheti az édesanyját. – Kimondtad a nevét – állapította meg a nyilvánvaló tényt.

– Igen – ismerte el Trevor anélkül, hogy egy szemérnyi megbánás látszott volna az arcán. – A legtöbb auror – köztük az apám is – kimondja a nevét. Úgy gondolják, nincs értelme félni a névtől, ha egyszer ellene harcoltak a bukása előtt. Megszoktam, hogy én is kimondom. Anyám viszont mindig rám szól, hogy ne emlegessem. Szerinte jobb nem beszélni Voldemortról, főleg, hogy meghalt, mikor én még három hónapos se voltam.

– Értem – dörmögte Valentina, majd, hogy a fiú előzőleg feltett kérdésére is válaszoljon, hozzátette: – A nagynéném ügyvéd. Varázslókat képvisel különböző ügyekben, a világ rengeteg országában. Most éppen Kolumbiában dolgozik.

Időközben a vonat maga mögött hagyta London belvárosát, később pedig a kertvárost is, és most már zöldellő mezők között haladt. A fülkében a csukott ablak dacára is hallani lehetett a síneken tovagördülő kerekek súrlódását a fémhez. A beszélgetésben szünet állt be, ugyanis Valentina nem akart idegesítővé válni Trevor számára azzal, hogy állandóan kérdéseket tesz fel neki. A fiú szemmel láthatóan hasonlóan vélekedett ezzel kapcsolatban, mert jó ideig ő sem szólalt meg. A fülkében a következő kimondott szó akkor hangzott el, amikor dél után egy kicsivel megjelent az ajtóban a büfés boszorkány. Ennek hatására a két gyerek rögtön elszakította tekintetét az ablak előtt elsuhanó tájtól, s felpattantak, hogy vegyenek maguknak valamit. Valentina hat darab csokibékát és egy varázspálca nyalókat vett, ez öt sarlóba és tizennyolc knútjába került. Trevor ezzel szemben három tökös derelyét és két csomag kondéros kekszet vásárolt, amiért összesen öt sarló tizenhárom knútot fizetett a büfés boszorkányoknak. Alighogy visszaültek a helyükre, már neki is fogtak az édességek elfogyasztásának.

– Ahhoz képest, hogy kondéros keksz, nem tesznek bele valami sokat – jegyezte meg Trevor a zacskó felbontása közben.

– Miért, mennyi legyen benne? Egy kondérnyi? – kérdezett vissza Valentina, aki pontosan tisztában volt vele, minden egyes csomag öt darab kekszet tartalmaz. Ő maga is kevésnek tartotta ezt a mennyiséget, de élt a gyanúval, hogy a készítőnek így éri meg: zacskónként majdnem egy sarlót keresett a terméken.

– Mondjuk – nevetett Trevor, s ennek hatására a lány is elvigyorodott. Ezt követően visszatértek szerzeményeik eszegetéséhez, ami a kommunikáció szünetelését vonta magával, hiszen mindkettejüknek tele volt a szájuk. Ezen felettébb kellemes tevékenységüket egy szinte alig hallható sikoly szakította félbe. Valentina és Trevor összenéztek, majd azonnal letették a kezükben lévő rágcsálnivalókat, s kiléptek a folyosóra (Palma háborogva röppent fel gazdája válláról). Szinte rögtön megpillantották a hang forrását: egy nagyjából velük egyidős lányt, aki a földön hevert a kocsi legvégében. Fölötte egy fekete hajú lány állt, kezében a pálcájával, és gonosz vigyorral az arcán – látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet. Mögötte három másik roxfortos diák álldogált, mind lányok. Közülük ketten kíváncsian nézték a műsort, amit vezetőjük szolgáltatott, egy viszont unatkozó arccal nézelődött a háttérben. Valentina elsőre felismerte. Ő volt az a lány, akivel Madam Malkin szalonjában találkozott. Akkor rendes lánynak ismerte meg, nem gondolta volna róla, hogy ilyet csinál. Vagyis, igazából nem csinál semmit, csak hagyja, hogy másvalaki bántalmazzon egy nála gyengébbet. De Valentina ezt is csalódásként élte meg.

A közelgő lépteket hallva a bandavezér felpillantott, észrevéve az érkezőket. Valentina arra számított, abbahagyja a bántalmazást, azonban tévednie kellett. A fekete hajú rájuk vigyorgott, majd felemelte a pálcáját, és kimondta a varázsigét: – Carbunculus!

A varázslat nyomán áldozata arcán gennyes kelések jelentek meg. Valentina elfintorodott, olyannyira undorítóra sikeredett az eredmény. Mellette Trevor előhúzta a pálcáját, és habozás nélkül a fekete hajú lányra szegezte. – Hagyd őt békén! – sziszegte neki. – Mit ártott ő neked?

– Azt, hogy sárvérűnek született – szegte fel a fejét a lány, a félelem legkisebb jelét sem mutatva. – És azt, hogy bepofátlankodott a varázsvilágba és a Roxfortba is, ahol nincs semmi keresnivalója.

– Tűnj el innen, különben szólok valamelyik prefektusnak! – szólt rá Trevor.

– Kicsikém, nem is tudod, hogy én ki vagyok. Úgy nehéz lesz panaszkodnod rám – a fekete hajú egy ezerwattos mosolyt villantott a fiúra.

– Annyit tudok, hogy Mardekár ház. Ez is elég – közölte Trevor, mire a lány elhúzta a száját. Lenézett áldozatára, még utoljára hasba rúgta a földön fekvőt, majd arrébb lépett. Hátra se fordulva intett a három lánynak, aztán anélkül vonult el fiú mellett, hogy ránézett volna. Valentinát viszont egy hosszú pillantással jutalmazta elhaladtában, jól hallhatóan azt motyogva: – Véred szégyene. – Mielőtt azonban a másik reagálhatott volna, a fekete hajú faképnél hagyta őket, s kíséretével elsétált a szerelvény eleje felé.

Trevor eltette a varázspálcát, s Valentinával együtt odalépett a még mindig földön fekvő lányhoz. – Jól vagy? – kérdezte a fiú, felsegítve a mardekárosok áldozatát. – Mi történt?

– Éppen helyet kerestem, amikor jöttek – jött a remegő hangú válasz. – A legmagasabb megrúgott, így elestem. Ekkor elkezdett mindenféle varázslatokat szórni rám, közben pedig arról beszélt, minden sárvérű ezt érdemelné. Nagyon erősek voltak az átkai, az arcom még mindig borzasztóan fáj. Azt viszont nem tudom, mi az a sárvérű.

– Nem tudsz valami jó ragyaeltüntető bűbájt véletlenül? – nézett Trevor Valentinára, mire a lány aprót bólintott.

– Nézzük csak… – motyogta, miközben közelebb lépett a mugliszármazású lányhoz. Bátortalanul előhúzta a pálcáját, és a gennyes kelésekre szegezte. Nem volt benne biztos, hogy a varázsige, ami elsőnek eszébe jutott, ebben az esetben is segíteni fog, elvégre a Bűbájtan alapfokon külső és belső sérülések gyógyítására ajánlotta, ez pedig egyik sem volt. Másrészt, az is zavarta Valentinát, hogy most először készült életében varázsolni. Otthon nem gyakorolhatott a nyáron, mert tartott Amèlie megjegyzéseitől, ha netán elront valamit – a szőkeség távollétében viszont nem varázsolhatott, ugyanis a Minisztériumban érzékelték volna, hogy a bűbáj egy kiskorútól származik. Így aztán érhető módon nagyon izgult. A gyerekkori, akaratlan mágiakitörésein kívül még sosem használta a mágiáját. – Hippokrax! – suhintott pont olyan aprót, ahogy az a bűbájtantankönyvben meg volt írva. És, legnagyobb meglepetésére, sikerült élete első varázslata. A lány arcáról eltűnt az összes csúf kelés, bőre újra szép és sima lett.

– Nagyon-nagyon köszönöm! – hálálkodott a mugliszármazású lány, ujjbegyeivel végigsimítva a pofiján. – Azt hittem, örökre így maradok. Amúgy Cori vagyok, Corinna Winbolt – tette hozzá, mikor rájött, még be sem mutatkozott.

– Én pedig Valentina Kinley, de jobban szeretem, ha Valnak hívnak – felelte a Kinley-lány, zsebébe csúsztatva varázspálcáját.

– Trevor Dewdney – tette hozzá az egyetlen fiú hármuk közül, miközben körülnézett a bántalmazás helyszínén. Semmi jel nem utalt arra, hogy itt néhány perccel korábban még egy roxfortos diák átkozta a másikat. Egyedül az áldozat kinézete tükrözte, hogy valami fájdalmas dolog történt vele, ugyanis Cori arca szürke volt, akár a hamu, ruházatát pedig kosz- és cipőtalpnyomok tarkították. Ez különösen a fehér ingen mutatott rosszul, Valentina nem tudta megállni, hogy egy suvickus bűbájjal le ne tisztogassa Cori öltözékét. Az eredményt látva a mugliszármazású lány elmosolyodott.

– Köszi. Így már nem nézek ki úgy, mint akin átgázolt egy megvadult bölénycsorda.

– Eddig se néztél ki úgy – jegyezte meg Trevor őszintén. – De talán leülhetnénk a fülkénkben, mert még a Roxfort közelében sem vagyunk. Órák múlva fogunk csak odaérni.

Cori megragadta a ládáját, mely a vonat ajtajában állt – Valentina élt a gyanúval, hogy azóta, mióta a mardekáros lány felbukkant –, s Trevor segítségével becipelte a fülkébe. A kupéba belépve az első hang, ami megütötte az érkezők fülét, Palma haragos csipogása volt. A jelek szerint az aprócska kuviknak egyáltalán nem tetszett gazdája hirtelen távozása, miként azt a fiú ládáján állva igyekezett annak tudtára adni. Miután Trevor megnyugtatta a madarat, hogy nincs semmi baj ­– itt Cori alig tudta elfojtani a mosolyát –, Palma végre elhallgatott. Cori Trevor mellett foglalt helyet, s alighogy leült, rögtön körülnézett a fülkében. Pillantása végül a kalitkájában pihenő Ramin állapodott meg. – Szép bagoly – mondta elismerően. – A tiéd, Val?

– Igen – felelte büszkén az említett. – Ramónának hívják.

– Furcsa név – hümmögött Cori. – Nem tudom, milyen eredetű lehet, de biztos nem angol. Te nevezted el?

– Nem, a lány, akitől vettem az Abszol úton. – Ahogy visszagondolt az Uklopsz Bagolyszalonban tett látogatására, Valentinának nehezen rémlett fel, valójában hogy is hívták Patit. A lány arca rögtön megjelent előtte, a keresztneve viszont csak nem akart eszébe jutni. Cassandra, Casserola, Casablanca – a C betű rémlett neki valamiért, több c-vel kezdődő lánynév is betódult az agyába, ám egyiknél sem érezte, hogy az lenne az igazi. Végül bevillant neki a megoldás: – Cassiopeia Burke, azt hiszem.

– Rokona Caractacusnak, a Borgin and Burkes alapítójának? – ráncolta homlokát Trevor. – Ő is az aranyvérű Burke család tagja?

– Már megint ez az aranyvér! – horkant fel dühösen Cori. – Csak tudnám, miért ilyen fontos, hogy mindenki erről beszél megállás nélkül.

– Én nem megállás nélkül beszélek róla – vágta rá Trevor. – Csak kíváncsi vagyok, hogy Cassiopeia Burke annak a családnak a tagja-e, amire gondoltam, vagy nem. Ennyi az egész. A családom nem mugliellenes, bár aranyvérűek vagyunk.

– Mi az az aranyvérű? – kérdezte tőle Cori.

Bár Valentina is tudott volna felelni a kérdésre, úgy döntött, meghagyja a válaszadás jogát Trevornak. Így hát a fiú kezdett bele a vértisztasági fogalom elmagyarázásába. – Aranyvérűek azok, akiknek minden rokona varázsló és boszorkány, nincsenek varázstalan felmenőik. Vagy legalábbis nem verik nagy dobra. Akik közülük szóba állnak mugli születésűekkel vagy muglikkal is, a többi aranyvérű család szemében vérárulónak számít és lenézik őket. Aranyvérmániás családok szokták a sárvérű kifejezést használni. Ez egy olyan boszorkányt vagy varázslót jelent, aki mugli családból származik, és nagyon durva sértésnek számít ezt mondani valakire. Amúgy a mugliivadékok semmivel sem tehetségtelenebbek vagy gyengébb varázserejűek, mint az aranyvérűek – foglalta össze a fiú.

– Ha semmi alapja nincs, mi értelme ezt mondogatni? – érdeklődött Cori, mire Valentina és Trevor egymásra néztek. Ez volt az a kérdés, amire egyikük sem tudta a választ. Bár Valentina maga aranyvérű volt, kifejezetten ellenezte eme származás alapján történő kategorizálást. Miért kell olyan tulajdonságok szerint csoportosítani a varázslókat, amiről nem tehetnek? Ennyi erővel azt is lenézhetnék, aki szőke, nem pedig sötét hajú. Vagy kék a szeme, nem szürke, mint a többieknek.

Valentina, míg ezen töprengett, kinézett az ablakon. A vonat mellett most már fenyőfákból álló erdők suhantak el, a távolban hegycsúcsok szürkéllettek. A vad tájat látva a lány úgy érezte, már közel járnak a Roxforthoz. Nagynénjétől tudta, hogy Skócia északi része, ahol az iskola állt, különösen rideg helynek számított. Még nyáron is előfordultak kifejezetten hűvös napok, és gyakran esett az eső, télen a hó. A fenyőfa pedig a hideg területek jellemző növénye volt, így tömeges előfordulása azt jelezte a lány számára, nemsokára elérik úticéljukat. – Szerintem mindjárt megérkezünk – tudatta Trevorral és Corival. Azért a „szerintem” szót beletette a mondatba, hogy ha esetleg tévedne, mondhassa azt, ez csak az ő véleménye volt, lehet, hogy tévedett.

– Akkor itt az ideje átöltöznünk – állapította meg Trevor.

– Csak nektek – felelte Cori, s nem tudta elfojtani vigyorát. Ő már előrelátóan a roxforti egyenruhaként szolgáló fehér ingben indult el otthonról, így most csak rávette a talárját, s már készen is volt. Ezzel szemben Valentinának és Trevornak le kellett vetniük a mugli viseletüket, hogy aztán magukra ölthessék az iskolai egyenruhát, majd pedig a roxforti talárt. Valentina nem fáradt a ruhadarabok összehajtásával; résnyire kinyitotta a ládáját, s ahogy levette őket magáról, úgy dobta bele szürke pamutnadrágját és sárga rövidujjú pólóját. Miközben visszazárta a ládát, a fülkében felcsendült a megérkezést jelző hang. Egy rendkívül barátságos hangú nő arra kérte az összes diákot, hogy csomagjaikat hagyják a vonaton, azokat majd külön szállítják el az iskolába. Valentina elsápadt, s rettegve pillantott Rami kalitkájára, ahol Laney feküdt a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében. Félt, hogy valaki esetleg megtalálja a főnixet, de az a furcsa gondolat is megfogalmazódott benne, hogy nagyon egyedül fogja érezni magát a madarai nélkül. Pont akkor nem lehetnek vele, amikor beosztják a roxforti házak valamelyikébe? Szüksége lett volna rá, hogy a beosztás során a közelében tudja baglyát és főnixét. Az utóbbi hetekben egyre inkább úgy érezte, az állatoknál senki sem ismeri őt jobban – ez nagy valószínűséggel a természetmágia hatása lehetett, ám a lányt nem zavarta. Rami és Laney jelenléte nyugtató hatással voltak rá, akár beismerte, akár nem.

De az utasítást be kellett tartani, így Valentina kilépett a folyosóra, fájó szívvel a fülkében hagyva madarait. Őt Cori követte, aki már szemmel láthatóan jobban nézett ki. Nem volt már olyan sápadt, mint mikor a mardekáros lány kínozta, és nem reszketett, azonban elég megviseltnek tűnt, amit Valentina valahogy nem tudott csodálni. A vonat fokozatosan lelassult, majd végül megállt. Ezt észlelve a diákok egyetlen csordaként megindultak az ajtók felé, és letódultak a peronra. Valentina, Cori és Trevor nem tülekedtek, mint a roxfortosok nagy része, ezért ők az utolsók között léptek ki a szerelvény ajtaján. Valentinát rögvest kirázta a hideg, amint elhagyta a vonat, s a lány fázósan húzta össze magát. A vonat fűtött fülkéihez képest a peron borzasztóan hidegnek bizonyult, amiben minden bizonnyal az is közrejátszhatott, hogy időközben lement a nap.

Valentina fülét hirtelen egy dörmögő hang ütött meg: – Elsősök! Minden elsős jöjjön ide! – A férfi hatalmas termete némely elsősben félelmet keltett, miként azt az arcukra kiülő ijedtség és az elkerekedő szempárok hűen jelezték. Valentina azonban érezte, mintha az ösztönei súgták volna neki, hogy nem kell félnie az illetőtől, jó szándékú. Ezért aztán mindenfelé rémület nélkül lépett oda a gólyákat hívogató alakhoz, Corival és Trevorral együtt. Miután minden elsős odabotorkált hozzájuk, a kis csapat vezetőjük nyomában elindult egy szűk ösvényen. Felettük az ég teljes sötétségbe burkolózott, alig néhány csillag ragyogott rajta. A kitaposott földúton poroszkáló diákcsapat számára mindössze a kísérőjük kezében tartott fáklya adott némi világosságot. Ilyen csekély fényben próbáltak nem megbotlani a talajon rejlő kövek valamelyikében, melyek felettébb gyakran kerültek az útjukba. Valentina szinte percenként taposott rá egyre, vagy rúgta arrébb egy-egy lépésével. Az ösvény egy nagy fekete tónál ért véget, ahol vezetőjük hátrafordult, s bejelentette: – Íme a jó öreg Roxfort.

A gólyák álmélkodva zúgolódtak, s Valentina is úgy vélte, ő ilyen gyönyörűt ezidáig nem látott. A tó túlsó partján egy szikla állt, annak csúcsán pedig ott ragyogott a hatalmas, száztornyú kastély. A lány még sokáig el tudta volna nézegetni a Roxfortot, ám vezetőjük a parton veszteglő csónakokra mutatott, s megparancsolta, hogy szálljanak be. Valentina Corival, Trevorral és egy rézvörös hajú lánnyal osztozott az egyik ladikon. Amint minden elsős beszállt, a kis flotta magától eltávolodott a parttól. Valentina biztosra vette, hogy a csónakokon bűbáj ül, más magyarázatot nem talált arra, hogy a lélekvesztőjük anélkül szelte át a tavat, hogy négyük közül bárki is hozzányúlt volna az evezőkhöz. Valentináék ladikjában csak akkor hangzott el néhány halk szó, amikor Cori megkérdezte a vörös hajú lánytól a nevét, amaz pedig elárulta, Lily Redwaynek hívják. Ezt leszámítva senki sem törte meg a csendet, míg el nem érték a kastély alatti sötét barlangot. Itt a diákok kiléptek a szárazföldre, s követték tovább a hatalmas termetű férfit, mivel koránt sem értek még útjuk végére. A fáklya gyér fényében felkapaszkodtak egy sziklába vájt ösvényre, majd felmentek a bejárathoz vezető kőlépcsőkön. Mire a gólyák csoportja összegyűlt a méretes tölgyfa kapu előtt, Valentina rettentően elfáradt, és másra sem vágyott, csak arra, hogy végre leülhessen. Vezetőjük méretes öklével megdöngette a kaput, az elsősök pedig lélegzetvisszafojtva várták, mi fog most történni. Nem kellett sokáig várniuk, mert a kapu szinte azonnal kinyílt. A gólyák előtt egy magas, fekete hajú boszorkány jelent meg, szigorúan pillantva végig az egybegyűlteken.

– Az elsősök, McGalagony professzor – jelentette vezetőjük, mire a boszorkány jelentőségteljesen bólintott.

– Köszönöm, Hagrid. Innentől átveszem őket – felelte, s kitárta az ajtószárnyakat. A diákok beléptek az előcsarnokban, mely Valentina véleménye szerint legalább akkora volt, mint a ház a Park Farm Roadon, ahol lakott. Ám megint csak nem kapott időt a nézelődésre, mert követnie kellett a tömeget, amit ő meg is tett. A professzorasszony a diákokkal a nyomában átvágott a hatalmas helyiségen, egy kis szobába vezetve az elsősöket. A gólyák, miután bezsúfolódtak az apró területre, várakozva pillantottak McGalagonyra, aki bele is kezdett beszédébe. – Üdvözlök mindenkit a Roxfortban. Hamarosan kezdetét veszi az évnyitó, de mielőtt elfoglalnák helyüket a nagyteremben, beosztjuk magukat az egyes házakba. A beosztás nagyon fontos, mert az elkövetkezendő években sok időt fognak együtt eltölteni háztársaikkal. A Roxfortban négy ház van: a Griffendél, a Hollóhát, a Hugrabug és a Mardekár. Amíg a Roxfortban tanulnak, sikereikkel a házuknak szereznek plusz pontokat, és a házukat sújtja a pontlevonás, ha megszegnek egy szabályt. Év végén az a ház kapja a házkupát, amelyiknek a legtöbb pontja van. A beosztási ceremónia pár perc múlva kezdődik. Kérem, addig is csendben várakozzanak – fejezte be, azzal távozott.

– Hogyan osztanak be minket? – kérdezte Cori a mellette álló Valentinától.

– Fel kell vennünk a Teszlek Süveget, az pedig a gondolataink alapján eldönti, melyik házba kerülünk – felelte a lány, aggodalomtól remegő hangon.

– Izgulsz? – nézett rá Cori, ám Valentinának nem maradt ideje válaszolni, ugyanis McGalagony professzor visszatért, és szólt a gólyáknak, hogy rendeződjenek egyes oszlopba. Valentina úgy érezte, ólomból vannak a tagjai, ahogy bevánszorgott Trevor és Cori közé. Az előtte álló mugliszármazású lány is sápadt volt, s Valentina nem tudta eldönteni, hogy a vonaton elszenvedett atrocitás, vagy a beosztás miatti izgalom okán. A maga részéről egy nagyobb fagylaltosgombóc méretű csomó terpeszkedett a torkában, miközben a többi elsőssel együtt elhagyta a szobát, s bevonult a nagyterembe.

Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amint megpillantotta a termet. Még sosem látott ehhez fogható szépséget. A nagytermet több mint ezer gyertya világította meg, a mennyezet pedig éppen olyan volt, mint az égbolt, amit a kastélyba jövet láttak: nagyon sötétkék színén halványan fénylettek a csillagok ezrei. A teremben négy asztal állt, azokra merőlegesen pedig még egy, ahonnan a tanári kar tagjai néztek az elsősökre. McGalagony professzor a tanárok asztala előtt állította sorba a gólyákat, így Valentina és társai szembenéztek a felsőévesekkel. A tanárnő egy támla nélküli széket tett az elsősök elé, arra pedig egy rémesen koszos, és bizonyára nagyon régi varázslósüveget helyezett. Valentina meglepődött, álmában sem gondolta volna, hogy a híres roxforti Teszlek Süveg, melyet Diane olyat sokat emlegetett, ennyire elnyűtt lenne.

McGalagony professzor ismertette a beosztás menetét: – Akit szólítok, kijön, és a fejére teszi a süveget, hogy beoszthassák. Brown, Lavender!

A szőke, feltűnően sápadt lány kibotorkált a székhez, leült, és a fejére tette a süveget. A Teszlek Süveg hamar meghozta döntését. – Hollóhát! – kiáltotta, mire balról a második asztalnál megtapsolták a kislányt.

Valentina egyre rosszabbul érezte magát a beosztást nézve. Ez nem az a kellemes izgatottság volt, mint ami az elsősök jelentős részén látszódott, nem, ő konkrétan rettegett, hogyan fog dönteni a süveg. Félt, hogy mardekáros lesz, semmiképpen sem akart oda kerülni. Hiszen Voldemort is a Mardekár ház tagja volt, ahogy a halálfalóinak döntő többsége is. De az is a Mardekár ellen szólt, hogy Valentina úgy érezte, nagynénje haragudna rá, ha oda osztaná be őt a Teszlek Süveg. Diane-től csak rosszat hallott a mardekárosokról; nem volt nehéz rájönnie, nagynénje erős ellenszenvvel viseltetik a ház tagjai iránt. Mit ellenszenvvel, gyűlöli őket! Ezért aztán nagyon aggódott, mi lesz, ha a süveg úgy gondolja, neki is a Mardekárban a helye. Ő is azon emberek táborát fogja erősíteni, akiket a nagynénje ki nem állhat? Valentina úgy gondolta, Diane akkor örülne a legjobban, amennyiben a Hugrabugba kerülne. Nagynénje többször is elmondta, amikor még a Roxfortba járt, annak a háznak a tagja volt, és imádta. Rendes osztálytársai voltak, akikkel szívesen segítették egymást ott, ahol csak tudták, s nagyon összetartó csapatot alkottak. Valentina örömmel hallgatta Diane iskolai történeteit és beszámolóit, de mégsem Hugrabugnak hívták azt a házat, ahová kerülni szeretett volna. A Hollóhát jobban tetszett neki, talán azért, mert a tagjaira jellemző tulajdonságok az éleselméjűség és a tanulás szeretete voltak. Ő pedig szeretett tanulni, új dolgokat megismerni, ennélfogva úgy gondolta, jó helyen lenne a Hollóhátban.

Valentina gépiesen megtapsolta Trevort, aki griffendéles lett, de alig jutottak el hozzá a nagyteremben történt események – mintha egy másik világban olvasná McGalagony professzor a gólyák neveit. Eastman, Brad, aki hollóhátas lett, Eddols, Daniel, aki a Hugrabugba került… Az ő beosztásuk után a tanárnő Mandy Freegard nevét olvasta fel, s a lány fürgén kilépett a többiek közül, bátran odasétálva a székhez. Valentina meglepetten ismerte fel, hogy Mandy ott volt a vonaton történt incidensnél, és úgy tűnt, tetszett neki, amit barátnője Corival tett. A fekete szemű bízott benne, hogy Mandy beosztása sokáig fog tartani, mivel ez azzal járt volna, hogy rá is később kerül sor. Ám nem szegődött mellé a szerencse, a süveg hamar döntött: a Mardekárba küldte Mandyt. Valentinának fogalma se volt az elsősök névsoráról, ezért csak remélhette, hogy F és G betűvel kezdődő vezetéknevű sok van a gólyák között. Merlin viszont ezúttal sem teljesítette kívánságát.

– Kinley, Valentina! – olvasta fel listájából McGalagony, s Valentina először fel sem fogta, hogy ez az ő neve. A mellette álló Corinak kellett oldalba böknie, hogy felgyorsítsa a másik agyában az információfeldolgozást. Neki köszönhetően Valentina kilépett a sorból, de alig minden egyes lépés olyan hosszúnak tűnt számára, mintha a Föld-Hold távolságot kéne megtennie. Azt hitte, a teremben mindenki látja, mennyire remeg a lába, ahogy odament a székhez. Úgy ült le, mint a halálraítélt, amikor helyet foglal a villamosszékben. Amint McGalagony professzor a fejére tette a süveget, a lány előtt rögtön elsötétült előtte a világ. Először arra gondolt, biztos elájult, ám pár másodperc múlva meghallott egy hangot a fülében.

– Mmm… Nehéz eset. Nagyon bátor, azt látom, és vakmerőségből sincs hiány. Okos vagy, az összefüggéseket különösen gyorsan átlátod. Fontos neked az igazság, nem szeretsz hazudni, ám attól még megteszed olykor-olykor. Griffendél-Hollóhát-Hugrabug-Mardekár. Ilyet is ritkán látok, hogy valaki ennyire illene mindegyik házba. De persze nem lehetsz egyszerre négy ház tagja, és te nem is akarsz. A Hugrabugba túl kiemelkedő vagy, és nem eléggé békés. Nem akarsz mardekáros lenni, nos, rendben van. Én sem szeretnélek a Mardekárba tenni, ott elrontanának. Azt kérdezed, miért rontanának el? Hát azért, mert van benned egy adag sötétség, ami bizonyos körülmények között előjöhet belőled, és tönkreteheti a személyiséged. A Hollóhátban jobb helyen lennél, látom, oda szívesen mennél. De félek, ott túl nagy nyomás nehezedne rád a tanulás terén, és nem bírnád a veled szemben támasztott elvárásokat. Így hát legyen a… GRIFFENDÉL!

Az utolsó szót az egész terem hallotta. Valentina hatalmas megkönnyebbüléssel vette le a fejéről a süveget, úgy érezte, mintha mázsás súlyok szakadtak volna le a lelkéről. Mosolyogva indult el a griffendélesek asztala felé, ahol újdonsült háztársai már nagyon várták. Egyik-másik felsőéves vidáman süvítette bele a nagyterem levegőjébe, hogy „Hozzánk került Valentina Kinley!” és „Nálunk van Kinley!”. A lány olyan boldog volt, hogy per pillanat az se tudta zavarni, hogy sokan felismerték. Örült, hogy túl van a beosztáson, de annak még jobban, hogy nem került abba a házba, ahova nem szeretett volna. Igaz, oda se, ahova vágyott, azonban a Teszlek Süvegnek sikerült meggyőznie róla, nem biztos, hogy jó lenne neki a Hollóhátban. Ösztönei viszont azt súgták, a Griffendélben nagyon jól fogja érezni magát. Mikor leült Trevor mellé, a fiú rávigyorgott: – Jó, hogy itt vagy – mondta.

– Én is örülök neki – felelte Valentina még mindig mosolyogva. Közben fél füllel hallotta, hogy Lemmer, Collin a Hugrabugba került, azonban nem tudott mit kezdeni ezzel az információval, ugyanis fogalma se volt róla, ki az a Collin. A következő gólya neve viszont nagyobb hatást váltott ki, és nem csak belőle.

– Lestrange, Belladora! – jelentette be McGalagony, mire jelen lévő diákok mind összesúgtak a mellettük ülővel. Ennek eredményeképpen a nagyteremben olyan sustorgás támadt, mintha kígyók százait engedte volna szabadon valaki. Valentina érezte, hogy a diákok közötti tanácskozásoknak az utálat a kiváltó oka. Természetmágusi megérzései azt súgták, a roxfortosok nagy része fél a Lestrange névtől, ami Bellatrix Lestrange miatt nem is volt csoda. Valentina csak hallomásból ismerte Voldemort egyik leghűségesebb halálfalónőjét, aki 1985 februárjában néhány társával együtt az Azkabanba került, miután az őrületig kínozta Frank Longbottom aurort és a feleségét, Alice-t. Azt viszont a nagynénje egyik fiókjában véletlen megtalált körözési plakátnak köszönhetően tudta róla, nagyjából hogy nézett ki az elfogása előtt. És most meglepetten ismerte fel, hogy Belladora felettébb hasonlít a Bellatrixot ábrázoló képekre. Ugyanaz a fekete haj és világos bőr, ám ha ez még nem lenne elég, Belladora arca is Bellatrixéra emlékeztetett. Lehet, hogy a lánya? – merült fel Valentinában a kérdés.

Míg ezen töprengett, a Süveg meghozta döntését, s a mardekárosok közé osztotta be a lányt. A Belladorát követő három gólya – Draco Malfoy, Gregory Monstro és Pansy Parkinson – szintén a Mardekárba került. Az utánuk következő Parvati Patil számára a Teszlek Süveg a Hugrabugrot tartotta a legmegfelelőbbnek, ahogy Charles Roth és Caroline Webb esetében is. Ezt követően egy Nicky Warrington nevű lány került sorra, akinek McGalagony még alig tette a fejére a Teszlek Süveget, a fejfedő már harsogta is: Mardekár! Valentina kezdte úgy érezni, a gólyák legkisebb része kerül a Griffendélbe, a süveg az ő házának nevét kiáltott legritkábban. Ennek élesen ellentmondott, hogy a Nicky után következő Lily Redway és Ginevra Weasley személyében a Griffendél bővült új tagokkal, mire a bal szélső asztalnál kitört az éljenzés. Már csak két gólya ácsorgott a tanári asztal előtt a beosztásra várva, köztük Cori. Sarah White-ot hívták előbb, s a lány közel egy percig ült a széken, míg végre a Süveg döntött, és a Hollóhátba küldte Sarah-t.

– Winbolt, Corinna! – hangzott el McGalagony professzor szájából az utolsó elsős neve. Cori arca a hamuszürke színében pompázott, ahogy odabotorkált a székhez, és leült rá. Attól kezdve, hogy tanárnő a lány fejére tette a süveget, nagyteremben néma csend honolt. Valentina nagyon remélte, a Teszlek Süveg a Griffendélt fogja választani neki, mivel szeretett volna Corival egy osztályba járni. A fekete szemű számára éveknek tűnt az az egy perc, amíg Cori ott ült a széken, s ő várta, hogy kiderüljön, teljesül-e eme vágya. Végül a Süveg belekiabálta ítéletét a halálos csendbe:

– Griffendél!

Cori immár sokkal egészségesebb színű arccal vette le a süveget, s ment oda a Griffendél asztalához, ahol újdonsült osztály- és háztársai hevesen megtapsolták. A lány sugárzó arccal ült le Valentina mellé, és fogott beleszámolójába. – A Süveg sokáig gondolkodott, mert nem tudott dönteni a Hugrabug és a Griffendél között. Azt mondta, a kedvességem és jámborságom mellett egy valódi oroszlán is él bennem, emiatt mindkét házba illenék. De végül is ide tett, aminek én nagyon…

Hirtelen elcsendesültek a nagyteremben eddig vidáman zsibongó diákok, ezért Cori elharapta a mondat végét. Valentinával együtt a tanárok asztala felé fordult, így látta, hogy Dumbledore igazgató úr felállt székéből, s nyilvánvalóan szólni kívánt. A roxfortosok várakozásteljesen függesztettek rá tekinteteiket. – Üdvözöllek benneteket itt a Roxfortban! – szólalt meg az ősz mágus. – Még mielőtt a lakoma elterelné a koncentrációnkat, mondanom kell pár dolgot: Raaw, Slin, Gror, Huff! Köszönöm a figyelmet!

A rövidke beszédet lelkes tapsvihar követte, amit Valentina nem tudott mire vélni. Elképzelése sem volt, miről beszélhetett az igazgató, mi az a „raaw”, „slin”, „gror” és „huff”. Amikor viszont pillantása az előtte fekvő tányérra tévedt, az álla egy jól hallható koppanással esett le a földre. A pár másodperccel korában még teljesen üres tálon most halmokban állt az étel, ahogy az asztal is csak úgy roskadozott a sok finomságtól. Valentina ebből jött rá, hogy azok az értelmetlenségek, amiket Dumbledore mondott az imént, az ételek megjelenítésére szolgáló varázsigék voltak. Valószínűleg mindegyik asztalhoz egy-egy ilyen varázsszó tartozott, legalábbis az alapján, hogy az igazgató négy szót ejtett ki, és a négy ház mindegyikének asztalán megjelent a vacsora, Valentina erre gondolt. Sok időt azonban nem szentelt a filozofálásnak, az evést most fontosabbnak tartotta. Nem volt valami sok az az édesség, amit a vonaton megevett, főleg hogy a vásárolt mennyiség fele megmaradt, a lány a megérkezésük előtt tette be őket a ládájába. Ennélfogva mostanra már kellőképpen éhesnek érezte magát, gyorsan szedett is magának a marhasültből, s jóízűen állt neki az étel elfogyasztásának. A szeme sarkából látta, hogy a két oldalán Cori és Trevor ugyanígy tesznek.

Miután mindenki végzett a főfogással, az asztalon megjelentek a desszertek. Valentina rögtön megkínálta magát néhány csokoládés fánkkal, illetve erős érdeklődést mutatott az almás pite iránt is. A nyalánkságok eszegetése közben az asztalnál a családjaikról bontakozott ki élénk beszélgetés. – Én félvér vagyok – árulta el Lily Redway. – Apukám aranyvérű és anyukám is boszorkány, de mugliszármazású. A szülei könyvelőként dolgoznak, semmi kapcsolatuk nincs a varázsvilággal.

– Én pedig Weasley vagyok, vagyis véráruló – közölte Ginevra. – A szüleim aranyvérűek, ám egyáltalán nem büszkék rá, sőt. Ha csak lehet, letagadják. Büszkék a mugli felmenőinkre, szerintük érdekesek.

– Na, és a te családod, Val? – fordult Cori a bal oldalán ülőhöz, mikor már minden griffendéles elsős szólt pár szót a családjáról. – Én elmeséltem, hogy a szüleim muglik, de te semmit sem mondtál a tieidről.

Valentina erősen gondolkodott rajta, mit is mondhatna. Nem akart titkolózni Cori előtt, mert szimpatikus volt neki a lány, így eldöntötte, elmeséli a rokonságában történteket. Nem gondolta, hogy ez Corin kívül túl sokakat meglepne, a többiek elég régóta éltek a varázsvilágban ahhoz, hogy tudhassák. – Az anyám meghalt, amikor féléves voltam, a nővére nevelt fel. A nagynéném boszorkány, ügyvédként dolgozik. Azt pedig, hogy ki az apám, nem tudom – foglalta össze a dolgot. Ahogy körülnézett az asztalnál, Lilyn és Ginnyn látszott, egyáltalán nem lepődtek meg a hallottakon. Ellenben Cori arcára kiült a megdöbbenés.

– Ne haragudj! – kért bocsánatot gyorsan. – Nem tudtam.

– Ezt a témát inkább hagyjuk, jó? – kérte Valentina. Minden alkalom fájt neki, amikor kimondta, fél éves korában meghalt az édesanyja. Anélkül is tudta, hogy folyton emlékeztette volna magát rá, és különben sem tehetett ellene semmit, nem változtathatta meg a múltat. Ennek ellenére, ha csak rágondolt a nőre, aki életet adott neki, mindig megjelent benne egy kis szörny, aki a lelkét igyekezett darabokra tépni. Persze, ha lehetősége adódott volna, nagy valószínűséggel elintézte volna, hogy az anyja életben maradjon, ne haljon meg 1979-ben. Akkor nála lakhatna, és nem egyedül a nagynénje jelentené számára a családot. De szép is volt ezt elképzelni!

Nemsokára, miután az édességek is eltűntek az asztalokról, Albus Dumbledore újfent szólásra emelkedett. A diákok ezt látva hamar elcsendesedtek. – Most, hogy már ettünk és ittunk, lenne már fontos mondanivalóm az elkövetkező tanévre vonatkozóan. Az elsőéveseknek mondom, hogy az iskola melletti erdő tiltott terület, és nem tarthatnak saját seprűt. Örülnék, ha ezt az eszükbe vésnék. – Mialatt az igazgató úr ezt mondta, pillantása a mardekárosok asztala felé tévedt. Valentina odanézett, s látta, hogy a vonaton Corit megátkozó mardekáros lány rezzenéstelen arccal, láthatóan az érdeklődés teljes hiányával bámul Dumbledore-ra. A jelek szerint a lány egy évvel korábban már megpróbálkozott egy versenyseprű becsempészésével a Roxfortba. – A kviddicsválogatásra a második héten kerül sor – folytatta az igazgató. – Aki szeretne bekerülni háza csapatába, jelentkezzen a csapatkapitányoknál. Végül az utolsó közlemény: a harmadik emeleti folyosó tiltott terület, aki mégis odatévedne, olyan veszélyekkel találja szembe magát, melyekre bizton mondhatom, nem áll készen. Most pedig sipirc aludni! – fejezte be derűsen.

– Elsősök, gyertek velem! – harsant egy hang Valentinától pár méterre. – Samantha White vagyok, griffendéles prefektus.

A frissen beosztott gólyák engedelmesen felálltak, majd a prefektuslány nyomában elindultak a hálótermeik felé. Valentina már nagyon álmos volt, úgy érezte, állva el tudna aludni, éppen ezért nem nagyon figyelte meg, merre mennek. Az azért feltűnt neki, hogy Samantha faliszőnyegek mögül nyíló, titkos átjárókon is végigvezette őket a klubhelyiség felé menet. Ő maga már régen eltévedt volna a hosszú és kanyargós folyosóknak köszönhető, a prefektuslány viszont jól tudta, hogyan kell eljutni oda, ahova menni akarnak. Így hát az elsősök csapata hamarosan megérkezett a Griffendél-toronyhoz, melyről Valentina már olvasott a Roxfort történetében. Abból a könyvből tudta meg, hogy a Griffendél-torony a Roxfort második legmagasabb tornya, csak a Csillagvizsgáló torony tesz túl rajta magasság tekintetében. Ahogy a diákok Samanthát követve megálltak, Valentina észrevette, hogy a bejáratnál egy portré függ a falon, rajta egy borzasztóan kövér, rózsaszín ruhába bújtatott nővel. Kénytelen volt elismerni, tényleg találó név számára a Kövér Dáma.

– Vaníliafagylalt – közölte Samantha a képpel. Bizonyára ez lehetett a jelszó, mert hatására a portré előrelendült, a falon pedig kerek nyílás tűnt fel mögötte. A gólyák sorban bemásztak a résen, s máris a Griffendél klubhelyiségében találták magukat, ahol ámulva pillantottak szét. Otthonosan meleg, barátságos helyiség volt, telis-tele arany és vörös színekben pompázó puha fotelekkel. Azonban Samantha nem hagyta, hogy jobban körülnézzenek: a fiúkat beterelte egy szobába, a lányokat pedig felküldte a lépcsőn. A magukat már alig vonszoló elsős lányok a csigalépcső megmászása után felfedeztek négy darab baldachinos ágyat, mely csak rájuk várt. Valentina boldogan nézett körül a hálóteremben, tetszett neki a gondolat, hogy ezt követően még sok éven keresztül fog itt aludni. Úgy érezte, ezen a helyen semmi rossz nem történhet vele. Semmi.