1. kötet – A sötétség lánya – 1. fejezet: Természetmágus

Előszó

Születése éjjelén az újhold keskeny sarlója fényesebben ragyogott a szokásosnál. A nappali kánikulához képest alig pár fokkal csökkent a hőmérséklet, s a hőséget az enyhe nyári szellő sem tudta enyhíteni. A közeli város lakói nyugodtan aludták édes álmukat, nem is sejtve, mi történik ezekben a pillanatokban néhány mérfölddel odébb. A házat sűrűn ültetett fenyők szegélyezték, eltakarva az illetéktelenek szeme elől. Nem mintha bárki is kíváncsi lett volna, mi zajlik a félreeső birtokon. Ez az éjszaka az odabent tartózkodók számára volt jelentős, főleg az ifjú édesanyának. Az ő verejtékével és fáradtságával egy új boszorkány született a világra.

Mikor felhangzott a kislány hangos sírása, a jelenlévő gyógyító megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Épp csak annyi időre vette el a babát az édesanyától, míg meggyőződött róla, minden a legnagyobb rendben ment, az újszülött egészséges. A vizsgálatot követően azonnal az anya hasára helyezte a gyermeket, majd kiment a szobából, magukra hagyva őket. A fiatal lány magához ölelte a kisbabát, és puszit nyomott a fejére. Kilenc hónapon keresztül várt a pillanatra, hogy végre kezében tarthassa gyermekét, s most itt van.

Boldog mosoly terült szét arcán, miközben álomba ringatta a kislányt, de szeme szomorúan fénylett. Érezte, tudta, gyermekének nem lesz egyszerű élete. Minden gyerek felnőtté válásának rögös az útja, ám neki nem azokkal a nehézségekkel kell majd szembenéznie, mint a többieknek. Ő különleges képességekkel született, olyanokkal, amikkel nem sok varázsló rendelkezik. Éppen ezért, ez a kislány nagy dolgokra lesz hivatott.

1. fejezet

A kuvik csapott egyet szárnyaival, majd lejjebb ereszkedett a levegőben. Barna tollazata ragyogott a napsütésben, ahogy London felett szállt. Azok a muglik, akik pénteken reggeli közben kinéztek a házuk ablakán, nem tudták mire vélni a bagoly felbukkanását. Néhányan megkockáztatták, hogy valamelyik állatkertből szökhetett meg, és hangot adtak azon sejtésüknek, miszerint a park dolgozói mindent megtesznek az állat kézre kerítésének érdekében. Közülük azonban kevesen voltak annyira szemfülesek, hogy észrevegyék, a madár egy sárgás borítékot tart a csőrében. Eme tény valahogy elkerülte figyelmüket, pedig ez megmagyarázta, mit keresett az alapvetően éjszakai állat nappal London kertvárosában. A kuvikot egy levél kézbesítésével bízták meg, a madár pedig, mint mindig, engedelmesen útra kelt, hogy teljesítse gazdája parancsát. Amint a Park Farm Road 26. szám fölé ért, zuhanórepülésbe kezdett. Beröppent a küldemény címzettjének szobájába, az ágy fölé szállt, és az alvó lányra dobta a levelet. Miután elvégezte dolgát, ahogy jött, ment is.

Valentina Kinley arra ébredt, hogy egy könnyű tárgy hullik rá. Hatalmasat ásítva kinyitotta fekete szemeit, félálomban levette hasáról a borítékot, s kibontotta. Többször el kellett olvasnia az üzenetet, mire felfogta a mondatok értelmét. Mikor eljutott a tudatáig, hogy a levél a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából jött, ahova felvették, Valentina szélesen elvigyorodott. Nagyon várta már az értesítést, s minél előbb kézzel fogható bizonyítékot akart arról, hogy oda fog járni. Persze, tudta, hogy így lesz, hiszen boszorkánynak született, de azért mégis csak megnyugtató volt azt olvasni, felvételt nyert a varázslóképzőbe. Immár biztossá vált, hogy a következő tanévet nem mugli középiskolában fogja tölteni, mint ahogy azzal Amèlie rémisztgette. Apropó, ezt muszáj megmutatnia neki. Ha másért nem is, legalább azért, hogy bosszantsa.

De előbb a kötelesség. Valentina felkelt az ágyból, odament az íróasztalához, és elővette az üzenetet, amit a nagynénje már jó pár héttel korábban megírt. Keresett egy vadonatúj borítékot, megcímezte, beletette a levelet, majd felírta teendői képzeletbeli listájára, hogy mielőbb postára kell adnia. Legkésőbb július harmincegyedikéig kellett elküldeni az iskolának a visszajelzést, és bár addig még majdnem két hét volt hátra, jobbnak látta nem az utolsó pillanatra halasztani a dolgot. Miután ezzel végzett, kivette a kapott borítékból a másik papírt is. Azon voltak a szükséges felszerelési tárgyak és a tankönyvek. Ezek megvásárlását szintén tanácsos volt mielőbb megejtenie.

A mai programom már meg is van – állapította meg Valentina. Reggelente sosem érezte magát éhesnek, ám most egy pillanatra mégis elgondolkodott azon, talán ennie kellene valamit. Abból indult ki, hogy ha az Abszol úton tör rá az ehetnék, egy kisebb vagyont fog otthagyni. Végül azonban elhessegette magától a gondolatot. Majd eszik, ha megéhezik, és kész! Volt annyi pénze, hogy vehessen magának valamit, erről a nagynénje gondoskodott. Valentina szekrényében már hetek óta ott lapult a tanszervásárlásra szánt erszénnyi varázspénz, amit a nénikéje még nyár elején kivett a Kinley-család gringottsi széfjéből.

Ahogy eszébe jutott a nagynénje, halkan felsóhajtott. Jó lenne, ha most ő kísérne el vásárolni, és nem egyedül kéne mennem – gondolta, de rögtön el is szégyellte magát ezért. Diane a munkája miatt ment Kolumbiába, nem nyaralni. Azért dolgozik ilyen sokat, hogy nekem mindent meg tudjon adni – szögezte le magában.

Csakhogy neki nem erre volt szükség. Bármikor örömmel lemondott volna arról a „mindenről”, ha cserébe Diane-nel lehet. A nagynénje jelentette számára a családot, így a lány szemében semmi sem tudta pótolni őt.

Valentina halk szusszanással kifújta a levegőt, és lassan vetkőzni kezdett. A pizsamáját eldugta a sietősen bevetett ágya takarója alá, aztán előkeresett a ruhatárából egy pólót és egy vékony pamutnadrágot, s felvette őket. Miután átöltözött, magához vette a roxforti bevásárlásra szánt pénzt és a levelet, majd kiment a szobából. Ahogy lesétált a lépcsőn, ujjai hegyével végigsimított a korláton. Ezt szerette legjobban a ház összes része közül. A lépcső igazi fából készült, bár bevonták valami lakkal, amit Valentina nagyon sajnált. Jobban szerette volna a fa természetes felületét érezni, nem pedig egy mesterséges anyagot, de ebben nem ő döntött. A házat nem nekik építették, az már azelőtt állt, hogy Diane megvette volna.

Amikor évekkel korábban a Park Farm Roadra költöztek, Diane nem sokat változtatott a ház berendezésén. Az előző lakó egy mugli család volt, akik azért kerestek új otthont maguknak, mert négy gyerekükkel már szűkösnek találták a helyet. Annyira sürgősen meg akartak válni a háztól, hogy kifejezetten kevés pénzt kértek érte, és a berendezés nagyobb részét is otthagyták. Ezek nagy részét Diane megtartotta, köztük jónéhány olyan konyhai gépet, amit Valentina sohasem látott azelőtt, nemhogy azt tudta volna, hogyan működnek. Szerencsére az azóta eltelt évek során a lány rájött, mire való a gáztűzhely, a sütő, illetve a hűtőszekrény, és megtanulta a használatukat is. Ez főleg az utóbbi tárgy esetében volt hasznos, ugyanis Diane gyakori távolléte miatt Valentina rendszerint rászorult, hogy magának intézze az étkezést. Ilyen szempontból különösen hasznos volt a hűtő, hiszen abból csak ki kellett venni az ételeket, amiket Diane előzőleg megfőzött.

Ezen a reggelen Valentina szokása szerint kinyitotta a hűtő ajtaját, hogy keressen magának valami innivalót. Elsőként az almaleves doboz akadt a kezébe, így arra esett a választása. Odalépett a szekrényhez, hogy elővegyen egy poharat, s ekkor meghallotta a háta mögül Amèlie jól ismert hangját. – Ez lesz a nagy reggelid? Egy pohár almalé?

Valentina zavartalanul levette a kezében lévő poharat a polcról, becsukta a szekrény ajtaját, majd szembefordult vele. Amikor belépett a konyhába, látta, hogy Amèlie is ott van, így nem lepődött meg. A lány gúnyos kérdéseit pedig már megszokta. – Ez bizony – felelte neki, miközben leült az étkezőasztalhoz. – Tudod, reggel nem szoktam éhes lenni, ezért csak iszom.

– Reggelizz úgy, mint egy aranyvérű, ebédelj úgy, mint egy félvér, és vacsorázz úgy, mint egy sárvérű – motyogta jól hallhatóan Amèlie. Valentina egy udvarias horkantással fejezte ki a véleményét az ilyen, és ehhez hasonló mondásokról, amikből már jónéhányat megismerhetett a lánynak köszönhetően.

– És te mit is csinálsz éppen? – érdeklődött hasonlóan barátságos stílusban, mint ahogy Amèlie tette az imént. A szőke lány az konyhapultnál ült egy széken, és a kezében tartott könyvet nézte homlokráncolva. Valentina élt a gyanúval, hogy az egy roxforti tankönyv.

– Tanulok – mordult fel Amèlie. – Az a nő már megint egy rakat házit adott, hogy dögölne meg. Mit gondol ő, jobb dolgom sincs nyáron, mint az átváltoztatástannal foglalkozni? Lehet, hogy neki nincs élete, nekem viszont van.

Valentina a szemét forgatta. Amèlie kedvenc elfoglaltságai közé tartozott mások szidása, a tanárait pedig különösen gyakran emlegette. Általában az egyik tanárnője, McGalagony professzor volt a célpont, s vele együtt az átváltoztatástan. Valentina úgy gondolta, ennek az az oka, hogy Amèlie harmadéves korában McGalagony tantárgyából bukott meg, és emiatt kellett újrajárnia azt az évet. Második nekifutásra végül átment az átváltoztatástan vizsgán, de azóta sem ment neki jól az anyag. Valószínűleg ezt próbálta a tanár ócsárolásával elfedni.

– Amèlie – szólította meg a szőkét, félbeszakítva annak monológját. – Megkaptam a levelet a Roxfortból. Tehát nem jött be a jóslatod, hogy jövőre mugli középiskolába fogok járni. Szeptembertől iskolatársak leszünk.

– Csak háztársak ne legyünk! Már csak az hiányozna! – felelte Amèlie, mire a fekete szemű elmosolyodott. Pontosan tudta, a másiknak az is sok, ahányszor eddig látta, nemhogy még ugyanabba az iskolába járjanak. Valentina is ugyanígy érzett, ezért reménykedett benne, a Roxfort elég nagy lesz ahhoz, hogy elkerülhessék egymást.

– Nekem is – bólintott a fiatalabb lány. Amèlie a Roxfortban a Mardekárt erősítette, ő pedig a négy ház közül egyedül oda nem akart kerülni. Túl sok rosszat hallott már róla, és nem repesett volna a boldogságtól, ha a Teszlek Süveg éppen abba a házba osztja be, amiből annyi halálfaló került ki. – Szóval, nyugodtan hazamehetsz, nem fogok félni egyedül. Hacsak nem szeretnél elkísérni vásárolni.

– Na, még csak az kéne, hogy meglássanak veled az Abszol úton! – kiáltott fel a mardekáros. – Soha többé nem mernék a barátaim szemébe nézni, az biztos! De hazamenni sincs kedvem, szóval, inkább itt maradok. A nagynénéd különben is azt mondta, reggel hattól este tizenegyig vigyázzak rád.

– És te ezt mikor tartottad be? – horkant fel Valentina. – Én úgy emlékszem, rendszeresen itt alszol, mert nincs kedved hazamenni a nagyszüleidhez. Pedig Diane megmondta, hogy tizenegy után indulj el, nehogy ő kerüljön miattad bajba.

– Jó-jó, te idegesítő kis bestia, legyen, ahogy akarod. Megyek a két hibbant öreghez, most boldog vagy? – Amèlie dühösen összecsapta a tankönyvét, felállt, és megkísérelt egy hoppanálást az ebédlő középéről. Azonban akárhogy erőlködött, nem sikerült eltűnnie. Bizonyára jobb dolga akadt az előző tanévben, mint részt venni a tanfolyamon – a gondolattól Valentina elvigyorodott. A fekete szemű mosolyát látva a mardekáros még idegesebb lett. Öles léptekkel átvágott a szobán, felmarkolt egy adag Hop-port, majd beleszórta a kandallóba. Mikor a lángok zöldre váltak, belépett közéjük, és bemondta nagyszülei kúriájának címét. Aztán a következő pillanatban szőrén-szálán eltűnt a kandallóból, mintha ott se lett volna.

– Hölgyeim és uraim, Amèlie Yaxleyt láthatták – motyogta az orra alatt Valentina, miközben beleivott az almalevébe. El se tudta képzelni, miért ezt a lányt bízta meg Diane az ő felügyeletével. Vagyis, egy ötlete azért volt. Amèlie rendelkezett a mardekárosok szemében nagyra becsült tulajdonsággal, a ravaszsággal. Mindig tudta, hogyan kell viselkednie a céljai eléréséhez. Azt akarta, hogy Diane segítsen neki ügyvédként, cserébe pedig felajánlotta, hogy vigyáz Valentinára, amikor a nő dolgozik. Rájött, a szomszédok nem szívesen adták volna a fejüket gyerekfelügyeletre, így adott volt, hogy ezt kínálja Diane-nek a segítségéért. Valentina nagynénje nehezen egyezett bele a dologba, nem akarta egy ügyfelére bízni a lányt, de mivel nem volt más, aki vállalta volna a feladatot, végül belement. Így került a Yaxley szülők gyermeke Diane házába, ahol már nem úgy viselkedett, mint korábban. A nagynénje előtt mindig kedves volt Valentinával, ám amikor a nő nem volt ott, egyből megváltozott a viselkedése. És a Diane-nel kötött egyezséget sem tartotta be maradéktalanul. Abban állapodtak meg, hogy Amélie reggel hattól este tizenegy óráig vigyáz Valentinára, aztán hazamegy a nagyszüleihez. Ehhez képest a mardekáros rendszerint Diane házában aludt, mindezt azért, mert nem akarta látni a nagyszüleit, akikkel rossz volt a kapcsolata.

Valentina megitta az utolsó korty almalevet, majd betette a poharat a mosogatóba. Egy kicsit bűntudata volt amiatt, ahogy Amèlie-vel beszélt. Mindig elhatározta, magában tartja megjegyzéseit – elvégre sokat voltak ketten a házban, és hasznos lett volna, ha azt az időt nem vitázással töltik –, de sosem sikerült neki. A szőke beszólásait nem tudta szó nélkül megállni. Valentina megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától Amèlie gondolatát. Most az előtte álló vásárlásra kellett koncentrálnia, nehogy elfelejtsen megvenni valamit a listáján szereplő tételek közül.

Első dolga az volt, hogy leellenőrizze, be van-e csukva a bejárati ajtó. Emlékei szerint bezárta, de inkább megnézte – ez a késztetés valószínűleg a nagynénjének volt köszönhető, aki már-már megszállottan rettegett attól, valaki betör a házukba. Mikor megbizonyosodott róla, hogy nem tévedett, visszament a konyhába, felvette az asztalról az erszényét és a levelet, majd az ebédlőben álló kandallóhoz lépett. Csak pár lépést kellett tennie, ugyanis a ház konyhája és étkezője egybenyílt. Amerikai konyha, vagy mi ennek a neve? – töprengett. – Diane már sokszor mondta, de sosem jegyeztem meg. Na, mindegy.

Belemarkolt a párkányon álló dobozba, majd a kandallóba szórta a Hop-port. Mikor a lángok zöld színűvé változtak, belépett közéjük. A tűz langyosan körülölelte testét, akárcsak egy meleg takaró. A következő pillanatban már határozottan bölcs döntésnek tartotta, hogy nem evett semmit reggelire. Ahogy a tengelye körül pörgött, még az az egyetlen pohár almalé is kifelé kívánkozott belőle. Mi lett volna, ha nemcsak iszom? – tette fel magának a kérdést. Idegen boszorkánytűzhelyek villantak fel előtte, miközben a jól ismert fekete űrben repült. Behúzta a könyökét, és becsukta a szemét – tapasztalatból tudta, milyen kellemetlen, ha a hamu a szemébe kerül.

Alig néhány pillanat múlva talpa kemény padlónak ütközött, és ő szó szerint kizuhant a kandallóból. Csak gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem térdre esve érkezett meg Madam Malkin Talárszabászatába. Amint kinyitotta szemét, máris egy felé siető rózsaszín taláros boszorkányt vett észre. A nő ruháján rózsaszín tulipán jelezte, hogy ő bizony itt dolgozik.

– A Roxfortba készülsz, kis drágám? – kérdezte a boszorkány. Mielőtt Valentina megszólalhatott volna, a hölgy máris felállította egy zsámolyra. Ráadott a lányra egy fekete talárt, és nekiállt a megfelelő hosszúságúra tűzni. Valentina egy darabig figyelte az ügyködését, aztán megunta, és inkább körbenézett a boltban. A következő pillanatban borzadva húzta el a száját. Ugyan az üzlet hangulata nagyon barátságos volt, a rengeteg rózsaszínt már túl soknak találta. A bolt egész berendezése, a falak, a bútorok, sőt, még a zsámoly is, amin állt, ennek a színnek a különböző árnyalataiban pompázott.

Kékben még elmenne, de ez borzasztó – vélekedett. – Olyan giccses. Hogy lehet, hogy Madam Malkint ez nem zavarja?

Úgy tűnt, a vásárlók nagy részét sem bosszantja a dolog, legalábbis erre engedett következtetni az a valóságos tömeg, amely az üzletben tartózkodott. Valentina a legtöbb vevőben vele egykorú gyerekeket fedezett fel, akik mind fekete talárt kerestek, próbáltak, majd vettek szüleik társaságában. Valentinának el kellett ismernie, Madam Malkin szalonja tényleg népszerű helynek számított. Persze, ebben az is közrejátszott, hogy az Abszol úton ez az egyetlen ruhabolt volt, s ha valakinek nem felelt volna meg, kutathatott volna másik után.

– Szia! – szólította meg a közeli zsámolyon álló lány. Ahogy Valentinán, rajta is fekete talár volt, amit éppen egy eladóboszorkány igyekezett méretre igazítani. – Szintén Roxfort?

– Aha. Te is egyedül jöttél? – kérdezte, mivel nem látta a lány közelében annak szüleit.

– Igen – bólintott a lány. Kedves, szív alakú arca volt, szeme pedig barátságosan csillogott. Valentina első látásra megkedvelte. – Anya dolgozik, az öcséim pedig csak hátráltatnának. Ezért ők otthon maradtak.

– Szegények – sajnálkozott Valentina teljesen őszintén. Pontosan tudta, milyen rossz egyedül lenni otthon, miközben az ember családja máshol tölti az időt. A nagynénje mellett éppen elégszer tapasztalta.

– Áh, nem kell őket sajnálni, elvannak ők egyedül. Kviddicseznek, felforgatják a házat… feltalálják magukat. Nagy huncutok, anya mindig mondja is, hogy egy percre sem lehet őket egyedül hagyni – mosolyodott el a másik. Miközben a családjáról beszélt, kékeszöld szemében ragyogó fény gyúlt. Látszott, mennyire szereti őket.

– És az apád? Vele mi van?

A lány felsóhajtott, arcáról eltűnt az előbbi mosoly. Valentina érezte, ezzel a kérdésével ingatag területre tévedt.

– Őt most hagyjuk, jó? – kérte leendő iskolatársa.

– Jó – egyezett bele Valentina, elkönyvelve magában, jól sejtette, tényleg valaminek a közepébe talált. Csak ez lehetett a magyarázata, hogy a lány nem akart az apjáról beszélni.

– Kész vagy, drágám – szólalt meg felegyenesedve a boltban dolgozó nő, félbeszakítva ezzel a lányok beszélgetését. Valentina kifizette ruhája árát, és megindult a kijárat felé.

– Viszlát a Roxfortban! – búcsúzott a kékeszöld szemű, akinek a talárján még mindig szorgoskodott az üzlet egyik dolgozója.

– Szia! – felelte Valentina, s kilépett az Abszol útra. Rögtön megcsapta a forróság, pedig még csak fél kilenc volt. Egy pillanatra megállt, lehunyta szemét, és élvezte, ahogy a napsugarak simogatják az arcát. Szerette a nyarakat, még a nagy melegeket is, amiket a legtöbb ember ki nem állhatott. Nem értette, ez miért van, így arra gondolt, csakis a születése miatt lehet. Talán a nyáron születettek jobban bírják a kánikulát. Példának okáért, Diane októberben jött világra, és ő a telet szerette, míg a hőséget utálta. Valentina, aki júniusban született, pont ellentétes érzésekkel viseltetett az évszakok iránt.

A lány kinyitotta szemét, és körülnézett. Következő célpontjának a Czikornyai és Patzát választotta, mivel ez az üzlet esett hozzá a legközelebb. Áttette bal kezébe az iskolai talárjait tartalmazó zacskót, és elindult a könyvesbolt felé. Noha korán volt még, az Abszol út hatalmas forgalmat bonyolított. Rengeteg boszorkányon és varázslón messziről látszott, hogy vásárolni érkezett, míg mások csak álltak a kirakatok előtt, és beszélgettek. A nagy tömegben Valentina alig tudott haladni, ráadásul arra is vigyáznia kellett, nehogy valakit megüssön a szatyrával. Mikor végre belépett a Czikornyai és Patzába, úgy örült, mintha a Kviddics Világkupát nyerte volna meg.

– Jó napot! – köszönt oda az eladónak. – Az elsős tankönyvekért jöttem.

– Gyere velem! – lépett ki a pult mögül egy narancssárga taláros, középkorú varázsló. Valentina igyekezett elfojtani a kuncogását, látva, hogy a fickó szakállának vége pont úgy kunkorodik, mint a kismalacok farka.

A kereskedés lenyűgözte Valentinát. A boltban minden polc roskadozott a könyvektől, és az összes asztalon mennyezetig értek az egymásra pakolt könyvek. Ő maga a listáján szereplő egyik kötetet sem lett volna képes megtalálni a zsúfoltságban, de szerencsére nem is neki kellett keresnie. Az eladó rutinosan vezette el az üzlet másik felébe, ahol a tankönyvek kaptak helyet. Valentina szemmagasságban megpillantotta a hetedévesek fekete színben pompázó sötét varázslatok kivédése könyvét, egy sorral lejjebb pedig a Varázslástan alapfokon hatodikosoknak szóló kiadását. Mindkét könyvről lerítt, hogy frissen, a nyomdából kerültek az üzletbe.

Míg ő a felsőéves roxfortosok tankönyveiben gyönyörködött, a narancssárga taláros varázsló a lány háta mögötti polcról szedte össze az elsőévesek tankönyveit. Mikor mindet megtalálta, így szólt:

– Tessék, a tankönyveid, megvan mind a nyolc – Valentina megfordult, mire a pacák egy nejlonzacskót nyomott a kezébe. – Tértágító és súlycsökkentő bűbáj van rajta, hogy akármennyi könyv elférjen benne, de mégis el lehessen bírni. Hat galleon, négy sarló és hét knút lesz.

– Köszönöm a segítséget – mondta Valentina, miközben átadta a pénzt. A varázsló csak egy pillantást vetett az összegre, majd bólintott, jelezve, hogy pont annyi, amennyi kell. A lány pedig a szinte súlytalannak érződő zacskót fogva távozott az üzletből.

A következő órákban Valentina sorra járta a kereskedéseket, szép lassan mindent megvéve, amire az iskolakezdéshez szüksége volt. Beszerzett egy pár sárkánybőr kesztyűt és egy fekete varázslósüveget a Hétköznapi Varázseszközök nevezetű boltban, más helyeken pedig egy szép ónüstöt, egy készlet egyszerű üvegfiolát, egy teleszkópot és egy bájitalhozzávalók kimérésére használható rézmérleget is. Minden egyes boltból újabb zacskóval távozott, ezért egy idő után kénytelen volt szembesülni azzal a problémával, hogy nincs annyi keze, amivel mindegyiket kézben tudná tartani. Így aztán a Czikornyai és Patzában kapott, tértágító bűbájjal ellátott zacskóba tette bele az összes többit, majd folytatta útját. Mire kijött a patikából, kezében a frissen megvett bájitaltan-alapanyagokkal, már magasan járt felette a nap. Valentina sejtése szerint jócskán elmúlt már dél, és ezt korgó gyomra is megerősítette. Úgy döntött, egy ebédszünet erejéig felfüggeszti a vásárlást.

Kisvártatva már Florean Fortescue Fagylaltszalonjában ült egy eldugott kis asztalnál, jónéhány sajtos pogácsa társaságában. Mint mindenhol az Abszol úton, itt is rengeteg ember volt, ám őt ez a legkevésbé sem érdekelte. Szabályszerűen habzsolt, mint aki hetek óta nem evett. Maga is meglepődött, mennyire éhes volt, és nem értette, ez hogy nem tűnt fel neki eddig. Néhány perc alatt megette az összes pogácsát, s rögtön azon gondolkodott, mit ehetne ezután. Némi töprengést követően egy csokoládés tortaszeletet kért a pincértől, mellé pedig egy szénsavmentes ásványvizet.

Miután leadta a rendelést, némi bűntudatot érzett. Pontosan tudta, Diane nagyon dühös lenne, ha meglátná, amint ő édességet eszik ebédre. Én pedig erre azt mondanám, hogy a sajtos pogácsa nem édes – gondolta, mire elmosolyodott. Ez akár egyfajta bosszú is lehetett volna tőle azért, mert nagynénje keveset van vele. De nem az volt. Nem úgy jött el ide, hogy „na, Diane külföldön van, megtehetem”. Ez… így alakult – indokolta meg magának. Noha nem tudatosan csinálta, azt elismerte, ha nagynénje nem lett volna éppen külföldön, valószínűleg nem egy cukrászdában ebédel meg.

A pincér kihozta a kért süteményt, és letette a vízzel együtt az asztalra. Valentina ránézett a tortaszeletre, és összeszorult a torka. Végül megette, ám korántsem esett neki olyan jól, mint a pogácsák. Egyszerűen elvette az étvágyát az a tudat, hogy éppen tilosban jár. Lassan elkortyolta félliteres ásványvizét, majd felállt, és odament a pulthoz. Tíz sarlót és tizennyolc knútot fizetett Florean Fortescue-nak, aztán a cókmókjaival együtt távozott, és a rövid ebédszünet után folytatta a vásárlást. Mivel a délelőtt folyamán majdnem mindent megvett, amire szüksége volt, alig maradt elintézendő dolga. Csak Ollivander úr üzletének meglátogatása váratott még magára, illetve a körülnézés az Uklopsz Bagolyszalonban.

Előbb a varázspálcát akarta megvenni, mert azt tartotta az izgalmasabb programnak. Így hát arrafelé vette az útját. Amint a perzselő napsütésben a kövezett utcán sétált, azt vette észre, hogy megszűnt a tömeg. Bizonyára a varázslók és boszorkányok nagy része nem akart nagy melegben vásárolni, és inkább hazamentek. Valentina ennek csak örült, hiszen emiatt tülekedés nélkül, könnyedén eljuthatott az Abszol út másik végébe, ahol Ollivander úr kereskedése állt. Mikor belépett a varázspálcaboltba, leesett az álla. A hely olyan hatást gyakorolt rá, mint egy könyvtár. A lány ösztönösen magába fojtotta a kitörni készülő kérdéseket, s inkább szétnézett a boltban. Borzasztóan izgult, ugyanakkor rettentően kíváncsi is volt, milyen varázspálca választja őt gazdájának. Egy helyben állva körbefordult, hogy az üzlet minden szegletét megnézhesse. Annyira belefeledkezett a nézelődésbe, hogy majd kiugrott a szíve a helyéről, amikor Ollivander úr megszólította.

– Áh, Kinley kisasszony! – Valentina meglepődött, hogy az öreg felismerte. – Tudtam, hogy ez a nap is eljön. Már vártam, mikor tér be hozzám. Mintha csak most lett volna, amikor az édesanyja megvette nálam a varázspálcáját. Hogy telik az idő… Na de, kezdjünk is hozzá! Melyik kezében fogja a pálcát?

– Jobbkezes vagyok – felelte Valentina, egy pillanatra elgondolkodva azon, vajon van-e különbség egy jobbkezes és egy balkezes varázsló pálcája között.

– Ezt próbálja ki! Hikori-fa diricawl-tollal. Nem egy hagyományos kombináció, ezeket az alapanyagokat nem szokásom használni. Egy aranyvérű család rendelte, azonban addigra, mire elkészültem vele, meggondolták magukat, és mégse vették meg. De hátha magának jó lesz. Hiszen az édesanyja is a különleges pálcákat kedvelte… Tessék, fogja, és lengesse meg!

Ollivander úr levett egy pálcát a polcról, s Valentina kezébe adta. A lány ügyetlen integetni kezdett vele, mire a pálcakészítő rögtön el is vette tőle.

– Nem, nem jó – állapította meg. – Talán ez lesz a megfelelő. Gyertyán-sárkányszívhúrral, kilenc és fél hüvelyk, elég pattogós.

Valentina ezt is kipróbálta, de most sem járt nagyobb sikerrel, mint előző alkalommal. Csalódottan adta vissza a pálcát Ollivandernek. Szerette volna, ha a varázspálca megvásárlása egyszerűen lezajlik, azonban kénytelen volt belátni, ez nem sikerült. Vele ellentétben a pálcakészítőt, úgy tűnt, nem zavarják a sikertelen próbálkozások. Sőt, egyre lelkesebben teszteltette le az újabb és újabb pálcákat a lánnyal.

– Tiszafa sárkányszívizomhúrral, tizenhárom és egynegyed hüvelyk, igen merev. Ez már biztosan jó lesz – vette el a polcról Ollivander a következőt. Valentina meg se tudta volna már mondani, hányszor hallotta ezt tőle. Kezébe vette a pálcát, meglobogtatta a levegőben, ám semmi sem történt. Egy mély sóhaj kíséretében nyomta a pálcakészítő kezébe a leszerepelt varázsvesszőt, aki visszatette a dobozába. Kezdte úgy érezni, minden hiába. Jóformán az egész raktárkészletet végigpróbálta már, mégsem akadt rá a neki való pálcára. Létezhet olyan, hogy valakit egyetlen varázspálca sem választ gazdájának? Most akkor mi lesz vele? Így a Roxfortba sem mehet… Amèlie hogy fog nevetni, amikor meghallja, azért nem lehet roxfortos, mert nincsen varázspálcája! Valentina már hallotta is a szőke kacagását, amint megtudja a dolgot.

– Ne aggódjon, megtaláljuk a magának valót – szólalt meg Ollivander úr, mintha csak tudta volna, mi jár a lány fejében. A pálcakészítő melletti rozoga széken méretes halomban tornyosultak a leszerepelt varázspálcák, és Valentina azt vette észre, a polcon, ami előtt állnak, már csak néhány doboz árválkodik. Ollivander egyetlen futó pillantást vetett a szinte teljesen kiürült polcra, majd a kirakathoz lépett. A lány kíváncsian figyelte, mit akar csinálni. Az idős pálcakészítő elvett egy varázspálcát a bemutató darabok közül, és azt adta neki kipróbálásra.

– Különleges darab. Fűzfa főnixtollal, tíz és egynegyed hüvelykes, kellemesen rugalmas. Próbálja ki! – mondta el a legfontosabb adatokat, miközben átnyújtotta a pálcát a lánynak. Az eddigi kudarcok okán Valentina nem nagyon bízott benne, hogy sikerrel jár. Mégis elvette Ollivandertől, és csodák csodája, amint megfogta a pálcát, rögtön forróságot érzett a karjában. Suhintott vele egyet, mire arany és vörös szikrák hullottak a földre. Valentina boldogan mosolyodott el.

– Hurrá! – kiáltott fel a boltos, majd kisvártatva hozzátette: – Ez különös, nagyon különös.

– Miért? – meredt rá a lány. Ha abból indult ki, hogy Ollivander rengeteg varázspálca és varázsló egymásra találását látta már, el se tudta képzelni, mi ezen a különös.

– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eladom ezt a pálcát. Bemutató darabnak készítettem, mivel nem hittem volna, hogy valaha kiválaszt valakit. Tudja, én már eladtam egy pálcát, ami ezekből az alapanyagokból készült. Ugyanannak a főnixnek a tolla, ugyanannak a fűzfának az ága… még a hosszúság és a rugalmasság is megegyezik. Az a pálca Lily Evanshöz került, akivel Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, személyesen végzett – ezt hallva Valentina nyelt egyet. – Bizony, bizony. Furcsa, hogy éppen annak a pálcának az édestestvére választja magát. Azt hiszem, az ön személyében egy Evans kisasszonyhoz hasonlóan tehetséges boszorkányt ismerhetünk meg. Mindenesetre, ez a pálca most már a magáé – tette hozzá Ollivander. Visszatette a lány pálcáját a dobozába, gyors mozdulatokkal becsomagolta egy papírba, majd átnyújtotta újdonsült gazdájának.

Valentina elsápadt. Immár biztossá vált, hogy az öreg nem lopta be magát a szívébe. Elvette a pálcát, kifizette érte a hét galleont, majd sietve elindult kifelé a boltból. A menetközben elmotyogott köszönését nagy valószínűleg csak ő hallotta, ám ez a legkevésbé sem zavarta. Mikor kiért az Abszol útra, erős kísértést érzett lerogyni az üzlet lépcsőjére. Fejében kérdések hada kergette egymást. Annak a pálcának a testvérét vette meg, amelyik Lily Evanshöz tartozott – magától a gondolattól is megborzongott. Ez azt jelenti, hogy hasonlít James Potter feleségére? Ő is úgy fog járni, mint Lily? Voldemort személyesen fog végezni vele? Vagy ez csak véletlen egybeesés, és semmi jelentősége nincs? Nem tudta eldönteni.

Amíg ezen töprengett, ott állt a pálcaüzlet előtt, jobb kezében a Czikornyai és Patzás szatyrot szorongatva. Szeme sarkából látta, hogy a járókelők egy része furcsálkozó pillantásokat vett rá, mintha azon gondolkodnának, normális-e, ha egy fiatal boszorkány mozdulatlanul áll az út szélén. Miután úgy érezte, valamelyest túltette magát az Ollivander úr okozta megrázkódtatáson, – és megunta, hogy vadidegenek bámulják –, folytatta bevásárlókörútját. A következő és egyben utolsó útja az Uklopsz Bagolyszalonba vezetett. Sosem tartott még állatot, de már régóta nagyon szeretett volna. Így most, mikor nagynénjétől végre megkapta az engedélyt, hogy vegyen magának egyet, élni akart a lehetőséggel.

A Bagolyszalonba lépve Valentina fülét rögtön megütötte az egymással viaskodó állatok hangja. Az üzletben félhomály uralkodott, a lány mégis pontosan tudta, állatok tucatjai figyelik minden lépését. Körbenézett, mire a ketrecekből fénylő szempárok villantak rá. Valentina érezte, hogy az összes állat abban reménykedik, ő lesz az, aki megvásárlásra kerül. Elmosolyodott. Egyre inkább úgy érezte, ez a hely a kedvence az összes eddigi közül.

Ennek ellenére itt se ment könnyen a vásárlás. Valentina jóformán az egész zajos boltot végigjárta, ám még mindig nem talált neki tetsző háziállatot. Nem tudta, mit kéne éreznie, de valami ahhoz hasonlót várt, mint amikor a pálcájával találtak egymásra. Hiszen mégiscsak a barátját készül kiválasztani. Kell, hogy legyen valami szikra. Vagy ez nem így működik? – gondolkodott el, miközben az üzlet hátsó részében járt, ahol sorra megnézett minden állatot. Azonban egyet sem talált, ami különösebb érzéseket váltott volna ki belőle. Már lemondott arról, hogy venni fog valamit, amikor az egyik kalitkából gyönyörű szempár nézett vissza rá. A zöld szemekben Valentina valami olyat látott megcsillanni, amit az eddigi kiskedvencekében nem. Úgy érezte, a hóbagoly, szép szemein keresztül, a lelke mélyére is ellát. A mindentudó pillantástól kellemesen megborzongott. És abban a pillanatban tudta, ez volt az a szikra, amire várt.

– Megveszed? – állt meg mellette egy fekete hajzuhatag tulajdonosa. Valentina annyira meglepődött a lány váratlan felbukkanásától, hogy hirtelenjében szóhoz sem jutott. Csak egy tanácstalan „öhh”-t volt képes kinyögni.

– Te ki vagy? – kérdezte válasz helyett, mikor már sikerült szóhoz jutni. Még mindig a hóbaglyon pihentette tekintetét, mert attól félt, ha egy pillanatra ránéz valami másra, megtörik a varázs. És ő ezt mindenképpen el akarta kerülni.

– Cassiopeia Burke, de Patinak hívnak – mutatkozott be a lány. Valentina észrevette, hogy Pati szürke nadrágján jónéhány szőrszál és piszokfolt van, hajába pedig egy aprócska bagolytoll akadt bele. Mindez őt csak azért lepte meg, mert nem számított rá, hogy a vérvonalát századok óta tisztán tartó Burke család egy tagja ilyen munkát űz. – Itt szoktam dolgozni nyaranta.

– Megveszem – adta meg a választ Valentina a lány előző kérdésére.

– Jó – bólintott Pati, miután szigorúan végigmérte az ifjú vevőt. Szemmel láthatóan gondot viselt minden egyes rábízott állatra. Valentina reménykedett benne, hogy úgy ítélte meg, nála jó helyen lesz a bagoly. – Te nevezheted el, bár én Raminak szoktam hívni. Tudod, ez a Ramóna becézése. Ezt nem lett volna muszáj elmondanom, csak hát szeretek beszélni – mosolyodott el szégyenlősen az idősebb lány, aki Valentina tippje szerint olyan tizenhat év körüli lehetett.

– Akkor én is Raminak fogom hívni – felelte a fekete szemű, mivel nem szerette volna átkeresztelni leendő barátját, amennyiben már van neve. Ha megszokta, maradjon csak Ramóna. – Mennyibe kerül? – tért át finoman az üzleti részre.

– Hat galleon. Tudom, hogy kicsit drága, de… – magyarázkodott Pati. Azaz, csak magyarázkodott volna, ugyanis Valentina belefolytatta a szót azzal, hogy átadta a kívánt összeget. A hat darab, kistányér méretű aranypénzt a Burke lány alig tudta egy kézzel megtartani.

– Pati! – kiabált ekkor valaki a raktárból. – Megjöttek a tojások. Gyere, segíts elhelyezni őket!

– Milyen tojások? – kérdezte Valentina.

– Máris megyek! – kiabálta Pati kollégája felé, aztán a fiatalabb lány kérdésére is válaszolt. – Főnixtojások – mondta neki. – Három darab, most érkeztek Thaiföldről.

– Mennyibe kerülnek? – kérdezősködött tovább a leendő roxfortos, mivel eddig még kizárólag csak könyvekből hallott főnixekről. Érdekelték ezek a madarak, és most, hogy kiderült, az Uklopsz Bagolyszalonban főnixet is lehet venni, szerette volna megtudni, mennyibe kerül egy példány. Persze csak kíváncsiságból.

– Kétszáz galleon darabja – felelte Pati, majd, látva Valentina döbbenettől elkerekedő szemét, hozzátette: – Igen, tudom, hogy ez nagyon drága, de ritkaság egy főnix. Pláne, hogy ebből a fajtából nőstény is kikelhet.

– Megvenném az egyiket – jelentette ki Valentina, önmagát is meglepve vele. Jó, Diane megengedte, hogy legyen háziállata, és nem mondta, maximum mennyit költhet rá, de volt egy olyan érzése, miszerint nagynénje sokallná a kétszáz galleont. És nem véletlenül. Ezenkívül a lány azon is elgondolkodott, egyáltalán eladnának-e neki egy ilyen tojást. Elvégre, ő tizenkét éves, a főnix pedig egy ritka madár.

Úgy tűnt, ez utóbbi probléma Patiban nem merült fel. – Rendben – vágta rá anélkül, hogy bármiféle megrökönyödés látszódott volna az arcán. – Kövess! – Pati elindult az üzlet hátsó része felé, Valentina pedig engedelmesen ment utána. Üres és használatban lévő, koszos és tiszta ketrecekkel, illetve kisebb-nagyobb kartondobozokkal megrakott polcok között haladtak el, míg megérkeztek egy tágas, ám ugyanúgy telepakolt szobába. Ez lehetett a raktár, legalábbis a fekete szemű erre következtetett abból, hogy a szobában lépni sem lehetett a zsúfoltságtól.

– Főnök, itt van egy vevő az egyik tojásra – jelentette Pati a helyiségben pakolászó alaknak.                                                                                                                                              

Alkalmazottja hangját hallva a főnök, egy alacsony és tömzsi férfi, abbahagyta a pakolást, s rájuk nézett. Ahogy észrevette az említett vásárlót, magasba szökött a szemöldöke. Valentina úgy gondolta, azért, mert túl fiatalnak tartotta. – Kétszáz galleon, kislány – figyelmeztette őt a fickó. A lány már majdnem rászólt, ne hívja kislánynak, azonban az utolsó pillanatban visszafogta magát. Hiszen nem veszekedni jött ide, hanem vásárolni.

Még szerencse, hogy Diane jóval több pénzt vett ki a széfemből, mint amennyi a bevásárláshoz kell – gondolta Valentina, miközben egy sugárzó mosoly kíséretében átadta a mondott összeget. A férfinak szeme-szája elállt a csodálkozástól. Megszámolta a pénzt, majd az asztalon álló fonott kosárra mutatott. – Válaszd, amelyiket csak szeretnéd.

Valentina odalépett a kosárhoz. Abban smaragdzöld selyempárnán három, halvány citromsárga tojás hevert. Ahogy odanyúlt, megcsapta az őket körülvevő meleg. Bizonyára fűtőbűbájt szórtak a kosárra, hogy véletlenül se hűljenek ki az értékes tojások. A lány finoman végigsimított mindháromnak a héján. Az első kettőnél semmit sem érzett, a harmadiknál viszont azonnal bizseregni kezdett a tenyere, amint megérintette. Rögtön tudta, ez lesz az. Ahogy a pálcájánál vagy Raminál, most is érezte, hogy a főnixfiókával különleges kapocs köti őket egymáshoz. 

– Ezt kérem – vette kézbe a tojást. A bizsergés megmaradt, sőt, mintha kissé erősödött volna, amit Valentina annak tudott be, hogy jól döntött.                      

– Rendben, sok sikert hozzá – felelte a főnök, egy kartondobozt adva a lánynak. Amikor Valentina a kezébe vette, érezte a papírból áradó meleget, s ebből rögtön tudta, ez nem átlagos doboz. Mint a kosár, ez is a főnixtojások melegen tartására szolgált. – Bár nem valószínű, hogy miután megtanul repülni, veled marad. De addig is rengeteg értékes bájital-alapanyagot termel neked, amit jó pénzért el tudsz adni a patikusnak. Vagy akár te magad is felhasználhatod. Elvégre most leszel elsős a Roxfortban, ha jól tudom.

– De persze az is előfordulhat, hogy nem lesz igazunk – tette hozzá Pati. – Talán a főnixed nem hagy el téged, amint megtanul repülni. Ki tudja, lehet, hogy ti ketten összetartoztok – mosolyodott el finoman a lány.

– Majd kiderül, mi lesz – motyogta maga elé Valentina, aztán hangosabban hozzátette: – Köszönöm, viszlát!

– Sok sikert a főnixszel! – búcsúzott Pati, főnöke viszont csak dörmögött valamit az orra alatt.

Amikor Valentina kilépett az Uklopsz Bagolyszalon ajtaján, már késő délután volt. Alig néhány embert látott az utcán, a délelőtti tömeg nyom nélkül eltűnt. A lány igencsak elfáradt a vásárlásban, de örömmel töltötte el a tudat, hogy ezt is letudta. Még gyorsan beugrott az Abszol úton található varázslópostára, és egy ottani bagollyal elküldte a Roxfortba Diane levelét, ugyanis Raminak más feladatot tartogatott. Miután kifizette a postaköltséget, a hivatal kandallóját használva hamar otthon termett. Hazaérve első dolga volt a szobájába vinni, s ott kirakodni a vásárolt dolgokat, illetve elkezdeni bepakolni iskolai ládáját. Ez nem ment egyszerűen, valahogy a hely kicsinek, a szükséges tárgyak száma viszont túl nagynak tűnt. Valentina sokáig szenvedett, míg végre sikerült úgy elrendeznie a roxforti felszerelését, hogy utána a ládát be is lehessen csukni.

Mire ezzel végzett, azt vette észre, hogy a nap már alacsonyan jár, az óra pedig fél nyolcat mutat. Az összekészített ládát a fal mellé támasztotta, majd leült az asztalához egy levél megírása végett. Papírt és pennát vett elő, és gyorsan levelet körmölt nagynénjének a vásárlásról. Leírta, mi mindent vett, s gondosan mellékelte róluk a számlákat is. Na, nem mintha Diane ezt kérte volna, de jól esett neki pontosan tájékoztatni őt, mire mennyit költött. Mivel nem szeretett titkolózni, ezért a Fagylaltszalonban elfogyasztott ebédet is bevallotta nagynénjének, és a számlát sem felejtette el társítani. Miután a levélírással végzett, a küldeményt Rami csőrébe adta, majd útjára engedte a madarat, ő pedig lement vacsorázni.

Két darab sonkás-sajtos szendvics lassú majszolása közben végiggondolta a napját. Elintézett mindent, amit akart. Sőt, még többet is annál, hiszen a főnixvásárlás nem volt a terv része. Vajon a nagynénje haragudni fog, amikor meghallja, hogy vett egy főnixet kétszáz galleonért? Ez nála felesleges pénzköltésnek számít, vagy nem? Majd kiderül, ha válaszol a levelemre. Ami valószínűleg beletelik néhány napba, amilyen elfoglalt – gondolta Valentina, vágva egy grimaszt. Nem örült neki, hogy nagynénje ilyen sokat dolgozik, hiszen így alig látta. Ha pedig Diane otthon is volt, akkor sem tudott teljesen elszakadni a munkájától. A lány megfigyelte, hogy mindig jött egy sürgős ügy, amit még gyorsan el kellett intéznie.

Nagyon el tudta szomorítani, ha arra gondolt, Diane az egyetlen élő családtagja, és mégis olyan, mintha külön életet élnének. Hirtelen eszébe jutott a lány, akivel Madam Malkinnál találkozott. Ő is egyedül ment talárt venni. És nem beszélt az apjáról. Talán nincsenek jóban, vagy nem is ismeri? A választ nem tudta, de sejtette, hogy a kékeszöld szemű családjában is vannak gondok.

– Akárcsak az enyémben – suttogta Valentina, bekapva az utolsó falatot. Felállt, a mosogatónál elmosta a tányért, majd felment a szobájába. Ahogy belépett, ösztönösen a komódjára pillantott, ahová az értékes főnixtojást helyezte. Amilyen drága volt, szerette volna megóvni, ezért nem vette ki a dobozból, amiben az üzletből elhozta, biztonságosabbnak ítélte, ha abban marad. Bár úgy vigyázott rá, mintha egy koronaékszer lenne a birtokában, nagyon félt, hogy valamit rosszul csinál, és – ne adja Merlin! – baja esik a tojásnak. Kezdte úgy érezni, talán rossz döntést hozott, amikor bejelentette vételi igényét Patinak. Túl nagy felelősséget vállalt, amire még nem volt felkészülve.

A felelősség szóról egy olyan kérdés merült fel benne, ami ezidáig nem. Ez pedig az volt, hogy hogyan adhatták el neki az Uklopsz Bagolyszalonban a főnixtojást? Most, hogy jobban belegondolt, nem értette, ki ad egy ilyen ritka dolgot egy tizenkét éves lány kezébe. Jó, a főnök első látásra felismerte, és Pati korábban megfelelő gazdának találta Rami számára, de akkor is. Ennyi elég ahhoz, hogy rábízzanak egy ennyire értékes valamit?

Sokáig gondolkodott ezen, ám nem jött rá a válaszra. Elképzelni se tudta, mi járhatott a férfi fejében, hogy beleegyezett a vásárlásba, ám kénytelen volt beletörődni, hogy nem is fog tudni rájönni. Ugyanakkor annyira fúrta az oldalát a kíváncsiság, mi lehetett ennek az oka, hogy még Amèlie-t is megkérdezte, amikor a lány másnap reggel felbukkant a házban. Lehet, jobban járt volna, ha nem tesz így, ugyanis a mardekáros véleményétől nem nyugodtabb lett, hanem még idegesebb. Történetesen Yaxleyék lánya a pénz hatalmát látta a dologban. Hiszen, őt idézve, az emberek nagy része aranyért bármire képes, és az a naiv, aki nem hiszi el, hogy ez így van. Valentinának a legkevésbé sem tetszett a gondolat, hogy azért vehette meg a tojást, mert kifizetett kétszáz galleont. És ha, mondjuk, a Zsebpiszok közben megy be egy üzletbe valami veszélyes dolog után áhítozva, azt is odaadják neki, amennyiben megfizeti az árát? Valentinának egyáltalán nem tetszett Amèlie „pénzközpontú világ” elmélete, és hitt benne, hogy a szőkének nincs igaza.

A következő napokban Valentina változatlanul gondos anyaként óvta a tojást. Mivel a roxforti bevásárlást már elintézte, lényegében semmi dolga sem volt, azt leszámítva, hogy számolta a napokat augusztus elsejéig, ugyanis Diane akkorra ígérte a hazatérését. Nagyon várta már a nagynénjét, hiszen július eleje óta nem látta, és persze azért is, mert Diane megérkezése azzal járt, hogy nem kell tovább elviselnie Amèlie-t. A mardekáros azóta, hogy Valentina hazaküldte, teljesen másként viselkedett, mint annak előtte. Nem szólogatott be, napközben csendben elvolt a házban, este pedig hazament, miként abban Diane-nel megállapodtak. A fekete szemű nem értette, mi változott meg hirtelen, de nagyon örült neki. Így végre koncentrálhatott az olvasásra, és nem kellett a másik beszólásait hallgatnia.

Míg a tojás kikelését várta, naphosszat a tankönyveit bújta, és igyekezett már most megtanulni az elméleti részeket. Legtöbbet a bájitaltan-tankönyvet lapozgatta, ugyanis erre a tantárgyra volt a leginkább kíváncsi. Ennek ellenére, bármilyen izgalmas résznél tartott is aktuális olvasmányában, fél óránként ránézett a főnixtojásra, gondosan ellenőrizve, változott-e valami. Július huszonkilencedikének estéjén is így tett, és ekkor észrevett rajta néhány repedést. Mutatóujjával óvatosan végigsimította, mire a következő pillanatban újkeletű hasadás futott végig a héjon. A tojás hosszában széttört, s egy vörös testű, kék szárnyú fióka bújt ki belőle. A kismadár fejét nem ékesítette a hímekre jellemző seprűszerűen szétálló bóbita, ebből Valentina, – aki több könyvben is gondosan utánanézett a két nem ismertetőjeleinek –, rögtön tudta, hogy főnixlány született.

Mint egy újdonsült édesanya, elérzékenyülve, de legfőképpen hatalmas boldogsággal nézte, amint a főnix megeszi a nélkülözhetetlen vitaminokat tartalmazó tojáshéjat. Miután végzett a táplálkozással, a madárka Valentina felé fordult. Fekete szeme okosan csillogott, ahogy belenézett a lány szemébe, aki furcsa, de kellemes bizsergést érzett a gyomrában. Akárcsak az Uklopsz Bagolyszalonban, Valentina most is úgy tapasztalta, különleges kapcsolat van közte és a fióka között.

A csendet végül, a lány legnagyobb megdöbbenésére, a főnix törte meg. – Gazdám! – szólt, s azzal fejet hajtott a tizenkét éves lány előtt.

Valentina köpni-nyelni nem tudott. Valami komoly baja lehet, ha azt képzeli, a háziállata beszél hozzá. Lehet, jobban tenné, ha mielőbb felkeresné a Szent Mungó egyik gyógyítóját, ugyanis ez már nem normális. Az állatok nem beszélnek az emberekkel, ezt mindenki tudja. Az nem lehet, hogy a főnix megszólította.

– Nem képzelődsz – mondta neki a madár, és Valentina ezúttal látta is, hogy mozog a csőre. Mintha valóban kimondta volna azokat a szavakat, amiket ő hallott. – Tényleg beszélek hozzád, te pedig megérted. Nyugodj meg, ez teljesen szokványos az olyanoknál, mint te.

Valentina kezdte belátni, hogy nem neki ment el az esze, hanem a főnix csőrét tényleg értelmes szavak hagyják el. Ez a felfedezés teljes mértékben lesokkolta. Ezernyi kérdés kavargott benne, végül kiválasztotta közülük a legegyszerűbbet, s azt tette fel: – Hogy lehet, hogy értem, amit mondasz?

A főnix szeméből kedvesség sugárzott, ahogy válaszolt neki. – Te vagy a gazdám, hozzád tartozom. Ezért tudunk beszélni egymással.

Valentina először nem tudta, erre mit feleljen. Amikor pedig végül képes volt megszólalni, hangját több oktávval mélyebbnek érezte a szokásosnál. – Azt hiszem, tévedsz – jelentette ki, de a határozottság hiányzott belőle. És hogyan is tudott volna hinni abban, amit mond? Hiszen már azokban sem volt biztos, amiket néhány perccel korábban még megkérdőjelezhetetlennek tartott. Elvégre, legvadabb álmaiban sem gondolt olyanra, hogy valaha itt fog állni, és egy főnixszel fog beszélgetni. Most mégis megtörtént. Mi jöhet még ezek után? – Egy főnix gazdája mindig nagy hatalmú mágus, minden könyv ezt írta. Én pedig nem vagyok az, csak most kezdem majd a Roxfortot.

– Az életkorod az egy dolog. Az pedig egy másik, hogy minek születtél. Erős boszorkány vagy, és nagy varázserővel rendelkezel. Ezenkívül birtoklod a természetmágiát, ami nagyon ritka – világosította fel a vörös-kék tollazatú madár.

– Természetmágia? Az meg micsoda? – lepődött meg a lány, ki tudja, hányadjára az elmúlt percekben. Noha elolvasta a roxforti tankönyveit, ilyen mágiára még csak utalást sem talált bennük. Ugyanakkor sejtette, a főnixtől meg fogja kapni a választ kérdésére, csak úgy, mint az eddigiekre. Nem mert volna megesküdni rá, de úgy emlékezett, az egyik könyvben szó volt a főnixek hatalmas tudásáról. Ott a szerző valami olyasmit írt, hogy ezek a madarak, mikor újjászületnek, megtartják a korábbi életükben szerzett tapasztalataikat. Valentina csak ezzel tudta magyarázni, hogyan lehetséges, hogy egy frissen kikelt fióka olyan ismeretekkel rendelkezik, amikkel még ő sem.

– A természetmágus fő jellemzője, hogy ért az állatok nyelvén – felelte a madár, igazolva, hogy Valentina jól emlékezett a könyvben leírtakra. – Ezen képesség már egészen fiatal korban megnyilvánul. Nagyon ritka, hogy valaki ilyen mágiával születik, mivel egyszerre csak egy élő természetmágus lehet. Az utolsó, aki bizonyítottan birtokolta ezt a képességet, közel tizenkét éve halt meg. Ő volt Dorea. – A főnix azt már nem árulta el, ki volt az a Dorea, de Valentina ennyi magyarázattal is beérte. Bár a természetmágia működése még nem volt teljesen világos számára, már elhitte, méltó arra, hogy a fióka gazdája legyen.

– Laney – szólalt meg a lány, miután megemésztette a hallottakat. – Ez lesz a neved.

– Ahogy akarod, gazdám – felelte Laney, újabb meghajlással kísérve.

– Hívj Valnak, és ne hajlongj annyit! – rendelkezett Valentina. Úgy gondolta, ezek nélkül a tiszteletnyilvánítások nélkül is mindketten pontosan tisztában vannak vele, a lány áll előrébb a rangsorban.

– Igenis! – vágta rá vidáman Laney, s lelkesedését látva Valentina akaratlanul is elnevette magát. Ebben a pillanatban már a legcsekélyebb mértékben sem bánta, hogy egy vagyont kifizetett a főnixlányért. Úgy érezte, bőven megérte minden egyes galleon.

*

Szia, Val!

Sajnálom, de idén nyáron nem tudok hazamenni. Tudom, megígértem, azonban sok a munka, nem fog összejönni. Rengeteg üggyel bíznak meg mostanában, most is éppen hármon dolgozom egyszerre. Remélem, minden rendben veled. Még egyszer nagyon sajnálom, ne haragudj rám.

Diane

– Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Valentina a levél végére érve. Dühösen ledobta az ágyra a papírt, amit egészen idáig a kezében tartott, és vad mozdulatokkal folytatta Rami ketrecének takarítását. Laney, aki a lány ágyán ült, szemrehányóan nézett rá.

– Elmegy Kolumbiába, azt mondja, augusztus elsejére végez a munkájával. Hetek óta ezt a napot vártam, de hiába, nem jött. Most meg megérkezik a levele, amiben leírja, ne is számítsak rá, hogy a téli szünetnél előbb látni fogom. Nagyon kedves, köszönöm szépen, hogy felvilágosított! El tudja képzelni, mit éreztem reggeltől kezdve? Minden percben azt vártam, hogy megérkezzen, erre este befut a bagoly a levelével. Nem hiszem el, hogy ezt egészen eddig nem tudta. Azért az a csomó ügy csak nem egyik pillanatról a másikra szakadt a nyakába, nem? Gondolom, volt róla szó korábban is, hogy kapni fog még megbízásokat. Ha pedig tudta, akár meg is írhatta volna nekem, és akkor nem várom feleslegesen. Azt írja, sok ügye van, azonban ez már régóta így van. Legalább megírhatta volna korábban, hogy nem jön haza szeptember közepénél előbb. De biztos nekem túl nagyok az elvárásaim – magyarázta Valentina haragosan a főnixnek. Feltett szándéka volt dühét a kalitkán kitölteni: olyan erősen sikálta, hogy megfájdultak tőle az ujjai.

Laney mindent bevetett, próbálta lecsillapítani gazdáját. – Val, próbáld meg megérteni – kérte. – Diane ügyvéd, rengeteg ügye van, ezt te magad mondtad. Én megértem, hogy dühös vagy rá, amiért nem írt korábban, de te is tudod, miattad dolgozik ennyit. Hogy neked mindent meg tudjon adni. Persze, te annak jobban örülnél, ha a sok túlórázás helyett inkább veled lenne, csakhogy nem lehet. Azért vállal el ennyi megbízást, hogy ha neked szükséged lenne valamire, meg tudja venni, vagy te meg tudd venni magadnak.

– Jól mondod, én veszem meg. Az egy dolog, hogy egyedül mentem el bevásárolni. De könyörgöm, szinte egyedül lakom ebben a házban! Azért csak „szinte”, mert te és Amèlie itt vagytok. Nem jó ez így, hogy mindent én csinálok… – Valentina dühe fokozatosan mérhetetlen szomorúsággá változott. Már nem kiabált, inkább úgy tűnt, mint aki mindjárt sírva fakad. Laney a fejét csóválta tehetetlenségében.

– Mindig ilyen volt a nagynénéd? – kérdezte. – Úgy értem, örökösen ennyit dolgozott?

– Korábban is sok ügyet vállalt, mégis mindig volt rám ideje. Az utóbbi két évben viszont úgy tűnik, csak az ügyfeleivel van elfoglalva. Azóta szinte haza se jön, annyi munkája van különböző országokban, hogy alig látom. Együtt élek valakivel, aki havonta, vagy még ritkábban jár haza. Mondhatom, fantasztikus. – Valentina befejezettnek nyilvánította a ketrecpucolást, így felegyenesedett. – És nyaranta mindig több ügye van. Halvány lila fogalmam sincs, hogy miért.  Talán ilyenkor az embereknek annyi szabadidejük van, hogy ráérnek pereskedni? – tette fel a költői kérdést.                                                                                                                                                                              

– Az szerinted micsoda? – pillantott Valentina a földön heverő, ezüstösen fénylő anyagra, amit csak most nézett meg tüzetesebben. Amikor kivette a borítékból nagynénje levelét, a melléklet kiesett, így került a szőnyegre. Ő pedig nem vette fel onnan, mert maga a levél foglalkoztatta, kíváncsi volt, mivel indokolja Diane, hogy nem tartotta be, amit megígért.

– Szerintem egy láthatatlanná tévő köpeny – felelte Laney –, de nem vagyok benne biztos.                                                                                                                                                                       

Valentina felvette a földről a ruhadarabot, hogy meggyőződjön róla, valóban az, aminek a főnix gondolta. Ahogy végigsimított rajta, érezte a szövet selymes tapintását. Mivel sosem fogott még láthatatlanná tévő köpenyt a kezében, nem volt összehasonlítási alapja, így inkább felvette Diane levelét az ágyáról, ahová dobta, és még egyszer végigolvasta, hátha megtud valamit arról, mit kapott. Mikor átfutotta a szöveget, észrevette, hogy az alján még áll néhány sor, amit előzőleg nem vett észre. Gyorsan felolvasta a mondatokat, hogy Laney is hallja. – Ez egy láthatatlanná tévő köpeny, tökéletes láthatatlanságot biztosít viselőjének. Biztos kíváncsi vagy rá, honnan van, és miért küldtem el neked. Nos, ez a köpeny korábban édesanyádé volt, ő pedig a halála előtt rám bízta, azzal a feltétellel, hogy ha felvesznek téged a Roxfortba, adjam oda neked. Így ez a köpeny már a tiéd, Val.

Szavait néma csend követte. Valentina ott állt a szobája közepén, kezében a selyem simaságú ruhadarabbal, és nem akarta elhinni, amit az előbb olvasott. Az anyja köpenye. Az anyjáé, aki majdnem tizenkét éve halott. A lány a köpenybe temette arcát, és megfogadta, úgy fog rá vigyázni, mint a szeme fényére. Az összes cucca közül ez volt számára a legértékesebb, hiszen az édesanyjától örökölte.