„A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.”
(Ingmar Bergman)
Valentina az asztalra támaszkodott dolgozata két oldalán. Behunyta a szemét, próbálván elűzni hasogató fejfájását. Még mindig nem volt teljesen jól, noha előző reggel Madam Pomfrey kiengedte a gyengélkedőről. A fájdalom talán azt jelezte, hogy agya nem képes feldolgozni az utóbbi napok eseményeit? Ezt a lány könnyen elképzelhetőnek tartotta. Vasárnap este csábította Mógus a Tiltott Rengetegbe, akkor zajlott le a harcuk is, melyet követően elájult. Mint azt a javasasszonytól megtudta, Piton – igaz, lemaradva, de – követte őket, s ő volt az a személy is, kinek jóvoltából a gyengélkedőre került. Számára csupán perceknek érződött, holott igazság szerint két hosszú napot töltött kómában. Ahogy szerda reggel magához tért, Trevort pillantotta meg az ágya szélén ücsörögni. Aztán természetesen Madam Pomfrey is előbújt szobájából, amint a fiú tájékoztatta őt a fejleményekről. Hosszasan vizsgálgatta Valentinát, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a gyengélkedőn tartsa a griffendélest. Vágyai azonban nem teljesültek; hiába az ő és Trevor győzködése, a lány saját felelősségére távozott. Csak a vizsgái lebegtek a szeme előtt abban a pillanatban, és az, hogy le kell tennie őket.
Szerencsére, ezen a téren számíthatott házvezető tanárára. McGalagony még aznap éjjelre megszervezte a pót-asztronómiavizsgáját Aurora Sinistra professzorral. A szigorlat két részből állt, elméletből és gyakorlatból. Így aztán Valentina előbb a különböző csillagok és bolygók jellemzőiről szónokolt, majd távcső segítségével kémlelte az eget, megkeresve minden objektumot, amit csak tanárnője mondott. Ezzel szemben a sötét varázslatok kivédése pótvizsga komoly nehézségbe ütközött, már a puszta megszervezését illetően. Ahogy azt Valentina Trevortól megtudta, Mógus életét vesztette akkor este. A tragikus hirtelenség okán nem akadt új SVK tanár. Ezért egy másik tantárgy professzorának kellett levezényelnie a pótvizsgát, mely feladatot végül Piton vállalta el. A lányt osztálytársai sorban biztosították sajnálatukról, mikor hallották a hírt, ő viszont korántsem érezte sajnálatosnak a dolgot. Sőt mi több, örült, amiért pont Pitont kapta meg vizsgáztató tanárnak. Kedvenc professzora jelenléte megnyugtatta, elűzve szokásos megmérettetés előtti idegességét. Mint azt alig fél órával korábban megtudta, sötét varázslatok kivédéséből mindössze írásban kell számot adnia tudásáról. Élt a gyanúval, miszerint ennek az áll a hátterében, hogy Mógus egész évben elméletet tanított nekik, semmi mást.
– Elkészült? – érdeklődött Piton, változatlanul a legközelebbi asztalnak támaszkodva. Valentina álmodozásból felocsúdva kapta felé a fejét.
– Igen – mosolyodott el finoman, majd újból dolgozatára nézett. Egyetlen kérdést sem hagyott üresen, sőt, néhol még küzdelmet vívott, hogy válasza beférjen a kihagyott helyre. Ezzel már biztos nem bukom meg – vonta le a következtetést. Mivel nem jutott eszébe semmi új gondolat, amit okvetlenül bele kellett volna írnia a dolgozatba, késznek nyilvánította művét. Piton felé nyújtotta, aki közelebb lépve, elvette tőle. Egy másodpercre sem szakította el pillantását tanárától, miközben az átfutotta vizsgamunkáját; kíváncsi volt, mit fog hozzá szólni.
S nem is kellett sokáig várnia, ugyanis Piton egyetértő hümmögése jelezte számára, jó válaszokat adott. – Ez rendben van – bólintott a hivatalosan bájitaltant oktató professzor. – Végeztünk, távozhat.
Valentina felállt székéből, ahol legalább egy órája üldögélt, s kissé kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. A lehetőséggel élve már majdnem az SVK tanterem ajtaja felé indult, ám hirtelen meggondolta magát. Megállt Piton előtt, s mélyen a férfi szemébe nézett, kiváltva belőle egy csodálkozó pillantást. – Szeretném megköszönni, hogy elvitt a gyengélkedőre, tanár úr. És – vett mély levegőt – azt is, hogy egész évben védte a Bölcsek Kövét.
Piton arcára olyan szintű csodálkozás ült ki, amit a lány még sosem látott rajta. – Erről… maga honnan tud? – nyögte ki nagy nehezen.
A griffendéles az ajkába harapott. Felrémlett előtte annak a régmúlt pillanatnak az emléke, melyben kedvenc általános iskolai tanárának elmesélte, hogyan bántották az osztálytársai. Sosta tanárnő akkor azt mondta, a szóbeli bántalmazással nem tud mit kezdeni. Vajon Piton reakciója mi lesz, ha hallja az igazságot? Rögtön baglyot küld a Szent Mungóba, miszerint van egy diák a Roxfortban, akinek a zárt osztályon lenne a helye? Vagy egészen egyszerűen csak közli, Valentina hagyja őt békén a hülyeségeivel? Ha nem próbálod ki, sosem tudod meg – emlékeztette önmagát. Te tudod, hogy így történt, még akkor is, amennyiben nem hisz neked. Csak ez számít, érted?
Mély levegőt vett, s belefogott a mesélésbe. – Halloweenkor, amikor az a troll megjelent a Roxfortban… – hagyták el száját a tétova szavak. Rettegve pillantott Pitonra, tanára arca azonban feszült figyelmet tükrözött. Némileg felbátorodva folytatta: – Találkoztam vele. Én... én intéztem el a szörnyet. Aztán viszont jött a tanár úr McGalagony professzorral és Mógussal, és megijedtem, hogy megbüntetnek. Elbújtam, de a faliszőnyegen át is hallottam Mógus szavait. Vagyis, gondolatait – javította ki magát, mire Piton felvonta szemöldökét.
– Miért ilyen biztos ebben? – kérdezte, s hangja nem árulkodott semmiféle érzelemről.
– Azért, mert olyanokat gondolt, amik rögtön lebuktatták volna, ha kimondja őket. Mint például az, hogy már a Gringottsban is kudarcot vallott, nem tudta ellopni a Bölcsek Kövét.
– Másodjára viszont sikerrel járt – morogta Piton maga elé. Talán abban reménykedett, a száját ösztönösen elhagyó szavak elkerülik a lány figyelmét, azonban nem így történt. Valentina fekete szeme elkerekedett meglepettségében.
– Mógus ellopta a Bölcsek Kövét? – ismételte meg, mint aki nem akar hinni a fülének. Az igazat megvallva, nem is akart; pár pillanattal korábban még biztosra vette, az alkimisták kincse biztonságban van. A harmadik emeleti tiltott folyosón, a háromfejű kutya által őrizve… Ehhez képest most szembesülnie kellett vele, a kő már Mógus markába került, ahogy ezt tanára is megerősítette.
– Igen – bólintott Piton, és Valentináéhoz hasonló árnyalatú szeme indulatosan villant meg. – Leküzdött minden akadályt, amit a Kő védelmére állítottunk. Amikor felfigyeltem rá, sehol sem találom Mógust, túl késő volt. Kicsúszott a kezemből; a rejtekhelyre érve már csak a Kő hűlt helyét találtam.
– Nem találta Mógust… de mégis tudta, hol kell keresnie – vetette közbe bátortalanul a lány. – Honnan?
– Az egyik festmény látta magukat a Tiltott Rengetegbe menet – kapta meg Pitontól a meglepően egyszerű magyarázatot. – És úgy gondolta, nem normális, hogy egy tanár egy diákkal induljon holdfényes sétára. Amint odaértem hozzá, rögtön elmondta, mit látott. Madame Pompassadournak hála, már tudtam, hol keressem Mógust – és magát. Azonnal a Tiltott Rengetegbe siettem, remélve, nem késtem el.
– És… végül időben érkezett a tanár úr?
– Bizonyos szempontból igen, bizonyos szempontból nem – érkezett a talányos válasz. Valentina szemöldöke nyomban megemelkedett, s minden korábbinál kíváncsibban nézett professzorára. Piton, érzékelve az érdeklődést mondanivalója iránt, mély levegőt vett, majd újból nekidőlt a mögötte lévő asztalnak. Tekintetét a lányra függesztette, ahogy belekezdett annak a bizonyos éjszakának a felidézésébe. – Mire megérkeztem a tisztásra, Ön már ájultan feküdt a földön, Kinley kisasszony. A Bölcsek Kövét hiába kerestem, nem találtam. Aztán ráleltem, egy maréknyi vérvörös por formájában. De természetesen Mógus sem kerülte el a figyelmemet, ahogy maga mellett hever… holtan. Nem csak a ruha, hanem a bőr is teljesen leégett a testéről.
Valentina ajkai elnyíltak, miközben arcára mély undor ült ki. Bár a legkevésbé sem akarta elképzelni, lelki szemei előtt mégis megjelent az elevenen megégett Mógus képe. S ezzel egyidőben tudatosult benne, ő követte el a gyilkosságot. Hiszen még a perzselődő hús szagát is érezte, hallotta a férfi hatalmas fájdalomról árulkodó üvöltését. Az a tűz tehetett róla, amit a lány idézett elő. Bár nem ez volt a szándéka (csak annyit szeretett volna elérni, hogy Mógus elengedje), végzett vele. Behunyta a szemét. Egészen eddig fogalma sem volt róla, kinek a számlájára írható a férfi halála. Valamint azt is biztosra vette, iskolatársainak sem, mint az a Trevorral folytatott első beszélgetéséből nyilvánvalóvá vált. Sejtése szerint Piton azt a döntést hozta, titokban tartja, mi történt azon az éjszakán a Tiltott Rengetegben. Valentina egyfelől kimondhatatlanul hálás volt neki ezért, másrészt – s jelenleg inkább ez az érzés dominált – úgy érezte, a történtek ezen részét nem akarta tudni. Sokkal kellemesebb lett volna azzal a tudattal együtt élnie, hogy rejtély, mi okozta Mógus halálát. Noha alig telt el néhány szívdobbanásra elegendő idő ezen vágya meghiúsulása óta, a lány úgy érezte, az egész élete megváltozott. Ez után már nem ugyanazt fogja látni a tükörbe nézve, mint eddig. Megöltél egy embert – szembesítette önmagát a ténnyel. Olyan vagy, mint az apád. Kegyetlen, hidegvérű gyilkos.
Szemében, mintha csak a lelkét marcangoló fájdalomból születtek volna, könnyek gyülekeztek. Azonban Valentina nem feledkezett meg arról, Piton előtt áll, s a férfi kutató pillantással fürkészi az arcát. Ezért aztán összegyűjtötte jelentősen megcsappant erejét, és sűrű pislogással elűzte őket. Nem akart Piton előtt gyengének látszani, sem szánalmat ébreszteni benne – holott ő volt a kedvenc tanára. Vagy talán éppen ezért? Esetleg nem úgy szeretett volna megmaradni a professzor emlékezetében, mint a síró-rívó kislány, aki a vigasztalására szorult?
Mindenesetre, amikor érezhetően remegő hangon megszólalt, kérdése nem Mógusra vonatkozott. – A Bölcsek Kövével mi történt? Hogyhogy csak egy marék por maradt belőle? – érdeklődött.
– Maga tette, kisasszony – felelte Piton tárgyilagosan, mire a lány tekintetébe értetlenség költözött. Látva, hogy tanítványának nem sikerült felidéznie az esetet, a férfi magyarázatképpen hozzáfűzte: – Az Ön által megidézett lángok semmisítették meg. Végérvényesen.
Valentina arca rögvest a Griffendél skarlátszínét vette fel. Lehajtotta fejét, s egész teste lángba borult. Mélységesen szégyellte magát, amiért egyszer és mindenkorra elpusztította a Bölcsek Kövét. Azt a tárgyat, aminek elkészítésén az alkimisták hosszú évszázadokon át fáradoztak, és mikor egyikük sikerrel járt, akkor is csak egyetlen példány készült el. A lány átkozta magát butaságáért, azért, mert nem jött rá, a Kirsten kezében tartott vöröslő kő azonos a Bölcsek Kövével. Azon az éjszakán, a Tiltott Rengetegben az volt a célja, Voldemort ne térhessen vissza. Egy röpke másodpercre sem fordult meg a fejében, hogy ezen vágya teljesülése a vörös kő – vagyis, az alkimisták kincse – megsemmisülését eredményezi. Nem szándékosan tette, ám ez nem változtatott a tényen, miszerint a Bölcsek Kövét az általa megidézett zöld lángok robbantották darabjaira. – Sajnálom – hagyta el száját a halk szó, még mindig a tanterem padlójára szegezve pillantását. Nem mert tanárára nézni, látni a sötét szempárban a szemrehányást, a haragot. – Nem akartam elpusztítani a Követ.
– Gondoltam. – Könnyen lehetségesnek tartotta, hogy téved, de mintha mosolyt hallott volna ki Piton hangjából. Lassan felemelte fejét, hogy megbizonyosodjon róla, jól érezte-e. S valóban, a férfi szájának sarka gyanúsan felfelé görbült. Valentina megkönnyebbülten lélegzett fel, szembesülve vele, indulatoknak nyomát sem látja tanárán. Már csak az hiányzott volna, hogy megharagudjon rám – fújta ki a benntartott levegőt. Az is éppen elég, hogy olyan lettem, mint az apám. Sok ideje azonban nem volt a szülője és közte fennálló hasonlóságon gondolkodni, ugyanis kedvenc professzora folytatta: – Az igazgató úr szintúgy. Visszajátszotta a Követ ért varázslatokat; mindketten megbizonyosodtunk róla, nem ez volt a szándéka. Ugyanakkor kíváncsi lennék, mit forgatott a fejében, ami végül a Kő pusztulásához vezetett – vetett sokatmondó pillantást a lányra.
Valentina ösztönösen az ajkába harapott, amint felidézte az abban a pillanatban elméjét bejáró gondolatokat és a szívén átsuhanó érzéseket. – Azt Halloween óta tudtam – kezdett bele rövid gondolkodás után –, hogy Mógus nem magának akarta a Követ, hanem valaki másnak, akire Mesterként gondolt. Egy bizonyos Kirstent emlegetett a gondolataiban. Azt hittem, ő a Mester – pedig Voldemort volt az. Mógus Kirstennel együtt őt szolgálta, ketten dolgoztak a Bölcsek Köve ellopásán. Méghozzá azért, hogy a Sötét Nagyúr újra testet ölthessen. Csak az járt a fejemben akkor, hogy ezt meg kell akadályoznom.
Ezúttal Pitont érte oly mértékű döbbenet, melynek hatására ajkai résnyire elnyíltak. – Fogalmam sem volt róla, hogy Mógusnak van egy társa is – nyögte ki az őszinte vallomást. – Valamint, arra gyanakodtam, magának akarja a Követ. Ha csak sejtettem volna, mit tervez... nem próbálom magam megoldani a problémát, hanem szólok Dumbledore professzornak. Akkor talán sosem kerül a Kő Mógus kezébe.
Nem a tanár úr hibája, hogy oda került – mondta volna legszívesebben Valentina, de végül inkább csendben maradt. Amint jobban belegondolt, arra jutott, tulajdonképpen Piton is felelős a történtekért. Ha nem téveszti szem elől Mógust, ha rajta tartja a szemét, ahogy azt már októberben megtette… Talán a halloweeni esethez hasonlóan megelőzhető lett volna, hogy egykori kollégája megszerezze a Követ. Bár azt sem lehetett tagadni, ez nem egyedül Pitonon múlott. Igaz, a Bölcsek Köve köré elhelyezett védelmi rendszerrel pontosan nem volt tisztában, Valentina mégis biztosra vette, Dumbledore minden tőle telhetőt megtett. Mégsem eleget. Hiszen a Kő végül majdnem legnagyobb ellenségéhez, Voldemorthoz jutott Mógus segítségével. Vagy esetleg nem is a férfi volt a tettes? A fekete szemű nem feledkezett meg azon körülményről, miszerint akkor, amikor SVK tanárával megérkezett a tisztásra, a Kirstenként megismert lányt már ott találták. Méghozzá a vöröslő kővel, azaz a Bölcsek Kövével a kezében. – Lehet, hogy ő lopta el?
– Mármint ki? – ütötte meg a fülét Piton zavarodottan csengő hangja. Ekkor döbbent csak rá, hangosan is kimondta az imént megfogalmazott kérdését.
– A lány. Mógus társa, Kirsten – magyarázta el gyorsan. – Amikor megérkeztünk a Tiltott Rengetegbe, ő már ott volt. Kezében a Kővel.
Piton ugyanolyan töprengő arcot vágott, mint nem is olyan régen, amikor a lány dolgozatát futotta át. – Nem kizárt – született meg végül az ítélete. – Ha az igazgató úr visszatért a Roxfortba, ismertetem vele ezt a lehetőséget.
– Miért, most hol van? – Valentina rögtön megbánta, amint a kérdés kiszaladt a száján. Neki, mint elsőéves diáknak, igazán semmi köze nem volt ahhoz, merre jár Dumbledore professzor.
Arra számított, bájitaltan tanára leszidja a tolakodó érdeklődésért, ez azonban nem történt meg. – Nicholas Flamel barátjánál – felelte Piton, mintha nem lenne természetesebb dolog annál, hogy az igazgató utazásának részleteit megosztja egy diákjával. Valentina megtisztelve érezte magát, noha erre semmiféle magyarázattal nem rendelkezett. Eme érzése mégsem szűnt meg, sőt, ami azt illeti, erősödött, amint Piton hozzáfűzte: – Ő az egyetlen ember, aki képesnek bizonyult a Bölcsek Köve elkészítésére. Most, hogy a találmánya megsemmisült, meg fog halni. Dumbledore professzor azóta nála van, mióta csak megtudta, mi történt, s megbizonyosodott róla, hogy maga életben marad. Feltételezem, segít Flamelnek elrendezni az ügyes-bajos dolgait, felkészülni a halálra. Ma este fog visszatérni a Roxfortba – az évzárón már ott lesz.
– Köszönöm a felvilágosítást, tanár úr – kuncogta el magát Valentina, amit ő sem értett. Mindig feszült volt, ha egy tanárával beszélt; rettegett attól, hogy valami rosszat tesz vagy mond, amivel kivívja a haragját. Furcsa módon most ez eszébe sem jutott. Noha egy pillanatra sem feledkezett meg arról, nem a barátjával cseveg, éppen olyan könnyedén beszélgetett Pitonnal, mintha Trevorral tenné.
A jelek szerint ezzel nem volt egyedül. A bájitalok professzora is másként viselkedett vele, mint a diákjaival szokott. Piton jellemzői közé tartozott, hogy minden tanítványára tett egy-két gúnyos megjegyzést, csak Draco Malfoyra és Valentinára nem. A mardekáros lépten-nyomon hangoztatta, hogy kivételezik vele, a lány viszont nem értett egyet. Mindössze a beszólásoktól menekültek meg, semmi több. Piton éppen olyan hűvösen viselkedett kettejükkel, mint bárki mással, mely azt mutatta a griffendélesnek, semmivel sem tekinti őket különbnek társaiknál. Aminek ő a maga részéről kimondhatatlanul örült. Az általános iskolában, ahová járt, az egyik osztálytársnőjével nyíltan kivételezett a matektanár. A dolgozatok alkalmával lediktálta neki a válaszokat, amennyiben pedig Angelica felelt, akkor is jó jegyet adott neki, ha a töredékét sem mondta el az anyagnak. Valentina a maga részéről a saját tudásából szeretett volna előrébb jutni. Éppen ezért nem akart a szőke lány helyébe lépni, ahogy azt sem, hogy Piton vegye át a matektanár szerepét. Neki tökéletesen megfelelt a jelenlegi helyzet. Piton hagyta dolgozni, nem teremtett számára feszült légkört a megjegyzéseivel, de ugyanúgy értékelte a munkáját, mint a többiekét.
Bár a kivételezés ellen elvei hevesen tiltakoztak, a jó kapcsolatban nem találtak kivetnivalót. Úgy tűnt, Piton sem, mivel a tanórákon használtaknál jóval melegebb és barátságosabb hangon szólt Valentinához. – Cserébe elmondhatná, mi lett Mógus társának sorsa. Ha jól sejtem, életben maradt.
– Igen – bólintott a lány. – Amikor Voldemort azt parancsolta neki és Mógusnak, hogy öljenek meg, csak Mógus engedelmeskedett. Kirsten dehoppanált. Nem tudom, mihez kezd most, miután Voldemort nem tért vissza.
– Minden bizonnyal tovább dolgozik azon, hogy ez megtörténjen – vélte Piton.
– Az biztos, hogy a Bölcsek Kövét már nem használhatja – szögezte le Valentina. Ahogy felidézte magában a tisztáson történteket, szinte hallotta a felrobbanó Kő hangját. Majd a pukkanást, mely a szőke lány távozását jelentette. Tettét sokan sokféleképpen értelmezhették volna; nevezhették volna a gyávaság jelének, vagy akár árulásnak. Valentina azonban egyikkel sem értett egyet. Ő a maga részéről bölcs lépésnek tartotta. Azok után, hogy látta, mekkora kínokat él át Mógus, csak egy bolond esett volna neki. Kirsten – felettébb okosan – úgy döntött, nem kívánja a saját bőrén megtapasztalni, mennyire égetnek a griffendéles által megidézett lángok. Távozott, még mielőtt őt is elérte volna a zöld tűz. Mert hiszen az, hogy ez bekövetkezett volna, nem volt kérdés. Különösen azt követően, hogy Valentina elveszítette az irányítást felette. A szabadon tovaterjedő tűznek semmi sem szabhatott gátat.
A lány fejében ekkor egy kérdés fogalmazódott meg. – A tanár úr szerint hogyan... Miért nem égett le a Tiltott Rengeteg a lángoktól?
Pitont látszólag cseppet sem lepte meg a kérdés. – A védőbűbáj, ami a tisztást körülvette, megállította – felelte. Valentinának nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy rájöjjön, a szóban forgó varázslat a fekete füstfal formájában öltött alakot. – Próbáltak felülkerekedni egymáson, míg végül mindkettő elpusztult.
– Kirsten csinálta – bólogatott, és nem tudta eldönteni, szavait önmagának, vagy Pitonnak szánja. – Nagyon tehetséges. Ha az a célja, hogy Voldemort visszanyerje régi alakját, akkor nagy a baj.
– Maga is az – jelentette ki a férfi határozottan. A lány szemöldöke szinte eltűnt a haja alatt, annyira megemelkedett, fekete szeme pedig tágra nyílt. Azt hitte, rosszul hall. Piton száját valóban egy dicséret hagyta el? Erre szeptember óta egyszer sem akadt példa; kivéve, ha a „nem rossz” nála annak számított. Élt a gyanúval, nem csak ő nem hallott ilyet a professzortól, hanem egyetlen tanítványa sem roxforti pályafutása alatt. Talán itt lenne az ideje felülbírálni azon álláspontját, miszerint tanára nem kivételezik vele. Véleménye megerősítést nyert, amikor Piton folytatta: – Hiszen képes volt legilimentálni Mógust, méghozzá szembenézés nélkül.
Valentina döbbenetébe újkeletű zavarodottság vegyült. – Hogy mit csináltam? – tört ki belőle. – Legilimentálni? Semmi ilyet nem akartam.
– A képessége megvan hozzá. Viszont amíg nem uralja, az fogja magát. Remélem, mondanom sem kell, mennyi hátrányt rejt ez – vetett sokatmondó pillantást a lányra. – Éppen ezért jövő szeptembertől legilimenciára fogom tanítani Önt. Megtanulja tőlem, hogyan használja a képességét, de azt is, hogyan tartsa féken.
– Köszönöm – felelte Valentina. Ám ez az egy szó messze nem volt elegendő ahhoz, hogy kifejezze mindazt, amit ebben a pillanatban érzett. Egyfelől mérhetetlen örömmel töltötte el a különórák gondolata, hiszen ez azt jelentette, még több időt tölthet kedvenc tanára társaságában. Valamint az sem volt elhanyagolható, Pitontól valami olyat tanulhat meg, amihez a felnőtt boszorkányok és varázslók közül is csak kevesen értenek. Gyanította, ez ellen Diane-nek sem lesz kifogása. Már csak a vizsgaeredményeinek kellett jónak lenniük. Az, plusz a hír, miszerint legilimenciát fog tanulni, minden bizonnyal éppen olyan boldoggá tennék nagynénjét, mint amilyen ő volt most.
– Mennünk kéne. Hamarosan kezdődik az évzáró – nehezedett egyik lábáról a másikra Valentina, s hangjában akaratlanul is türelmetlenség csendült. Trevor gyorsan elhelyezte az utolsó tankönyveit, majd felállt az eddigi guggolásból.
– Ha be is lehet csukni, akkor minden rendben – pillantott végig bepakolt ládáján. Majd megfordulva a lány szemébe nézett. – Kész vagyok, mehetünk.
– Na végre – forgatta fekete szemét Valentina, miközben barátjával a nyomában elindult kifelé a fiúk hálóterméből. A klubhelyiségben már csak néhány felsőbb évest találtak, és ők is nevetve-beszélgetve a portrélyuk felé tartottak. A két elsőéves követte példájukat, s az idősebbeket előreengedve távoztak a Griffendél-toronyból. Őket azonban hamar maguk mögött hagyták, ugyanis míg Valentina és Trevor sietve haladtak, a felsősök lassan bandukoltak. Mintha nekik cseppet sem számítana, pontosan vagy késve érkeznek az évzáróra. Velük ellentétben a fekete szeműnek nagyon is számított. Ahogy azt Trevortól megtudta, az ünnepség előtt kerülnek kihirdetésre a vizsgaeredmények, és már roppant kíváncsi volt, hogyan teljesített.
Ehhez azonban rettegés is párosult arra vonatkozóan, hogy mit fog látni az értékelőlapon. Sajnos biztosra vehette, ha nem ő lesz az évfolyamelső, nagynénje ugyanúgy le akarja majd fejezni, akár a muglik Vincent Duc de Trefle-Picques-t* a francia forradalom idején. Ez az érzés pedig egyre csak erősödött, ahogy közeledtek a Nagyteremhez, lassan gombócot növesztve a lány torkában. Így aztán nem csoda, hogy egész úton egy szó sem hangzott el köztük. Mindketten az utat figyelték maguk előtt, a folyosókat és lépcsőket, melyeken senki sem járt rajtuk kívül. Néma csend vette őket körül, egészen addig, míg a Nagyterem közelébe nem értek. Akkor váratlanul hatalmas hangzavar ütötte meg a fülüket, amiből Valentina izgatott kiáltásokat, vidám nevetéseket és hangos beszélgetéseket hallott ki. Amikor azonban átlépte a küszöböt, a helyiség egy csapásra elcsendesült.
Minden szempár rájuk szegeződött, ami Valentinát a füle hegyéig történő elvörösödésre késztette. Az érkezésük kiváltotta hatás Trevor figyelmét sem kerülte el; felvonta szemöldökét. – Tudom, hogy jól nézek ki, de azért nem kell így bámulni – morogta oda Valentinának, mire a lány ösztönösen elnevette magát.
Ezzel véget is ért a számára oly kínos pillanat; diáktársai kizökkentek a szájtátva bámulás állapotából, s visszatértek korábbi tevékenységükhöz. A fekete szemű az újult erővel kitörő hangzavar ellenére jó pár tekintetet érzett magán, amint Trevorral együtt helyet foglalt a Griffendél asztalánál. – Jó, hogy itt vagytok – fogadta őket a velük szemben ülő Lily. – Már kezdtetek hiányozni.
– Csak kezdtünk? – Trevor mélységesen szomorú arcot vágott.
– Örülnél neki, hogy legalább egy kicsit hiányolt! – könyökölte oldalba Valentina, mire Lily ajkai között halk kuncogás szaladt ki.
– Az megvigasztal, ha azt mondom, már nagyon vártam, hogy odaadhassam az értékelőlapodat? – nézett Trevorra.
– Valamelyest – sóhajtott fel a fiú, akár egy öreg varázsló, akinek gondok tucatjai nyomják a vállát.
– Akkor tessék – nyomta a kezébe a pergamendarabot Lily. Majd a másikat, mely eddig az ölében pihent, Valentinának nyújtotta. – Gratulálok! – fűzte hozzá a lány szemébe nézve.
– Köszi. – Valentina gyomra enyhén megremegett. Nem bírt tovább várni, el kellett olvasnia, milyen osztályzatokat szerzett. Átváltoztatástan nyolcvanhét százalék, bűbájtan száz, repüléstan száz, sötét varázslatok kivédése nyolcvanhárom... És van két száz százalék feletti is! – lelkesült fel a bájitaltan és az asztronómia értékelést látva. Jókedve némileg megcsappant, mikor szembesült vele, két tantárgyból is nyolcvan százalék alatt teljesített. Mágiatörténet hetven, gyógynövénytan hetvenegy. Úúú, ennek Diane nagyon nem fog örülni. Ezen sejtése rögtön biztossá vált, amint elolvasta a mondatot, amit McGalagony professzor az értékelések alá kanyarított. Második legjobb az évfolyamon. – Ez állt ott, Valentina mégsem érzett egy csepp örömöt sem. Szinte a fülében csengett nagynénje ingerült hangja: Miért csak második? Általánosban bezzeg tudtál a legjobb lenni! Most mi történt veled? Beléptél a kamaszkorba, minden fontosabb lett a tanulásnál?
Valentina erős kísértést érzett behunyt szemmel az asztalra hajolni, és karjaival elrejteni arcát háztársai elől. Végül mégsem tette meg, ugyanis pontosan tudta, Trevor biztosan megkérdezné, mi a baja. Ő pedig erre a kérdésre nem akart válaszolni. Annak idején Nerissának is megkísérelte elmondani, mi játszódik le benne. Csodák csodája, Hansenék lánya sem értette meg. És ha nem te vagy a legjobb, akkor mi van? Semmi, Val, érted? Semmi – reagált akkor, s Valentina nem tudta, hogyan magyarázhatná el neki, ez ennél sokkal többről szól. Legalábbis esetében. Azt nem mondhatta, hogy számára, mert az nem lett volna igaz. Ő nem ragaszkodott ahhoz, hogy a legjobb legyen mindenhol, ahol csak megfordul – nagynénje azonban igen. S mivel az összes ablak üvegét megrengető veszekedés nem tartozott a vágyálmai közé, igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Amikor rossz jegyet kapott, az a lány szemében a kudarccal ért fel. Valamint jelezte számára, megint hallhatja Diane-t kiabálni.
Hirtelen a kíváncsiság vette át a vereségérzet helyét. Valentina felnézett az eddig tanulmányozott papírból, és elkapta Lily pillantását. – Nem tudod véletlenül, hogy ki az évfolyamelső? – kérdezte tőle.
– Lena Freegard – vágta rá a vöröshajú gondolkodás nélkül, elnézve a Hollóhát asztala felé. Osztálytársnője maga is meglepődött, mikor szája mosolyra húzódott. Noha még mindig nem volt képes megfeledkezni arról, mekkora szidásban lesz része, örült Lena sikerének. Egyrészt, mióta a téli szünetre hazautazva megismerte, kedvelte. Másrészt látta a teljesítményét a közös órákon, s el kellett ismernie, Lena fényévekkel jobb nála. Valóban ő volt az évfolyam legjobbja.
– Te meg min mosolyogsz? – fordult felé Trevor. Hangja nélkülözte a számonkérést; szimplán érdeklődésről árulkodott. Valentina kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, azonban még mielőtt az első szó elhagyhatta volna ajkait, a fiú szeme megakadt az értékelőlapján. – Azta! – Csak ennyit tudott kinyögni, miután a felsorolás végére ért. – Én azért szenvedtem, hogy ne bukjak meg bájitaltanból, neked meg kilencvenegy százalékos az átlagod? A bájitaltanod pedig száznyolc?
– Ahogy látod – bólintott Valentina, s a mosoly nem tűnt el arcáról. Végül is, nem voltak olyan rosszak a jegyei, sőt. Biztosra vette, Trevor bármikor elfogadná a bizonyítványát, büszkén mutogatva szüleinek. Az, hogy lehetett volna jobb, tény. De azért így sem kellett szégyenében elvonulnia a világtól, és beköltöznie egy barlangba, minden embertől távol.
Gondolatait egy felettébb régen hallott hang szakította félbe. Azonnal a tanárok asztala felé kapta fejét, s Dumbledore professzoron akadt meg a pillantása. Nem tudta pontosan, mikor tért vissza Flameltől, de abban Pitonnak tagadhatatlanul igaza lett, hogy az évzáróra megérkezett. A hosszú, ősz hajú mágus üdvözlő mozdulattal széttárta karját, és félhold alakú szemüvegén át végignézett a diákokon. Valentinához érve mintha jóságos mosoly ült volna ki az arcára. Ez azonban csak egy pillanatig volt látható, mielőtt belekezdett volna szónoklatába. – Ismét véget ért egy újabb tanév – szólalt meg, s hangja oly erősen csengett, mint egy fiatal, legfeljebb huszonéves varázslóé. – Ebből kifolyólag itt az ideje, hogy átadjuk a házkupát – még mielőtt megrészegítene minket az ünnepi lakoma. Ha nem tévedek, a pontverseny állása jelenleg a következő. Negyedik a Hugrabug háromszáznyolcvankilenc ponttal. A harmadik helyezést a Mardekár érte el négyszázharminccal, míg a Griffendél négyszáznegyvennyolc pontja a második helyre bizonyult elegendőnek. A Hollóhát pedig négyszáznyolcvanhat pontot szerzett.
A hollóhátasok üdvrivalgásban törtek ki, amint megértették, ők állnak nyerésre. Trevor megbökte Valentina hátát, s amikor a lány kíváncsian hátrafordult, megjegyezte: – Csak harmincnyolc pont kéne, és miénk lenne a házkupa!
– Most már mindegy – morogta válasz gyanánt. – Eldőlt, hogy övék ez is, akár a kviddicskupa. Mondjuk, rájuk is fért. Ahogy mondtad, az utóbbi hat évben a Mardekár nyerte a kviddicskupát és a házak közti pontversenyt is.
– Igen, de... Nem lenne sokkal jobb, ha mi győznénk? Annak is itt lenne már az ideje.
– Majd jövőre – mondta neki Valentina, ezzel próbálván vigasztalni önmagát is. – Akkor reméljük, már a mi teljesítményünk is bele fog számítani a kviddicsmeccsek eredményébe – vigyorgott a fiúra. Már idejét sem tudta, mikor derült ki, ugyanúgy arra vágynak, hogy bekerülhessenek házuk csapatába. Ráadásul mindketten – baráti elfogultságtól mentesen – tehetségesnek tartották a másikat. Szeptember óta éppen elég repüléstan órán vettek részt közösen ahhoz, hogy ezt meg tudják ítélni. Az viszont már egyik beszélgetésük során derült ki, melyiküket mi érdekli; Valentinát a fogó, Trevort a terelő poszt. S mivel a Griffendél csapatának fogója, illetve egyik terelője idén ballagott, minden esélyük megvolt, hogy jövőre bekerüljenek a helyükre. Függetlenül attól, hogy Trevor bátyja a kapitány.
– Mint azt kitalálhattátok – zengte be a termet Dumbledore hangja –, ők az idei győztesek! Szívből gratulálok a Hollóhátnak a szép teljesítményért! – Tapsolt egyet, mire a kék-ezüst színben pompázó díszek megjelentek helyükön. A tanári asztal mögött a Hollóhát zászlója bukkant fel, a ház jelképének számító holló társaságában. Flitwick professzor ragyogó arccal pattant fel helyéről, és sietett ki kezet fogni Dumbledore-ral.
Valentina azt hitte, megsüketül; a teremben kitörő hangzavar messze felülmúlta a kviddicsmeccseken a cikesz elfogását követőt. Ahogy a lány körülnézett a teremben, megállapította, minden ház másként fogadta a bejelentést. A Hollóhát asztalánál ülők egyszerre ugrottak fel, s borultak egymás nyakába. Boldogságuk senkit sem lepett meg annak tudatában, milyen hosszú idő után nyertek. Örömkiáltásaik visszhangoztak a teremben, vegyülve a Valentina körül elhelyezkedő griffendélesek csalódott hurrogásával. Velük ellentétben a hugrabugosok tapsoltak: hogy őszintén vagy csak udvariasságból, azt a lány nem tudta eldönteni. Mindenesetre, végül háztársai is abbahagyták a csalódottságukat kifejező hurrogást, s becsatlakoztak a tapsolásba. Valentina hozzájuk hasonlóan tett, miközben pillantása a mardekáros asztalra vándorolt. A közös étkezés során mindig az ő asztaluk volt a leghangosabb, most viszont meglepően csendesnek bizonyultak. Mintha eltűnt volna belőlük az életkedv – jegyezte meg magában, majd a következő pillanatban egy másik megállapítást tett. Méghozzá azt, miszerint Sandra Freegard nem ül ott a háztársai között.
– Szerinted hová lett Sandra? – kérdezte suttogva Trevortól. A fiú előbb a mardekárosok felé pillantott, aztán megrázta fejét.
– Fogalmam sincs. Azóta az éjszaka óta nem láttam, amikor te a gyengélkedőre kerültél. Másnap reggelinél már hűlt helye volt.
Valentina sem tudta, ezért a tényeket kitalációval pótolta. Őrült és hihetetlen ötletek merültek fel agyában, melyek valószínűsége a nullával volt egyenlő, de legalább szórakoztatta a kiötlésük. Játékának végét Dumbledore újabb megszólalása jelentette: – Jó étvágyat kívánok!
Szavai hatására, akárcsak az évnyitón, megjelentek az asztalon az ételek. A választék is ünnepélyhez méltó volt: pásztor pite, skót tojás, sült hal krumplival, és még ki tudta volna összeszámolni, mennyi minden. Valentina választása végül a marhasteakre esett, míg mellette Trevor a sült halból szedett magának. Noha roxforti tanulmányai kezdete óta jó pár alkalommal evett már belőle, a finomsága újra és újra meg tudta lepni. Bár az angolok többnyire azt szerették, ha alig kapta meg a tűz a húst, a házimanók különböző módon átsütve kínálták. Ez Valentinának különösen szimpatikus dolog volt, mivel ő – angol lány létére – a közepesen átsült húsokat szerette. Így aztán most is egy ilyet tett tányérjára, s mint egy hetekig éhezni kényszerült sárkány, úgy vetette rá magát. Villámgyorsan behabzsolta a kéttenyérnyi méretű húst, ezért várnia kellett a desszertek megjelenéséig. Amikor azonban felbukkantak, az egy csapásra feledtette vele az aprócska kellemetlenséget.
Az édességeknek legalább annyi fajtája – ha nem több – állt az asztalon, mint korábban a főételeknek. Ekkorra Valentina étvágya már csak egy újszülött kölyökfarkaséval ért fel, így mindössze egy kis adag rizspudingot tett tányérjára. Mire ezt lassan bekanalazta, osztálytársai is végeztek az evéssel. Alighogy letette a kanalat, az a piszkos tányérral együtt köddé vált. Ez a roxforti étkezések mindennapos velejárójának számított, ezért mindenfajta meglepődés helyett egyszerűen csak elmosolyodott. Trevor eme pillanatot választotta, hogy megszólaljon. – Hiányozni fog a Roxfort – vallotta be őszintén, de nem túl halkan. Erről árulkodott az, hogy az asztal túloldalán Lily felkapta fejét tányérja kikaparása közben.
– Nem örökre hagyod itt, csak kicsit több mint két hónapra – vigasztalta a fiút Valentina, annak ellenére, hogy maga is ebben a cipőben járt. Noha még haza sem ment, máris visszavágyott a Roxfortba. Elvégre a varázslóképző az akaratos lépcsőivel, titkos folyosóival, a kísértetekkel sokkal izgalmasabbnak számított, mint a magány, amit otthon átélhetett. Egyfelől meg tudta érteni Trevor hiányérzetét, ugyanakkor fel nem foghatta. Hiszen a fiúnak éltek a szülei, volt egy bátyja – a velük töltendő nyári szünet várta, nem egy üres ház.
Trevor azonban még hosszú hónapok ismeretsége után is képesnek bizonyult meglepni őt. – Tudod te, milyen hosszú idő ez az anyám közelében? – kérdezett vissza, egyszerre viccesen és komolyan. – Lehet, hogy szeptemberre olyan ősz leszek, mint Dumbledore!
– Azt hiszem, erre mondják, hogy koravén – kuncogott Valentina, majd elkomorodott. – Mit csinál édesanyád, ami ennyire öregít?
– Félt – vágta rá Trevor. A lány nem értette, ez hogyan lehet probléma; természetes dolognak tartotta egy anya részéről. Véleménye bizonyára akaratlanul is kiülhetett arcára, mivel a fiú hozzáfűzte: – Nagyon. Úgy gondolja, a világ minden millimétere tele van veszélyekkel, amiktől neki kell megvédenie. Szóval, az például elképzelhetetlen, hogy a seprűvel két méternél magasabbra emelkedjek, mert mi lesz, ha leesek? Mellesleg, egyedül a seprűnek a közelébe se mehetek.
– Akkor hogy tanultál meg repülni? – bukott ki a kérdés Lilyből. – Méghozzá ilyen jól?
– A bátyámat vagy az apámat szoktam megkérni, hogy jöjjenek velem. Ők nem csinálnak belőle problémát, ha az a két méter tizenkettőre sikeredik. És nem mondják el anyának – húzódott gonosz vigyorra a fiú szája.
– Az viszont jó, hogy ti hárman összetartotok – szólt hozzá Valentina. A mostani azon ritka pillanatok közé tartozott, melyben rettentően bánta, hogy nem született testvére. Mondjuk, egy nála nem sokkal idősebb fiú, akire mindig számíthatna. Elszórakoztatnák egymást, egyikük sem érezné magát soha magányosnak. Érdekes módon, ahogy elképzelte álomtestvérét, az alakot felettébb hasonlónak találta Trevorhoz. Ugyanaz a szőkésbarna haj, gyönyörű, borostyánzöld szempár, mely úgy ragyog, akár egy-egy drágakő… A kedves mosolyról sem feledkezett meg, ami bármilyen körülmények között képes lett volna elhitetni vele, minden a legnagyobb rendben. Annyira belemerült a pusztán a képzeletében létező báty megalkotásába, hogy észre sem vette, mikor Dumbledore elbocsátotta a diáksereget. Csak a padlón súrlódó székek hangja jutott el tudatáig, valamint társai lépteinek zaja. Gyorsan felpattant, s néhány sietős lépéssel beérte Lilyt és Trevort. Osztálytársai éppen egymással bonyolódtak élénk beszélgetésbe, annyira belemerülve, hogy Valentina azt gyanította, ő fel sem tűnik nekik. Ám ez jelen pillanatban valahogy nem tudta zavarni. Szótlanul bandukolt mögöttük a hálóterembe menet, kíváncsian hallgatva, miről folyik köztük a szó.
Márpedig ezt a legkevésbé sem lehetett könnyedén meghatározni; kettejük családja éppúgy a témák közé tartozott, mint a roxforti tantárgyak és tanórák. Sőt, eme témákat ötvözni is képesek voltak. – A bátyám, Jimy, idén volt harmadikos – mesélte például Lily, miközben a márványlépcsőn baktattak felfelé. – Mugliismeretet és legendás lények gondozását választott. A legendás lények gondozása nagyon tetszik neki, mindig meséli, milyen érdekes állatokat mutatott nekik Ebshont professzor. A mugliismeret viszont… finoman szólva ki nem állhatja. Azt mondja, egyik hétről a másikra kell ezeroldalas könyveket elolvasniuk, Burbage pedig az órán lediktál tízoldalnyi anyagot, aztán a következőn dolgozatot írat belőle. Már most biztos vagyok benne, nem a mugliismeretet fogom választani. De a rúnaismeret nagyon érdekel, meg mellé a legendás lények gondozása. Te esetleg tudod, mit fogsz tanulni?
– Biztosra nem – érkezett Trevor válasza –, még változhat addig. De ha most kéne eldöntenem, egyiknek én is a legendás lények gondozását választanám. A másikra egyelőre ötletem sincs.
– Nem baj, a következő tanév tavaszi szünetéig még bőven van időd kitalálni – legyintett Lily, egyúttal Valentinát is megnyugtatva. Ő, személy szerint a leghalványabb elképzeléssel sem rendelkezett arra vonatkozóan, melyik két tantárgyat szeretné harmadévtől tanulni. Sőt, ha igazán őszinte akart lenni, a pontos kínálattal sem volt tisztában. Csak a Lily által említettekről tudott, illetve a számmisztikáról, amiről nagynénjétől hallott. Úgy érezte, egyelőre túl kevés információ van a birtokában ahhoz, hogy döntést hozhasson. Méghozzá ilyen komolyat; elvégre – mint azt Diane nem felejtette el kihangsúlyozni –, választott tantárgyaiból RBF-vizsgáznia kell.
A Lily és Trevor között folyó beszélgetés végigkísérte egész útjukat. Valentinának azonban eszébe sem jutott félbeszakítani; ahhoz túlságosan kellemes érzetek töltötték el a hallgatása közben. Többek között az is, mely azelőtt a Bizonyos Éjszaka előtt a klubhelyiségben: a harmónia. Akárki kérdezte volna meg tőle, ezt mégis hogyan kell elképzelni, nem lett volna képes elmagyarázni. Ő maga is csak annyit tudott róla, ez valami nagyon különleges dolog lehet, hiszen korábban nem érzett hasonlót. Egyszerűen jó érzés töltötte el, ha barátjára és a mellette sétáló alacsony, rézvörös hajú lányra nézett. Mintha egy egész két fele lettek volna, melyek most egymásra találtak. Ebből még lesz valami – jegyezte meg magában. S arcára olyan széles mosoly ült ki, amit látva bárki teljes joggal feltételezhette volna, elment az esze.
Mikor sorban bemásztak a portrélyukon, Lily és Trevor útja különvált; a fiúé oldalra vezetett, míg a lányé felfelé. A vörös hajú osztálytársnőivel együtt lépett be az elsőéves lányok hálókörletébe, ahol legtöbbjüket a már előzőleg bepakolt ládája várta. A kisebbség, kik ezidáig nem fordítottak figyelmet a csomagolásra, most gyorsan hozzáfogtak. Valentina áldotta az eszét, amiért nem az utolsó estére hagyta a feladatot, hanem korábban túlesett rajta. Jelenleg túlságosan álmosnak érezte magát ahhoz, hogy bármivel is képes legyen foglalkozni. Ezért aztán a lehető leggyorsabban átvette pizsamáját, majd bebújt az utóbbi hónapok során igencsak megszokott ágyába. Alighogy magára húzta a skarlátvörös és arany színekben játszó takaróját, elnyomta a buzgóság.
Álmában újra látta a zöld lángokat, amint végigfutnak karján, majd a csuklójánál, ahol a férfi szorította, átterjednek Mógusra. A professzor üvöltése fülsértőbb volt mindnél, amit csak valaha hallott – és nagyobb fájdalmat tükrözött mindennél, amit a lány addig átélt. A férfi azonnal eleresztette őt, ám ez sem szabadította meg kínjaitól. A tűz már körbenyalta testét; ugyanúgy perzselve lelkét, mint bőrét. Ismét felüvöltött, ám hangja távolinak hatott, mint ami egy másik világból hallatszik. A túlvilágról. Egyenesen Valentina szemébe nézett, és a lány torka kiszáradt attól, amit látott. Fénytelen, fekete üresség – mintha maga a Halál pillantott volna rá Mógus szemein keresztül. A férfi kidülledő szemmel kiáltott fel: – Gyilkosom!
Ennél többet azonban nem mondhatott. A következő pillanatban ugyanis az összes sejtjét átjárták a lángok, mindent elpusztítva, amit egykor Quirinus Mógus néven ismertek. Nem maradt más belőle, pusztán hamu. Valentina fülében viszont még sokáig csengett utolsó szava: Gyilkosom!
Valentina verejtékezve és egész testében remegve riadt fel. Az ébredés sem volt képes elfeledtetni vele a látott képeket, még mindig pontosan emlékezett rájuk. A behúzott sötétítőfüggönyön csak gyenge fény sütött át, egyértelműen jelezve a lány számára, lenne még ideje aludni. Ő azonban nem merte lehunyni a szemét. Ahhoz túlságosan félt attól, hogy visszatér az elevenen megégő Mógus látványa. Inkább feküdt tovább mozdulatlanul ágyában, rémálmán töprengve.
Nagyon remélte, hogy most látta először és utoljára. Egyszer is éppen elég felkavaró volt szembesülni vele, mit tett. Na nem mintha emlékeztetni kellett volna rá, hogy ő vette el Mógus életét. Mióta csak megtudta Pitontól az igazságot, nem volt képes elfelejteni. Rövidebb-hosszabb ideig még el tudott feledkezni róla, de aztán kérlelhetetlenül visszatért elméjébe a tudat, miszerint gyilkossá vált. Éppen olyanná, mint az apja. A lány sosem hitte volna, hogy ez bekövetkezik. Mikor tízéves korában megismerte a férfi nevét, arra kérte Merlint, ne tegye őt hozzá hasonlóvá. A jelek szerint a mesebeli mágus vagy nem akarta teljesíteni kívánságát, vagy éppen szabadságát töltötte, amikor az elhangzott, és nem hallotta. Valentinának fogalma sem volt, melyik verzió az igaz, csak azt tudta, vágya nem vált valóra. A Tiltott Rengetegben bebizonyította, valóban apja lánya. Vagy inkább a sötétség lánya?
Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig gondolkodott ezen a plafont bámulva. Egyedül abban volt biztos, hogy merengését rugók nyikorgása szakította félbe. Mint egy bűnöző, akit legújabb gaztettei elkövetése közben tetten értek, összerezzent. Arca pillanatok alatt vöröses árnyalatba ment át, ahogy a hang forrása felé kapta fejét. – Jó reggelt! – köszöntötte őt Ginny, ujjai segítségével próbálván eltávolítani hajából az éjszaka keletkezett gubancokat. – Te hogyhogy már ébren vagy?
– Nem tudtam aludni – bújt ki Valentina is a takaró alól. Leült az ágy szélére, s egy pillanatig csak nézte a Weasley lány pizsamáját. Már jócskán kinyúlt, sötétkék darab volt, vörös színű sárkánymintával. Nem tartott sokáig levonni a következtetést, miszerint Ginny ezt is – mint holmijai kilencvenkilenc százalékát – bátyjaitól örökölte.
– Annyira várod, hogy mehess haza? – mosolyodott el a vörös hajú.
Nem! – vágta volna rá legszívesebben Valentina, ám az utolsó pillanatban lenyelte válaszát. Noha nem viseltetett semmiféle ellenszenvvel Ginny iránt – sőt, ami azt illeti, kedvelte a lányt –, esze ágában sem volt beavatni abba, nagynénje mellett hogyan zajlanak a szünetek. S mivel hazudni sem akart, inkább gyorsan másra terelte a témát. – Csak azt nem tudom, a hazaútra mit kell felvenni?
– Az iskolai egyenruhát – vágta rá gondolkodás nélkül Ginny. – Majd a vonaton, ha közeledünk Londonhoz, átveszed a muglicuccot.
– Köszi – bólintott Valentina, megfogadva a Weasley lány tanácsát. Akárcsak szeptember óta minden nap, magára öltötte fekete iskolai talárját. Ez a reggel azonban annyiban más volt, mint a többi, hogy a lánynak arra is ügyelnie kellett, az összes cókmókja elfoglalja helyét a ládában. Gyorsan leellenőrizte, s miután mindent rendben talált, befejezettnek tekintette a napokkal korábban megkezdett csomagolást. Mire ő ezzel, Ginny pedig a tusolással végzett, osztálytársnőik is felkeltek. Így aztán semmi akadálya nem volt, hogy az elsőéves lányok együtt menjenek le reggelizni.
Valentina némán majszolta vaníliás fánkjait. Meg sem próbálhatta tagadni, hogy nincs jó kedve, már messziről lerítt róla. Hiába, rengetegféle érzés kavargott benne, és egyik sem volt éppen pozitív. Egyfelől rettegett, talán nem ez volt az utolsó alkalom, s a rémálom Mógussal újra megismétlődik. Valamint az sem javított kedélyállapotán, hogy a reggelit követően indult a vonatuk. Legtöbb diáktársával ellentétben, kiket hatalmas örömmel töltött el a tanév vége és az előttük álló nyári szünet, ő cseppet sem akart hazamenni. És miért is akart volna? Az üres házba, ahol a társaságot mindössze a könyvek és a madarai fogják jelenteni számára? Ezzel szemben az elmúlt hónapok alatt a Roxfort az otthona lett. Ódon falaival, sok titkával, s jövőbeli meglepetések ígéretével belopta magát a szívébe. Emlékei közé örökre bevésődtek a meleg klubhelyiségben átbeszélgetett esték, amikor egyszer csak arra eszméltek, már régen elmúlt éjfél. Aztán ott volt háza, a Griffendél. S vele az érzés, hogy végre igazán tartozik valahová. A barátja, Trevor. De persze a többiekről sem feledkezett meg, akiket a Roxfortban ismert meg: Lena, Lily, Ginny... Cori. Igen, ő. A mugliszármazású lány, aki még mindig hiányzott neki, pedig hosszú hónapok teltek el utolsó beszélgetésük óta. Noha esze azt súgta, felejtse el Corit egyszer és mindenkorra, nem volt rá képes. A lelke mélyén abban reménykedett, ők ketten visszatalálnak egymáshoz. Ha nem is a közeljövőben, de valaha.
Miután befejezték az étkezést, a diákok hatalmas tömege elindult kifelé a kastélyból. A legtöbben boldogan, barátaikkal beszélgetve, felszabadultan nevetve; akadtak viszont néhányan, akik csendben, lehajtott fejjel követték társaikat. Valentina hiába forgatta a fejét, a rengeteg roxfortos között sehol sem látta Trevort. Még akkor sem, mikor az elsősök különváltak a többi évfolyam tagjaitól, s már a roxforti tó partján álldogáltak. Előttük, a fekete víz tükrén a szeptemberben már megismert csónakok ringatóztak. Kísérőjük, Hagrid utasítására hármasával-négyesével szálltak be; Valentina három hugrabugossal osztozott egy lélekvesztőn. Alighogy mind elhelyezkedtek, a kis flotta már el is távolodott a parttól. Evezésre ezúttal sem volt szükség, akár csak a beosztást megelőzően: a csónakok maguktól kötöttek ki a túlpart egy bizonyos pontján. Mint kiderült, ez a hely olyan szempontból szerencsés választásnak bizonyult, hogy tőle nem messze helyezkedett el a roxmortsi vasútállomás. A szerelvény már benn állt, sűrű gőzfelhőbe burkolózva várva őket. Az elsősöknek egy rövid, alig pár perces utat kellett csak megtenniük, s meg is kezdték a felszállást.
Legnagyobb örömére Valentina ezúttal megmenekült ládája mozgatásának problémájától. Történetesen csomagját az összes diák – igazgatói utasításra – a hálótermében hagyta. Mint megtudták, ezeket ugyanez a bűbáj fogja vonatra szállítani, mely a tanév kezdetén felküldte őket a kastélyba. A jelenlegi helyzet annyiban tért el az őszitől, hogy a lány torkát már nem szorította össze a félelem, miszerint fény derül Laney létezésére. Abból indult ki, ha ez szeptember óta nem tudódott ki, most sem fog. A főnix mostanra feleakkora volt, mint Rami, s testével együtt étvágya is megnőtt. Gazdája először még heti rendszerességgel, aztán már minden második nap kifosztotta háza gyakorló bájitalalapanyag készletét. Minden gyógyfüvet elvitt, amit csak talált, egyedül a szárított csalánt hagyva helyén; erről jól tudta, Laney nem lesz hajlandó megenni. S érdekes módon ez senkit sem zavart. Bár olyankor csinálta, mikorra a klubhelyiség már meglehetősen kiürült, elkerülhetetlen volt, hogy egy-két háztársa meglássa. (Sosem Cori vagy Trevor, erre ügyelt.) Mégsem kapta meg soha a kérdést, mihez kezd ennyi hozzávalóval. Eddig felettébb ügyesen titkolta Laneyt – így joggal reménykedhetett benne, most sem bukik le.
Ennek megfelelően szíve a megszokott ütemben vert, arca pedig nyugalmat sugárzott, miközben felszállt az utolsó kocsiba. Ahogy körbenézett, látta, az előbb érkezettek már elfoglalták az összes fülkét a közelében. Mindenfajta idegesség nélkül megvonta a vállát, s elindult a szerelvény eleje felé, abban bízva, valahol majd csak talál egy szabad fülkét. Vagy ha azt nem is, legalább egy ülést. A szerencse ezúttal rámosolygott: egy egész üresen álló kupéra bukkant. Gyorsan lezuttyant az ablak melletti helyre, s amint helyet foglalt, csomagjai azonnal megjelentek a fülkében. Valentina a sarokba állította iskolai ládáját, a madarai szállítására szolgáló ketrecet pedig a szemközti székre helyezte. Mondhatni, jól kihasználta a rendelkezésre álló helyet, miközben éppen eleget hagyott ahhoz, hogy egy-két iskolatársa is elférjen. Ettől függetlenül nagyon remélte, legfeljebb Trevor csatlakozik hozzá. Senki más társaságára nem vágyott per pillanat.
Mivel sem csuklóján, sem a fülkében nem volt óra, nem tudta, mennyi idő lehet hátra a Roxfort Expressz indulásáig. Addig is, míg erre várt, a kinti tájat csodálta. A sziklán álló, száztornyú kastély látványa még mindig lenyűgözte. Legszívesebben egyetlen pillanatra sem tette volna ki lábát a birtokról, ám ezt nem ő döntötte el. Diákként nem maradhatott az ódon falak között, otthonában kellett töltenie a szünidőt. Vagyis, a másikban; hiszen a Roxfortot is annak tekintette.
Felsóhajtott, majd nekidőlt a falnak. Vajon mi várt rá High Wycombe-ban? Egy üres ház, újabb hónapok, amikor Laney és Rami fogják a társaságát jelenteni? Vagy esetleg Diane kivételt tesz, és vele tölti a szünetet? Talán, esetleg úgy érezheti, van családja? – A vasúti töltésre nézett, de a látottak nem jutottak el tudatáig. Gondolatai viszont megvadult sárkányok módjára repkedtek. Biztosra vette, ha anyja még élne, minden másként volna. Hiszen látta az emlékben, Jane mennyire szerette. Ő biztos nem hagyná hónapokra magára.
Ekkor egy váratlan felismerés ütött szöget fejében. Az emlék! A Nyomok! Brooklyn nem ok nélkül adta át neki azt, melyet ő őrzött addig. Meg kéne keresnem a következőt, a harmadikat – tudatosult benne, változatlanul egy pontot bámulva. De hogyan? Mikor?
Ahogy jobban belegondolt, rádöbbent a megoldásra – ami olyan egyszerű volt, hogy nem is értette, eddig hogy nem jött rá. Ha megint hosszú hetekre magamra maradok, megtehetem. Elmehetek Peruba. Leveleket írni bárhonnan tudok. Diane nem fogja észrevenni a különbséget, hogy Ramit High Wycombe-ból vagy Limából küldtem el hozzá.
Mosolyogva kezdte el tervezgetni perui útját. Olyannyira belemerült ezen tevékenységébe, hogy alig érzékelte, elindult a vonat. Arra azonban rögtön felkapta fejét, mikor kinyílt a fülke ajtaja. Odanézett, és nem hitt a szemének. Történetesen Trevor és Cori álltak az ajtóban. A fiú jellegzetes magabiztossága mintha szertefoszlott volna; ajkába harapva figyelte Valentinát, s közben a szeme sarkából Corit. Aki pedig állta a Kinley-lány pillantását, noha halvány pír kúszott fel arcára.
Valentina szólalt meg legelőször. – Mit szeretnél? – kérdezte fásultan barátnőjétől. – Azt hittem, már mindent elmondtál, Cori.
– Én... – remegett meg az említett hangja –, szeretnék bocsánatot kérni – nyögte ki végül.
Valentinának még a szeme is elkerekedett döbbenetében. – Viccelsz? – horkant fel, miközben érezte, erről szó sincs. Ahhoz Cori arca túl komoly volt. S ha mindez nem lett volna elég, földre sütött tekintete elárulta, mennyire feszeng.
– Trevor elmesélte, hogy Mógus meg akart ölni téged – folytatta Cori, óvatos pillantást vetve barátnőjére. – Amikor meghallottam... rájöttem, milyen apróságért haragudtam rád. Akkora hülyeség volt az egész! Most már tudom, nem várhatom el tőled, hogy mindent megossz velem.
– Igazából – gondolkodott el Valentina –, nem is.
Cori ajkai közt meghökkent nyikkanás szaladt ki. – Ho-ho-hogy érted ezt? – nyögte ki, s arcáról lerítt, hogy nem hisz a fülének.
A fekete szemű úgy értette, a barátsággal együtt jár az, hogy ismerték a másikat. És ez hogyan is lenne lehetséges, ha egyikük éppen a legfontosabb dolgokat titkolja? Borzasztóan hiányzott neki Cori az elmúlt hónapokban, még ha nem is mondta ki. Arra vágyott, hogy mellette legyen, éjszakákon át beszélgessenek mindenféléről, ami csak eszükbe jut. Hogy Flitwick professzornak vajon volt-e kobold a felmenői között, akinek kis termetét köszönhette. Hogy milyen íze lehet a berlini málnás sörnek, és Cori szülei beleegyeznének-e, hogy lányuk megkóstolja. Hogy Londonban vagy a fővároson kívül jobb-e élni. Valentina bátran merte állítani, jobban ismerte Corit bárkinél. Neki olyan dolgokat is elmondott, amiket még a saját szüleinek sem – például a sörrel kapcsolatos vágyait. El sem tudta volna mondani, mennyire szerette a világosbarna hajút. Már régen közelebb állt hozzá, mint Nerissa. Nem akarta őt elveszíteni. S amennyiben ehhez az kellett, hogy mindent elmondjon Corinak, akkor sem hátrált meg.
Természetesen tudta, ha ezt megteszi, megvan rá az esély, hogy barátnője megundorodik tőle. Bár, ahogy alaposabban belegondolt, rájött, ez igazából nem is számít. Semmi különbség nem volt közte, hogy Cori azért nem áll többé szóba vele, mert titkolózott, vagy amiatt, amit hallott tőle. Mindkettő ugyanoda vezetett: a barátságuk megszakadásához. Elmondom nekik – hozta meg a döntést Valentina. Legfeljebb, ha valakitől visszahallom, letagadom. Egy hazugsággal több vagy kevesebb, mit számít?
Valentina mély levegőt vett, reményei szerint az erőt is magába szívva ezáltal. – Úgy, hogy a barátaimnak tartanak titeket, mégis van pár dolog, amit nem mondtam el nektek. Egyikőtöknek sem – nézett bocsánatkérően Trevorra, akinek viszont arcizma sem rezdült. Ellenben borostyánzöld szeme elárulta, mennyire kíváncsi. Cori pedig végre elszakította pillantását a padlótól, és nagyokat pislogott Valentinára. Aki nyelt egyet, majd folytatta: – Már tudjátok, hogy amikor a troll megjelent a Roxfortban, hallottam Mógus gondolatait. Azt viszont nem, mi járt a fejében akkor. Nos, azon gondolkodott, hogy megint kudarcot vallott; nem sikerült ellopnia a Bölcsek Kövét.
– Ennek van valami köze ahhoz, hogy meg akart ölni téged? – vonta fel a szemöldökét Trevor.
Valentina bólintott. – Igen. Pedig nem mondtam el senkinek, mit tudtam meg. Abban reménykedtem, Piton azután is megakadályozza, ahogy Halloweenkor tette. Nem jött össze, Mógus vagy a társa ellopta a Követ. Ezután hívott Mógus a Tiltott Rengetegbe, én pedig vele mentem. Abban bíztam, hogy nem bánthat, hiszen a diákja vagyok. – Elméjét megrohanták az emlékképek, s velük együtt az indulatok. Borzasztóan haragudott magára, amiért elhitte, Mógus önzetlenül segíteni akar neki; hogy hajlandó lenne – teszem azt – különórákat tartani neki. Túlságosan hiszékeny, sőt egyenesen naiv volt. Hogyan feltételezhetett róla ilyet? Arról az emberről, aki elárulta a Roxfortot és a Bölcsek Köve ellopására törekedett?
Behunyta szemét, s mikor egy pillanat múlva kinyitotta, Cori és Trevor kíváncsi-döbbent tekintetével találta szembe magát. Barátai szinte tátott szájjal hallgatták, ahogy folytatta: – Egy tisztásra vitt, ahol a társa már előkészített egy szertartást. Unikornisvért csepegtetett a Bölcsek Kövére, mire megjelent egy alak. Voldemort – akit vissza akartak hozni az életbe. Megpróbált maga mellé állítani, és miután visszautasítottam, megparancsolta, hogy öljenek meg. Mógus megtette volna. Nem tudom, hogyan, de sikerült megakadályoznom benne. És… elpusztítanom a Követ.
– Még szép, hogy elpusztítottad! – kiáltott fel Trevor. – Ki a fene akarja, hogy Voldemort visszatérjen? Amikor hatalmon volt, több száz embert öletett meg! – Jóval halkabban tette hozzá: – Köztük a te édesanyádat. Nem csodálom, hogy nemet mondtál neki. Aztán pedig megakadályoztad, hogy visszatérjen.
– Ez azért nem ilyen egyszerű – jelent meg Valentina tekintetében a szomorúság, amint Cori és Trevor között járatta pillantását. – Ő nekem sokkal több, mint az anyám gyilkosa.
– Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát Trevor.
Valentina az összes benne kavargó érzést egy pillantásba sűrítette, ahogy barátaira nézett. Aztán, vállalva minden lehetséges következményt, kimondta: – Voldemort az apám.
Szerzői megjegyzés:
*Vincent Duc de Trefle-Picques francia varázsló és főnemes, a Beauxbatons Mágusakadémia híres öregdiákjai közé tartozik. Úgy menekült meg Robespierre Terrorjától, hogy álcázó varázslatot idézett a nyaka köré, ezért úgy tűnt, mintha a fejét már levágták volna. (Pottermore-ról fordította Lilith Torn, Arcanus.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése