1. kötet kisregénye – Indiánok földjén – 1. fejezet: A határ túloldalán

1. fejezet
– És Alianna Bate elkapta a cikeszt! – újságolta a kommentátor a több tíz méterrel a nézők feje felett történteket. – Kétszázhetven-százharmincra győzött a Holyheadi Hárpiák csapata! Öt év után most először végre sikerült megverniük a Kenmare Kestrelst!

A lelátón felzúgott a taps, s Valentina örömében a mellette álldogáló Trevor nyakába borult, aki szorosan visszaölelte. A szakértők a bajnokság ezen meccsét mondták a legkiszámíthatatlanabbnak, és igazuk is lett. Az első perctől az utolsóig komoly küzdelem zajlott; hol a Hárpiák kizárólag boszorkányok alkotta csapata vezetett, hol ellenfelük. Valentina a mérkőzés végét már állva nézte végig. A lányok egy különösen bravúros pontszerzésekor ugrott fel helyéről, s az izgalom utána sem hagyta nyugton ülni. Kezében a bajnokság eddigi állásáról szóló füzetet gyűrögette, miközben teli torokból üvöltve, helyenként sikítva bíztatta kedvenceit. Trevor ugyanígy tett, mindössze annyi különbséggel, hogy ő mindkét félnek egyformán szurkolt. Mint azt már hónapok óta tudta, a fiú legjobban a Caerphilly Catapultsért volt odáig. Azonban a két jegyet Valentinának adta karácsonyi ajándék gyanánt, ezért választása a lány kedvencének meccsére esett. – A Caerphilly Catapults és a Holyheadi Hárpiák mérkőzésére különben is már hetekkel korábban elfogyott az összes jegy. Érted, decemberben! Pedig csak augusztus közepén rendezik meg – magyarázta Trevor, mikor – a meghívást követően – Valentina rákérdezett, miért nem kettejük imádott csapatainak összecsapására szólnak a jegyek. – Amúgy se tudhattam előre, hogy engem fogsz elhívni. Arra számítottam, a nagynénédnek adod a másik jegyet.

Diane biztos nem kísérne el, utálja a kviddicset. Szóval, rajtad kívül maximum Cori jöhetett szóba, de ő már a seprű látványától rosszul van – felelte akkor Valentina. Arról nem is beszélve, hogy az idő tájt, amikor elhívta Trevort, mugliszármazású barátnőjével éppen problémái voltak. Olyannyira, hogy hosszú hónapokig egymáshoz sem szóltak. Legnagyobb örömére, azóta rendeződött konfliktusuk; mindketten megértették a másik álláspontját, s ez sokat segített abban, hogy lépéseket tegyenek egymás felé. A békülés után kapcsolatuk hamar újra a régi lett. Ezt mutatta az is, hogy Cori önszántából, a következmények és veszélyek tudatában felajánlotta, elkíséri Peruba és segít neki a harmadik Nyom felkutatásában. Miután Trevor is így tett, a fekete szemű elgondolkodott. Bár nagyon félt, hogy barátainak baja esik, végül a szívére hallgatott, mely maga mellett akarta tudni őket. Ezen döntése azóta sem hagyta nyugodni. Egyszer úgy vélte, hatalmas bajba sodorja barátait, máskor viszont képesnek bizonyult meggyőzni magát arról, egyiküknek se fog egyetlen hajszála sem meggörbülni. Több mint egy hónap elteltével szinte már az őrületbe kergette saját bizonytalansága és érzései.

– Itt az idő – hallotta meg a fiú szavait füle közvetlen közeléből. Azonnal megborzongott. Trevor bátyjára gondolt, akit – testvéréhez hasonlóan – nagyon rendesnek és segítőkésznek ismert meg. Oliver magától ajánlotta fel, elkíséri kettejüket a meccsre – még úgy is, hogy ő maga jegy hiányában mindössze távolról figyelhette őket.

Nem érdemli meg, hogy a szülei leszidják. Nem figyelmetlenségből hagy el bennünket, hanem mi szökünk meg tőle – hunyta le sötét szemét a lány. Tudta, hogy meg kell tennie ezt a lépést, amennyiben meg akarja szerezni a Nyomot. Ahogy azzal is tisztában volt, most jött el a cselekvés ideje.

Mégsem érzett magában akkora elszántságot, amekkorára számított. Bűntudata, amit a Diane, illetve Oliver iránti érzései teremtettek, gondoskodott erről. Elvégre a fiú önzetlenül a segítségükre sietett, amikor kísérőre volt szükségük. Ez volna a hála érte, hogy befeketítik a szülei előtt? Diane pedig... Még egy hete abban a hitben utazott Malajziába, hogy unokahúgára ez idő alatt Amélie Yaxley fog vigyázni. Abba is csak nagy nehezen, Valentina hosszas kérlelése, valamint a Dewdney szülőkkel és Oliverrel folytatott személyes beszélgetés után egyezett bele, hogy eme kviddicsmeccs kivétel legyen. Miként azt unokahúgának őszintén meg is mondta, cseppet sem tetszett neki a gondolat, miszerint a lányra egy, a tizenhatodik életévét még be sem töltött fiú vigyáz. Végül mégis belement, a lány legmélyebb döbbenetére. Persze, kikötötte, hogy a mérkőzés vége után egyből menjen haza, ne tegyen semmiféle kitérőt. Ehhez képest Valentina éppen arra készült, hogy titokban elszökjön a világ másik végének nevezhető Peruba. Diane megbízott benne, ő viszont visszaélt nagynénje igencsak nehezen kiharcolható bizalmával.

Nem kéne – harapott ajkába, miközben elhúzódott Trevortól. Azonban kötözködő énje, mely előszeretettel talált hibát mindenben, azonnal figyelmeztette. Biztos jó ötlet ez? Ha most nem teszed meg, mikor lesz rá legközelebb lehetőséged? Bizonyára legkorábban csak hónapok múlva. Addig pedig Kirsten játszi könnyedséggel szerzi meg a Nyomot.

Eddig ott állt a cselekvés és a tétlenség határán, eme gondolat hatására viszont átlépte a keskeny vonalat. – Menjünk – szólt Trevornak. – A tömegben a bátyád talán nem vesz észre.

– Az biztos, hogy a szomorkodó ír lányok hamarabb feltűnnek neki – vigyorgott a fiú. – Kapóra jött neki a Kestrels veresége. Imádja a vörös hajúakat.

– Akkor ez családi vonás nálatok – nézett rá sokatmondóan Valentina.

Ekkor Trevor olyat tett, ami tőle igen ritka reakciónak számított: elpirult. Majd, hogy zavarát valamelyest leplezze, sietősen válaszolt: – Inkább induljunk, amíg Oliver ide nem jön.

– Rendben – bólintott a lány, felkapva pink hátizsákját, ami eddig széke mellett, a földön pihent. Bele se mert gondolni, mi lenne velük, ha elhagyná. Az ő táskája rejtette jelentős részét azon dolgoknak, amiket még a Roxfort Expresszen hazafelé tartva felírtak az utazáshoz feltétlenül szükséges holmik listájára. Ilyen volt például a perui varázsló- és muglipénz, a láthatatlanná tévő köpenye, vagy az otthon talált hozzávalókból maga készítette gyógyital. De közéjük lehetett sorolni a kiskorúak nyomjelének hatástalanítására szolgáló tablettákat is. Ezek felettébb kétes forrásból, egy Zsebpiszok közi boltból kerültek hozzá. Egyedül a felismerés, miszerint a szükség esete forog fenn, tudta rávenni, hogy belépjen egy nyíltan feketemágiával foglalkozó üzletbe. Bár, miután körbenézett, el kellett ismernie, az Axe nem tűnt különösebben veszedelmes helynek. Akárcsak bármelyik Abszol úti rokonában, a különböző porok, tabletták, bájitalok és a ki tudja, miket tartalmazó dobozok rendezett sorokban álltak a polcokon. A fokozott érdeklődés, amivel szemügyre vette a kínálatot, őt is meglepte. Éppen egy neonsárga, gyorsan ható mérget tanulmányozott – amit már elkészített első roxforti tanéve során –, amikor szembe találta magát az eladóval. Valentina csodálkozva látta, a fiú nem sokkal tűnik idősebbnek nála; szinte mérget mert volna venni arra, hogy még iskolába jár. Ennek ellenére kellő komolysággal állt vevőjéhez, és nem tett megjegyzést a lány fiatal korára. Ahogy azt sem kérdezte meg, Valentina Kinley mit keres egy ilyen helyen. Szemrebbenés nélkül kiszolgálta, amiért a fekete szemű azóta is hálával gondolt vissza rá. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy a fiú teljes diszkréciót ígért. Megérzése, melyre az utóbbi időben a gonosz segítőjeként gondolt, azt súgta, bízhat a szavában. A lány pedig a Tiltott Rengetegben történtek ellenére hitt neki.

Meglepően hamar maguk mögött hagyták a töretlen lelkesedéssel éljenző tömeget. Fülükben egyre halkabbá vált a tapsvihar, ahogy lefelé lépkedtek a stadion acél lépcsőjén. Elsők között távoztak, így attól nem kellett tartaniuk, hogy elveszítik egymást a tömegben. Csak néhány ember vette az irányt már most a kapuk felé, a legtöbb néző egyelőre a helyén maradt. Valentina szinte másodpercenként nézett körül, abban reménykedve, sehol sem pillantja meg Olivert. Vágya valóra vált, ennek ellenére futni kezdett, amint kitette lábát a kapun. Trevor követte példáját, miként azt a hátizsákjában egymáshoz koccanó tárgyak fémes csörömpölése is jelezte. Mintha csak egymással futottak volna versenyt, úgy száguldottak az érkezésre és távozásra kijelölt kunyhó felé. Pedig az igazság az volt, hogy menekültek; méghozzá az elöl, hogy Oliver meglássa őket.

Sikerrel jártak, habár ez azt eredményezte, hogy mindketten erősen ziháltak, mikor beléptek a kunyhóba. A fából ácsolt házikó nem lehetett valami új építésű, ahogy arról korhadófélben lévő deszkái is tanúskodtak. Rendeltetési célját azonban így is képes volt ellátni: a benne elhelyezett kandallón át érkeztek és távoztak mindazok, akik a Hop-porral való utazás mellett döntöttek. A stadion építői minden bizonnyal praktikusságra törekedtek, ezért nem helyeztek el a kunyhóban semmi mást a kandallón kívül.

Jelen pillanatban viszont Valentinát cseppet sem tudta zavarni a hely kihasználatlansága. Gyors léptekkel a kandallóhoz sétált, s belemarkolt a párkányán álló dobozok egyikébe, amely a Hop-port tartalmazta. A tűzbe szórta az acélszürke anyagot, mire a lángok zöldre színeződtek. Valentina torka azonnal kiszáradt. Ugyanebben a színben pompáztak azok a lángok, amiket ő idézett meg, és amelyek Mógus halálát okozták. Meg sem próbálhatta volna tagadni, hogy ő a felelős az egykori sötét varázslatok kivédése tanár haláláért, hiszen egyértelmű volt. Bár nem állt szándékában, az általa létrehozott tűz végzett a férfivel, és ez a tudat azóta sem hagyta nyugodni. Ha figyelmét éppen lekötötte valami, a szörnyű emlékek megtartották tőle a távolságot. Ellenkező esetben viszont – mint például álmában –, fejben újraélte azt az éjszakát, akármennyire nem akarta. Ilyenkor, felébredvén mindig kétségbeesetten igyekezett meggyőzni magát arról, csak egy álom volt, nem a valóság. Ám ezen próbálkozásai sorra bizonyultak hasztalannak. Lelke mélyén pontosan tudta, ő tette, az ő kezéhez tapadt Mógus vére. S emiatt attól kezdve bűnösnek érezte magát, mikor megtudta Pitontól, hogyan halt meg egykori SVK tanára.

– Val? – tolakodott be Trevor hangja a gondolatai közé. Összerezzent, s felé kapta fejét. A fiú arckifejezése egyszerre árulkodott türelmetlenségről és értetlenségről. – Mi történt? Úgy nézed azt a kandallót, mintha még sose láttál volna egyet se. Nem megyünk?

– De – mondta gyorsan Valentina. El sem tudta volna mondani, mennyire örült neki, hogy a fiú nem képes olvasni a gondolataiban. Ha Trevor rájött volna, mi járt a fejében az imént... Nos, azután biztosan nem tudott volna a szemébe nézni. Azonban nem volt több ideje a töprengéssel egybekötött ácsorgásra: Oliver bármelyik pillanatban rájuk találhatott, ahogy arra most döbbent rá. A felismerés hatására szíve a szokásos tempó kétszeresével kezdett el verni. Valentina, mintha tudat alatt az eddigi késlekedést szerette volna behozni, barátja keze után nyúlt, és megszorította. Ám ekkor a fiú válla felett megpillantotta azt, amit a legkevésbé akart: a közeledő Olivert.

A fekete szemű szinte beugrott a lángok közé. Hangja riadtan csengett, ahogy bemondta úti célja nevét: – Foltozott Üst! – Az idősebb Dewdney fiú már olyan közel ért hozzájuk, hogy Valentina láthatta döbbenettől tágra nyíló szemét. Szíve összeszorult, s ösztönösen behunyta szemét, hogy ne lássa a Griffendél csapatkapitányának arcát. – Sajnálom, Oliver – suttogta maga elé, s ebben a pillanatban úrrá lett rajta az ismerős érzés. Aztán már repült is a fekete űrben úti célja felé, magával rántva Trevort.

*

– Zsenik ezek a muglik. Milyen jól megoldják varázslat nélkül! – álmélkodott Trevor, a mozgólépcsőről körülnézve. Valentina visszafogottan mosolygott mellette. Teljes mértékben osztotta a fiú véleményét, csak annyiban térve el tőle, hogy rá nem hatott újdonságként a Piccadilly metróvonal. És ez nem is volt csoda, elvégre az általános iskolai évek alatt sokat használta a londoni tömegközlekedést, különböző kirándulások ürügyén. Vele ellentétben Trevort már a kedvezményes vonaljegy látványa levette a lábáról. A metrózás pedig legalább akkora boldogsággal töltötte el, mint mikor seprűre ülhetett. Ezen öröme az idő múlásával sem halványult el. Míg Valentina arra sem vette a fáradtságot, hogy az állomások nevét megjegyezze, a fiú hatalmas lelkesedéssel szemlélte mindegyiket a szerelvény ablakából. Holott legalább egy tucat, de inkább több állomáson száguldottak keresztül, mire a Heathrow 2-es, 3-as Terminálnak nevezettnél Valentina leszállást vezényelt.

– És akkor repülőt még nem is láttál! – kuncogott a fekete szemű, lelépve a mozgólépcsőről annak tetején. Mosolya még szélesebbé vált, ahogy felismerte a pár méterre álldogáló lányt. – Cori! – kiáltott fel, s azonnal megszaporázta lépteit. Egy percen belül már magához is ölelhette barátnőjét.

– Olyan jó újra látni titeket – nézett végig mindkettejükön Cori, miután az üdvözlő ölelést követőn eltávolodott Valentinától. – Még akkor is, ha csak alig több mint öt hete találkoztunk utoljára. Őszintén szólva, kicsit féltem, hogy valami miatt mégsem tudtok eljönni.

– Ez nekem is megfordult a fejemben veled kapcsolatban – ismerte be Trevor. – Nem volt semmi gond?

– Nem – rázta meg a fejét Cori. – Anyukám barátnője – Margarita néni, talán mondtam – lement a boltba, én meg addig eljöttem. Stanwellben lakik, nincs messze. Háromnegyed óra alatt simán idesétáltam. – Cori hangja tárgyilagosan csengett, barátnője semmiféle érzelmet nem tudott felfedezni benne. Mintha csak arról beszélt volna, mit evett ebédre és mit tervez vacsorára. – És ti? Nehezen lógtatok meg a bátyád elől? – váltott témát Trevorra pillantva.

– Csak egy hajszálon múlt, hogy elkapjon – felelte a fiú, egyetlen szót sem ejtve arról, ezt kinek köszönhették. Valentina ezért nagyon hálás volt neki. – De végül is mi voltunk a gyorsabbak.

– Tök jó. Amúgy… – mérte végig Cori homlokráncolva Trevort –, te ördögnek öltöztél, vagy mi?

– Valami olyasmi – bólintott a fiú, cseppet sem zavartatva magát öltözéke miatt. Valentina kénytelen volt elismerni, hogy Cori hasonlatánál találóbb nem jut eszébe. Trevor piros rövid ujjú pólójával, fekete farmerjával és ugyancsak piros sportcipőjével egykori osztálytársai farsangi ördögjelmezeire emlékeztette. Egyedül a világító szarvakat hiányolta a fiú fejéről, ami megkoronázta volna eme összeállítást. Ahogy azt kisvártatva megtudta, eme gondolat barátja fejében is megfordult. – Rövid ideig még szarvam is volt… ilyen világító hajpánt, tudjátok. De anyám elvette, amikor meglátott. Mint mondta, így nem mehetek emberek közé. Azt akarta, hogy öltözzek át, ám szerencsére nem volt már idő rá, indulnunk kellett a Foltozott Üstbe, találkozni Vallal. Nagyon dühös volt, amikor eljöttünk. Viszont megnyertem a fogadást Oliverrel, hiszen oda mertem állni anyám elé ebben a cuccban, és a meccsre is el mertem menni így. Úgyhogy nem kellett fizetnem a három adag kor-korrigáló főzetért, amit tőle kértem. Tudjátok, hogy kipróbálhassuk – vigyorodott el a fiú magyarázata végére érve.

– Ha már megnyerted, akkor azt a kor-korrigálót én el is kérném. Itt lenne az ideje megvenni a repülőjegyet – fűzte hozzá az indoklást Valentina. Trevor egyetértően bólintott, aztán már kapta is le kék hátizsákját, hogy elővegye belőle a főzetet. A lány kezébe nyomta, aki villámgyorsan eltávolította a dugót, majd egy hajtásra megitta az üveg tartalmát. Mivel még sosem fogyasztott kor-korrigálót, nem tudta, mire számítson. De még így is meglepődött, mikor a varázsital teljesen íztelennek bizonyult; pont olyan érzés kerítette hatalmába, mintha csak vizet inna. Alighogy lenyelte a folyadékot, végignézett magán, s arcára elégedett mosoly ült ki a látottak hatására. Egyik pillanatról a másikra saját, nagyjából tíz évvel idősebb alakját öltötte magára, s azt kellett mondania, ez sokkal jobban tetszett neki, mint a mostani.

Gyorsan körbepillantott, s nagy megkönnyebbülésére szolgált, hogy egyetlen járókelőnek sem szúrt szemet hirtelen felnőtté válása. Amerre csak nézett, mindegyikük a maga dolgával törődött, nem a környezetében történtekre figyelt. Jelen esetben Valentina igazi áldásként tekintett viselkedésükre, hiszen nehéz lett volna megmagyarázni, hogyan öregedett egy másodperc alatt tíz évet. – Hát akkor megyek jegyet venni – szólalt meg vidáman, azonban barátnője megállította.

– Várj! Itt a hozzájárulásunk! – vett elő Cori néhány bankjegyet táskája zsebéből. Majd, Trevor megemelkedő szemöldökét látva, hozzátette: – Ahogy ígértem, a szüleimmel még júniusban elmentünk a Gringottsba pénzt váltani, hogy be tudjunk vásárolni a Roxfortra. Ha már ott voltam, beváltottam azt is, amit a vonaton adtál.

– Köszi a közreműködést – udvariaskodott Valentina. Biztosra vette, a barátai által összedobott összeg egyikük repülőjegyére sem lesz elég, de ezt jobbnak látta nem említeni. Díjazta már az igyekezetet is, hogy Cori és Trevor nem várták el, hogy mindent ő intézzen, hanem beszálltak a költségekbe. Valamint a szervezésbe is. Hiszen mondhatták volna azt, a fekete szeműnek fontos ez az út, intézzen mindent ő. De nem így tettek, ami Valentinát egyszerre töltötte el örömmel és hálával.

Legkedvesebb mosolyát öltötte fel, ahogy felnőtt testében a pulthoz sétált. Cori és Trevor követték, ő azonban egy szót sem szólt hozzájuk; torkában dobogó szíve nem engedte. Vele szemben egy hölgy foglalt helyet, akit nagynénjével egyidősnek saccolt. Éppen ezért a tegezés meg sem fordult fejében. – Jó napot! – kezdte a lehető legudvariasabb köszönéssel. – Limába szeretnék utazni a két gyerekemmel, turistaosztályon. Ha lehetséges, még ma.

– Semmi akadálya, hölgyem – kapta meg a megnyugtató választ. – Sajnos közvetlen járatunk nincs Limába, de egy és negyed óra múlva, ötkor indul egy gép, amellyel eljuthatnak New Yorkba. Ott át kéne majd szállniuk egy másikra, ami – helyi idő szerint – holnap reggel hatkor landol Limában. Adhatom erre az útra a jegyeket?

– Igen, köszönöm – bólintott Valentina, mire az ügyintézőnő szélsebes gépelésbe kezdett. Percekig csak a lenyomott billentyűk hangját lehetett hallani, míg végül a szőke hölgy elszakította pillantását a monitortól.

– Plusz a kései foglalás pótdíja, mínusz a gyerekkedvezmény… az annyi, mint háromezerötszáz font. Kártyával fizet?

– Nem, készpénzzel – rázta meg a fejét Valentina, s válaszát hallva az ügyintéző nem tudott uralkodni érzésein: szeme döbbenten kerekedett el. Ennek ellenére egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy a fiatal nő leszámolja az összeget. Mint azt a sorban utána következők türelmetlen moraja is jelezte, ez a megszokottnál jóval tovább tartott. Még úgy is, hogy a fekete szemű a legnagyobb értékű mugli bankjegyekre váltotta át a gringottsi széfjéből titokban kivett pénzt. Az első két ötvenfontost Cori és Trevor hozzájárulásaként tette a pultra, melyeket további ötvenkilenc követett. Mire mind a háromezerötszáz font táskájából a pultra vándorolt, Valentina erős kísértést érzett felkeresni a pénzügyminisztert, és nekiszegezni a kérdést, hogy miért kellett megszüntetni az ezerfontos bankjegyet. Mivel azonban következő útjának célja Peru volt, nem az Egyesült Királyság parlamentje, le kellett mondania ezen vágya megvalósításáról.

– Rendben vagyunk – mosolyodott el az ügyintéző, elrakva a pénzt. – Ezek a kezelt jegyeik és a beszállókártyáik. Mivel nagyméretű poggyászuk nincs, ha jól látom, a kézipoggyászuk pedig megfelel, ezzel végeztünk is. Jó utazást kívánok!

– Köszönjük – viszonozta a mosolyt Valentina, melyet ő maga sem talált őszintének. Azt követően pedig egyenesen műnek érezte, mikor pillantása a blokkra tévedt. Hatszázhuszonkét galleont és harmincnégy knútot vett ki gringottsi széfjéből. Ez hatalmas összegnek számított, nem csoda, hogy a koboldok is segítségkérően pislogtak egymásra, amint bejelentette igényét. A lány már-már azt hitte, gondviselője írásos meghatalmazását fogják kérni, ám erre végül nem került sor. Valentina mérhetetlen megkönnyebbülésére, hiszen ilyennel nem rendelkezett. A koboldoknak azzal magyarázta a dolgot, következő roxforti tanévére a könyvek mellett seprűt is vesz, ám ez sem volt igaz. Egyrészt azért, mert a bevásárláshoz szükséges összeget Diane már felvette. Másrészt az a tény sem volt elhanyagolható, miszerint seprű beszerzéséről szó sem esett köztük. Ezért Diane meg fog ölni, ha megtudja – nézett a beszállókártyákra úgy, mintha egy különösen szörnyű bűntény bizonyítékát tartaná kezében. Most már viszont eszébe sem jutott visszafordulni; ahhoz túl késő volt. Ha már belekezdett, végig akarta csinálni, amit eltervezett. S ahogy arra gondolt, Limában egy ugyanolyan levél várhatja, mint Kanadában, édesanyja keze írásával… rögtön úgy érezte, minden veszekedést megér, hogy a kezébe foghassa.

– Gyertek! – fordult gyermekeihez, akik engedelmesen követték. A blokkon kicsit több mint egy órával korábbi időpont szerepelt annál, amit az ügyintéző a gép indulásaként mondott. Valentina eddigi élete során mindössze kétszer utazott repülővel – s mindkétszer a Bonn-London vonalon –, annyit azonban biztosan tudott, hogy a beszállás az indulás előtt húsz perccel kezdődik meg. Ami azt jelentette, közel háromnegyed órájuk volt, amit el kellett ütniük valamivel. Rövid egyeztetés után választásuk a közeli kávézóra esett. Itt Valentina, mint fiatal kora ellenére már kétgyermekes édesanya, a lehető legkisebb presszókávét kérte magának, azt a tervet forgatva fejében, hogy most végre megkóstolja. Kíváncsisága – melyet talán éppen nagynénje tiltása ébresztett – hamar szabálykövető énje fölé kerekedett. Így hát, amint helyet foglaltak az egyik asztalnál, rögtön belekortyolt a szénfekete folyadékba.

– A legtöbb embernek nem ízlik élete első korty kávéja – figyelmeztette Cori, tűzforró pizzáját legyezve. A következő pillanatban viszont bebizonyosodott, Valentina nem tartozik az átlagos emberek közé: neki történetesen nagyon is ízlett, minden keserűség dacára. Elégedett mosoly ült ki arcára, s akármennyire próbálta visszafogni magát, rövid idő alatt megitta a kávét.

Hozzá hasonlóan barátai is hamar elfogyasztották mindazt, amit a terjedelmes étlapról megkívántak. Mivel pénzüket jobbnak látták a Peruban töltött napokra tartalékolni, a legolcsóbb megoldásokat keresték. Trevor ezt a csirkés szendvics személyében találta meg, míg Cori a pizzája barátnőjével történő elfelezésében. Ezek remek ötletnek bizonyultak, ugyanis mindhárman jól laktak, illetve Valentina sem ájult el a számla láttán, amit, mint anyának, az ő feladata volt kifizetni. – Ezért majd számolunk – mormolta barátainak a lehető leghalkabban, a visszajáróra várva. Sajnos nem járt sikerrel, egy idős házaspár meghallotta motyogását. A feleség, kinek nyakában vastag aranylánc lógott, felháborodva fordult férjéhez.

– Hallottad, Archie? Van mersze visszakérni a gyerekeitől a pénzt, amit rájuk költött! Lökött tyúk, arra van esze, hogy utazzon, de egy éttermet már nem képes kifizetni! Mindig mondtam a mieinknek, hogy becsüljék meg, amijük van, mert nagyon rossz szülők léteznek. És tessék!

Valentina minden erejét latba vetve meggátolta kitörni készülő kuncogását. Arcizmait azonban nem sikerült mozdulatlanná dermesztenie, így fülig érő szájjal távozott a kávézóból. Gyermekei ugyancsak felettébb vidoran indultak el a beszállókártyájukon megjelölt kapu felé. Pont akkorra értek oda, mikor megkezdődött a beszállás, ennélfogva a turistaosztály utasai közül ők léphettek elsőként a fedélzetre. A fekete szemű engedelmesen mutatta meg hármójuk útleveleit a légitársaság dolgozóinak, nagyon remélve, azok nem veszik észre a csalást. Szerencséjére muglikkal állt szemben, akiknek nem tűnt fel az iratokon végzett mágikus átalakítás. Ezért aztán a lány megkönnyebbült sóhajjal, ugyanakkor jelentős bűntudattal foglalta el helyét. Tudta, hogy varázslók között sem számít szép dolognak, amit tett, a muglik viszont egyenesen bűnnek neveznék. Hiszen még otthon, kihasználva, hogy Amèlie révén nagykorú mágus van a közelében, bűbájjal megváltoztatta saját születési dátumát, valamint barátai vezetéknevét és családi adatait. S erre az egyetlen magyarázata, miszerint nem tehetett mást, a jogilag elfogadhatótól messze állt. Bár, ha mindenféleképpen felmentést keresett magának, mondhatta azt, hogy a mágusok gyakran verték át a muglikat. Amikor például egy varázstalan megpillantotta a loch ness-i kelpie-t, a Minisztérium rögtön híresztelni kezdte, puszta kitalációról van szó. Amelyikük pedig véletlenül belebotlott egy sárkányba, annak – ha túlélte a találkozást – habozás nélkül törölték az esetet emlékezetéből. Ezek alapján a lány azt mondhatta, noha nem helyes, a varázslók előszeretettel használták fel képességeiket a muglik kárára – amennyiben érdekeik úgy kívánták.

Töprengésének Trevor megállapítása vetett véget. – Őrület, milyen ügyesen helyettesítik a mágiát! – álmélkodott suttogva, ide-oda forgatva fejét. – Milyen régóta utaznak így? – állapodott meg pillantása Valentinán. – Mint mi seprűn?

– Nem. – Valentina határozottan megrázta a fejét. – Bár, azt hiszem, ők is legalább annyi ideje vágynak rá, mint mi. Azzal a különbséggel, hogy nekik sokkal nehezebb dolguk volt. Sokáig hiába próbálkoztak, rengeteg találmányuk elbukott. Végül, kevesebb, mint kilencven évvel ezelőtt, a Wright-testvérek benzinmotorral szerelték fel gépüket. Hogy is hívták őket? – nézett Corira. – Orville és Wilhelm?

– Majdnem, Wilbur. Nem Wilhelm – javította ki barátságosan a mugliszármazású lány. Majd hátradőlt ülésében és behunyta szemét, egyértelműen jelezve, aludni készül.

Valentina pedig folytatta a repülés történetének mesélését, mivel Trevor szavak nélkül, pusztán kíváncsian csillogó szemével erre kérte. – Az ő találmányuk után fejlődésnek indult a repüléstechnika. Aki csak ezzel foglalkozott, az újabb rekordot akart felállítani, így rengeteg fejlesztés született. Ez vezetett oda, hogy mi most itt ülhetünk.

– Húúú! – reagált Trevor. – Mi már a 10. században seprűn versenyeztünk, a muglik meg csak nyolcvan-valahány éve jöttek rá, hogyan repülhetnek? Szegények! – sajnálkozott, láthatóan teljesen őszintén. Majd egy körülnézést követően hozzátette: – Ahhoz képest jól megoldották. Nagyon szervezett minden. De azért indulhatnánk már.

– Ne türelmetlenkedj, kisfiam! – nézett rá Valentina a lehető legszigorúbban. Pillantását azonban ellensúlyozta az arcára felkúszó vigyor. – A beszállás húsz perccel az indulás előtt kezdődik. Mi pedig már legalább negyed órája itt ülünk. Biztos hamarosan fel fogunk szállni.

Mintha csak igazat akarna adni neki, a repülőgép ebben a pillanatban megmozdult. A lány érzékei, melyeken az egész tanéven át tartó repüléstan órák sokat fejlesztettek, azt súgták, éppen a kifutópályán gördülnek végig. Trevoron az érdeklődést látta, a kíváncsiságot, hogy vajon milyen helyre vezet útjuk. Amint a másik oldalra fordította fejét, a békésen hortyogó Corit pillantotta meg. Ahhoz képest, hogy megszökött otthonról és titokban Peruba tartott, furcsának hatott a nyugalom, ami eltöltötte. Szívből jövően elmosolyodott, s hátradőlt az ülésen. Irány Lima.

 **

Valentina számára másnap reggel az jelentette a legnagyobb örömöt, amikor leszállhatott a repülőről. S ezen nem is csodálkozott, annak tudatában, milyen mozgalmas egy napot tudhat a háta mögött. Előző reggel tíz órakor kezdődött a meccs, ami azt jelentette, már nyolckor fel kellett kelnie, hogy kilenckor találkozhasson Oliverrel és Trevorral a Foltozott Üstben, és együtt időben odaérhessenek a stadionhoz. Ám a mérkőzés vége sem volt egyenlő azzal, hogy letudta az augusztus elsejére tervezett programját. Hiszen előtte állt még az utazás. Az utazás, ami több mint tizennégy órát vett igénybe. Ha igazán őszinte akart lenni, azt mondhatta, örömmel vette volna, ha az első landolással véget ér útjuk.

Azonban a légitársaságok, illetve az országok szövevényes kapcsolatai nem tették lehetővé, hogy Londonból egyenesen Limába repülhessen. Ezért volt szükség a New York-i átszállásra, melynek óráit Valentina igyekezett a lehető legértelmesebben eltölteni. Visszagondolva úgy találta, ez sikerült is. Amint elhagyta a repülőt, útja rögtön a mosdóba vezetett. Elsőként megivott még egy adag, előzetesen Trevortól elkért kor-korrigálót, mert – mint azt a fiútól megtudta – ennek hatása tizenkét órán keresztül tart. Azt pedig mindenképpen szerette volna elkerülni, hogy a New Yorkból Limába tartó repülőúton egyszer csak visszaváltozzon önmagává. A mugli légiutas-kísérőknek mivel magyarázta volna, hogyan lett huszonéves fiatal nőből egy pillanat alatt tizenhárom éves kislánnyá? Ezért inkább bevette a második adag bájitalt. Vagyis, helyesebben szólva, annak a felét, hiszen a visszaútra is gondolnia kellett.

Miután visszadugaszolta a félig teli üveget, Corival együtt nekiláttak az átöltözésnek. A küldetés az volt, hogy alkalmazkodjanak a limai időjáráshoz, amit mindketten másként oldottak meg. Valentina a zsugorító bűbáj segítségével hátizsákja mélyére rejtett bőröndjéből hamar kiválasztotta váltóruháját. Cseppet sem hazudtolva meg önmagát, egy fehér trikó, egy halvány rózsaszín, hosszú ujjú póló, egy sötétkék melegítőfelső és egy ugyancsak sötétkék farmer mellett döntött. Mire kilépett a vécéből, barátai már várták. Ezúttal három órát töltöttek ücsörgéssel és beszélgetéssel, míg végre megkezdődött a beszállás limai gépükbe. Ennek útja később élete leghosszabb óráiként vonult be a lány emlékezetébe. Ahogy telt az idő, egyre szűkösebbnek érezte a rendelkezésére álló helyet, nyaka és válla pedig egyre jobban sajgott. Alig várta, hogy elhagyhassa a gép fedélzetét, s amikor ez megtörtént, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle.

– A végét vártad a legjobban, ugye? – Cori együttérzően a vállára tette a kezét. Mikor Valentina bólintott, megértő mosollyal fűzte hozzá: – Velem is ez volt tavaly nyáron. A Fülöp-szigetekre mentünk nyaralni a szüleimmel, ugyanúgy a Heathrowról indultunk. Huszonöt óra múlva landoltunk Manilában. Igaz, közben átszálltunk Hongkongban, ahol várnunk kellett pár órát.

– Kár, hogy nem tudtunk mágikusan utazni. – Valentina dühösen fújta ki a benntartott levegőt. Úgy érezte magát, akár azok a mágusok, akik a század első harmadában keltek útra. Egyszerűen nem talált rá módot, hogy könnyedén és gyorsan eljusson oda, ahová szeretett volna. Bármennyire imádott is repülni, nem tagadhatta le, a legújabb gyártmányú seprűvel is több napba telt volna megtennie a London-Lima távolságot. Arról nem is beszélve, hogy ha az óceán felett netán meghibásodik a vesszőparipa, bizony megnézhette volna magát – sőt, a habokat is közelről. A hoppanálás gondolata több okból sem fordulhatott meg fejében. Egyrészt ott volt az a tény, miszerint barátaival együtt kiskorúnak számított, így nem varázsolhatott a Roxforton kívül, valamint a hoppanálási vizsgát sem tehette még le. Hasonlóan nyomós érv volt, hogy az interkontinentális hoppanálást a rendkívül kockázatos tevékenységek között tartották számon. Olyannyira, hogy csupán a legképzettebb varázslók némelyike mert rá vállalkozni. Ebben a pillanatban a lány borzasztóan irigykedett nagynénjére, amiért foglalkozása okán zsupszkulcs iránti kérelmét elsőbbséggel bírálták el. Ő maga, kiskorúságából kifolyólag, már azelőtt biztos lehetett a Zsupszkulcs Felügyelet nemleges válaszában, mielőtt kinyilvánította volna igényét. A bejegyzetlen zsupszkulcs használata pedig köztudottan veszélyes dolog volt. Nem, ezek egyike sem volt járható út. Nem tehetett mást, mint hogy a mugli világban legbiztonságosabbnak mondott repülőgépet válassza. Még akkor is, ha ebben az esetben csaláshoz kellett folyamodnia.

– Szerintem is, de most már mindegy – lépett melléjük Trevor. – Megérkeztünk Peruba.

– Amiről már valószínűleg a családjaink is tudnak – morogta Cori. – Legalábbis az enyém biztosan. Mielőtt Margarita néni elindult volna a boltba, megírtam a cetlit, hogy hova megyek, ahogy megbeszéltük a vonaton. A papírt otthagytam a konyhaasztalon. Még egy kanalat is rátettem, nehogy leessen.

– Minket majdnem elkapott a bátyám, amikor megszöktünk tőle. Biztos elmondta otthon a szüleinknek. Talán még Val nagynénjének is – vélekedett Trevor.

– De ha nem, lehet, Diane nem is tud róla – gondolkodott el az említett. – Az, hogy nem vagyok otthon, csak Amèlie-nek tűnhetett fel. Tudjátok, a nagynéném őt bízta meg azzal, hogy vigyázzon rám, amíg ő külföldön dolgozik. De szerintem Amèlie inkább örül neki, hogy nem vagyok ott, nem aggódik miattam. Az üres házban azt csinálhat, amit csak akar.

– Amèlie? – ráncolta a homlokát Trevor. – Az az Amèlie? Yaxleyék lánya? Aki Warringtonnal együtt kínozta Kyrát?

– Igen, ő – harapott az ajkába Valentina.

– Kínzás? – nézett Cori előbb rá, aztán a fiúra. – Mi történt?

– Szerintem valami Mardekáron belüli balhé lehetett. Amèlie Yaxley és Nicky Warrington összeálltak jól megátkozni Kyrát… a kviddicsmeccsek kommentátorát… – tette hozzá Trevor, mire a világosbarna hajú bólintott.

– Rémlik. – Cori pillantása lassan végigjárt a várótermen. Vasárnap révén a Jorge Chavez nevét viselő repülőtér nagy forgalmat bonyolított. Családok, üzletemberek és fiatal turisták haladtak el mellettük aktatáskával a kezükben, nehéz bőröndöket húzva, méretes hátizsákokat cipelve. Ki gondolataiba merülve, ki társaival beszélgetve a legkülönbözőbb nyelveken; Valentina csak az angolt és a németet ismerte fel közülük. Abban azonban mind megegyeztek, hogy egy másodpercnél többet nem vesztegettek Valentináékra. Pusztán egy várakozás közben egymással csevegő anyát és gyermekeit látták bennük, amiért a lány cseppet sem haragudott rájuk. Sőt, inkább örült a dolognak. A maga részéről sosem vágyott rá, hogy a figyelem középpontjába kerüljön, most viszont egyenesen el akarta kerülni. Úgy tartotta, beszélgetésük egyedül rájuk tartozik, másoknak semmi köze hozzá. – És most, hogy megérkeztünk Limába, mihez kezdünk? Merre megyünk? – találta meg Cori kékeszöld szeme Valentina feketéjét.

Barátnője meghökkenve pillantott rá. Eddig végig csak az előtte álló feladatra koncentrált, mint az összes szükséges holmi beszerzése, a meglógás Oliver elől vagy a repülőút. A kérdés döbbentette rá, mit tett. Legszívesebben a következő repülővel hazaindult volna, igyekezvén úgy csinálni, mint aki soha nem is szelte át az óceánt. Ám ettől éppen az a feltételezés tartotta vissza, miszerint a hír már nagynénje fülébe is eljutott. Miként Julius Caesar mondta közel kétezer évvel korábban: a kocka el van vetve. Nem vonulhatott vissza saját Rubiconjának vonala mögé; nem tehetett úgy, mintha szökése meg sem történt volna. Jól tudta, amint hazatér, minden addigit felülmúló veszekedés fog lezajlani közte és nagynénje között. S mivel visszalépni nem volt értelme, az előre lépés mellett döntött.

– Fogalmam sincs – kezdte ösztönösen feltekerni mutatóujjára egyik hajtincsét. – Csak annyit tudok, hogy a Nyom Limában van elrejtve.

– Hmmm… Hol rejtene el valamit egy boszorkány? – tette fel a kérdést Cori.

– Olyan helyen, ahol biztos benne, hogy nem keresik – adta meg az egyszerű választ Trevor. – Mondjuk, egy templomban. Ugye, a mágusok nem vallásosak, legfeljebb a mugliszármazásúak.

– Limában van néhány templom – jegyezte meg bátortalanul Valentina.

– Az az útikönyv, amit olvastam, a Solano Szent Ferenc templomot és kolostort emelte ki – szólt közbe hasonlóan félénken Cori. – Azt írta, kihagyhatatlan mindenkinek, aki itt jár.

– Akkor ne is hagyjuk ki – vágta rá a fiú. Szeme sarkából Valentinára pillantott, aki jóváhagyólag bólintott.

Így hát elindultak a templommal egybe épített kolostorhoz, amit – mint azt Coritól megtudták – az Újvilág csodatevőjeként és Peru oltalmazójaként tisztelt papról neveztek el. Céltudatos léptekkel haladtak a kijárat felé, s Valentina megborzongott, mikor kiléptek a forgóajtón. Bár utána nézett Lima augusztusi időjárásának, mégis arra számított, hogy az ország Egyenlítőhöz közeli elhelyezkedése okán kellemesen meleg fogja várni. Ehhez képest majdhogynem fázott; odakint hűvösebb fogadta, mint amit előző nap High Wycombe-ban maga mögött hagyott. A másik lényeges különbség is rögtön feltűnt neki: a párás levegő. Lepillantott az aszfaltra, azonban egy csepp nedvességet sem vett észre rajta. Fejét hátradöntve felnézett az égre, de legnagyobb meglepetésére esőfelhőket sem látott. Csupán bárányfelhők tárultak szeme elé, fehér vattacukorként borulva a városra. A reptér közelében várakozó temérdek taxi viszont a Heathrow-nál látottakra emlékeztette a lányt.

Ahogy Londonban, úgy Limában is változatosnak bizonyult a járművek színe. Valentinának nem tartott sokáig rájönni, hogy a sárgák, melyek oldalán feltüntették a tarifát, az állami taxik voltak. Legtöbb, a repülőtérről távozó turista ilyen kocsiba szállt be, a lány azonban nem akart hozzájuk hasonlóan választani. Mint Cori, ő is átrágta magát egy Peruról szóló útikönyvön; ebből tudta meg, a magántaxisok gyakran kedvezőbb árakat szabtak. Ezért egy piros színben pompázó, meglepő módon újszerű állapotú kocsi mellett döntött, melynek tulajdonosa hangos kiabálással csalogatta az utasokat. Valentina megértette szavai lényegét, holott nem mondhatta magát nagytudásúnak a spanyol nyelv terén. S mivel ezzel pontosan tisztában volt, majdhogynem rettegett a taxissal való beszélgetéstől. Ami valahogy mégis jól sült el; sőt, még a férfi által mondott árat is sikerült lealkudnia. Így csak huszonhét solt és huszonnyolc céntimót kellett fizetnie, mikor fél órával később kiszálltak a kocsiból.

– Először azt hittem, elrabol minket – vallotta be Cori, miután a piros jármű eltűnt a szemük elől. – A híradóban többször hallottam már, hogy angol turistákkal ez történt. De úgy látszik, nekünk szerencsénk volt.

– Azért nem minden taxis bűnöző. Sőt, szerintem a legtöbben becsületesen akarnak pénzt keresni – vélekedett Valentina. – Az pedig valószínűleg sikerül nekik, még úgy is, hogy nem kérnek sokat.

– Amúgy fontban mennyi lenne, amit fizettél? – érdeklődött Cori, mire barátnője gyors fejszámolást végzett.

– Kicsivel több, mint hat font – jelentette be végül.

– De durva! – kiáltott fel Cori. – Ennyi pénzből Angliában szinte sehová sem lehet eljutni. Vajon itt minden ilyen olcsó?

A válaszra nem derült fény, ugyanis a templomba nem kellett belépődíjat fizetni. Nemes egyszerűséggel besétáltak a két égbetörő torony által közrefogott hatalmas kapun, és szemügyre vették az épület belsejét. Rögtön az előtérben egy információs táblát találtak, mely a spanyol mellett angolul is leírta a legszükségesebb tudnivalókat. Neki köszönhetően tudta meg Valentina, eme templom a legrégebbi Peru fővárosában. A hozzá tartozó kolostor pedig közel kétszázötven éve túlélt egy földrengést, méghozzá olyan jó állapotban, hogy használatával nem hagytak fel. Sőt, azóta is folyamatosan működtették, szerzetesek tucatjainak adva otthont a falak között. A vele egybe épített templom a miséken kívül is nagy forgalmat bonyolított; turisták tömege nézelődött benne, ahogy arról most a lány saját szemével bizonyosodott meg. Cseppet sem tudta csodálni a hatalmas érdeklődést, ő is gyönyörűnek találta a látottakat. Igazság szerint már attól elakadt a lélegzete, ha belegondolt, egy háromszázhúsz éves templomban jár. Erre rátettek még egy lapáttal a lenyűgöző festmények és faragványok. Valentina tulajdonképpen csodálkozott magán. Világéletében utálta a giccses dolgokat, most mégis elidőzött az összes freskó előtt, s minden egyes centiméterüket szemügyre vette.

Barátai ugyancsak érdeklődve nézelődtek. Miután mindent megcsodáltak, még mindig éreztek kedvet a spanyol gyarmati kultúra magukba szívására. Illetve az sem volt elhanyagolható szempont, miszerint a Nyomra a leghalványabb utalást sem találták. Egy angol nyelvű idegenvezetés foszlányaiból megtudták, hogy a templom két nevezetességet is magáénak mondhat: egy könyvtárat, illetve katakombákat. Nem alakult ki köztük veszekedés arra vonatkozóan, melyiket nézzék meg; mindhármukat az utóbbi vonzotta jobban, valamint azt tartották alkalmasabb rejtekhelynek. Ezúttal sem volt kérdés, ki fizeti a belépődíj jelentette költséget; még a Roxfort Expresszen hazafelé tartva megbeszélték, Valentina lesz ez a személy. Ezen döntésüket az indokolta, hogy a lány nagynénje távollétében hozzáférhetett a Kinley család vagyonához – ami sokkal nagyobb összeg volt, mint Cori vagy Trevor zsebpénze. Ennek tudatában ő maga vállalta, hogy áll minden felmerülő kiadást, amit lelkiismeretesen teljesített. Mint most is, amikor néhány bankjegyet csúsztatott oda az asztalnál ülő nőnek, melyekért három darab, spanyolul írt cetlit kapott. A repülőn, egy útiszótár segítségével megszerzett, csekély spanyoltudása azt súgta, a jegyeket tartja kezében. – Muchas gracias* – mondta ki a már jól begyakorolt szavakat egy mosoly kíséretében. Aztán csatlakozott barátaihoz, s az izgalomtól hevesen dobogó szívvel elindultak a pincébe.

Ami odalent várta, az legmerészebb várakozásait is felülmúlta. Mintha egy horrormozi plakátja elevenedett volna meg előtte, úgy érezte magát. A „bizarr élmény” kifejezés is kevés lett volna arra, hogy leírja az elé táruló látványt. Tudta, a katakombákat régen szegények temetkezési helyeként használták, így számított rá, hogy emberi maradványokat fog látni. Azt viszont álmában sem gondolta volna, hogy a hatalmas gödrökben a csontokat hátborzongató mintázatokba rendezték. Valentina nem a föld alatt uralkodó hűvös hatására borzongott meg, mikor megpillantotta a sírhelyeket. Szinte már romantikusnak nevezhette a megvilágítást, mely a virágformába vagy kedves sormintába rakott csontokra irányította a látogatók figyelmét, így az övét is. Az első dolog, amire felfigyelt, az volt, hogy a maradványokat fajták szerint csoportosították. Hiába gondolkodott, egyszerűen nem tudott rájönni, mi járhatott a fejében annak, aki ezt tette. A látvány viszont önmagáért beszélt: az egyik gödörben a koponyák tucatjai, a másikban a combcsontok rengetege várta az érdeklődőket. Valentina számára az egészben az hatott a leghihetetlenebbnek, hogy mindaz, amit lát, élő emberek testének része volt. Méghozzá a régmúltban. Hiszen, mint azt a templom falára erősített táblán olvasta, az utóbbi száznyolcvannégy évben nem helyeztek új halottat a katakombákba. Az addig eltemetett, több mint húszezer maradványt viszont nem mozdították el helyéről, így bárki kedvére csodálhatta őket. Ez pedig a lány részéről maradéktalanul megvalósult. A történelem egy részét látta maga előtt, s ez lenyűgözte.

Teljesen egyedül kószáltak a pincerendszerben, így senki sem szólt rá, mikor Valentina megmarkolta a csontokat a látogatóktól elválasztó rácsot. Egy pillanat múlva fejét is a hideg fémhez hajtotta. Egész testét forrónak érezte, mely a hétéveskori sárkányhimlőjére emlékeztette. Akkor minden tagja fájt, ami közel állt jelenlegi állapotához. Zihálva végignézett magán, s egyből megértette, mi történik vele. Látta, amint lábszára pillanatról pillanatra rövidebbé válik, és hamar megállapította, hogy ugyanez igaz a karjára. Sőt, teste egészére. Most múlik el a kor-korrigáló hatása – vonta le magában a következtetést. Sajnos a felismerés semmivel sem csökkentette kínjait. A megfiatalodás okozta izom- és csontfájdalom következtében elhaló nyögés szaladt ki száján. Ezzel egyidőben hallotta meg a kemény hangot, közvetlenül maga mellől: – Nocsak.

A következő pillanatban minden addiginál erősebb fájdalom hasított hátába, mire ismét felnyögött. Az érzés kísértetiesen hasonlított arra, melyet akkor tapasztalt meg, mikor mosogatás közben elvágta a kezét. Fekete szeme kitágult, ahogy rádöbbent, mi történt vele. A gyötrelemtől eltorzult arccal fordította fejét támadója felé, aki mosolyogva nézett vissza rá. A kezében tartott kés pengéjét Valentina vére maszatolta össze. – De… miért? – nyögte ki nagy nehezen a szavakat a Kinley-lány.

Ugyanezt a kérdést tették fel barátai is, kik ekkor értek oda hozzájuk. – Te! Te meg mit csinálsz? – üvöltött rá az ismeretlenre Trevor magából kikelve. Megragadta a szénfekete hajú lány vállát, ám az olyan erővel vágta pofon, hogy a fiú hátratántorodott. Ösztönösen nyúlt hátizsákja oldalzsebébe tett pálcájáért, ám a lány ezúttal is megelőzte.

– Incancerandus! – harsant a varázsige. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Trevornak esélye sem volt elugrani a bűbáj elől, mely így telibe találta mellkasát. S alig egy szempillantás múlva a fiút erős, vastag kötelek kötötték gúzsba. Cori ijedtében Valentina mellé hátrált, egészen addig, míg háta a rácsoknak nem ütközött. Rémületét látva, a fekete hajú arcára széles mosoly ült ki. – Igen, jól érzed – bólogatott. – Most te következel.

Mielőtt Cori egyáltalán kinyithatta volna a száját, egy jól irányzott sóbálvány-átok következtében máris kővé dermedt. Pusztán szeme járt ide-oda, árulkodva félelme mértékéről. Az ismeretlen lány halkan kuncogott, majd leguggolt Valentina mellé, aki időközben lerogyott a rács tövébe. – Szeretnéd, hogy a barátaid itt és most meghaljanak? – szegezte neki a kérdést a fekete hajú. – Csak pár percbe telne, és a gerincüket betehetném ebbe a kupacba – bökött fejével a Valentina háta mögötti csonthalomra. – De feltételezem, szereted őket, és nem akarod, hogy bajuk essen. Én pedig nem fogom bántani őket… ha elmondod, amit tudni akarok.

Valentina nem volt képes elrejteni érzéseit; arca fájdalomtól torzult el, ahogy felemelte fejét. Belenézett a szürkészöld szemekbe, s lélegzete elakadt attól, amit látott. Az ismeretlen pillantása sötét volt, akár az éjszaka, és mindenféle érzelemtől mentes. Egy igazi gyilkos tekintete – ismerte fel, mire akaratlanul megborzongott. Kirázta a hideg, mintha csak a tél köszöntött volna be szívében. A gondolattól is elborzadt, hogy egy lány, aki legfeljebb pár évvel lehet idősebb nála, képes ilyen kegyetlenségre. Márpedig egészen nyilvánvalóan ez volt az igazság. Valentina ismerte a mondást, miszerint nem a ruha teszi az embert, ám úgy találta, rábukkant a kivételre. A lány már külsőre sem volt egy szívderítő jelenség; sőt, egyenesen azt a típust képviselte, akikhez a szülők nem engedték közel gyermeküket az utcán. Bő, fekete pólót viselt, mely combja közepéig ért, jócskán rálógva fekete farmerjára. Mocskos, szakadt tornacipője, illetve kócos és gubancos frizurája a High Wycombe-i vasútállomáson látott hajléktalanokat juttatta Valentina eszébe. Amennyire vissza tudott emlékezni, akadt köztük egy nő, kinek rövid, fekete haja hasonlóan fénytelen, már-már fakó volt. Szenvedésének okozóját azonban nem öltözködése tette a legijesztőbbé, hanem az övéről lógó hét darab kés. Amiknek nyolcadik társát a lány tartotta kezében, érdeklődve nézegetve a lassan rászáradó vért. Ajkai a már jól ismert vigyorra húzódtak, amikor észrevette, hogy Valentina őt figyeli. – Nos? Hogy döntöttél?

– Mit akarsz tudni? – vett mély levegőt Valentina, amennyire a hátába hasító fájdalom engedte. Ekkor már tudta, felelni fog rá, bármi legyen is a kérdés. Barátai élete túl értékes volt számára ahhoz, hogy játsszon vele. Sosem bocsátotta volna meg magának, ha az az út okozza Cori és Trevor halálát, melynek gondolata az ő fejéből pattant ki.

– Tudtam én, hogy érteni fogjuk egymást. – A lány szeme győzedelmesen csillant meg. – A kérdésem pedig az, hol van a Nyom? A harmadik, amit idejöttél megkeresni.

– Nem tudom – vágta rá Valentina habozás nélkül.

– Ugye, meg sem fordult a fejedben, hogy ezt el fogom hinni neked? – ráncolta homlokát a fekete hajú. – Még a végén azt kezdem gondolni, nem is szereted a barátaidat. Szegény Cori és Trevor nem ezt érdemlik. Inkább megöleted őket, de a titkaidat nem árulod el?

– Csak annyit tudok, hogy a Nyom valahol Limában van – győzködte őt a Kinley-lány, egyre jobban kétségbeesve. A színtiszta igazat mondta, mégse hitt neki. Valentina nagyon félt attól, hogy nem lesz képes meggyőzni, s amaz valóra váltja fenyegetését. Könnyek szöktek szemébe arra a gondolatra, miszerint az idősebb lány hitetlensége Cori és Trevor halálához vezethet. Hatalmába kerítette a tehetetlenség érzése. Hiába bizonygatta, semmivel sem tud többet, a fekete hajú minden szavát hazugságként értelmezte. Ahogy azt következő megnyilvánulása is bizonyította.

– Hmmm… Mit csinálhatnék veled, hogy beszédesebb legyél? – dorombolta a lány, akár egy elégedett macska, mielőtt nekikezdene reggelije elfogyasztásának. Választ azonban nem várt kérdésére, ötletekben nem szenvedett hiányt. Határozottan megragadta Valentina állát, és beleverte fejét a fémrácsba. Az ifjú griffendéles szeme előtt azonnal elhomályosult a világ, fájó testrészei sorába pedig immár feje is beállt. Mély levegőt próbált venni, ám csak egy hördülésre és az azt követő tátogásra futotta erejéből. Ösztönösen arcához kapta kezét, s mérhetetlen megkönnyebbülésére nem tapintott vért. Azt viszont nem tagadhatta, hogy arccsontja közelében a legfinomabb érintés hatására is csillagokat látott. Fájdalomtól elködösült szemmel nézett a mellette guggolóra, kinek arcára mosolyt csalt szenvedése. – Akarod még egyszer? – érdeklődött vidáman. Hangszíne Valentinát egy kisgyermekre emlékeztette, aki édesanyját igyekszik rábírni arra, üljön fel vele megint a hullámvasútra.

– Ha akarja is, ezt akkor sem itt kéne. Tudod, Kestrel, nemrég nyitottak meg a katakombák, hamarosan elözönlik a muglik. Vigyük inkább a főhadiszállásra őket – csendült fel egy, a Kinley-lány számára felettébb ismerős hang. Amilyen gyorsan állapota engedte, az érkező irányába fordította fejét. Szeme-szája elállt a csodálkozástól, mikor felismerte a magas, fekete hajú boszorkányt. Keira, becenevén Kyra Knight volt az, aki mindössze másfél hónapja ballagott el a Roxfortból. Egyszerűen nem fért Valentina fejébe, mi történhetett vele azóta. A varászlóképzőben háztársai utálatának tárgyaként ismerte meg és tudta róla, hogy a mardekárosok nem egy alkalommal fizikailag is bántották. A lány most mégis átállt a bántalmazók oldalára, s Valentina csak találgathatott, mi vette rá. Talán gyengeségének tartotta, hogy bántalmazás elszenvedője volt, és így akarta erősnek érezni magát? Vagy arra vágyott, mások is átéljék mindazt, ami vele történt? Valentina mindkét eshetőséget egyaránt lehetségesnek tartotta, nem tudott rájönni, melyik lehet az igazság. Csak az volt biztos, hogy a mugli módra felöltözött fiatal boszorkány Kestrel társának számított. A lány, kinek már neve is kitudódott, felállt az eddigi guggolásból, s Kyrára nézett. Helyesebben szólva, felnézett rá, ugyanis egy fejjel alacsonyabb volt nála.

– Ha annyira akarod – húzta el a száját Kestrel –, vigyük.

– Nem arról van szó, hogy én akarom-e, hanem hogy egy normális ember nem nyilvános helyen áll neki kínozni – hangzott Kyra lekezelő válasza.

– Te már csak tudod – forgatta meg szürkészöld szemét Kestrel. Bár láthatóan nem kedvelte társát, elfogadta javaslatát. – Fogd azt a kettőt, én hozom ezt! – szólt oda Kyrának, miközben talpra rángatta Valentinát, s torkára kulcsolta ujjait. A griffendéles legnagyobb örömére nem szorította meg, hanem éppen csak megfogta. – Ha megpróbálsz megszökni, véged – közölte vele Kestrel fagyosan, majd a következő pillanatban magával rántotta a fekete űrbe. Valentina érezte, amint kicsúszik lába alól a katakomba talaja, s azonnal hányingere támadt. Ez sajgó arccsontjával és fájdalmasan lüktető lapockájával remek kombinációt alkotott Kestrel szemszögéből nézve: hármasuk képtelenné tette a menekülésre. Így aztán egy röpke gondolatnál nem is jelentett többet számára az ötlet, miszerint a sötétségben repülve megpróbálhatná ellökni magától a lányt. Meg akart szökni tőle, ezt nem tagadhatta, ám azt sem, hogy jelenlegi állapotában nem képes rá. Fáradtnak és gyengének érezte magát, amiben minden bizonnyal a vérveszteség is szerepet játszhatott. Erre rátett még egy lapáttal a társas hoppanálás, melyet sosem viselt jól. Olyannyira, hogy amikor újra szilárd talajt érzett talpa alatt, rögvest megtántorodott.

Megdöbbent, mivel Kestrel nem hagyta a földre zuhanni, hanem erősen tartotta. Keze torkáról a felkarjára vándorolt, s azt szorítva rángatta maga után a főhadiszállásra menet. Ez egy, a filmekből ismerthez kísértetiesen hasonló farmot jelentett. Ameddig ellátott, ragyogó zöld mezők terültek el, amihez minden oldalon kopár hegycsúcsok biztosították a hátteret. A szépséges völgy lovak tucatjainak adott otthont; Valentina az egyik karámban négy feketét, a másikban hat tarkát számolt össze. Hosszú lábaikkal sebesebben száguldottak a villámnál, vidáman nyerítve kergetőztek társaikkal. Szabadok voltak, s ezért a lány borzasztóan irigyelte őket. Ő maga egy elfogott bűnözőnek érezte magát, amint Kestrel a farmház felé vonszolta. Háta mögül halk léptek neszét hallotta, melyet Kyra sötétkék mokaszinjának tulajdonított. A hozzá társuló hangot pedig a súrlódásnak, ahogy a testlebegtető bűbáj hatása alatt álló Cori és Trevor lába a földhöz ért.

Valentina sokáig azt hitte, a hófehérre meszelt főépületbe tartanak. Ám amikor a két oldalról karámokkal szegélyezett út végére értek, Kestrel nem a ház, hanem az istálló felé vette az irányt. Valentina a csodálkozástól tágra nyílt szemmel botladozott utána, próbálván rájönni, mi várhat rá. Pontos elképzeléssel nem rendelkezett, csak azt tudta biztosan – az addigiak ismeretében –, hogy semmi jó. Ez pedig bizonyosságot nyert, mikor az üres istálló kapuján belépve Kestrel rögtön a földre lökte. Mintha a Mardekár ház címerében szereplő kígyót kívánná megszemélyesíteni, úgy sziszegte Valentinának: – Nem működtél együtt, szóval… mostantól nem érvényes az ajánlatom – ingatta fejét sajnálkozó arcot vágva. – A szart is kiverem belőlük, hátha ők elmondják, amit te nem. Vagy a barátaid szenvedését látva, talán végre kinyitod a szádat. Próbáljuk ki! – vigyorodott el hirtelen, majd Kyrához fordult: – Most te jössz. Bármi áron, csak szedd ki belőlük, hol van az a kurva Nyom.

– Úgy lesz – ígérte meg gyorsan amaz. Végignézett a lába előtt heverő foglyokon, míg végül Corin állapodott meg pillantása. – Te talán beszédesebb leszel, mint a barátnőd – nézett a fiatalabb lány szemébe, melyben szavai hatására az addiginál is nagyobb félelem jelent meg. Kyra egyetlen bűbájjal véget vetett sóbálványt idéző állapotának, s Cori újra képessé vált a mozgásra. Sajnos ez csak arra a pár másodpercre volt igaz, míg el nem találta a Kyra pálcájából kirobbanó varázslatsugár. Akkor azonnal a földre hanyatlott, és rémisztő vonaglásba kezdett. Valentinának fogalma sem volt, miféle varázslatot használhatott Kyra, egyedül azt tudta, rendkívül erős kínzóátokról lehet szó.

Ezt bizonyította Cori, szinte a felismerhetetlenségig eltorzuló arca, illetve a fülsiketítő sikoly, mely kirobbant belőle. Valentina ekkor jött rá, barátnője szenvedését figyelemmel kísérni sokkal rosszabb, mint a magáét átélni. Kész lett volna helyet cserélni vele, átvállalni a kínzást, csak ne kelljen egyik szerettének fájdalmát látnia. Erőnek erejével elszakította pillantását, s fejét elfordítva, az istálló falát vette szemügyre. Igyekezett a fadeszkák illesztésére koncentrálni, ám barátnője sikoltozása szüntelenül befurakodott elméjébe. Jobb keze ösztönösen ökölbe szorult a dühtől. Nem tehetett semmit, hogy megvédje a mugliszármazású lányt, ez volt az egészben a legrosszabb. Noha táskája oldalzsebében, egy fémdobozban ott rejtőzött varázspálcája, nem használhatta. És most nem arról volt szó, hogy kiskorúként nem varázsolhatott a Roxforton kívül, hiszen ezt egy nagykorú – ami Kyra is volt – jelenlétében megtehette. A probléma rossz állapotában rejlett. Történetesen a jobb karjával tett legkisebb mozdulat is felerősítette csökkenő félben lévő fájdalmát. S mint jobbkezes boszorkány, egyedül a baljával semmire sem ment.

Így hát nem tehetett mást, mint hogy megpróbálja kizárni a külvilágot, s vele Kyra varázsigéket ismételgető hangját, illetve Cori sikoltozását. Bár nem járt sikerrel, fájdalmas fintora felkeltette Kestrel érdeklődését. – Na, mi van? – nevetett rá csillogó szemmel. – Eszedbe jutott már, hol van, amit keresel?

– Nem – vágta rá Valentina, egyenesen a lány szürkészöld szemébe nézve. – És nem is fog, mert nem tudom, hol van.

– Hát te? – fordult Kestrel Corihoz, mire Kyra gyorsan megszüntette az aktuális átkot.

– Valahol… Limában – nyögte ki a mugliszármazású lány elhaló hangon. Valentinának elszorult a torka, ahogy ránézett. Azt pedig nem is lett volna képes megfogalmazni, mit érzett, amikor Kestrel a társára nézett, s így szólt:

– Folytasd. Hátha a fájdalom javít a kis sárvérű memóriáján.

Kyra bólintott, s engedelmeskedett. Valentina ettől kezdve őt figyelte; kíváncsi volt, mi játszódik le valakiben, aki éppen elviselhetetlen kínokat okoz másnak. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy Kyra személyében rossz alanyt választott megfigyeléséhez. Az ex-mardekáros lány arcán semmiféle érzelmet nem vett észre, ahogy Corit kínozta. Csak egyszer villant fel szomorú fény sötétbarna szemében, és akkor is olyan rövid ideig, hogy Valentina abban se volt biztos, hogy jól látta. Az események ezen kívül pusztán egyszer vettek váratlan fordulatot: mikor ki tudja, mennyi idő elteltével, egy idegen tette be lábát az istállóba. Kinézetét tekintve sokban hasonlított Kestrelre. Mindketten alacsony termetűek és vékony testalkatúak voltak, rövidre vágott, fekete hajjal. Ugyanakkor legalább ennyi szempontból különböztek is. A jövevény ragyogó barna szemmel nézett végig az egybegyűlteken, bőre pedig az összes jelenlévőénél sötétebb, kreol árnyalatban pompázott. Már az első pillanatban látszott rajta, rossz körülmények között él. Ruhái rongyosak, szakadtak voltak, s Valentina nem tudta nem észrevenni, hogy egyik-másik még nagy is rá. A varázspálca pedig, melyet ujjai között forgatott, annyira régi darabnak számított, hogy a végén kilógott belőle az unikornisszőr.

A lány végül Kestrel előtt állt meg, és szemöldökét összehúzva nézett rá. – Mit szórakoztok még itt? Egyértelmű, hogy ők azok. Miért nem mész és szólsz inkább Kirstennek, hogy jöjjön ide?

– Azért, te nagyon ostoba, mert nem tudtam meg tőlük semmit – sziszegte amaz. – Egyikük sem hajlandó beszélni. Kirstennek pedig megígértem, hogy csak akkor zavarom, amikor megszereztem azt a vacakot.

– Szép dolog megígérni valamit, de felesleges, ha nem tudod betartani. Nyugodtan idehívhatod a kis szerelmedet, hogy oldja meg, amit te nem tudtál.

– Jól van, ha annyira akarod, hívd ide, Ghisele – engedélyezte nagylelkűen Kestrel.

– Miért én? – kérdezett vissza a lány. Minél többet hallgatta őt, Valentinának annál inkább feltűnt az enyhe spanyol akcentus, mellyel Ghisele az angol szavakat ejtette. Érződött, hogy a két nyelv közül a spanyolt használja többet. – Te is elmehetnél, semmi fontos dolgod nincs itt. Ígérem, támasztom helyetted a falat, miközben nézem, ahogy Kyra kínozza a kislányt.

Kestrel következő mondata egy vélekedés volt arról, mivel foglalkozhatott Ghisele édesanyja. De akármennyire tiltakozott is kezdetben, végül csak engedett a lánynak. Ellökte magát a boxajtótól, aminek eddig támaszkodott, és szemét forgatva kiviharzott az istállóból. Kyra azon nyomban megszüntette a kínzóátkot, Ghisele pedig halkan felkuncogott, mikor eltűnt a szemük elől. – Nem tudunk mit csinálni, mindenkinek nehéz a kamaszkora – magyarázta nagy komolyan Kyrának, kinek megránduló arcizmai elárulták, kitörni készülő nevetése visszatartásával küzd.

– Gyerekek még ők is – komorodott el hirtelen, Valentina és barátai felé bökve fejével.

Ghisele szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Kockáztatnád az életedet… miattuk?

– Nem kell megtudniuk, mi történt pontosan – vetett rá sokatmondó pillantást Kyra.

– Kestrelt úgyis elvakítja a szerelem – tette hozzá vigyorogva Ghisele. Lehajolt Corihoz, aki a kínzás után levegőért kapkodva hevert a földön, és felsegítette. A mugliszármazású lány egész testében remegve ugyan, de megállt a saját lábán. Ghisele ezután Trevorhoz fordult, kis mozdulatot téve pálcájával, minek hatására a fiúról lehullottak a kötelek. Kyra elismerően bólintott, alacsonyabb társa viszont nem törődött vele. Pár lépésnyire eltávolodott a fiútól, s végignézett előbb rajta, aztán Corin. Pillantása végül Valentinán állapodott meg. – Mire vársz még? – vonta kérdőre. – Nem biztos, hogy lesz még egy ilyen lehetőséged. Én a helyedben már azon a kapun rohannék kifele – mutatott Ghisele az istálló másik végében lévő ajtóra. Amely – ötven méter távolságból ugyan, de – éppen szemközt volt azzal, amin Kestrel kiment nem is olyan régen.

Valentina lassan feltápászkodott, gondosan ügyelve rá, hogy jobb karját a lehető legkevésbé mozgassa. Mindvégig Ghisele-t nézte, igyekezvén megtalálni tekintetében a gonosz fényt, mely elárulná, becsapta az imént. Ám nem akadt nyomára. A lány őszintének tűnt, mégsem tudott megbízni benne – ahogy már Kyrában sem. Nem akarta elhinni, hogy az, aki egyik pillanatban még Corit kínozta, a következőben már a menekülését segítené elő. Az életösztön azonban erősebbnek bizonyult kétkedésénél. Barátaira nézett, és szavak nélkül megegyeztek abban, élnek a lehetőséggel. Valentina a szeme sarkából még látta Kyrát, amint ugyanolyan érdeklődéssel tanulmányozza a falakat, mint ő az imént. Aztán viszont szem elől tévesztette, ahogy futni kezdett az istálló kockakövén.

A tény, miszerint két ember, akiben a legkevésbé sem bízik, a háta mögött van, enyhe remegést idézett elő gyomrában. Attól tartott, átkok fognak rájuk záporozni, s ettől való félelmében még sebesebben szedte lábait. Két oldalt Cori és Trevor ugyancsak teljes erőbedobással rohantak, bár a lányon látszott, nehezére esik a mozgás. Ezt Valentina is elmondhatta magáról: jobb lapockája, ahol a kés a húsába mélyedt, minden egyes megtett méterrel erősebben lüktetett. Érezte a fájdalmat, szenvedett tőle – ugyanakkor sikerült elméje leghátsó részébe szorítania.

Most a menekülés volt a legfontosabb.

Szerző megjegyzése:
*Muchas gracias (spanyol), jelentése: "nagyon köszönöm"

1. kötet – A sötétség lánya – 11. fejezet: A sötétség lánya

11. fejezet

„Harcoltál az életedért. És ez a sötétség követni fog téged.”

(Shannara – A jövő krónikái 1. évad 8. rész)

– Ezt most komolyan mondod?! – kiáltott fel Cori, miközben arckifejezése nyilvánvalóvá tette, tisztában van vele, hogy ez az igazság. Trevor borostyánzöld szeme elkerekedett, hűen tükrözve, mennyire meglepte az iménti bejelentés. Valentina torka elszorult, ahogy rájuk nézett. Attól félt, hogy a következő pillanatban felpattannak, majd kirohannak a fülkéből, s sosem térnek vissza. Vagy ha igen, akkor hoznák magukkal még pár osztály- és évfolyamtársukat, akiknek bemutatnák Voldemort lányát. Mindenkinek elmondanák, miféle sötét titkot őrizgetett Valentina Kinley, s attól kezdve megállás nélkül ezzel szekálnák. Máris a fülében csengett hangjuk, amint a kastély folyosóin kiabálják: „Sötét gyerek! A Nagyúr kölyke! Voldemort lánya!”. Vagy nemes egyszerűséggel nem állnak vele szóba soha többé. Ez utóbbi semmivel sem jelentett jobb alternatívát a fekete szemű számára. Így is, úgy is egyedül maradna: mint annak idején az általános iskolában.

Hát így bízol te bennük? – csendült fel egy csalódott kis hang elméjében. A barátaidnak tartod őket, de nem hiszed, hogy melletted maradnának, ismerve a származásodat. Szép dolog, mondhatom.

Mintha csak a lány lelkiismeretét akarná igazolni, Trevor mindenféle indulattól mentes hangon szólalt meg: – Így már érthető, miért nem akartál a családodról beszélni. Hiszen… az apád ölte meg édesanyádat.

Valentina először bólintani akart, végül azonban megrázta a fejét. – Nem akarok az apámként gondolni rá. Csak egy könyörtelen gyilkos, semmi több.

– Ezért nem mondtad el eddig, ugye? – tapintott rá a lényegre a fiú, Valentina szemébe nézve. – Mert féltél, hogy ha megtudjuk, onnantól máshogy néznénk rád?

– Konkrétan megutálnátok – fűzte hozzá a fekete szemű, mire Trevor tekintetébe együttérzés költözött. Pár lépéssel megtette a kettejüket elválasztó távolságot, és a lány vállára tette jobbját.

– Nem te választottad a szüleidet. Én pedig nem szoktam olyanért haragudni valakire, amiről nem tehet.

– És én sem – szólt közbe gyorsan Cori. Hangja komolyabbá vált, ahogy hozzátette: – Ne haragudj rám. Megértettem, hogy még legjobb barátok között is lehetnek dolgok, amiket nem mondanak el egymásnak. Már tudom, nem várhatom el senkitől, hogy beszéljen róluk – akkor se, ha én megtettem. Majdnem fél év kellett hozzá, míg erre rájöttem. Annyira idióta voltam! Remélem, meg tudod ezt nekem bocsátani. Mint a halloweeni hisztimet – húzta el szája szélét. – Mert én nagyon szeretlek téged. És borzasztóan bűntudatom van, amiért kikényszerítettem belőled ezt a vallomást.

Valentina az ajkába harapott. Nem mondhatta Corinak, hogy emiatt ne érezze rosszul magát, hiszen tagadhatatlanul az történt, amit mondott. Kikényszerítette belőle a vallomást, amit ő nem akart megtenni. Önszántából nem döntött volna úgy, beavatja barátait. Csak azért szánta rá magát az imént, hogy ne veszítse el Corit. Ugyanis a köztük történtek dacára, szerette őt. Igen, szeptember óta jó párszor dühöngött, idegeskedett vagy sírt Cori miatt – de egy percre sem utálta meg. Ugyanakkor hiánya mérhetetlenül fájt neki, s eme fájdalmán az eltelt hónapok sem enyhítettek. Újra maga mellett akarta tudni a világosbarna hajút. Ismét éjszakákon át beszélgetni vele, gyakran olyan dolgokról, melyeket a muglik világában járatlan Trevor hírből sem ismert. Szüksége volt a lányra. Éppen ezért egy pillanatig sem gondolkodott rajta, képes lesz-e megbocsátani neki. Főleg úgy, hogy január óta több alkalommal felidézte veszekedésüket, s egyre inkább abba az irányba változott véleménye, Corinak valamelyest igaza van. Elvégre a barátság azon alapul, hogy két ember ismeri egymást. Ezt pedig lehetetlenné tette, ha egyikük éppen a leglényegesebb dolgokat titkolta önmagával kapcsolatban. Ugyanakkor azon nézete is megmaradt, miszerint meg lehet érteni, amennyiben valaki nem akar beszélni egy számára érzékeny témáról. Eme különös, Valentina szemében már-már lehetetlennek tűnő kettősség járt a fejében, miközben le sem vette tekintetét Coriról. Ha a lány meg is kísérelte elrejteni érzéseit, nem járt sikerrel: arcán tisztán látszott, mennyire fél attól, hogy mit fog hallani.

– Megbocsátok – jelentette be ítéletét, mire Cori megkönnyebbülten lélegzett fel. – Akkor most szent a béke?

– Persze – vigyorodott el a mugliszármazású lány. – Nagyon szeretlek.

– Én is téged – viszonozta Valentina, s legjobb barátnője nyakába borult. Újra érezte ismerős illatát, melyben a lédús körte zamata és a magnóliavirág aromája keveredett. Szeme sarkából látta, hogy Trevor felettébb vidáman figyeli őket. Mivel azonban a fiú mosolyában szemernyi gúnyt sem talált – boldogságot viszont annál többet –, nem zavartatta magát. Orrát Cori kiengedett hajába temette, s lehunyt szemmel élvezte a lány közelségét. Szíve hevesen vert kibékülésük miatti boldogságában, ami átmenetileg kiürítette elméjét. Egészen addig, míg egy gondolat erőszakosan belé nem nyomakodott. Laney. Valentina szemhéja azonnal felpattant, Coritól azonban nem távolodott el. Halkan szólalt meg, ahhoz mégis elég hangosan, hogy Trevor is hallhassa. – Van még valami, amit eddig nem mondtam nektek.

Szinte érezte, amint Cori szíve kihagy egy ütemet. – Mi az?

– Inkább megmutatom – bontakozott ki öleléséből Valentina. Az aranyszín rácsos ketrechez lépett, melyet nem olyan régen a magáéval szemközti székre helyezett. Kinyitotta, majd kitapogatta a láthatatlanná tévő köpeny szélét, s egyetlen határozott mozdulattal lehúzta főnixéről. Laney fekete szeme csodálkozva tágult ki, de élt a lehetőséggel, hogy az eddigi oldalfekvés után végre lábra álljon. Valentina lélegzet-visszafojtva húzódott félre az útból, hogy barátai végre megpillanthassák szeptember óta titkolt házi kedvencét. A pillanatot, melyben ez megtörtént, két meglepett nyögés jelezte.

Barátai közül Trevor jutott először szóhoz. – Azta! – reagált ösztönösen. – Egy főnix… Ilyet még csak a bátyám legendás lények gondozása könyvében láttam. Nagyon ritka madár. Honnan szerezted?

– Az Abszol úton vettem, az Uklopsz Bagolyszalonban – felelte Valentina. – Még tojásként, júliusban.

– Szóval, ez egy főnix – ízlelgette a szavakat Cori, szinte pislogás nélkül bámulva az állatot. – Ami miről is…

Mondanivalója félbeszakadt, mikor a vonat hirtelen zöttyent egyet. A váratlan mozdulat következtében elveszítette egyensúlyát, s a fülke falának kellett támaszkodnia, hogy ne essen el. – Azt hiszem, jobb, ha leülök – motyogta maga elé, majd lecsúszott a Valentináé melletti ülésre.

– Nem rossz ötlet – bólintott Trevor, követve példáját. A fekete szemű szintén helyet foglalt, majd segített főnixének elhelyezkedni széke karfáján. Figyelmét ezalatt sem kerülte el, hogy a fiú egy pillanatra sem vette le szemét madaráról, hiába bukkant fel mellette ládája, baglya ketrecének társaságában. – Tényleg több száz kilót elbír repülés közben? – kérdezte.

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Valentina. – Még nem tud repülni. A könyvek azt írják, majd az első születésnapja után fog megtanulni.

– Akkor addig kaját se tud szerezni magának – állapította meg a fiú. – Gondolom, te eteted. Mit eszik?

– Mindenféle gyógyfüvet. Csak a szárított csalánt utálja.

– Ezt hogy oldottad meg a Roxfortban szeptember óta? – meresztett nagy szemeket Trevor, végre-valahára Valentinára nézve a főnix helyett.

– A gyakorló bájital-alapanyag készletből. Rendszeresen kifosztottam – vigyorodott el a kérdezett.

– Már értem, miért panaszkodott állandóan Jeffrey és Adam, hogy semmit sem találnak benne – kuncogott fel a fiú.

Annyira belemelegedtek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, Cori már hosszú ideje csendben van. Mikor eljutott tudatukig a felismerés, mindketten egyszerre néztek a mugliszármazású lányra, aki ezt megérezvén, úgy kapta fel fejét, mintha álmodozásból ocsúdott volna. – Bocs – mosolygott elnézést kérően. – Csak még mindig nem tudom felfogni, hogyan lett a Sötét Nagyúrnak gyereke.

– Szerintem ugyanúgy, mint a normális embereknek – vélekedett Trevor.

– Diane ennyire nem ment bele a részletekbe, amikor elárulta, Voldemort az apám. – Valentina vigyorogva rázta meg a fejét. – Én se tudok sokat – komorodott el hirtelen. – Csak a tizenegyedik születésnapomon mesélte el, mi történt. Addigra megszoktam, hogy az apám nem része az életemnek, sosem ismertem. Diane nem beszélt róla, de még az anyámról se nagyon, aki kiskoromban meghalt. Alig fújtam el a gyertyákat a tortámon, máris bejelentette, van egy dolog, amit eddig nem árult el nekem. Most viszont már elég idős vagyok, hogy képes legyek megbirkózni vele – idézte fel nagynénje szavait. – Nem mondott sokat. Csak annyit tudtam meg tőle, Voldemort az apám, aki napra pontosan hat hónappal a születésem után megölte az anyukámat. December huszonnegyedikén, Szenteste. És nem tudni, miért. Az viszont biztos, hogy ekkor valamiért elveszítette a testét, és menekülnie kellett. Én pedig Diane-hez kerültem, aki szinte soha nem beszél erről. Azóta sem. Szerintem nem volt túl jó a kapcsolatuk anyukámmal, vagyis a húgával. Ha kérdezek valamit, válaszol, de látszik rajta, nagyon nem szívesen.

Mondandója végére érve nyelt egyet. Szíve hevesen dobogott a felidézett emlékek és megbolygatott érzések hatására. Düh kerítette hatalmába, amiért semmivel sem tudott többet annál, amit az imént elmondott. Emiatt határozta el, hogy mindenféleképpen megkeresi a Nyomokat. Abban bízott, ha majd az utolsó is a kezébe kerül, fény derül minden hiányzó részletre. Arra is, miért kellett meghalnia Anyának.

– Ha a nagynénéden múlna, sose tudnál meg semmit a szüleidről? – vonta fel a szemöldökét Trevor. – Egyikükről se? Ez nem valami jó. Így még elmondásokból sem ismerheted meg őket, nem hogy személye… Várjál! Pár napja találkoztál az apáddal! Azt mondtad, amikor Mógus az erdőbe vitt, a társával őt akarták visszahozni az életbe.

– Igen, és majdnem sikerült is nekik – bólintott Valentina. Lelki szemei elé kérlelhetetlenül beúsztak annak az éjszakának a képei. Voldemort fekete füstből kibontakozó alakja, az övével megegyező árnyalatú, éjfekete szem, a kígyószerű vonások… Megrázta fejét, abban bízva, ezzel elűzheti őket. Sajnos az emlékek makacsnak bizonyultak, s nem voltak hajlandóak távozni. A lány kezdett ráébredni, hogy mindazt, amit akkor átélt, sosem törölheti ki elméjéből.

– De Mógus miért vitt az erdőbe? – szakította ki gondolataiból Trevor kérdése. – Voldemort a lányát akarta látni, miután visszatért?

– Lehet. – Valentina diplomatikusan határozatlan fejmozdulatot tett. – De az se kizárt, hogy a képességem miatt – fűzte hozzá, ahogy tovább gondolkodott a dolgon. Elvégre, Voldemort azt mondta neki a tisztáson, okos lánynak tartja. Bár maga sem tudta eldönteni, ezen mit érthetett a Sötét Nagyúr. Azt, hogy okos, amennyiben az ő oldalára áll? Vagy azért lenne eszes, mert ért az állatok nyelvén és beszélni is képes velük?

– Milyen képesség? – szólt közbe Cori kíváncsian.

– Természetmágia – hangzott a válasz, mely még nagyobb érdeklődést keltett barátaiban.

– Az mire jó? – vágta rá ösztönösen Trevor.

– Általa tudok beszélni az állatokkal. Értem, amit mondanak, és ők is értenek engem – nézett sokatmondóan Laney-re. A főnix apró, bólintásra emlékeztető mozdulatot tett. Így van – hallotta meg jól ismert hangját a lány, mire ösztönösen elmosolyodott.

– Most mit mondott? – kérdezte Cori őszinte gyermeki érdeklődéssel. Valentina élt a gyanúval, miszerint az ő arcán ugyanez a kifejezés ül, mikor Piton professzor egy addig ismeretlen bájital receptjét írja fel a táblára.

– Csak annyit, hogy jól mondtam. – Valentina mosolya még mindig nem halványult el.

– Á-há! – nyilatkozta a mugliszármazású lány.

Trevor ennél bonyolultabb mondatok megalkotására is képesnek bizonyult. – Ez biztos ritka képesség. Mióta megszülettem, a varázsvilágban élek, de még sosem hallottam a természetmágiáról. Vagyis most már, hogy felvilágosítottál, igen – nevetett fel, lehetőséget teremtve Valentinának arra, hogy hallhassa a hangot, mely mindig boldogsággal töltötte el.

– Azt hiszem, elég ritka – felelte a fiúnál jóval bizonytalanabbul csengő hangon. – Csak azt tudom, hogy az anyám is természetmágus volt.

– Akkor biztosan szereted ezt a képességedet – jegyezte meg Cori. – Hiszen… hozzá köt.

Ki nem állhatom – gondolta magában Valentina, s ezen érzése a legkevésbé sem lepte meg. Hiszen nem tudta visszafogni, uralni, hanem képessége uralkodott rajta. Mint azon az éjszakán a Tiltott Rengetegben, mikor akarata ellenére cselekedett. Ő nem akarta megölni Mógust, csak megsebesíteni – éppen annyira, hogy a férfi elengedje. Esze ágában sem volt véget vetni az életének, noha egykori tanára gondolkodás nélkül végzett volna vele. Valentina viszont nem ilyen ember volt. Azonban esélye sem adódott, hogy ő maga határozzon: a természetmágia döntött helyette. Pont olyan kegyetlen gyilkossá tette, amilyennek Voldemortot ismerték. Eszébe jutott a kifejezés, melyet még az általános iskolába menet, egy buszon kapaszkodva hallott először két öreg nénitől. Apja lánya. Komolyan elgondolkodott rajta, rá vajon igaz-e a mondás. Végül nemleges eredményre jutott. Erről nem Voldemort vére tehet – fogalmazódott meg benne a következtetés. Azon már nem kellett töprengenie, akkor mégis ki a tettes – agya szüntelenül skandálta a választ: a természetmágia. Valentina pedig egyetértett vele abban, hogy egykor imádott képessége tette gyilkossá. S ezek után még szeretnie is kellene? A felvetés egyértelműen a legjobb viccek közé tartozott, amit csak valaha hallott. Amennyire büszke volt természetmágiájára egykor, most ugyanannyira gyűlölte.

Ezt viszont barátainak nem mondhatta. Minden titkát megosztotta velük, egyes-egyedül arra nem tért ki, ki vagy mi okozta Mógus halálát. S feltett szándéka volt ezen a jövőben sem változtatni. Hiszen mégis csak gyilkosságot, bűnt követett el! Mivel barátai nem tettek fel erre vonatkozó kérdést, ő maga pedig nem akarta szóba hozni a dolgot, így felelt: – Inkább a Nyomok kötnek hozzá.

– Azok micsodák? – dőlt előre székében Cori.

– A Nyomokat még anyukám rejtette el, hogy megtudjam belőlük, mit tett Voldemort. És hogy általuk mesélhessen a kapcsolatukról akkor is, ha ő már nem tudná elmondani. Hét darab van, ebből eddig kettőt találtam meg. Az első Kanadában volt, ahová Diane vitt a téli szünetben, a második a Tiltott Rengetegben. A harmadikat pedig Peru fővárosában, Limában rejtette el anyukám – foglalta össze a lényeget Valentina. Majd mély levegőt vett, és kisvártatva hozzáfűzte: – A nyáron elmegyek megkeresni a harmadikat.

– Én is veled megyek – vágta rá Cori gondolkodás nélkül. – Együtt több esélyünk van megtalálni azt a Nyomot.

Valentina azt hitte, rosszul hall. Csak arra tudott gondolni, barátnője ily módon szeretné kárpótolni őt az elmúlt hónapokért, mikor nem volt mellette. Biztosra vette, döbbenetéről arca is árulkodott, amint visszakérdezett: – Tessék?

– Elmenne veled Peruba – fordította Trevor angolról angolra. – És én is. Csak hogy ne félj egyedül, tudod – vigyorodott el. Következő mondatával viszont komolyabb oldalát mutatta meg. – Persze, nem kötelező. Ha akarod, mehetsz egyedül.

Valentina maga sem tudta pontosan, mit akar. Az első pillanattól kezdve tisztában volt tervezett útja kockázataival. Nem tartotta lehetetlennek, hogy Mógus halála után Kirsten folytatta a Nyomok felkutatását, ami számára egyszerre jelentett versenyfutást a szőkével és veszélyt. Simán kinézte a lányból, hogy bántaná, amennyiben a szükség úgy hozza, még ha a tisztáson nem is tette meg. Ennek ellenére semmi pénzért nem mondott volna le a harmadik Nyom megkereséséről. Furcsa dolog volt ez. High Wycombe-ban sosem félt egyedül, viszont kirázta a hideg arra a gondolatra, hogy egymagában mászkál Lima utcáin. El sem tudta mondani, mennyire örülne, ha barátai is mellette lennének. A Kirsten jelentette veszélyt nyilván ez sem szüntette volna meg, de őt megnyugtatta volna a tudat, nem egyedül néz szembe vele. Rögtön elszégyellte magát eme gondolata miatt. Be kellett ismernie, igaza lehetett Diane-nek, amikor azt mondta rá, hogy önző. Hiszen most is csak önmagával foglalkozott. Ha barátai érdekeit tartotta volna szem előtt, meg sem fordult volna a fejében, hogy elfogadja ajánlatukat. Elvégre Kirsten nem csak benne tehet kárt, hanem Trevorban vagy Coriban is. Azt pedig nem bírta volna elviselni, hogy bármelyiküknek baja essen. Miatta.

Minden érzését és gondolatát elmondta barátainak, akik érdeklődve, helyenként bólogatva, ritkábban fejüket rázva hallgatták végig. Azonban egyikük sem szólt közbe. Amint mondanivalója végére ért, Trevor ragadta magához a szót. – Köszi a felvilágosítást, Val – biccentett az említett felé. – Megértelek, de nem tudtál lebeszélni. Még mindig elkísérnélek. – Corira nézett, aki egyetértése jeleként szaporán bólogatott.

– És mit akartok mondani a szüleiteknek? – tette fel a kérdést Valentina. – Mert nem fognak elengedni a világ másik végére felnőtt nélkül, az biztos.

– Azt majd én megoldom, nem probléma – legyintett könnyedén a fiú. – Eddig is hazudtam már párszor anyáméknak.

– Nekem se – csatlakozott Cori a fejét rázva. – Amíg a szüleim dolgoznak, rám anyukám egyik barátnője vigyáz. Margarita néni pedig közel lakik a Heathrow-hoz. És simán meglóghatok tőle.

A fekete szemű szívében vegyes érzések kavarogtak. A legkevésbé sem tetszett neki a gondolat, hogy Cori miatta szökjön meg a nőtől, aki vigyáz rá, Trevor pedig hazudjon a szüleinek. Nem akarta belerángatni barátait az ügyeibe, mert tudta, csak rosszul jöhetnek ki belőle. Ugyanakkor arról sem volt képes megfeledkezni, hogy Cori és Trevor a veszélyek, illetve következmények tudatában sem gondolták meg magukat. És nagyon meghatotta, hogy megtennék ezt érte. Elsőre egyenesen felfoghatatlannak hatott ezen tény, így aztán nem csoda, hogy jó néhány pillanatba beletelt, míg feldolgozta a hallottakat. Megyünk megkeresni a harmadik Nyomot – tudatosult benne, mikor ez megtörtént. Együtt.

Arcára széles mosoly ült ki, ahogy belekezdtek a részletek megbeszélésébe.


*

Kirsten mélyet sóhajtva hordozta végig tekintetét az előtte heverő könyveken. Asztala úgy festett, mintha egy nagyobb könyvesbolt dolgozói az új szállítmányt pakolták volna le rá. A nagy mennyiség ellenére a témák nem bizonyultak választékosnak: vagy Limáról szólt egy kötet, vagy általánosságban Peruról.

A szőke lány kezébe temette arcát. Hetek óta szó szerint éjt nappallá téve dolgozott. Gyakran eszmélt arra, már régen elmúlt éjfél, ám ennek ellenére nem mindig tudta rávenni magát, hogy aludni menjen. Egyszerűen nem hagyta nyugodni a tudat, miszerint több mint egy hónap alatt sem sikerült megoldani a rejtélyt. Rögtön belekezdett a nyomozásba, amint Mógussal a Tiltott Rengeteg tisztásán kihallgatták Valentina Kinley szavait. Lima-Láma, Peru – mondta akkor a Sötét Nagyúr kislánya, ő pedig örült, mert arra gondolt, ez megkönnyíti a dolgát. Noha eme mondat tagadhatatlanul nagy segítséget jelentett számára, a Nyomhoz nem vezette el. Ismerte a rejtekhelyéül szolgáló város nevét – ez volt minden, amit Mógus tervének köszönhetett. A férfi roppant büszke volt magára, amiért ötlete bevált, és nem felejtette el közölni a lánnyal: Most te jössz. Én elintéztem, hogy megtudjuk a város nevét. A Nyom felkutatása már a te dolgod.

Kirsten fújt egyet, akárcsak a jaguár, minek alakját patrónusa vette fel. Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzései miatt utálta meg nagyon hamar Mógust. S eme érzése nem szűnt meg, ahogy együtt kezdtek dolgozni; sőt, gyűlöletté erősödött. Ennek időpontjára is pontosan emlékezett: akkor történt, amikor meglátta a férfi által megkínzott unikornist. Honnan kéne tudnom, hol van az a kibaszott Nyom? – tette fel magának a költői kérdést. Nem fésülhetem át egész Limát valami után, ami lehet, hogy egyetlen pergamendarab. És biztosra veszem, Jane Kinley megfelelő védelemről gondoskodott a számára. Ügyes boszorkány volt – hogyan is lehetett volna más, ha egyszer megakadt rajta Voldemort szeme?

Őt is tehetségesnek mondták. Viszont kénytelen volt szembesülni vele, a legjobb képességű boszorkányok és varázslók is csak emberek. Amennyiben heteken keresztül négy-öt órákat aludtak, rajtuk is jelentkeztek a kialvatlanság jelei. Kirsten esetében ez a ködösnek érzett elmét és a fokozott ingerlékenységet jelentette. Sosem hitte volna, hogy ilyen is tud lenni. A legjelentéktelenebb apróságokon is felhúzta magát, és egyre kevésbé volt képes választékosan fogalmazni. Beszéde lassan, de biztosan a kocsmából négy üveg mézbor után kitántorgó részegére kezdett emlékeztetni, ami borzasztóan zavarta. Most is legszívesebben bebújt volna puha, narancssárga takarója alá, s nem görnyedt volna tovább a könyvek felett. Azonban szembesülnie kellett a ténnyel, miszerint nincs választása. Ugyan Voldemort – hosszas kínzás után – végül elnézte neki, hogy hagyta meghalni Mógust, de szabott egy feltételt. Méghozzá azt, hogy meg kell szereznie a Nyomot, még Valentina Kinley előtt. Arról nem esett szó, mi történik, ha ez nem teljesül – Kirsten mégis pontosan tudta. Megölne. Mint eddig mindenkit, aki haszontalanná vált számára.

A sötét kilátások hatására nyelt egyet. Meg kell találnom azt a szart – suttogta maga elé, s újra a könyvre bámult, amit már órák óta lapozgatott. A szerző állítása szerint ez volt minden Peruba készülő legmegbízhatóbb útitársa. Való igaz, gyakorlatias szemlélete szimpatikussá tette a lány szemében. A fényképeken, ábrákon és térképeken keresztül bepillantást nyerhetett a helyi kultúrába, az inkák ösvényeire, illetve Amazónia dzsungeleibe. Valamint a kiadvány segítségével képbe kerülhetett a legfontosabb látnivalókkal, szállodákkal és éttermekkel kapcsolatban. Mindezt még izgalmasnak, érdekesnek is találta, noha ő nem nyaralni készült Peruba, mint a legtöbb ember, aki levette a mugli könyvesbolt polcáról a kötetet. S ez volt a legnagyobb baj. Elvégre az útikalauzt mugli írónője nem azért állította össze, hogy kincset kereső boszorkányoknak segítséget nyújtson. Éppen ezért néhány hete Kirsten mágusok műveit is beszerezte, melyek a perui varázslótársadalom témájában születtek. Legnagyobb bánatára (és dühére) ezekben sem talált semmi használható információt.

Tulajdonképpen nem is várhatom el, hogy legyen benne – gondolkodott alsó ajkát rágcsálva, miközben lapozott. Aki könyvet ír Limáról vagy Peruról, nem arra a kérdésre keresi a választ, hogy hol érdemes elrejteni valamit. Én pedig nem tudok Jane Kinley fejével gondolkodni. Simán választhatott olyan helyet, ami nekem álmomban sem jutna eszembe.

A könyv gerincébe fúrta orrát, újfent felismerve, lehetetlen küldetést kapott. Hiába ismerte meg Lima nevezetességeit, fogalma sem volt, hogy Jane Kinley a katedrálist, valamelyik múzeumot, vagy esetleg magát az elnöki palotát választotta volna rejtekhely gyanánt. Belátva, hogy a hetek óta tartó olvasás, melynek során több ezer oldalon rágta át magát, nem vezetett sehova, más megoldást keresett. Még mindig közvetlen közelről szemlélve a lapokat, gondolkodóba esett. Angliából indult ki, egészen pontosan az annak idején a Roxfortban hallott bölcsességből: ha el akarsz rejteni valamit, a Gringottsnál jobb helyet nem találsz. Lehetséges, hogy ez Perura is igaz? Náluk is a varázslók bankja lenne a legjobban őrzött létesítmény?

Nagy szusszanással fújta ki a levegőt. Még mindig nem tudott semmit biztosra, csak feltételezései, ötletei voltak. Ezekkel nem állhatok Voldemort elé – morogta a könyvnek, melyen állát támasztotta. Hirtelen egy kéz érintését érezte előbb haján, majd a hátán. Egész testében megborzongott, de jól tudta, ennek semmi köze a félelemhez. Ahogy felemelte fejét, s felé fordult, tekintete segítségért könyörgött. A mostani azon kevés esetek egyike volt, melyben nem zavarta, hogy valaki látja gyengeségét. Abszolút megbízott a lányban, és mivel ismerte, pontosan tudta, sosem árulná el. Ezért merte feltárni előtte minden érzését. – Nekem ez nem megy – cincogta cérnavékony hangon. – Fogalmam sincs, hol az az átkozott Nyom. Voldemort hogyan várhatja el, hogy tudjam, mi járt az exe fejében, amikor elrejtette? Hogy milyen helyre esett a választása? Ez... lehetetlen! – gördültek végig az első könnycseppek arcán.

Kestrel ösztönösen odanyúlt, s mutatóujjával letörölte őket. Aztán minden eddiginél hosszabban a szemébe nézett, mire Kirsten gyomra megremegett. Soha nem érzett ilyet korábban, ahogy sosem látta ezt a különös fényt Kestrel tekintetében. Mégsem jutott eszébe meghátrálni; kivételesen hagyta, hogy csak úgy történjenek vele a dolgok. Kestrel lassan csókolta meg, de egyúttal rengeteg érzéssel. Mintha így próbálna erőt adni Kirstennek a további harchoz, kérve a szőkét, ne adja fel a küzdelmet. Végig egymás szemébe néztek, és még azután is, mikor ajkaik elszakadtak egymástól.

– Minden rendben lesz, érted? – suttogta Kestrel, mint aki attól fél, az ennél hangosabb beszéd megtöri a pillanatot. Kirsten néma hálával függött szavain. – Megtalálom neked azt a Nyomot. Voldemort sem fogja tovább játszani a sértődöttet, ha elkapom Kinleyt. Márpedig el fogom kapni, ezt megígérem. És akkor megölöm.


VÉGE

Szerzői megjegyzés:
Fülig érő szájjal írtam le a szót, hogy „vége”. Ezt a történetet 2016 áprilisában kezdtem el feltölteni, és bár egy évvel később úgy tűnt, vége lett, valójában nem sokkal utána vette kezdetét az átírás. Ami csak most, 2019 júniusában ért véget. Innentől tekintem eme fanfictiont valóban befejezettnek. Képzelhetitek, mit érzek most. Mint aki a gyermekét szülte meg: noha voltak nehézségek, a végén mégis csak úgy gondolom, megérte. Alkottam, teremtettem valamit a világban. :)

Hatalmas köszönettel tartozom mindenkinek, aki segített nekem. Vagy a kritikájával, vagy csak azzal, hogy olvasta a fejezeteket. És a megtekintések számának növelésével okozott nekem örömet. A bétázást összesen négyen végezték, közülük kitiara_uth-t emelném ki. Ő volt a legnagyobb segítségem az átírás során, amiért örök hálám fogja üldözni. :)

Bár ez a kötet itt és most véget ért, lesz folytatása. Először Valentina és barátai nyara érkezik kisregény formájában, Indiánok földjén címmel, aztán a második kötet, A sötétség érintése. Remélem, ezeknél is velem lesztek! :)

Vicky

1. kötet – A sötétség lánya – 10. fejezet: Vallomás

10. fejezet

„A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.”

(Ingmar Bergman)

Valentina az asztalra támaszkodott dolgozata két oldalán. Behunyta a szemét, próbálván elűzni hasogató fejfájását. Még mindig nem volt teljesen jól, noha előző reggel Madam Pomfrey kiengedte a gyengélkedőről. A fájdalom talán azt jelezte, hogy agya nem képes feldolgozni az utóbbi napok eseményeit? Ezt a lány könnyen elképzelhetőnek tartotta. Vasárnap este csábította Mógus a Tiltott Rengetegbe, akkor zajlott le a harcuk is, melyet követően elájult. Mint azt a javasasszonytól megtudta, Piton – igaz, lemaradva, de – követte őket, s ő volt az a személy is, kinek jóvoltából a gyengélkedőre került. Számára csupán perceknek érződött, holott igazság szerint két hosszú napot töltött kómában. Ahogy szerda reggel magához tért, Trevort pillantotta meg az ágya szélén ücsörögni. Aztán természetesen Madam Pomfrey is előbújt szobájából, amint a fiú tájékoztatta őt a fejleményekről. Hosszasan vizsgálgatta Valentinát, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a gyengélkedőn tartsa a griffendélest. Vágyai azonban nem teljesültek; hiába az ő és Trevor győzködése, a lány saját felelősségére távozott. Csak a vizsgái lebegtek a szeme előtt abban a pillanatban, és az, hogy le kell tennie őket.

Szerencsére, ezen a téren számíthatott házvezető tanárára. McGalagony még aznap éjjelre megszervezte a pót-asztronómiavizsgáját Aurora Sinistra professzorral. A szigorlat két részből állt, elméletből és gyakorlatból. Így aztán Valentina előbb a különböző csillagok és bolygók jellemzőiről szónokolt, majd távcső segítségével kémlelte az eget, megkeresve minden objektumot, amit csak tanárnője mondott. Ezzel szemben a sötét varázslatok kivédése pótvizsga komoly nehézségbe ütközött, már a puszta megszervezését illetően. Ahogy azt Valentina Trevortól megtudta, Mógus életét vesztette akkor este. A tragikus hirtelenség okán nem akadt új SVK tanár. Ezért egy másik tantárgy professzorának kellett levezényelnie a pótvizsgát, mely feladatot végül Piton vállalta el. A lányt osztálytársai sorban biztosították sajnálatukról, mikor hallották a hírt, ő viszont korántsem érezte sajnálatosnak a dolgot. Sőt mi több, örült, amiért pont Pitont kapta meg vizsgáztató tanárnak. Kedvenc professzora jelenléte megnyugtatta, elűzve szokásos megmérettetés előtti idegességét. Mint azt alig fél órával korábban megtudta, sötét varázslatok kivédéséből mindössze írásban kell számot adnia tudásáról. Élt a gyanúval, miszerint ennek az áll a hátterében, hogy Mógus egész évben elméletet tanított nekik, semmi mást.

– Elkészült? – érdeklődött Piton, változatlanul a legközelebbi asztalnak támaszkodva. Valentina álmodozásból felocsúdva kapta felé a fejét.

– Igen – mosolyodott el finoman, majd újból dolgozatára nézett. Egyetlen kérdést sem hagyott üresen, sőt, néhol még küzdelmet vívott, hogy válasza beférjen a kihagyott helyre. Ezzel már biztos nem bukom meg – vonta le a következtetést. Mivel nem jutott eszébe semmi új gondolat, amit okvetlenül bele kellett volna írnia a dolgozatba, késznek nyilvánította művét. Piton felé nyújtotta, aki közelebb lépve, elvette tőle. Egy másodpercre sem szakította el pillantását tanárától, miközben az átfutotta vizsgamunkáját; kíváncsi volt, mit fog hozzá szólni.

S nem is kellett sokáig várnia, ugyanis Piton egyetértő hümmögése jelezte számára, jó válaszokat adott. – Ez rendben van – bólintott a hivatalosan bájitaltant oktató professzor. – Végeztünk, távozhat.

Valentina felállt székéből, ahol legalább egy órája üldögélt, s kissé kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. A lehetőséggel élve már majdnem az SVK tanterem ajtaja felé indult, ám hirtelen meggondolta magát. Megállt Piton előtt, s mélyen a férfi szemébe nézett, kiváltva belőle egy csodálkozó pillantást. – Szeretném megköszönni, hogy elvitt a gyengélkedőre, tanár úr. És – vett mély levegőt – azt is, hogy egész évben védte a Bölcsek Kövét.

Piton arcára olyan szintű csodálkozás ült ki, amit a lány még sosem látott rajta. – Erről… maga honnan tud? – nyögte ki nagy nehezen.

A griffendéles az ajkába harapott. Felrémlett előtte annak a régmúlt pillanatnak az emléke, melyben kedvenc általános iskolai tanárának elmesélte, hogyan bántották az osztálytársai. Sosta tanárnő akkor azt mondta, a szóbeli bántalmazással nem tud mit kezdeni. Vajon Piton reakciója mi lesz, ha hallja az igazságot? Rögtön baglyot küld a Szent Mungóba, miszerint van egy diák a Roxfortban, akinek a zárt osztályon lenne a helye? Vagy egészen egyszerűen csak közli, Valentina hagyja őt békén a hülyeségeivel? Ha nem próbálod ki, sosem tudod meg – emlékeztette önmagát. Te tudod, hogy így történt, még akkor is, amennyiben nem hisz neked. Csak ez számít, érted?

Mély levegőt vett, s belefogott a mesélésbe. – Halloweenkor, amikor az a troll megjelent a Roxfortban… – hagyták el száját a tétova szavak. Rettegve pillantott Pitonra, tanára arca azonban feszült figyelmet tükrözött. Némileg felbátorodva folytatta: – Találkoztam vele. Én... én intéztem el a szörnyet. Aztán viszont jött a tanár úr McGalagony professzorral és Mógussal, és megijedtem, hogy megbüntetnek. Elbújtam, de a faliszőnyegen át is hallottam Mógus szavait. Vagyis, gondolatait – javította ki magát, mire Piton felvonta szemöldökét.

– Miért ilyen biztos ebben? – kérdezte, s hangja nem árulkodott semmiféle érzelemről.

– Azért, mert olyanokat gondolt, amik rögtön lebuktatták volna, ha kimondja őket. Mint például az, hogy már a Gringottsban is kudarcot vallott, nem tudta ellopni a Bölcsek Kövét.

– Másodjára viszont sikerrel járt – morogta Piton maga elé. Talán abban reménykedett, a száját ösztönösen elhagyó szavak elkerülik a lány figyelmét, azonban nem így történt. Valentina fekete szeme elkerekedett meglepettségében.

– Mógus ellopta a Bölcsek Kövét? – ismételte meg, mint aki nem akar hinni a fülének. Az igazat megvallva, nem is akart; pár pillanattal korábban még biztosra vette, az alkimisták kincse biztonságban van. A harmadik emeleti tiltott folyosón, a háromfejű kutya által őrizve… Ehhez képest most szembesülnie kellett vele, a kő már Mógus markába került, ahogy ezt tanára is megerősítette.

– Igen – bólintott Piton, és Valentináéhoz hasonló árnyalatú szeme indulatosan villant meg. – Leküzdött minden akadályt, amit a Kő védelmére állítottunk. Amikor felfigyeltem rá, sehol sem találom Mógust, túl késő volt. Kicsúszott a kezemből; a rejtekhelyre érve már csak a Kő hűlt helyét találtam.

– Nem találta Mógust… de mégis tudta, hol kell keresnie – vetette közbe bátortalanul a lány. – Honnan?

– Az egyik festmény látta magukat a Tiltott Rengetegbe menet – kapta meg Pitontól a meglepően egyszerű magyarázatot. – És úgy gondolta, nem normális, hogy egy tanár egy diákkal induljon holdfényes sétára. Amint odaértem hozzá, rögtön elmondta, mit látott. Madame Pompassadournak hála, már tudtam, hol keressem Mógust – és magát. Azonnal a Tiltott Rengetegbe siettem, remélve, nem késtem el.

– És… végül időben érkezett a tanár úr?

– Bizonyos szempontból igen, bizonyos szempontból nem – érkezett a talányos válasz. Valentina szemöldöke nyomban megemelkedett, s minden korábbinál kíváncsibban nézett professzorára. Piton, érzékelve az érdeklődést mondanivalója iránt, mély levegőt vett, majd újból nekidőlt a mögötte lévő asztalnak. Tekintetét a lányra függesztette, ahogy belekezdett annak a bizonyos éjszakának a felidézésébe. – Mire megérkeztem a tisztásra, Ön már ájultan feküdt a földön, Kinley kisasszony. A Bölcsek Kövét hiába kerestem, nem találtam. Aztán ráleltem, egy maréknyi vérvörös por formájában. De természetesen Mógus sem kerülte el a figyelmemet, ahogy maga mellett hever… holtan. Nem csak a ruha, hanem a bőr is teljesen leégett a testéről.

Valentina ajkai elnyíltak, miközben arcára mély undor ült ki. Bár a legkevésbé sem akarta elképzelni, lelki szemei előtt mégis megjelent az elevenen megégett Mógus képe. S ezzel egyidőben tudatosult benne, ő követte el a gyilkosságot. Hiszen még a perzselődő hús szagát is érezte, hallotta a férfi hatalmas fájdalomról árulkodó üvöltését. Az a tűz tehetett róla, amit a lány idézett elő. Bár nem ez volt a szándéka (csak annyit szeretett volna elérni, hogy Mógus elengedje), végzett vele. Behunyta a szemét. Egészen eddig fogalma sem volt róla, kinek a számlájára írható a férfi halála. Valamint azt is biztosra vette, iskolatársainak sem, mint az a Trevorral folytatott első beszélgetéséből nyilvánvalóvá vált. Sejtése szerint Piton azt a döntést hozta, titokban tartja, mi történt azon az éjszakán a Tiltott Rengetegben. Valentina egyfelől kimondhatatlanul hálás volt neki ezért, másrészt – s jelenleg inkább ez az érzés dominált – úgy érezte, a történtek ezen részét nem akarta tudni. Sokkal kellemesebb lett volna azzal a tudattal együtt élnie, hogy rejtély, mi okozta Mógus halálát. Noha alig telt el néhány szívdobbanásra elegendő idő ezen vágya meghiúsulása óta, a lány úgy érezte, az egész élete megváltozott. Ez után már nem ugyanazt fogja látni a tükörbe nézve, mint eddig. Megöltél egy embert – szembesítette önmagát a ténnyel. Olyan vagy, mint az apád. Kegyetlen, hidegvérű gyilkos.

Szemében, mintha csak a lelkét marcangoló fájdalomból születtek volna, könnyek gyülekeztek. Azonban Valentina nem feledkezett meg arról, Piton előtt áll, s a férfi kutató pillantással fürkészi az arcát. Ezért aztán összegyűjtötte jelentősen megcsappant erejét, és sűrű pislogással elűzte őket. Nem akart Piton előtt gyengének látszani, sem szánalmat ébreszteni benne – holott ő volt a kedvenc tanára. Vagy talán éppen ezért? Esetleg nem úgy szeretett volna megmaradni a professzor emlékezetében, mint a síró-rívó kislány, aki a vigasztalására szorult?

Mindenesetre, amikor érezhetően remegő hangon megszólalt, kérdése nem Mógusra vonatkozott. – A Bölcsek Kövével mi történt? Hogyhogy csak egy marék por maradt belőle? – érdeklődött.

– Maga tette, kisasszony – felelte Piton tárgyilagosan, mire a lány tekintetébe értetlenség költözött. Látva, hogy tanítványának nem sikerült felidéznie az esetet, a férfi magyarázatképpen hozzáfűzte: – Az Ön által megidézett lángok semmisítették meg. Végérvényesen.

Valentina arca rögvest a Griffendél skarlátszínét vette fel. Lehajtotta fejét, s egész teste lángba borult. Mélységesen szégyellte magát, amiért egyszer és mindenkorra elpusztította a Bölcsek Kövét. Azt a tárgyat, aminek elkészítésén az alkimisták hosszú évszázadokon át fáradoztak, és mikor egyikük sikerrel járt, akkor is csak egyetlen példány készült el. A lány átkozta magát butaságáért, azért, mert nem jött rá, a Kirsten kezében tartott vöröslő kő azonos a Bölcsek Kövével. Azon az éjszakán, a Tiltott Rengetegben az volt a célja, Voldemort ne térhessen vissza. Egy röpke másodpercre sem fordult meg a fejében, hogy ezen vágya teljesülése a vörös kő – vagyis, az alkimisták kincse – megsemmisülését eredményezi. Nem szándékosan tette, ám ez nem változtatott a tényen, miszerint a Bölcsek Kövét az általa megidézett zöld lángok robbantották darabjaira. – Sajnálom – hagyta el száját a halk szó, még mindig a tanterem padlójára szegezve pillantását. Nem mert tanárára nézni, látni a sötét szempárban a szemrehányást, a haragot. – Nem akartam elpusztítani a Követ.

– Gondoltam. – Könnyen lehetségesnek tartotta, hogy téved, de mintha mosolyt hallott volna ki Piton hangjából. Lassan felemelte fejét, hogy megbizonyosodjon róla, jól érezte-e. S valóban, a férfi szájának sarka gyanúsan felfelé görbült. Valentina megkönnyebbülten lélegzett fel, szembesülve vele, indulatoknak nyomát sem látja tanárán. Már csak az hiányzott volna, hogy megharagudjon rám – fújta ki a benntartott levegőt. Az is éppen elég, hogy olyan lettem, mint az apám. Sok ideje azonban nem volt a szülője és közte fennálló hasonlóságon gondolkodni, ugyanis kedvenc professzora folytatta: – Az igazgató úr szintúgy. Visszajátszotta a Követ ért varázslatokat; mindketten megbizonyosodtunk róla, nem ez volt a szándéka. Ugyanakkor kíváncsi lennék, mit forgatott a fejében, ami végül a Kő pusztulásához vezetett – vetett sokatmondó pillantást a lányra.

Valentina ösztönösen az ajkába harapott, amint felidézte az abban a pillanatban elméjét bejáró gondolatokat és a szívén átsuhanó érzéseket. – Azt Halloween óta tudtam – kezdett bele rövid gondolkodás után –, hogy Mógus nem magának akarta a Követ, hanem valaki másnak, akire Mesterként gondolt. Egy bizonyos Kirstent emlegetett a gondolataiban. Azt hittem, ő a Mester – pedig Voldemort volt az. Mógus Kirstennel együtt őt szolgálta, ketten dolgoztak a Bölcsek Köve ellopásán. Méghozzá azért, hogy a Sötét Nagyúr újra testet ölthessen. Csak az járt a fejemben akkor, hogy ezt meg kell akadályoznom.

Ezúttal Pitont érte oly mértékű döbbenet, melynek hatására ajkai résnyire elnyíltak. – Fogalmam sem volt róla, hogy Mógusnak van egy társa is – nyögte ki az őszinte vallomást. – Valamint, arra gyanakodtam, magának akarja a Követ. Ha csak sejtettem volna, mit tervez... nem próbálom magam megoldani a problémát, hanem szólok Dumbledore professzornak. Akkor talán sosem kerül a Kő Mógus kezébe.

Nem a tanár úr hibája, hogy oda került – mondta volna legszívesebben Valentina, de végül inkább csendben maradt. Amint jobban belegondolt, arra jutott, tulajdonképpen Piton is felelős a történtekért. Ha nem téveszti szem elől Mógust, ha rajta tartja a szemét, ahogy azt már októberben megtette… Talán a halloweeni esethez hasonlóan megelőzhető lett volna, hogy egykori kollégája megszerezze a Követ. Bár azt sem lehetett tagadni, ez nem egyedül Pitonon múlott. Igaz, a Bölcsek Köve köré elhelyezett védelmi rendszerrel pontosan nem volt tisztában, Valentina mégis biztosra vette, Dumbledore minden tőle telhetőt megtett. Mégsem eleget. Hiszen a Kő végül majdnem legnagyobb ellenségéhez, Voldemorthoz jutott Mógus segítségével. Vagy esetleg nem is a férfi volt a tettes? A fekete szemű nem feledkezett meg azon körülményről, miszerint akkor, amikor SVK tanárával megérkezett a tisztásra, a Kirstenként megismert lányt már ott találták. Méghozzá a vöröslő kővel, azaz a Bölcsek Kövével a kezében. – Lehet, hogy ő lopta el?

– Mármint ki? – ütötte meg a fülét Piton zavarodottan csengő hangja. Ekkor döbbent csak rá, hangosan is kimondta az imént megfogalmazott kérdését.

– A lány. Mógus társa, Kirsten – magyarázta el gyorsan. – Amikor megérkeztünk a Tiltott Rengetegbe, ő már ott volt. Kezében a Kővel.

Piton ugyanolyan töprengő arcot vágott, mint nem is olyan régen, amikor a lány dolgozatát futotta át. – Nem kizárt – született meg végül az ítélete. – Ha az igazgató úr visszatért a Roxfortba, ismertetem vele ezt a lehetőséget.

– Miért, most hol van? – Valentina rögtön megbánta, amint a kérdés kiszaladt a száján. Neki, mint elsőéves diáknak, igazán semmi köze nem volt ahhoz, merre jár Dumbledore professzor.

Arra számított, bájitaltan tanára leszidja a tolakodó érdeklődésért, ez azonban nem történt meg. – Nicholas Flamel barátjánál – felelte Piton, mintha nem lenne természetesebb dolog annál, hogy az igazgató utazásának részleteit megosztja egy diákjával. Valentina megtisztelve érezte magát, noha erre semmiféle magyarázattal nem rendelkezett. Eme érzése mégsem szűnt meg, sőt, ami azt illeti, erősödött, amint Piton hozzáfűzte: – Ő az egyetlen ember, aki képesnek bizonyult a Bölcsek Köve elkészítésére. Most, hogy a találmánya megsemmisült, meg fog halni. Dumbledore professzor azóta nála van, mióta csak megtudta, mi történt, s megbizonyosodott róla, hogy maga életben marad. Feltételezem, segít Flamelnek elrendezni az ügyes-bajos dolgait, felkészülni a halálra. Ma este fog visszatérni a Roxfortba – az évzárón már ott lesz.

– Köszönöm a felvilágosítást, tanár úr – kuncogta el magát Valentina, amit ő sem értett. Mindig feszült volt, ha egy tanárával beszélt; rettegett attól, hogy valami rosszat tesz vagy mond, amivel kivívja a haragját. Furcsa módon most ez eszébe sem jutott. Noha egy pillanatra sem feledkezett meg arról, nem a barátjával cseveg, éppen olyan könnyedén beszélgetett Pitonnal, mintha Trevorral tenné.

A jelek szerint ezzel nem volt egyedül. A bájitalok professzora is másként viselkedett vele, mint a diákjaival szokott. Piton jellemzői közé tartozott, hogy minden tanítványára tett egy-két gúnyos megjegyzést, csak Draco Malfoyra és Valentinára nem. A mardekáros lépten-nyomon hangoztatta, hogy kivételezik vele, a lány viszont nem értett egyet. Mindössze a beszólásoktól menekültek meg, semmi több. Piton éppen olyan hűvösen viselkedett kettejükkel, mint bárki mással, mely azt mutatta a griffendélesnek, semmivel sem tekinti őket különbnek társaiknál. Aminek ő a maga részéről kimondhatatlanul örült. Az általános iskolában, ahová járt, az egyik osztálytársnőjével nyíltan kivételezett a matektanár. A dolgozatok alkalmával lediktálta neki a válaszokat, amennyiben pedig Angelica felelt, akkor is jó jegyet adott neki, ha a töredékét sem mondta el az anyagnak. Valentina a maga részéről a saját tudásából szeretett volna előrébb jutni. Éppen ezért nem akart a szőke lány helyébe lépni, ahogy azt sem, hogy Piton vegye át a matektanár szerepét. Neki tökéletesen megfelelt a jelenlegi helyzet. Piton hagyta dolgozni, nem teremtett számára feszült légkört a megjegyzéseivel, de ugyanúgy értékelte a munkáját, mint a többiekét.

Bár a kivételezés ellen elvei hevesen tiltakoztak, a jó kapcsolatban nem találtak kivetnivalót. Úgy tűnt, Piton sem, mivel a tanórákon használtaknál jóval melegebb és barátságosabb hangon szólt Valentinához. – Cserébe elmondhatná, mi lett Mógus társának sorsa. Ha jól sejtem, életben maradt.

– Igen – bólintott a lány. – Amikor Voldemort azt parancsolta neki és Mógusnak, hogy öljenek meg, csak Mógus engedelmeskedett. Kirsten dehoppanált. Nem tudom, mihez kezd most, miután Voldemort nem tért vissza.

– Minden bizonnyal tovább dolgozik azon, hogy ez megtörténjen – vélte Piton.

– Az biztos, hogy a Bölcsek Kövét már nem használhatja – szögezte le Valentina. Ahogy felidézte magában a tisztáson történteket, szinte hallotta a felrobbanó Kő hangját. Majd a pukkanást, mely a szőke lány távozását jelentette. Tettét sokan sokféleképpen értelmezhették volna; nevezhették volna a gyávaság jelének, vagy akár árulásnak. Valentina azonban egyikkel sem értett egyet. Ő a maga részéről bölcs lépésnek tartotta. Azok után, hogy látta, mekkora kínokat él át Mógus, csak egy bolond esett volna neki. Kirsten – felettébb okosan – úgy döntött, nem kívánja a saját bőrén megtapasztalni, mennyire égetnek a griffendéles által megidézett lángok. Távozott, még mielőtt őt is elérte volna a zöld tűz. Mert hiszen az, hogy ez bekövetkezett volna, nem volt kérdés. Különösen azt követően, hogy Valentina elveszítette az irányítást felette. A szabadon tovaterjedő tűznek semmi sem szabhatott gátat.

A lány fejében ekkor egy kérdés fogalmazódott meg. – A tanár úr szerint hogyan... Miért nem égett le a Tiltott Rengeteg a lángoktól?

Pitont látszólag cseppet sem lepte meg a kérdés. – A védőbűbáj, ami a tisztást körülvette, megállította – felelte. Valentinának nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy rájöjjön, a szóban forgó varázslat a fekete füstfal formájában öltött alakot. – Próbáltak felülkerekedni egymáson, míg végül mindkettő elpusztult.

– Kirsten csinálta – bólogatott, és nem tudta eldönteni, szavait önmagának, vagy Pitonnak szánja. – Nagyon tehetséges. Ha az a célja, hogy Voldemort visszanyerje régi alakját, akkor nagy a baj.

– Maga is az – jelentette ki a férfi határozottan. A lány szemöldöke szinte eltűnt a haja alatt, annyira megemelkedett, fekete szeme pedig tágra nyílt. Azt hitte, rosszul hall. Piton száját valóban egy dicséret hagyta el? Erre szeptember óta egyszer sem akadt példa; kivéve, ha a „nem rossz” nála annak számított. Élt a gyanúval, nem csak ő nem hallott ilyet a professzortól, hanem egyetlen tanítványa sem roxforti pályafutása alatt. Talán itt lenne az ideje felülbírálni azon álláspontját, miszerint tanára nem kivételezik vele. Véleménye megerősítést nyert, amikor Piton folytatta: – Hiszen képes volt legilimentálni Mógust, méghozzá szembenézés nélkül.

Valentina döbbenetébe újkeletű zavarodottság vegyült. – Hogy mit csináltam? – tört ki belőle. – Legilimentálni? Semmi ilyet nem akartam.

– A képessége megvan hozzá. Viszont amíg nem uralja, az fogja magát. Remélem, mondanom sem kell, mennyi hátrányt rejt ez – vetett sokatmondó pillantást a lányra. – Éppen ezért jövő szeptembertől legilimenciára fogom tanítani Önt. Megtanulja tőlem, hogyan használja a képességét, de azt is, hogyan tartsa féken.

– Köszönöm – felelte Valentina. Ám ez az egy szó messze nem volt elegendő ahhoz, hogy kifejezze mindazt, amit ebben a pillanatban érzett. Egyfelől mérhetetlen örömmel töltötte el a különórák gondolata, hiszen ez azt jelentette, még több időt tölthet kedvenc tanára társaságában. Valamint az sem volt elhanyagolható, Pitontól valami olyat tanulhat meg, amihez a felnőtt boszorkányok és varázslók közül is csak kevesen értenek. Gyanította, ez ellen Diane-nek sem lesz kifogása. Már csak a vizsgaeredményeinek kellett jónak lenniük. Az, plusz a hír, miszerint legilimenciát fog tanulni, minden bizonnyal éppen olyan boldoggá tennék nagynénjét, mint amilyen ő volt most.


*

– Mennünk kéne. Hamarosan kezdődik az évzáró – nehezedett egyik lábáról a másikra Valentina, s hangjában akaratlanul is türelmetlenség csendült. Trevor gyorsan elhelyezte az utolsó tankönyveit, majd felállt az eddigi guggolásból.

– Ha be is lehet csukni, akkor minden rendben – pillantott végig bepakolt ládáján. Majd megfordulva a lány szemébe nézett. – Kész vagyok, mehetünk.

– Na végre – forgatta fekete szemét Valentina, miközben barátjával a nyomában elindult kifelé a fiúk hálóterméből. A klubhelyiségben már csak néhány felsőbb évest találtak, és ők is nevetve-beszélgetve a portrélyuk felé tartottak. A két elsőéves követte példájukat, s az idősebbeket előreengedve távoztak a Griffendél-toronyból. Őket azonban hamar maguk mögött hagyták, ugyanis míg Valentina és Trevor sietve haladtak, a felsősök lassan bandukoltak. Mintha nekik cseppet sem számítana, pontosan vagy késve érkeznek az évzáróra. Velük ellentétben a fekete szeműnek nagyon is számított. Ahogy azt Trevortól megtudta, az ünnepség előtt kerülnek kihirdetésre a vizsgaeredmények, és már roppant kíváncsi volt, hogyan teljesített.

Ehhez azonban rettegés is párosult arra vonatkozóan, hogy mit fog látni az értékelőlapon. Sajnos biztosra vehette, ha nem ő lesz az évfolyamelső, nagynénje ugyanúgy le akarja majd fejezni, akár a muglik Vincent Duc de Trefle-Picques-t* a francia forradalom idején. Ez az érzés pedig egyre csak erősödött, ahogy közeledtek a Nagyteremhez, lassan gombócot növesztve a lány torkában. Így aztán nem csoda, hogy egész úton egy szó sem hangzott el köztük. Mindketten az utat figyelték maguk előtt, a folyosókat és lépcsőket, melyeken senki sem járt rajtuk kívül. Néma csend vette őket körül, egészen addig, míg a Nagyterem közelébe nem értek. Akkor váratlanul hatalmas hangzavar ütötte meg a fülüket, amiből Valentina izgatott kiáltásokat, vidám nevetéseket és hangos beszélgetéseket hallott ki. Amikor azonban átlépte a küszöböt, a helyiség egy csapásra elcsendesült.

Minden szempár rájuk szegeződött, ami Valentinát a füle hegyéig történő elvörösödésre késztette. Az érkezésük kiváltotta hatás Trevor figyelmét sem kerülte el; felvonta szemöldökét. – Tudom, hogy jól nézek ki, de azért nem kell így bámulni – morogta oda Valentinának, mire a lány ösztönösen elnevette magát.

Ezzel véget is ért a számára oly kínos pillanat; diáktársai kizökkentek a szájtátva bámulás állapotából, s visszatértek korábbi tevékenységükhöz. A fekete szemű az újult erővel kitörő hangzavar ellenére jó pár tekintetet érzett magán, amint Trevorral együtt helyet foglalt a Griffendél asztalánál. – Jó, hogy itt vagytok – fogadta őket a velük szemben ülő Lily. – Már kezdtetek hiányozni.

– Csak kezdtünk? – Trevor mélységesen szomorú arcot vágott.

– Örülnél neki, hogy legalább egy kicsit hiányolt! – könyökölte oldalba Valentina, mire Lily ajkai között halk kuncogás szaladt ki.

– Az megvigasztal, ha azt mondom, már nagyon vártam, hogy odaadhassam az értékelőlapodat? – nézett Trevorra.

– Valamelyest – sóhajtott fel a fiú, akár egy öreg varázsló, akinek gondok tucatjai nyomják a vállát.

– Akkor tessék – nyomta a kezébe a pergamendarabot Lily. Majd a másikat, mely eddig az ölében pihent, Valentinának nyújtotta. – Gratulálok! – fűzte hozzá a lány szemébe nézve.

– Köszi. – Valentina gyomra enyhén megremegett. Nem bírt tovább várni, el kellett olvasnia, milyen osztályzatokat szerzett. Átváltoztatástan nyolcvanhét százalék, bűbájtan száz, repüléstan száz, sötét varázslatok kivédése nyolcvanhárom... És van két száz százalék feletti is! – lelkesült fel a bájitaltan és az asztronómia értékelést látva. Jókedve némileg megcsappant, mikor szembesült vele, két tantárgyból is nyolcvan százalék alatt teljesített. Mágiatörténet hetven, gyógynövénytan hetvenegy. Úúú, ennek Diane nagyon nem fog örülni. Ezen sejtése rögtön biztossá vált, amint elolvasta a mondatot, amit McGalagony professzor az értékelések alá kanyarított. Második legjobb az évfolyamon. – Ez állt ott, Valentina mégsem érzett egy csepp örömöt sem. Szinte a fülében csengett nagynénje ingerült hangja: Miért csak második? Általánosban bezzeg tudtál a legjobb lenni! Most mi történt veled? Beléptél a kamaszkorba, minden fontosabb lett a tanulásnál?

Valentina erős kísértést érzett behunyt szemmel az asztalra hajolni, és karjaival elrejteni arcát háztársai elől. Végül mégsem tette meg, ugyanis pontosan tudta, Trevor biztosan megkérdezné, mi a baja. Ő pedig erre a kérdésre nem akart válaszolni. Annak idején Nerissának is megkísérelte elmondani, mi játszódik le benne. Csodák csodája, Hansenék lánya sem értette meg. És ha nem te vagy a legjobb, akkor mi van? Semmi, Val, érted? Semmi – reagált akkor, s Valentina nem tudta, hogyan magyarázhatná el neki, ez ennél sokkal többről szól. Legalábbis esetében. Azt nem mondhatta, hogy számára, mert az nem lett volna igaz. Ő nem ragaszkodott ahhoz, hogy a legjobb legyen mindenhol, ahol csak megfordul – nagynénje azonban igen. S mivel az összes ablak üvegét megrengető veszekedés nem tartozott a vágyálmai közé, igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Amikor rossz jegyet kapott, az a lány szemében a kudarccal ért fel. Valamint jelezte számára, megint hallhatja Diane-t kiabálni.

Hirtelen a kíváncsiság vette át a vereségérzet helyét. Valentina felnézett az eddig tanulmányozott papírból, és elkapta Lily pillantását. – Nem tudod véletlenül, hogy ki az évfolyamelső? – kérdezte tőle.

– Lena Freegard – vágta rá a vöröshajú gondolkodás nélkül, elnézve a Hollóhát asztala felé. Osztálytársnője maga is meglepődött, mikor szája mosolyra húzódott. Noha még mindig nem volt képes megfeledkezni arról, mekkora szidásban lesz része, örült Lena sikerének. Egyrészt, mióta a téli szünetre hazautazva megismerte, kedvelte. Másrészt látta a teljesítményét a közös órákon, s el kellett ismernie, Lena fényévekkel jobb nála. Valóban ő volt az évfolyam legjobbja.

– Te meg min mosolyogsz? – fordult felé Trevor. Hangja nélkülözte a számonkérést; szimplán érdeklődésről árulkodott. Valentina kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, azonban még mielőtt az első szó elhagyhatta volna ajkait, a fiú szeme megakadt az értékelőlapján. – Azta! – Csak ennyit tudott kinyögni, miután a felsorolás végére ért. – Én azért szenvedtem, hogy ne bukjak meg bájitaltanból, neked meg kilencvenegy százalékos az átlagod? A bájitaltanod pedig száznyolc?

– Ahogy látod – bólintott Valentina, s a mosoly nem tűnt el arcáról. Végül is, nem voltak olyan rosszak a jegyei, sőt. Biztosra vette, Trevor bármikor elfogadná a bizonyítványát, büszkén mutogatva szüleinek. Az, hogy lehetett volna jobb, tény. De azért így sem kellett szégyenében elvonulnia a világtól, és beköltöznie egy barlangba, minden embertől távol.

Gondolatait egy felettébb régen hallott hang szakította félbe. Azonnal a tanárok asztala felé kapta fejét, s Dumbledore professzoron akadt meg a pillantása. Nem tudta pontosan, mikor tért vissza Flameltől, de abban Pitonnak tagadhatatlanul igaza lett, hogy az évzáróra megérkezett. A hosszú, ősz hajú mágus üdvözlő mozdulattal széttárta karját, és félhold alakú szemüvegén át végignézett a diákokon. Valentinához érve mintha jóságos mosoly ült volna ki az arcára. Ez azonban csak egy pillanatig volt látható, mielőtt belekezdett volna szónoklatába. – Ismét véget ért egy újabb tanév – szólalt meg, s hangja oly erősen csengett, mint egy fiatal, legfeljebb huszonéves varázslóé. – Ebből kifolyólag itt az ideje, hogy átadjuk a házkupát – még mielőtt megrészegítene minket az ünnepi lakoma. Ha nem tévedek, a pontverseny állása jelenleg a következő. Negyedik a Hugrabug háromszáznyolcvankilenc ponttal. A harmadik helyezést a Mardekár érte el négyszázharminccal, míg a Griffendél négyszáznegyvennyolc pontja a második helyre bizonyult elegendőnek. A Hollóhát pedig négyszáznyolcvanhat pontot szerzett.

A hollóhátasok üdvrivalgásban törtek ki, amint megértették, ők állnak nyerésre. Trevor megbökte Valentina hátát, s amikor a lány kíváncsian hátrafordult, megjegyezte: – Csak harmincnyolc pont kéne, és miénk lenne a házkupa!

– Most már mindegy – morogta válasz gyanánt. – Eldőlt, hogy övék ez is, akár a kviddicskupa. Mondjuk, rájuk is fért. Ahogy mondtad, az utóbbi hat évben a Mardekár nyerte a kviddicskupát és a házak közti pontversenyt is.

– Igen, de... Nem lenne sokkal jobb, ha mi győznénk? Annak is itt lenne már az ideje.

– Majd jövőre – mondta neki Valentina, ezzel próbálván vigasztalni önmagát is. – Akkor reméljük, már a mi teljesítményünk is bele fog számítani a kviddicsmeccsek eredményébe – vigyorgott a fiúra. Már idejét sem tudta, mikor derült ki, ugyanúgy arra vágynak, hogy bekerülhessenek házuk csapatába. Ráadásul mindketten – baráti elfogultságtól mentesen – tehetségesnek tartották a másikat. Szeptember óta éppen elég repüléstan órán vettek részt közösen ahhoz, hogy ezt meg tudják ítélni. Az viszont már egyik beszélgetésük során derült ki, melyiküket mi érdekli; Valentinát a fogó, Trevort a terelő poszt. S mivel a Griffendél csapatának fogója, illetve egyik terelője idén ballagott, minden esélyük megvolt, hogy jövőre bekerüljenek a helyükre. Függetlenül attól, hogy Trevor bátyja a kapitány.

– Mint azt kitalálhattátok – zengte be a termet Dumbledore hangja –, ők az idei győztesek! Szívből gratulálok a Hollóhátnak a szép teljesítményért! – Tapsolt egyet, mire a kék-ezüst színben pompázó díszek megjelentek helyükön. A tanári asztal mögött a Hollóhát zászlója bukkant fel, a ház jelképének számító holló társaságában. Flitwick professzor ragyogó arccal pattant fel helyéről, és sietett ki kezet fogni Dumbledore-ral.

Valentina azt hitte, megsüketül; a teremben kitörő hangzavar messze felülmúlta a kviddicsmeccseken a cikesz elfogását követőt. Ahogy a lány körülnézett a teremben, megállapította, minden ház másként fogadta a bejelentést. A Hollóhát asztalánál ülők egyszerre ugrottak fel, s borultak egymás nyakába. Boldogságuk senkit sem lepett meg annak tudatában, milyen hosszú idő után nyertek. Örömkiáltásaik visszhangoztak a teremben, vegyülve a Valentina körül elhelyezkedő griffendélesek csalódott hurrogásával. Velük ellentétben a hugrabugosok tapsoltak: hogy őszintén vagy csak udvariasságból, azt a lány nem tudta eldönteni. Mindenesetre, végül háztársai is abbahagyták a csalódottságukat kifejező hurrogást, s becsatlakoztak a tapsolásba. Valentina hozzájuk hasonlóan tett, miközben pillantása a mardekáros asztalra vándorolt. A közös étkezés során mindig az ő asztaluk volt a leghangosabb, most viszont meglepően csendesnek bizonyultak. Mintha eltűnt volna belőlük az életkedv – jegyezte meg magában, majd a következő pillanatban egy másik megállapítást tett. Méghozzá azt, miszerint Sandra Freegard nem ül ott a háztársai között.

– Szerinted hová lett Sandra? – kérdezte suttogva Trevortól. A fiú előbb a mardekárosok felé pillantott, aztán megrázta fejét.

– Fogalmam sincs. Azóta az éjszaka óta nem láttam, amikor te a gyengélkedőre kerültél. Másnap reggelinél már hűlt helye volt.

Valentina sem tudta, ezért a tényeket kitalációval pótolta. Őrült és hihetetlen ötletek merültek fel agyában, melyek valószínűsége a nullával volt egyenlő, de legalább szórakoztatta a kiötlésük. Játékának végét Dumbledore újabb megszólalása jelentette: – Jó étvágyat kívánok!

Szavai hatására, akárcsak az évnyitón, megjelentek az asztalon az ételek. A választék is ünnepélyhez méltó volt: pásztor pite, skót tojás, sült hal krumplival, és még ki tudta volna összeszámolni, mennyi minden. Valentina választása végül a marhasteakre esett, míg mellette Trevor a sült halból szedett magának. Noha roxforti tanulmányai kezdete óta jó pár alkalommal evett már belőle, a finomsága újra és újra meg tudta lepni. Bár az angolok többnyire azt szerették, ha alig kapta meg a tűz a húst, a házimanók különböző módon átsütve kínálták. Ez Valentinának különösen szimpatikus dolog volt, mivel ő – angol lány létére – a közepesen átsült húsokat szerette. Így aztán most is egy ilyet tett tányérjára, s mint egy hetekig éhezni kényszerült sárkány, úgy vetette rá magát. Villámgyorsan behabzsolta a kéttenyérnyi méretű húst, ezért várnia kellett a desszertek megjelenéséig. Amikor azonban felbukkantak, az egy csapásra feledtette vele az aprócska kellemetlenséget.

Az édességeknek legalább annyi fajtája – ha nem több – állt az asztalon, mint korábban a főételeknek. Ekkorra Valentina étvágya már csak egy újszülött kölyökfarkaséval ért fel, így mindössze egy kis adag rizspudingot tett tányérjára. Mire ezt lassan bekanalazta, osztálytársai is végeztek az evéssel. Alighogy letette a kanalat, az a piszkos tányérral együtt köddé vált. Ez a roxforti étkezések mindennapos velejárójának számított, ezért mindenfajta meglepődés helyett egyszerűen csak elmosolyodott. Trevor eme pillanatot választotta, hogy megszólaljon. – Hiányozni fog a Roxfort – vallotta be őszintén, de nem túl halkan. Erről árulkodott az, hogy az asztal túloldalán Lily felkapta fejét tányérja kikaparása közben.

– Nem örökre hagyod itt, csak kicsit több mint két hónapra – vigasztalta a fiút Valentina, annak ellenére, hogy maga is ebben a cipőben járt. Noha még haza sem ment, máris visszavágyott a Roxfortba. Elvégre a varázslóképző az akaratos lépcsőivel, titkos folyosóival, a kísértetekkel sokkal izgalmasabbnak számított, mint a magány, amit otthon átélhetett. Egyfelől meg tudta érteni Trevor hiányérzetét, ugyanakkor fel nem foghatta. Hiszen a fiúnak éltek a szülei, volt egy bátyja – a velük töltendő nyári szünet várta, nem egy üres ház.

Trevor azonban még hosszú hónapok ismeretsége után is képesnek bizonyult meglepni őt. – Tudod te, milyen hosszú idő ez az anyám közelében? – kérdezett vissza, egyszerre viccesen és komolyan. – Lehet, hogy szeptemberre olyan ősz leszek, mint Dumbledore!

– Azt hiszem, erre mondják, hogy koravén – kuncogott Valentina, majd elkomorodott. – Mit csinál édesanyád, ami ennyire öregít?

– Félt – vágta rá Trevor. A lány nem értette, ez hogyan lehet probléma; természetes dolognak tartotta egy anya részéről. Véleménye bizonyára akaratlanul is kiülhetett arcára, mivel a fiú hozzáfűzte: – Nagyon. Úgy gondolja, a világ minden millimétere tele van veszélyekkel, amiktől neki kell megvédenie. Szóval, az például elképzelhetetlen, hogy a seprűvel két méternél magasabbra emelkedjek, mert mi lesz, ha leesek? Mellesleg, egyedül a seprűnek a közelébe se mehetek.

– Akkor hogy tanultál meg repülni? – bukott ki a kérdés Lilyből. – Méghozzá ilyen jól?

– A bátyámat vagy az apámat szoktam megkérni, hogy jöjjenek velem. Ők nem csinálnak belőle problémát, ha az a két méter tizenkettőre sikeredik. És nem mondják el anyának – húzódott gonosz vigyorra a fiú szája.

– Az viszont jó, hogy ti hárman összetartotok – szólt hozzá Valentina. A mostani azon ritka pillanatok közé tartozott, melyben rettentően bánta, hogy nem született testvére. Mondjuk, egy nála nem sokkal idősebb fiú, akire mindig számíthatna. Elszórakoztatnák egymást, egyikük sem érezné magát soha magányosnak. Érdekes módon, ahogy elképzelte álomtestvérét, az alakot felettébb hasonlónak találta Trevorhoz. Ugyanaz a szőkésbarna haj, gyönyörű, borostyánzöld szempár, mely úgy ragyog, akár egy-egy drágakő… A kedves mosolyról sem feledkezett meg, ami bármilyen körülmények között képes lett volna elhitetni vele, minden a legnagyobb rendben. Annyira belemerült a pusztán a képzeletében létező báty megalkotásába, hogy észre sem vette, mikor Dumbledore elbocsátotta a diáksereget. Csak a padlón súrlódó székek hangja jutott el tudatáig, valamint társai lépteinek zaja. Gyorsan felpattant, s néhány sietős lépéssel beérte Lilyt és Trevort. Osztálytársai éppen egymással bonyolódtak élénk beszélgetésbe, annyira belemerülve, hogy Valentina azt gyanította, ő fel sem tűnik nekik. Ám ez jelen pillanatban valahogy nem tudta zavarni. Szótlanul bandukolt mögöttük a hálóterembe menet, kíváncsian hallgatva, miről folyik köztük a szó.

Márpedig ezt a legkevésbé sem lehetett könnyedén meghatározni; kettejük családja éppúgy a témák közé tartozott, mint a roxforti tantárgyak és tanórák. Sőt, eme témákat ötvözni is képesek voltak. – A bátyám, Jimy, idén volt harmadikos – mesélte például Lily, miközben a márványlépcsőn baktattak felfelé. – Mugliismeretet és legendás lények gondozását választott. A legendás lények gondozása nagyon tetszik neki, mindig meséli, milyen érdekes állatokat mutatott nekik Ebshont professzor. A mugliismeret viszont… finoman szólva ki nem állhatja. Azt mondja, egyik hétről a másikra kell ezeroldalas könyveket elolvasniuk, Burbage pedig az órán lediktál tízoldalnyi anyagot, aztán a következőn dolgozatot írat belőle. Már most biztos vagyok benne, nem a mugliismeretet fogom választani. De a rúnaismeret nagyon érdekel, meg mellé a legendás lények gondozása. Te esetleg tudod, mit fogsz tanulni?

– Biztosra nem – érkezett Trevor válasza –, még változhat addig. De ha most kéne eldöntenem, egyiknek én is a legendás lények gondozását választanám. A másikra egyelőre ötletem sincs.

– Nem baj, a következő tanév tavaszi szünetéig még bőven van időd kitalálni – legyintett Lily, egyúttal Valentinát is megnyugtatva. Ő, személy szerint a leghalványabb elképzeléssel sem rendelkezett arra vonatkozóan, melyik két tantárgyat szeretné harmadévtől tanulni. Sőt, ha igazán őszinte akart lenni, a pontos kínálattal sem volt tisztában. Csak a Lily által említettekről tudott, illetve a számmisztikáról, amiről nagynénjétől hallott. Úgy érezte, egyelőre túl kevés információ van a birtokában ahhoz, hogy döntést hozhasson. Méghozzá ilyen komolyat; elvégre – mint azt Diane nem felejtette el kihangsúlyozni –, választott tantárgyaiból RBF-vizsgáznia kell.

A Lily és Trevor között folyó beszélgetés végigkísérte egész útjukat. Valentinának azonban eszébe sem jutott félbeszakítani; ahhoz túlságosan kellemes érzetek töltötték el a hallgatása közben. Többek között az is, mely azelőtt a Bizonyos Éjszaka előtt a klubhelyiségben: a harmónia. Akárki kérdezte volna meg tőle, ezt mégis hogyan kell elképzelni, nem lett volna képes elmagyarázni. Ő maga is csak annyit tudott róla, ez valami nagyon különleges dolog lehet, hiszen korábban nem érzett hasonlót. Egyszerűen jó érzés töltötte el, ha barátjára és a mellette sétáló alacsony, rézvörös hajú lányra nézett. Mintha egy egész két fele lettek volna, melyek most egymásra találtak. Ebből még lesz valami – jegyezte meg magában. S arcára olyan széles mosoly ült ki, amit látva bárki teljes joggal feltételezhette volna, elment az esze.

Mikor sorban bemásztak a portrélyukon, Lily és Trevor útja különvált; a fiúé oldalra vezetett, míg a lányé felfelé. A vörös hajú osztálytársnőivel együtt lépett be az elsőéves lányok hálókörletébe, ahol legtöbbjüket a már előzőleg bepakolt ládája várta. A kisebbség, kik ezidáig nem fordítottak figyelmet a csomagolásra, most gyorsan hozzáfogtak. Valentina áldotta az eszét, amiért nem az utolsó estére hagyta a feladatot, hanem korábban túlesett rajta. Jelenleg túlságosan álmosnak érezte magát ahhoz, hogy bármivel is képes legyen foglalkozni. Ezért aztán a lehető leggyorsabban átvette pizsamáját, majd bebújt az utóbbi hónapok során igencsak megszokott ágyába. Alighogy magára húzta a skarlátvörös és arany színekben játszó takaróját, elnyomta a buzgóság.

Álmában újra látta a zöld lángokat, amint végigfutnak karján, majd a csuklójánál, ahol a férfi szorította, átterjednek Mógusra. A professzor üvöltése fülsértőbb volt mindnél, amit csak valaha hallott – és nagyobb fájdalmat tükrözött mindennél, amit a lány addig átélt. A férfi azonnal eleresztette őt, ám ez sem szabadította meg kínjaitól. A tűz már körbenyalta testét; ugyanúgy perzselve lelkét, mint bőrét. Ismét felüvöltött, ám hangja távolinak hatott, mint ami egy másik világból hallatszik. A túlvilágról. Egyenesen Valentina szemébe nézett, és a lány torka kiszáradt attól, amit látott. Fénytelen, fekete üresség – mintha maga a Halál pillantott volna rá Mógus szemein keresztül. A férfi kidülledő szemmel kiáltott fel: – Gyilkosom!

Ennél többet azonban nem mondhatott. A következő pillanatban ugyanis az összes sejtjét átjárták a lángok, mindent elpusztítva, amit egykor Quirinus Mógus néven ismertek. Nem maradt más belőle, pusztán hamu. Valentina fülében viszont még sokáig csengett utolsó szava: Gyilkosom!


**

Valentina verejtékezve és egész testében remegve riadt fel. Az ébredés sem volt képes elfeledtetni vele a látott képeket, még mindig pontosan emlékezett rájuk. A behúzott sötétítőfüggönyön csak gyenge fény sütött át, egyértelműen jelezve a lány számára, lenne még ideje aludni. Ő azonban nem merte lehunyni a szemét. Ahhoz túlságosan félt attól, hogy visszatér az elevenen megégő Mógus látványa. Inkább feküdt tovább mozdulatlanul ágyában, rémálmán töprengve.

Nagyon remélte, hogy most látta először és utoljára. Egyszer is éppen elég felkavaró volt szembesülni vele, mit tett. Na nem mintha emlékeztetni kellett volna rá, hogy ő vette el Mógus életét. Mióta csak megtudta Pitontól az igazságot, nem volt képes elfelejteni. Rövidebb-hosszabb ideig még el tudott feledkezni róla, de aztán kérlelhetetlenül visszatért elméjébe a tudat, miszerint gyilkossá vált. Éppen olyanná, mint az apja. A lány sosem hitte volna, hogy ez bekövetkezik. Mikor tízéves korában megismerte a férfi nevét, arra kérte Merlint, ne tegye őt hozzá hasonlóvá. A jelek szerint a mesebeli mágus vagy nem akarta teljesíteni kívánságát, vagy éppen szabadságát töltötte, amikor az elhangzott, és nem hallotta. Valentinának fogalma sem volt, melyik verzió az igaz, csak azt tudta, vágya nem vált valóra. A Tiltott Rengetegben bebizonyította, valóban apja lánya. Vagy inkább a sötétség lánya?

Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig gondolkodott ezen a plafont bámulva. Egyedül abban volt biztos, hogy merengését rugók nyikorgása szakította félbe. Mint egy bűnöző, akit legújabb gaztettei elkövetése közben tetten értek, összerezzent. Arca pillanatok alatt vöröses árnyalatba ment át, ahogy a hang forrása felé kapta fejét. – Jó reggelt! – köszöntötte őt Ginny, ujjai segítségével próbálván eltávolítani hajából az éjszaka keletkezett gubancokat. – Te hogyhogy már ébren vagy?

– Nem tudtam aludni – bújt ki Valentina is a takaró alól. Leült az ágy szélére, s egy pillanatig csak nézte a Weasley lány pizsamáját. Már jócskán kinyúlt, sötétkék darab volt, vörös színű sárkánymintával. Nem tartott sokáig levonni a következtetést, miszerint Ginny ezt is – mint holmijai kilencvenkilenc százalékát – bátyjaitól örökölte.

– Annyira várod, hogy mehess haza? – mosolyodott el a vörös hajú.

Nem! – vágta volna rá legszívesebben Valentina, ám az utolsó pillanatban lenyelte válaszát. Noha nem viseltetett semmiféle ellenszenvvel Ginny iránt – sőt, ami azt illeti, kedvelte a lányt –, esze ágában sem volt beavatni abba, nagynénje mellett hogyan zajlanak a szünetek. S mivel hazudni sem akart, inkább gyorsan másra terelte a témát. – Csak azt nem tudom, a hazaútra mit kell felvenni?

– Az iskolai egyenruhát – vágta rá gondolkodás nélkül Ginny. – Majd a vonaton, ha közeledünk Londonhoz, átveszed a muglicuccot.

– Köszi – bólintott Valentina, megfogadva a Weasley lány tanácsát. Akárcsak szeptember óta minden nap, magára öltötte fekete iskolai talárját. Ez a reggel azonban annyiban más volt, mint a többi, hogy a lánynak arra is ügyelnie kellett, az összes cókmókja elfoglalja helyét a ládában. Gyorsan leellenőrizte, s miután mindent rendben talált, befejezettnek tekintette a napokkal korábban megkezdett csomagolást. Mire ő ezzel, Ginny pedig a tusolással végzett, osztálytársnőik is felkeltek. Így aztán semmi akadálya nem volt, hogy az elsőéves lányok együtt menjenek le reggelizni.

Valentina némán majszolta vaníliás fánkjait. Meg sem próbálhatta tagadni, hogy nincs jó kedve, már messziről lerítt róla. Hiába, rengetegféle érzés kavargott benne, és egyik sem volt éppen pozitív. Egyfelől rettegett, talán nem ez volt az utolsó alkalom, s a rémálom Mógussal újra megismétlődik. Valamint az sem javított kedélyállapotán, hogy a reggelit követően indult a vonatuk. Legtöbb diáktársával ellentétben, kiket hatalmas örömmel töltött el a tanév vége és az előttük álló nyári szünet, ő cseppet sem akart hazamenni. És miért is akart volna? Az üres házba, ahol a társaságot mindössze a könyvek és a madarai fogják jelenteni számára? Ezzel szemben az elmúlt hónapok alatt a Roxfort az otthona lett. Ódon falaival, sok titkával, s jövőbeli meglepetések ígéretével belopta magát a szívébe. Emlékei közé örökre bevésődtek a meleg klubhelyiségben átbeszélgetett esték, amikor egyszer csak arra eszméltek, már régen elmúlt éjfél. Aztán ott volt háza, a Griffendél. S vele az érzés, hogy végre igazán tartozik valahová. A barátja, Trevor. De persze a többiekről sem feledkezett meg, akiket a Roxfortban ismert meg: Lena, Lily, Ginny... Cori. Igen, ő. A mugliszármazású lány, aki még mindig hiányzott neki, pedig hosszú hónapok teltek el utolsó beszélgetésük óta. Noha esze azt súgta, felejtse el Corit egyszer és mindenkorra, nem volt rá képes. A lelke mélyén abban reménykedett, ők ketten visszatalálnak egymáshoz. Ha nem is a közeljövőben, de valaha.

Miután befejezték az étkezést, a diákok hatalmas tömege elindult kifelé a kastélyból. A legtöbben boldogan, barátaikkal beszélgetve, felszabadultan nevetve; akadtak viszont néhányan, akik csendben, lehajtott fejjel követték társaikat. Valentina hiába forgatta a fejét, a rengeteg roxfortos között sehol sem látta Trevort. Még akkor sem, mikor az elsősök különváltak a többi évfolyam tagjaitól, s már a roxforti tó partján álldogáltak. Előttük, a fekete víz tükrén a szeptemberben már megismert csónakok ringatóztak. Kísérőjük, Hagrid utasítására hármasával-négyesével szálltak be; Valentina három hugrabugossal osztozott egy lélekvesztőn. Alighogy mind elhelyezkedtek, a kis flotta már el is távolodott a parttól. Evezésre ezúttal sem volt szükség, akár csak a beosztást megelőzően: a csónakok maguktól kötöttek ki a túlpart egy bizonyos pontján. Mint kiderült, ez a hely olyan szempontból szerencsés választásnak bizonyult, hogy tőle nem messze helyezkedett el a roxmortsi vasútállomás. A szerelvény már benn állt, sűrű gőzfelhőbe burkolózva várva őket. Az elsősöknek egy rövid, alig pár perces utat kellett csak megtenniük, s meg is kezdték a felszállást.

Legnagyobb örömére Valentina ezúttal megmenekült ládája mozgatásának problémájától. Történetesen csomagját az összes diák – igazgatói utasításra – a hálótermében hagyta. Mint megtudták, ezeket ugyanez a bűbáj fogja vonatra szállítani, mely a tanév kezdetén felküldte őket a kastélyba. A jelenlegi helyzet annyiban tért el az őszitől, hogy a lány torkát már nem szorította össze a félelem, miszerint fény derül Laney létezésére. Abból indult ki, ha ez szeptember óta nem tudódott ki, most sem fog. A főnix mostanra feleakkora volt, mint Rami, s testével együtt étvágya is megnőtt. Gazdája először még heti rendszerességgel, aztán már minden második nap kifosztotta háza gyakorló bájitalalapanyag készletét. Minden gyógyfüvet elvitt, amit csak talált, egyedül a szárított csalánt hagyva helyén; erről jól tudta, Laney nem lesz hajlandó megenni. S érdekes módon ez senkit sem zavart. Bár olyankor csinálta, mikorra a klubhelyiség már meglehetősen kiürült, elkerülhetetlen volt, hogy egy-két háztársa meglássa. (Sosem Cori vagy Trevor, erre ügyelt.) Mégsem kapta meg soha a kérdést, mihez kezd ennyi hozzávalóval. Eddig felettébb ügyesen titkolta Laneyt – így joggal reménykedhetett benne, most sem bukik le.

Ennek megfelelően szíve a megszokott ütemben vert, arca pedig nyugalmat sugárzott, miközben felszállt az utolsó kocsiba. Ahogy körbenézett, látta, az előbb érkezettek már elfoglalták az összes fülkét a közelében. Mindenfajta idegesség nélkül megvonta a vállát, s elindult a szerelvény eleje felé, abban bízva, valahol majd csak talál egy szabad fülkét. Vagy ha azt nem is, legalább egy ülést. A szerencse ezúttal rámosolygott: egy egész üresen álló kupéra bukkant. Gyorsan lezuttyant az ablak melletti helyre, s amint helyet foglalt, csomagjai azonnal megjelentek a fülkében. Valentina a sarokba állította iskolai ládáját, a madarai szállítására szolgáló ketrecet pedig a szemközti székre helyezte. Mondhatni, jól kihasználta a rendelkezésre álló helyet, miközben éppen eleget hagyott ahhoz, hogy egy-két iskolatársa is elférjen. Ettől függetlenül nagyon remélte, legfeljebb Trevor csatlakozik hozzá. Senki más társaságára nem vágyott per pillanat.

Mivel sem csuklóján, sem a fülkében nem volt óra, nem tudta, mennyi idő lehet hátra a Roxfort Expressz indulásáig. Addig is, míg erre várt, a kinti tájat csodálta. A sziklán álló, száztornyú kastély látványa még mindig lenyűgözte. Legszívesebben egyetlen pillanatra sem tette volna ki lábát a birtokról, ám ezt nem ő döntötte el. Diákként nem maradhatott az ódon falak között, otthonában kellett töltenie a szünidőt. Vagyis, a másikban; hiszen a Roxfortot is annak tekintette.

Felsóhajtott, majd nekidőlt a falnak. Vajon mi várt rá High Wycombe-ban? Egy üres ház, újabb hónapok, amikor Laney és Rami fogják a társaságát jelenteni? Vagy esetleg Diane kivételt tesz, és vele tölti a szünetet? Talán, esetleg úgy érezheti, van családja? – A vasúti töltésre nézett, de a látottak nem jutottak el tudatáig. Gondolatai viszont megvadult sárkányok módjára repkedtek. Biztosra vette, ha anyja még élne, minden másként volna. Hiszen látta az emlékben, Jane mennyire szerette. Ő biztos nem hagyná hónapokra magára.

Ekkor egy váratlan felismerés ütött szöget fejében. Az emlék! A Nyomok! Brooklyn nem ok nélkül adta át neki azt, melyet ő őrzött addig. Meg kéne keresnem a következőt, a harmadikat – tudatosult benne, változatlanul egy pontot bámulva. De hogyan? Mikor?

Ahogy jobban belegondolt, rádöbbent a megoldásra – ami olyan egyszerű volt, hogy nem is értette, eddig hogy nem jött rá. Ha megint hosszú hetekre magamra maradok, megtehetem. Elmehetek Peruba. Leveleket írni bárhonnan tudok. Diane nem fogja észrevenni a különbséget, hogy Ramit High Wycombe-ból vagy Limából küldtem el hozzá.

Mosolyogva kezdte el tervezgetni perui útját. Olyannyira belemerült ezen tevékenységébe, hogy alig érzékelte, elindult a vonat. Arra azonban rögtön felkapta fejét, mikor kinyílt a fülke ajtaja. Odanézett, és nem hitt a szemének. Történetesen Trevor és Cori álltak az ajtóban. A fiú jellegzetes magabiztossága mintha szertefoszlott volna; ajkába harapva figyelte Valentinát, s közben a szeme sarkából Corit. Aki pedig állta a Kinley-lány pillantását, noha halvány pír kúszott fel arcára.

Valentina szólalt meg legelőször. – Mit szeretnél? – kérdezte fásultan barátnőjétől. – Azt hittem, már mindent elmondtál, Cori.

– Én... – remegett meg az említett hangja –, szeretnék bocsánatot kérni – nyögte ki végül.

Valentinának még a szeme is elkerekedett döbbenetében. – Viccelsz? – horkant fel, miközben érezte, erről szó sincs. Ahhoz Cori arca túl komoly volt. S ha mindez nem lett volna elég, földre sütött tekintete elárulta, mennyire feszeng.

– Trevor elmesélte, hogy Mógus meg akart ölni téged – folytatta Cori, óvatos pillantást vetve barátnőjére. – Amikor meghallottam... rájöttem, milyen apróságért haragudtam rád. Akkora hülyeség volt az egész! Most már tudom, nem várhatom el tőled, hogy mindent megossz velem.

– Igazából – gondolkodott el Valentina –, nem is.

Cori ajkai közt meghökkent nyikkanás szaladt ki. – Ho-ho-hogy érted ezt? – nyögte ki, s arcáról lerítt, hogy nem hisz a fülének.

A fekete szemű úgy értette, a barátsággal együtt jár az, hogy ismerték a másikat. És ez hogyan is lenne lehetséges, ha egyikük éppen a legfontosabb dolgokat titkolja? Borzasztóan hiányzott neki Cori az elmúlt hónapokban, még ha nem is mondta ki. Arra vágyott, hogy mellette legyen, éjszakákon át beszélgessenek mindenféléről, ami csak eszükbe jut. Hogy Flitwick professzornak vajon volt-e kobold a felmenői között, akinek kis termetét köszönhette. Hogy milyen íze lehet a berlini málnás sörnek, és Cori szülei beleegyeznének-e, hogy lányuk megkóstolja. Hogy Londonban vagy a fővároson kívül jobb-e élni. Valentina bátran merte állítani, jobban ismerte Corit bárkinél. Neki olyan dolgokat is elmondott, amiket még a saját szüleinek sem – például a sörrel kapcsolatos vágyait. El sem tudta volna mondani, mennyire szerette a világosbarna hajút. Már régen közelebb állt hozzá, mint Nerissa. Nem akarta őt elveszíteni. S amennyiben ehhez az kellett, hogy mindent elmondjon Corinak, akkor sem hátrált meg.

Természetesen tudta, ha ezt megteszi, megvan rá az esély, hogy barátnője megundorodik tőle. Bár, ahogy alaposabban belegondolt, rájött, ez igazából nem is számít. Semmi különbség nem volt közte, hogy Cori azért nem áll többé szóba vele, mert titkolózott, vagy amiatt, amit hallott tőle. Mindkettő ugyanoda vezetett: a barátságuk megszakadásához. Elmondom nekik – hozta meg a döntést Valentina. Legfeljebb, ha valakitől visszahallom, letagadom. Egy hazugsággal több vagy kevesebb, mit számít?

Valentina mély levegőt vett, reményei szerint az erőt is magába szívva ezáltal. – Úgy, hogy a barátaimnak tartanak titeket, mégis van pár dolog, amit nem mondtam el nektek. Egyikőtöknek sem – nézett bocsánatkérően Trevorra, akinek viszont arcizma sem rezdült. Ellenben borostyánzöld szeme elárulta, mennyire kíváncsi. Cori pedig végre elszakította pillantását a padlótól, és nagyokat pislogott Valentinára. Aki nyelt egyet, majd folytatta: – Már tudjátok, hogy amikor a troll megjelent a Roxfortban, hallottam Mógus gondolatait. Azt viszont nem, mi járt a fejében akkor. Nos, azon gondolkodott, hogy megint kudarcot vallott; nem sikerült ellopnia a Bölcsek Kövét.

– Ennek van valami köze ahhoz, hogy meg akart ölni téged? – vonta fel a szemöldökét Trevor.

Valentina bólintott. – Igen. Pedig nem mondtam el senkinek, mit tudtam meg. Abban reménykedtem, Piton azután is megakadályozza, ahogy Halloweenkor tette. Nem jött össze, Mógus vagy a társa ellopta a Követ. Ezután hívott Mógus a Tiltott Rengetegbe, én pedig vele mentem. Abban bíztam, hogy nem bánthat, hiszen a diákja vagyok. – Elméjét megrohanták az emlékképek, s velük együtt az indulatok. Borzasztóan haragudott magára, amiért elhitte, Mógus önzetlenül segíteni akar neki; hogy hajlandó lenne – teszem azt – különórákat tartani neki. Túlságosan hiszékeny, sőt egyenesen naiv volt. Hogyan feltételezhetett róla ilyet? Arról az emberről, aki elárulta a Roxfortot és a Bölcsek Köve ellopására törekedett?

Behunyta szemét, s mikor egy pillanat múlva kinyitotta, Cori és Trevor kíváncsi-döbbent tekintetével találta szembe magát. Barátai szinte tátott szájjal hallgatták, ahogy folytatta: – Egy tisztásra vitt, ahol a társa már előkészített egy szertartást. Unikornisvért csepegtetett a Bölcsek Kövére, mire megjelent egy alak. Voldemort – akit vissza akartak hozni az életbe. Megpróbált maga mellé állítani, és miután visszautasítottam, megparancsolta, hogy öljenek meg. Mógus megtette volna. Nem tudom, hogyan, de sikerült megakadályoznom benne. És… elpusztítanom a Követ.

– Még szép, hogy elpusztítottad! – kiáltott fel Trevor. – Ki a fene akarja, hogy Voldemort visszatérjen? Amikor hatalmon volt, több száz embert öletett meg! – Jóval halkabban tette hozzá: – Köztük a te édesanyádat. Nem csodálom, hogy nemet mondtál neki. Aztán pedig megakadályoztad, hogy visszatérjen.

– Ez azért nem ilyen egyszerű – jelent meg Valentina tekintetében a szomorúság, amint Cori és Trevor között járatta pillantását. – Ő nekem sokkal több, mint az anyám gyilkosa.

– Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát Trevor.

Valentina az összes benne kavargó érzést egy pillantásba sűrítette, ahogy barátaira nézett. Aztán, vállalva minden lehetséges következményt, kimondta: – Voldemort az apám.


Szerzői megjegyzés:
*Vincent Duc de Trefle-Picques francia varázsló és főnemes, a Beauxbatons Mágusakadémia híres öregdiákjai közé tartozik. Úgy menekült meg Robespierre Terrorjától, hogy álcázó varázslatot idézett a nyaka köré, ezért úgy tűnt, mintha a fejét már levágták volna. (Pottermore-ról fordította Lilith Torn, Arcanus.)