– És Alianna Bate elkapta a cikeszt! – újságolta a kommentátor a több tíz méterrel a nézők feje felett történteket. – Kétszázhetven-százharmincra győzött a Holyheadi Hárpiák csapata! Öt év után most először végre sikerült megverniük a Kenmare Kestrelst!
A lelátón felzúgott a taps, s Valentina örömében a mellette álldogáló Trevor nyakába borult, aki szorosan visszaölelte. A szakértők a bajnokság ezen meccsét mondták a legkiszámíthatatlanabbnak, és igazuk is lett. Az első perctől az utolsóig komoly küzdelem zajlott; hol a Hárpiák kizárólag boszorkányok alkotta csapata vezetett, hol ellenfelük. Valentina a mérkőzés végét már állva nézte végig. A lányok egy különösen bravúros pontszerzésekor ugrott fel helyéről, s az izgalom utána sem hagyta nyugton ülni. Kezében a bajnokság eddigi állásáról szóló füzetet gyűrögette, miközben teli torokból üvöltve, helyenként sikítva bíztatta kedvenceit. Trevor ugyanígy tett, mindössze annyi különbséggel, hogy ő mindkét félnek egyformán szurkolt. Mint azt már hónapok óta tudta, a fiú legjobban a Caerphilly Catapultsért volt odáig. Azonban a két jegyet Valentinának adta karácsonyi ajándék gyanánt, ezért választása a lány kedvencének meccsére esett. – A Caerphilly Catapults és a Holyheadi Hárpiák mérkőzésére különben is már hetekkel korábban elfogyott az összes jegy. Érted, decemberben! Pedig csak augusztus közepén rendezik meg – magyarázta Trevor, mikor – a meghívást követően – Valentina rákérdezett, miért nem kettejük imádott csapatainak összecsapására szólnak a jegyek. – Amúgy se tudhattam előre, hogy engem fogsz elhívni. Arra számítottam, a nagynénédnek adod a másik jegyet.
Diane biztos nem kísérne el, utálja a kviddicset. Szóval, rajtad kívül maximum Cori jöhetett szóba, de ő már a seprű látványától rosszul van – felelte akkor Valentina. Arról nem is beszélve, hogy az idő tájt, amikor elhívta Trevort, mugliszármazású barátnőjével éppen problémái voltak. Olyannyira, hogy hosszú hónapokig egymáshoz sem szóltak. Legnagyobb örömére, azóta rendeződött konfliktusuk; mindketten megértették a másik álláspontját, s ez sokat segített abban, hogy lépéseket tegyenek egymás felé. A békülés után kapcsolatuk hamar újra a régi lett. Ezt mutatta az is, hogy Cori önszántából, a következmények és veszélyek tudatában felajánlotta, elkíséri Peruba és segít neki a harmadik Nyom felkutatásában. Miután Trevor is így tett, a fekete szemű elgondolkodott. Bár nagyon félt, hogy barátainak baja esik, végül a szívére hallgatott, mely maga mellett akarta tudni őket. Ezen döntése azóta sem hagyta nyugodni. Egyszer úgy vélte, hatalmas bajba sodorja barátait, máskor viszont képesnek bizonyult meggyőzni magát arról, egyiküknek se fog egyetlen hajszála sem meggörbülni. Több mint egy hónap elteltével szinte már az őrületbe kergette saját bizonytalansága és érzései.
– Itt az idő – hallotta meg a fiú szavait füle közvetlen közeléből. Azonnal megborzongott. Trevor bátyjára gondolt, akit – testvéréhez hasonlóan – nagyon rendesnek és segítőkésznek ismert meg. Oliver magától ajánlotta fel, elkíséri kettejüket a meccsre – még úgy is, hogy ő maga jegy hiányában mindössze távolról figyelhette őket.
Nem érdemli meg, hogy a szülei leszidják. Nem figyelmetlenségből hagy el bennünket, hanem mi szökünk meg tőle – hunyta le sötét szemét a lány. Tudta, hogy meg kell tennie ezt a lépést, amennyiben meg akarja szerezni a Nyomot. Ahogy azzal is tisztában volt, most jött el a cselekvés ideje.
Mégsem érzett magában akkora elszántságot, amekkorára számított. Bűntudata, amit a Diane, illetve Oliver iránti érzései teremtettek, gondoskodott erről. Elvégre a fiú önzetlenül a segítségükre sietett, amikor kísérőre volt szükségük. Ez volna a hála érte, hogy befeketítik a szülei előtt? Diane pedig... Még egy hete abban a hitben utazott Malajziába, hogy unokahúgára ez idő alatt Amélie Yaxley fog vigyázni. Abba is csak nagy nehezen, Valentina hosszas kérlelése, valamint a Dewdney szülőkkel és Oliverrel folytatott személyes beszélgetés után egyezett bele, hogy eme kviddicsmeccs kivétel legyen. Miként azt unokahúgának őszintén meg is mondta, cseppet sem tetszett neki a gondolat, miszerint a lányra egy, a tizenhatodik életévét még be sem töltött fiú vigyáz. Végül mégis belement, a lány legmélyebb döbbenetére. Persze, kikötötte, hogy a mérkőzés vége után egyből menjen haza, ne tegyen semmiféle kitérőt. Ehhez képest Valentina éppen arra készült, hogy titokban elszökjön a világ másik végének nevezhető Peruba. Diane megbízott benne, ő viszont visszaélt nagynénje igencsak nehezen kiharcolható bizalmával.
Nem kéne – harapott ajkába, miközben elhúzódott Trevortól. Azonban kötözködő énje, mely előszeretettel talált hibát mindenben, azonnal figyelmeztette. Biztos jó ötlet ez? Ha most nem teszed meg, mikor lesz rá legközelebb lehetőséged? Bizonyára legkorábban csak hónapok múlva. Addig pedig Kirsten játszi könnyedséggel szerzi meg a Nyomot.
Eddig ott állt a cselekvés és a tétlenség határán, eme gondolat hatására viszont átlépte a keskeny vonalat. – Menjünk – szólt Trevornak. – A tömegben a bátyád talán nem vesz észre.
– Az biztos, hogy a szomorkodó ír lányok hamarabb feltűnnek neki – vigyorgott a fiú. – Kapóra jött neki a Kestrels veresége. Imádja a vörös hajúakat.
– Akkor ez családi vonás nálatok – nézett rá sokatmondóan Valentina.
Ekkor Trevor olyat tett, ami tőle igen ritka reakciónak számított: elpirult. Majd, hogy zavarát valamelyest leplezze, sietősen válaszolt: – Inkább induljunk, amíg Oliver ide nem jön.
– Rendben – bólintott a lány, felkapva pink hátizsákját, ami eddig széke mellett, a földön pihent. Bele se mert gondolni, mi lenne velük, ha elhagyná. Az ő táskája rejtette jelentős részét azon dolgoknak, amiket még a Roxfort Expresszen hazafelé tartva felírtak az utazáshoz feltétlenül szükséges holmik listájára. Ilyen volt például a perui varázsló- és muglipénz, a láthatatlanná tévő köpenye, vagy az otthon talált hozzávalókból maga készítette gyógyital. De közéjük lehetett sorolni a kiskorúak nyomjelének hatástalanítására szolgáló tablettákat is. Ezek felettébb kétes forrásból, egy Zsebpiszok közi boltból kerültek hozzá. Egyedül a felismerés, miszerint a szükség esete forog fenn, tudta rávenni, hogy belépjen egy nyíltan feketemágiával foglalkozó üzletbe. Bár, miután körbenézett, el kellett ismernie, az Axe nem tűnt különösebben veszedelmes helynek. Akárcsak bármelyik Abszol úti rokonában, a különböző porok, tabletták, bájitalok és a ki tudja, miket tartalmazó dobozok rendezett sorokban álltak a polcokon. A fokozott érdeklődés, amivel szemügyre vette a kínálatot, őt is meglepte. Éppen egy neonsárga, gyorsan ható mérget tanulmányozott – amit már elkészített első roxforti tanéve során –, amikor szembe találta magát az eladóval. Valentina csodálkozva látta, a fiú nem sokkal tűnik idősebbnek nála; szinte mérget mert volna venni arra, hogy még iskolába jár. Ennek ellenére kellő komolysággal állt vevőjéhez, és nem tett megjegyzést a lány fiatal korára. Ahogy azt sem kérdezte meg, Valentina Kinley mit keres egy ilyen helyen. Szemrebbenés nélkül kiszolgálta, amiért a fekete szemű azóta is hálával gondolt vissza rá. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy a fiú teljes diszkréciót ígért. Megérzése, melyre az utóbbi időben a gonosz segítőjeként gondolt, azt súgta, bízhat a szavában. A lány pedig a Tiltott Rengetegben történtek ellenére hitt neki.
Meglepően hamar maguk mögött hagyták a töretlen lelkesedéssel éljenző tömeget. Fülükben egyre halkabbá vált a tapsvihar, ahogy lefelé lépkedtek a stadion acél lépcsőjén. Elsők között távoztak, így attól nem kellett tartaniuk, hogy elveszítik egymást a tömegben. Csak néhány ember vette az irányt már most a kapuk felé, a legtöbb néző egyelőre a helyén maradt. Valentina szinte másodpercenként nézett körül, abban reménykedve, sehol sem pillantja meg Olivert. Vágya valóra vált, ennek ellenére futni kezdett, amint kitette lábát a kapun. Trevor követte példáját, miként azt a hátizsákjában egymáshoz koccanó tárgyak fémes csörömpölése is jelezte. Mintha csak egymással futottak volna versenyt, úgy száguldottak az érkezésre és távozásra kijelölt kunyhó felé. Pedig az igazság az volt, hogy menekültek; méghozzá az elöl, hogy Oliver meglássa őket.
Sikerrel jártak, habár ez azt eredményezte, hogy mindketten erősen ziháltak, mikor beléptek a kunyhóba. A fából ácsolt házikó nem lehetett valami új építésű, ahogy arról korhadófélben lévő deszkái is tanúskodtak. Rendeltetési célját azonban így is képes volt ellátni: a benne elhelyezett kandallón át érkeztek és távoztak mindazok, akik a Hop-porral való utazás mellett döntöttek. A stadion építői minden bizonnyal praktikusságra törekedtek, ezért nem helyeztek el a kunyhóban semmi mást a kandallón kívül.
Jelen pillanatban viszont Valentinát cseppet sem tudta zavarni a hely kihasználatlansága. Gyors léptekkel a kandallóhoz sétált, s belemarkolt a párkányán álló dobozok egyikébe, amely a Hop-port tartalmazta. A tűzbe szórta az acélszürke anyagot, mire a lángok zöldre színeződtek. Valentina torka azonnal kiszáradt. Ugyanebben a színben pompáztak azok a lángok, amiket ő idézett meg, és amelyek Mógus halálát okozták. Meg sem próbálhatta volna tagadni, hogy ő a felelős az egykori sötét varázslatok kivédése tanár haláláért, hiszen egyértelmű volt. Bár nem állt szándékában, az általa létrehozott tűz végzett a férfivel, és ez a tudat azóta sem hagyta nyugodni. Ha figyelmét éppen lekötötte valami, a szörnyű emlékek megtartották tőle a távolságot. Ellenkező esetben viszont – mint például álmában –, fejben újraélte azt az éjszakát, akármennyire nem akarta. Ilyenkor, felébredvén mindig kétségbeesetten igyekezett meggyőzni magát arról, csak egy álom volt, nem a valóság. Ám ezen próbálkozásai sorra bizonyultak hasztalannak. Lelke mélyén pontosan tudta, ő tette, az ő kezéhez tapadt Mógus vére. S emiatt attól kezdve bűnösnek érezte magát, mikor megtudta Pitontól, hogyan halt meg egykori SVK tanára.
– Val? – tolakodott be Trevor hangja a gondolatai közé. Összerezzent, s felé kapta fejét. A fiú arckifejezése egyszerre árulkodott türelmetlenségről és értetlenségről. – Mi történt? Úgy nézed azt a kandallót, mintha még sose láttál volna egyet se. Nem megyünk?
– De – mondta gyorsan Valentina. El sem tudta volna mondani, mennyire örült neki, hogy a fiú nem képes olvasni a gondolataiban. Ha Trevor rájött volna, mi járt a fejében az imént... Nos, azután biztosan nem tudott volna a szemébe nézni. Azonban nem volt több ideje a töprengéssel egybekötött ácsorgásra: Oliver bármelyik pillanatban rájuk találhatott, ahogy arra most döbbent rá. A felismerés hatására szíve a szokásos tempó kétszeresével kezdett el verni. Valentina, mintha tudat alatt az eddigi késlekedést szerette volna behozni, barátja keze után nyúlt, és megszorította. Ám ekkor a fiú válla felett megpillantotta azt, amit a legkevésbé akart: a közeledő Olivert.
A fekete szemű szinte beugrott a lángok közé. Hangja riadtan csengett, ahogy bemondta úti célja nevét: – Foltozott Üst! – Az idősebb Dewdney fiú már olyan közel ért hozzájuk, hogy Valentina láthatta döbbenettől tágra nyíló szemét. Szíve összeszorult, s ösztönösen behunyta szemét, hogy ne lássa a Griffendél csapatkapitányának arcát. – Sajnálom, Oliver – suttogta maga elé, s ebben a pillanatban úrrá lett rajta az ismerős érzés. Aztán már repült is a fekete űrben úti célja felé, magával rántva Trevort.
– Zsenik ezek a muglik. Milyen jól megoldják varázslat nélkül! –
álmélkodott Trevor, a mozgólépcsőről körülnézve. Valentina
visszafogottan mosolygott mellette. Teljes mértékben osztotta a fiú
véleményét, csak annyiban térve el tőle, hogy rá nem hatott újdonságként
a Piccadilly metróvonal. És ez nem is volt csoda, elvégre az általános
iskolai évek alatt sokat használta a londoni tömegközlekedést, különböző
kirándulások ürügyén. Vele ellentétben Trevort már a kedvezményes
vonaljegy látványa levette a lábáról. A metrózás pedig legalább akkora
boldogsággal töltötte el, mint mikor seprűre ülhetett. Ezen öröme az idő
múlásával sem halványult el. Míg Valentina arra sem vette a
fáradtságot, hogy az állomások nevét megjegyezze, a fiú hatalmas
lelkesedéssel szemlélte mindegyiket a szerelvény ablakából. Holott
legalább egy tucat, de inkább több állomáson száguldottak keresztül,
mire a Heathrow 2-es, 3-as Terminálnak nevezettnél Valentina leszállást
vezényelt.
– És akkor repülőt még nem is láttál! – kuncogott a fekete szemű,
lelépve a mozgólépcsőről annak tetején. Mosolya még szélesebbé vált,
ahogy felismerte a pár méterre álldogáló lányt. – Cori! – kiáltott fel, s
azonnal megszaporázta lépteit. Egy percen belül már magához is
ölelhette barátnőjét.
– Olyan jó újra látni titeket – nézett végig mindkettejükön Cori, miután
az üdvözlő ölelést követőn eltávolodott Valentinától. – Még akkor is,
ha csak alig több mint öt hete találkoztunk utoljára. Őszintén szólva,
kicsit féltem, hogy valami miatt mégsem tudtok eljönni.
– Ez nekem is megfordult a fejemben veled kapcsolatban – ismerte be Trevor. – Nem volt semmi gond?
– Nem – rázta meg a fejét Cori. – Anyukám barátnője – Margarita néni,
talán mondtam – lement a boltba, én meg addig eljöttem. Stanwellben
lakik, nincs messze. Háromnegyed óra alatt simán idesétáltam. – Cori
hangja tárgyilagosan csengett, barátnője semmiféle érzelmet nem tudott
felfedezni benne. Mintha csak arról beszélt volna, mit evett ebédre és
mit tervez vacsorára. – És ti? Nehezen lógtatok meg a bátyád elől? –
váltott témát Trevorra pillantva.
– Csak egy hajszálon múlt, hogy elkapjon – felelte a fiú, egyetlen szót
sem ejtve arról, ezt kinek köszönhették. Valentina ezért nagyon hálás
volt neki. – De végül is mi voltunk a gyorsabbak.
– Tök jó. Amúgy… – mérte végig Cori homlokráncolva Trevort –, te ördögnek öltöztél, vagy mi?
– Valami olyasmi – bólintott a fiú, cseppet sem zavartatva magát
öltözéke miatt. Valentina kénytelen volt elismerni, hogy Cori
hasonlatánál találóbb nem jut eszébe. Trevor piros rövid ujjú pólójával,
fekete farmerjával és ugyancsak piros sportcipőjével egykori
osztálytársai farsangi ördögjelmezeire emlékeztette. Egyedül a világító
szarvakat hiányolta a fiú fejéről, ami megkoronázta volna eme
összeállítást. Ahogy azt kisvártatva megtudta, eme gondolat barátja
fejében is megfordult. – Rövid ideig még szarvam is volt… ilyen világító
hajpánt, tudjátok. De anyám elvette, amikor meglátott. Mint mondta, így
nem mehetek emberek közé. Azt akarta, hogy öltözzek át, ám szerencsére
nem volt már idő rá, indulnunk kellett a Foltozott Üstbe, találkozni
Vallal. Nagyon dühös volt, amikor eljöttünk. Viszont megnyertem a
fogadást Oliverrel, hiszen oda mertem állni anyám elé ebben a cuccban,
és a meccsre is el mertem menni így. Úgyhogy nem kellett fizetnem a
három adag kor-korrigáló főzetért, amit tőle kértem. Tudjátok, hogy
kipróbálhassuk – vigyorodott el a fiú magyarázata végére érve.
– Ha már megnyerted, akkor azt a kor-korrigálót én el is kérném. Itt
lenne az ideje megvenni a repülőjegyet – fűzte hozzá az indoklást
Valentina. Trevor egyetértően bólintott, aztán már kapta is le kék
hátizsákját, hogy elővegye belőle a főzetet. A lány kezébe nyomta, aki
villámgyorsan eltávolította a dugót, majd egy hajtásra megitta az üveg
tartalmát. Mivel még sosem fogyasztott kor-korrigálót, nem tudta, mire
számítson. De még így is meglepődött, mikor a varázsital teljesen
íztelennek bizonyult; pont olyan érzés kerítette hatalmába, mintha csak
vizet inna. Alighogy lenyelte a folyadékot, végignézett magán, s arcára
elégedett mosoly ült ki a látottak hatására. Egyik pillanatról a másikra
saját, nagyjából tíz évvel idősebb alakját öltötte magára, s azt
kellett mondania, ez sokkal jobban tetszett neki, mint a mostani.
Gyorsan körbepillantott, s nagy megkönnyebbülésére szolgált, hogy
egyetlen járókelőnek sem szúrt szemet hirtelen felnőtté válása. Amerre
csak nézett, mindegyikük a maga dolgával törődött, nem a környezetében
történtekre figyelt. Jelen esetben Valentina igazi áldásként tekintett
viselkedésükre, hiszen nehéz lett volna megmagyarázni, hogyan öregedett
egy másodperc alatt tíz évet. – Hát akkor megyek jegyet venni – szólalt
meg vidáman, azonban barátnője megállította.
– Várj! Itt a hozzájárulásunk! – vett elő Cori néhány bankjegyet táskája
zsebéből. Majd, Trevor megemelkedő szemöldökét látva, hozzátette: –
Ahogy ígértem, a szüleimmel még júniusban elmentünk a Gringottsba pénzt
váltani, hogy be tudjunk vásárolni a Roxfortra. Ha már ott voltam,
beváltottam azt is, amit a vonaton adtál.
– Köszi a közreműködést – udvariaskodott Valentina. Biztosra vette, a
barátai által összedobott összeg egyikük repülőjegyére sem lesz elég, de
ezt jobbnak látta nem említeni. Díjazta már az igyekezetet is, hogy
Cori és Trevor nem várták el, hogy mindent ő intézzen, hanem beszálltak a
költségekbe. Valamint a szervezésbe is. Hiszen mondhatták volna azt, a
fekete szeműnek fontos ez az út, intézzen mindent ő. De nem így tettek,
ami Valentinát egyszerre töltötte el örömmel és hálával.
Legkedvesebb mosolyát öltötte fel, ahogy felnőtt testében a pulthoz
sétált. Cori és Trevor követték, ő azonban egy szót sem szólt hozzájuk;
torkában dobogó szíve nem engedte. Vele szemben egy hölgy foglalt
helyet, akit nagynénjével egyidősnek saccolt. Éppen ezért a tegezés meg
sem fordult fejében. – Jó napot! – kezdte a lehető legudvariasabb
köszönéssel. – Limába szeretnék utazni a két gyerekemmel,
turistaosztályon. Ha lehetséges, még ma.
– Semmi akadálya, hölgyem – kapta meg a megnyugtató választ. – Sajnos
közvetlen járatunk nincs Limába, de egy és negyed óra múlva, ötkor indul
egy gép, amellyel eljuthatnak New Yorkba. Ott át kéne majd szállniuk
egy másikra, ami – helyi idő szerint – holnap reggel hatkor landol
Limában. Adhatom erre az útra a jegyeket?
– Igen, köszönöm – bólintott Valentina, mire az ügyintézőnő szélsebes
gépelésbe kezdett. Percekig csak a lenyomott billentyűk hangját lehetett
hallani, míg végül a szőke hölgy elszakította pillantását a monitortól.
– Plusz a kései foglalás pótdíja, mínusz a gyerekkedvezmény… az annyi, mint háromezerötszáz font. Kártyával fizet?
– Nem, készpénzzel – rázta meg a fejét Valentina, s válaszát hallva az
ügyintéző nem tudott uralkodni érzésein: szeme döbbenten kerekedett el.
Ennek ellenére egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy a fiatal nő
leszámolja az összeget. Mint azt a sorban utána következők türelmetlen
moraja is jelezte, ez a megszokottnál jóval tovább tartott. Még úgy is,
hogy a fekete szemű a legnagyobb értékű mugli bankjegyekre váltotta át a
gringottsi széfjéből titokban kivett pénzt. Az első két ötvenfontost
Cori és Trevor hozzájárulásaként tette a pultra, melyeket további
ötvenkilenc követett. Mire mind a háromezerötszáz font táskájából a
pultra vándorolt, Valentina erős kísértést érzett felkeresni a
pénzügyminisztert, és nekiszegezni a kérdést, hogy miért kellett
megszüntetni az ezerfontos bankjegyet. Mivel azonban következő útjának
célja Peru volt, nem az Egyesült Királyság parlamentje, le kellett
mondania ezen vágya megvalósításáról.
– Rendben vagyunk – mosolyodott el az ügyintéző, elrakva a pénzt. – Ezek
a kezelt jegyeik és a beszállókártyáik. Mivel nagyméretű poggyászuk
nincs, ha jól látom, a kézipoggyászuk pedig megfelel, ezzel végeztünk
is. Jó utazást kívánok!
– Köszönjük – viszonozta a mosolyt Valentina, melyet ő maga sem talált
őszintének. Azt követően pedig egyenesen műnek érezte, mikor pillantása a
blokkra tévedt. Hatszázhuszonkét galleont és harmincnégy knútot vett ki
gringottsi széfjéből. Ez hatalmas összegnek számított, nem csoda, hogy a
koboldok is segítségkérően pislogtak egymásra, amint bejelentette
igényét. A lány már-már azt hitte, gondviselője írásos meghatalmazását
fogják kérni, ám erre végül nem került sor. Valentina mérhetetlen
megkönnyebbülésére, hiszen ilyennel nem rendelkezett. A koboldoknak
azzal magyarázta a dolgot, következő roxforti tanévére a könyvek mellett
seprűt is vesz, ám ez sem volt igaz. Egyrészt azért, mert a
bevásárláshoz szükséges összeget Diane már felvette. Másrészt az a tény
sem volt elhanyagolható, miszerint seprű beszerzéséről szó sem esett
köztük. Ezért Diane meg fog ölni, ha megtudja – nézett a
beszállókártyákra úgy, mintha egy különösen szörnyű bűntény bizonyítékát
tartaná kezében. Most már viszont eszébe sem jutott visszafordulni;
ahhoz túl késő volt. Ha már belekezdett, végig akarta csinálni, amit
eltervezett. S ahogy arra gondolt, Limában egy ugyanolyan levél
várhatja, mint Kanadában, édesanyja keze írásával… rögtön úgy érezte,
minden veszekedést megér, hogy a kezébe foghassa.
– Gyertek! – fordult gyermekeihez, akik engedelmesen követték. A blokkon
kicsit több mint egy órával korábbi időpont szerepelt annál, amit az
ügyintéző a gép indulásaként mondott. Valentina eddigi élete során
mindössze kétszer utazott repülővel – s mindkétszer a Bonn-London
vonalon –, annyit azonban biztosan tudott, hogy a beszállás az indulás
előtt húsz perccel kezdődik meg. Ami azt jelentette, közel háromnegyed
órájuk volt, amit el kellett ütniük valamivel. Rövid egyeztetés után
választásuk a közeli kávézóra esett. Itt Valentina, mint fiatal kora
ellenére már kétgyermekes édesanya, a lehető legkisebb presszókávét
kérte magának, azt a tervet forgatva fejében, hogy most végre
megkóstolja. Kíváncsisága – melyet talán éppen nagynénje tiltása
ébresztett – hamar szabálykövető énje fölé kerekedett. Így hát, amint
helyet foglaltak az egyik asztalnál, rögtön belekortyolt a szénfekete
folyadékba.
– A legtöbb embernek nem ízlik élete első korty kávéja – figyelmeztette
Cori, tűzforró pizzáját legyezve. A következő pillanatban viszont
bebizonyosodott, Valentina nem tartozik az átlagos emberek közé: neki
történetesen nagyon is ízlett, minden keserűség dacára. Elégedett mosoly
ült ki arcára, s akármennyire próbálta visszafogni magát, rövid idő
alatt megitta a kávét.
Hozzá hasonlóan barátai is hamar elfogyasztották mindazt, amit a
terjedelmes étlapról megkívántak. Mivel pénzüket jobbnak látták a
Peruban töltött napokra tartalékolni, a legolcsóbb megoldásokat
keresték. Trevor ezt a csirkés szendvics személyében találta meg, míg
Cori a pizzája barátnőjével történő elfelezésében. Ezek remek ötletnek
bizonyultak, ugyanis mindhárman jól laktak, illetve Valentina sem ájult
el a számla láttán, amit, mint anyának, az ő feladata volt kifizetni. –
Ezért majd számolunk – mormolta barátainak a lehető leghalkabban, a
visszajáróra várva. Sajnos nem járt sikerrel, egy idős házaspár
meghallotta motyogását. A feleség, kinek nyakában vastag aranylánc
lógott, felháborodva fordult férjéhez.
– Hallottad, Archie? Van mersze visszakérni a gyerekeitől a pénzt, amit
rájuk költött! Lökött tyúk, arra van esze, hogy utazzon, de egy éttermet
már nem képes kifizetni! Mindig mondtam a mieinknek, hogy becsüljék
meg, amijük van, mert nagyon rossz szülők léteznek. És tessék!
Valentina minden erejét latba vetve meggátolta kitörni készülő
kuncogását. Arcizmait azonban nem sikerült mozdulatlanná dermesztenie,
így fülig érő szájjal távozott a kávézóból. Gyermekei ugyancsak
felettébb vidoran indultak el a beszállókártyájukon megjelölt kapu felé.
Pont akkorra értek oda, mikor megkezdődött a beszállás, ennélfogva a
turistaosztály utasai közül ők léphettek elsőként a fedélzetre. A fekete
szemű engedelmesen mutatta meg hármójuk útleveleit a légitársaság
dolgozóinak, nagyon remélve, azok nem veszik észre a csalást.
Szerencséjére muglikkal állt szemben, akiknek nem tűnt fel az iratokon
végzett mágikus átalakítás. Ezért aztán a lány megkönnyebbült sóhajjal,
ugyanakkor jelentős bűntudattal foglalta el helyét. Tudta, hogy
varázslók között sem számít szép dolognak, amit tett, a muglik viszont
egyenesen bűnnek neveznék. Hiszen még otthon, kihasználva, hogy Amèlie
révén nagykorú mágus van a közelében, bűbájjal megváltoztatta saját
születési dátumát, valamint barátai vezetéknevét és családi adatait. S
erre az egyetlen magyarázata, miszerint nem tehetett mást, a jogilag
elfogadhatótól messze állt. Bár, ha mindenféleképpen felmentést keresett
magának, mondhatta azt, hogy a mágusok gyakran verték át a muglikat.
Amikor például egy varázstalan megpillantotta a loch ness-i kelpie-t, a
Minisztérium rögtön híresztelni kezdte, puszta kitalációról van szó.
Amelyikük pedig véletlenül belebotlott egy sárkányba, annak – ha túlélte
a találkozást – habozás nélkül törölték az esetet emlékezetéből. Ezek
alapján a lány azt mondhatta, noha nem helyes, a varázslók
előszeretettel használták fel képességeiket a muglik kárára – amennyiben
érdekeik úgy kívánták.
Töprengésének Trevor megállapítása vetett véget. – Őrület, milyen
ügyesen helyettesítik a mágiát! – álmélkodott suttogva, ide-oda forgatva
fejét. – Milyen régóta utaznak így? – állapodott meg pillantása
Valentinán. – Mint mi seprűn?
– Nem. – Valentina határozottan megrázta a fejét. – Bár, azt hiszem, ők
is legalább annyi ideje vágynak rá, mint mi. Azzal a különbséggel, hogy
nekik sokkal nehezebb dolguk volt. Sokáig hiába próbálkoztak, rengeteg
találmányuk elbukott. Végül, kevesebb, mint kilencven évvel ezelőtt, a
Wright-testvérek benzinmotorral szerelték fel gépüket. Hogy is hívták
őket? – nézett Corira. – Orville és Wilhelm?
– Majdnem, Wilbur. Nem Wilhelm – javította ki barátságosan a
mugliszármazású lány. Majd hátradőlt ülésében és behunyta szemét,
egyértelműen jelezve, aludni készül.
Valentina pedig folytatta a repülés történetének mesélését, mivel Trevor
szavak nélkül, pusztán kíváncsian csillogó szemével erre kérte. – Az ő
találmányuk után fejlődésnek indult a repüléstechnika. Aki csak ezzel
foglalkozott, az újabb rekordot akart felállítani, így rengeteg
fejlesztés született. Ez vezetett oda, hogy mi most itt ülhetünk.
– Húúú! – reagált Trevor. – Mi már a 10. században seprűn versenyeztünk,
a muglik meg csak nyolcvan-valahány éve jöttek rá, hogyan repülhetnek?
Szegények! – sajnálkozott, láthatóan teljesen őszintén. Majd egy
körülnézést követően hozzátette: – Ahhoz képest jól megoldották. Nagyon
szervezett minden. De azért indulhatnánk már.
– Ne türelmetlenkedj, kisfiam! – nézett rá Valentina a lehető
legszigorúbban. Pillantását azonban ellensúlyozta az arcára felkúszó
vigyor. – A beszállás húsz perccel az indulás előtt kezdődik. Mi pedig
már legalább negyed órája itt ülünk. Biztos hamarosan fel fogunk
szállni.
Mintha csak igazat akarna adni neki, a repülőgép ebben a pillanatban
megmozdult. A lány érzékei, melyeken az egész tanéven át tartó
repüléstan órák sokat fejlesztettek, azt súgták, éppen a kifutópályán
gördülnek végig. Trevoron az érdeklődést látta, a kíváncsiságot, hogy
vajon milyen helyre vezet útjuk. Amint a másik oldalra fordította fejét,
a békésen hortyogó Corit pillantotta meg. Ahhoz képest, hogy megszökött
otthonról és titokban Peruba tartott, furcsának hatott a nyugalom, ami
eltöltötte. Szívből jövően elmosolyodott, s hátradőlt az ülésen. Irány Lima.
**
Valentina számára másnap reggel az jelentette a legnagyobb örömöt,
amikor leszállhatott a repülőről. S ezen nem is csodálkozott, annak
tudatában, milyen mozgalmas egy napot tudhat a háta mögött. Előző reggel
tíz órakor kezdődött a meccs, ami azt jelentette, már nyolckor fel
kellett kelnie, hogy kilenckor találkozhasson Oliverrel és Trevorral a
Foltozott Üstben, és együtt időben odaérhessenek a stadionhoz. Ám a
mérkőzés vége sem volt egyenlő azzal, hogy letudta az augusztus elsejére
tervezett programját. Hiszen előtte állt még az utazás. Az utazás, ami
több mint tizennégy órát vett igénybe. Ha igazán őszinte akart lenni,
azt mondhatta, örömmel vette volna, ha az első landolással véget ér
útjuk.
Azonban a légitársaságok, illetve az országok szövevényes kapcsolatai
nem tették lehetővé, hogy Londonból egyenesen Limába repülhessen. Ezért
volt szükség a New York-i átszállásra, melynek óráit Valentina
igyekezett a lehető legértelmesebben eltölteni. Visszagondolva úgy
találta, ez sikerült is. Amint elhagyta a repülőt, útja rögtön a mosdóba
vezetett. Elsőként megivott még egy adag, előzetesen Trevortól elkért
kor-korrigálót, mert – mint azt a fiútól megtudta – ennek hatása
tizenkét órán keresztül tart. Azt pedig mindenképpen szerette volna
elkerülni, hogy a New Yorkból Limába tartó repülőúton egyszer csak
visszaváltozzon önmagává. A mugli légiutas-kísérőknek mivel magyarázta
volna, hogyan lett huszonéves fiatal nőből egy pillanat alatt tizenhárom
éves kislánnyá? Ezért inkább bevette a második adag bájitalt. Vagyis,
helyesebben szólva, annak a felét, hiszen a visszaútra is gondolnia
kellett.
Miután visszadugaszolta a félig teli üveget, Corival együtt nekiláttak
az átöltözésnek. A küldetés az volt, hogy alkalmazkodjanak a limai
időjáráshoz, amit mindketten másként oldottak meg. Valentina a zsugorító
bűbáj segítségével hátizsákja mélyére rejtett bőröndjéből hamar
kiválasztotta váltóruháját. Cseppet sem hazudtolva meg önmagát, egy
fehér trikó, egy halvány rózsaszín, hosszú ujjú póló, egy sötétkék
melegítőfelső és egy ugyancsak sötétkék farmer mellett döntött. Mire
kilépett a vécéből, barátai már várták. Ezúttal három órát töltöttek
ücsörgéssel és beszélgetéssel, míg végre megkezdődött a beszállás limai
gépükbe. Ennek útja később élete leghosszabb óráiként vonult be a lány
emlékezetébe. Ahogy telt az idő, egyre szűkösebbnek érezte a
rendelkezésére álló helyet, nyaka és válla pedig egyre jobban sajgott.
Alig várta, hogy elhagyhassa a gép fedélzetét, s amikor ez megtörtént,
megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle.
– A végét vártad a legjobban, ugye? – Cori együttérzően a vállára tette a
kezét. Mikor Valentina bólintott, megértő mosollyal fűzte hozzá: –
Velem is ez volt tavaly nyáron. A Fülöp-szigetekre mentünk nyaralni a
szüleimmel, ugyanúgy a Heathrowról indultunk. Huszonöt óra múlva
landoltunk Manilában. Igaz, közben átszálltunk Hongkongban, ahol várnunk
kellett pár órát.
– Kár, hogy nem tudtunk mágikusan utazni. – Valentina dühösen fújta ki a
benntartott levegőt. Úgy érezte magát, akár azok a mágusok, akik a
század első harmadában keltek útra. Egyszerűen nem talált rá módot, hogy
könnyedén és gyorsan eljusson oda, ahová szeretett volna. Bármennyire
imádott is repülni, nem tagadhatta le, a legújabb gyártmányú seprűvel is
több napba telt volna megtennie a London-Lima távolságot. Arról nem is
beszélve, hogy ha az óceán felett netán meghibásodik a vesszőparipa,
bizony megnézhette volna magát – sőt, a habokat is közelről. A
hoppanálás gondolata több okból sem fordulhatott meg fejében. Egyrészt
ott volt az a tény, miszerint barátaival együtt kiskorúnak számított,
így nem varázsolhatott a Roxforton kívül, valamint a hoppanálási vizsgát
sem tehette még le. Hasonlóan nyomós érv volt, hogy az
interkontinentális hoppanálást a rendkívül kockázatos tevékenységek
között tartották számon. Olyannyira, hogy csupán a legképzettebb
varázslók némelyike mert rá vállalkozni. Ebben a pillanatban a lány
borzasztóan irigykedett nagynénjére, amiért foglalkozása okán
zsupszkulcs iránti kérelmét elsőbbséggel bírálták el. Ő maga,
kiskorúságából kifolyólag, már azelőtt biztos lehetett a Zsupszkulcs
Felügyelet nemleges válaszában, mielőtt kinyilvánította volna igényét. A
bejegyzetlen zsupszkulcs használata pedig köztudottan veszélyes dolog
volt. Nem, ezek egyike sem volt járható út. Nem tehetett mást, mint hogy
a mugli világban legbiztonságosabbnak mondott repülőgépet válassza. Még
akkor is, ha ebben az esetben csaláshoz kellett folyamodnia.
– Szerintem is, de most már mindegy – lépett melléjük Trevor. – Megérkeztünk Peruba.
– Amiről már valószínűleg a családjaink is tudnak – morogta Cori. –
Legalábbis az enyém biztosan. Mielőtt Margarita néni elindult volna a
boltba, megírtam a cetlit, hogy hova megyek, ahogy megbeszéltük a
vonaton. A papírt otthagytam a konyhaasztalon. Még egy kanalat is
rátettem, nehogy leessen.
– Minket majdnem elkapott a bátyám, amikor megszöktünk tőle. Biztos
elmondta otthon a szüleinknek. Talán még Val nagynénjének is –
vélekedett Trevor.
– De ha nem, lehet, Diane nem is tud róla – gondolkodott el az említett.
– Az, hogy nem vagyok otthon, csak Amèlie-nek tűnhetett fel. Tudjátok, a
nagynéném őt bízta meg azzal, hogy vigyázzon rám, amíg ő külföldön
dolgozik. De szerintem Amèlie inkább örül neki, hogy nem vagyok ott, nem
aggódik miattam. Az üres házban azt csinálhat, amit csak akar.
– Amèlie? – ráncolta a homlokát Trevor. – Az az Amèlie? Yaxleyék lánya? Aki Warringtonnal együtt kínozta Kyrát?
– Igen, ő – harapott az ajkába Valentina.
– Kínzás? – nézett Cori előbb rá, aztán a fiúra. – Mi történt?
– Szerintem valami Mardekáron belüli balhé lehetett. Amèlie Yaxley és
Nicky Warrington összeálltak jól megátkozni Kyrát… a kviddicsmeccsek
kommentátorát… – tette hozzá Trevor, mire a világosbarna hajú bólintott.
– Rémlik. – Cori pillantása lassan végigjárt a várótermen. Vasárnap
révén a Jorge Chavez nevét viselő repülőtér nagy forgalmat bonyolított.
Családok, üzletemberek és fiatal turisták haladtak el mellettük
aktatáskával a kezükben, nehéz bőröndöket húzva, méretes hátizsákokat
cipelve. Ki gondolataiba merülve, ki társaival beszélgetve a
legkülönbözőbb nyelveken; Valentina csak az angolt és a németet ismerte
fel közülük. Abban azonban mind megegyeztek, hogy egy másodpercnél
többet nem vesztegettek Valentináékra. Pusztán egy várakozás közben
egymással csevegő anyát és gyermekeit látták bennük, amiért a lány
cseppet sem haragudott rájuk. Sőt, inkább örült a dolognak. A maga
részéről sosem vágyott rá, hogy a figyelem középpontjába kerüljön, most
viszont egyenesen el akarta kerülni. Úgy tartotta, beszélgetésük egyedül
rájuk tartozik, másoknak semmi köze hozzá. – És most, hogy megérkeztünk
Limába, mihez kezdünk? Merre megyünk? – találta meg Cori kékeszöld
szeme Valentina feketéjét.
Barátnője meghökkenve pillantott rá. Eddig végig csak az előtte álló
feladatra koncentrált, mint az összes szükséges holmi beszerzése, a
meglógás Oliver elől vagy a repülőút. A kérdés döbbentette rá, mit tett.
Legszívesebben a következő repülővel hazaindult volna, igyekezvén úgy
csinálni, mint aki soha nem is szelte át az óceánt. Ám ettől éppen az a
feltételezés tartotta vissza, miszerint a hír már nagynénje fülébe is
eljutott. Miként Julius Caesar mondta közel kétezer évvel korábban: a kocka el van vetve.
Nem vonulhatott vissza saját Rubiconjának vonala mögé; nem tehetett
úgy, mintha szökése meg sem történt volna. Jól tudta, amint hazatér,
minden addigit felülmúló veszekedés fog lezajlani közte és nagynénje
között. S mivel visszalépni nem volt értelme, az előre lépés mellett
döntött.
– Fogalmam sincs – kezdte ösztönösen feltekerni mutatóujjára egyik
hajtincsét. – Csak annyit tudok, hogy a Nyom Limában van elrejtve.
– Hmmm… Hol rejtene el valamit egy boszorkány? – tette fel a kérdést Cori.
– Olyan helyen, ahol biztos benne, hogy nem keresik – adta meg az
egyszerű választ Trevor. – Mondjuk, egy templomban. Ugye, a mágusok nem
vallásosak, legfeljebb a mugliszármazásúak.
– Limában van néhány templom – jegyezte meg bátortalanul Valentina.
– Az az útikönyv, amit olvastam, a Solano Szent Ferenc templomot és
kolostort emelte ki – szólt közbe hasonlóan félénken Cori. – Azt írta,
kihagyhatatlan mindenkinek, aki itt jár.
– Akkor ne is hagyjuk ki – vágta rá a fiú. Szeme sarkából Valentinára pillantott, aki jóváhagyólag bólintott.
Így hát elindultak a templommal egybe épített kolostorhoz, amit – mint
azt Coritól megtudták – az Újvilág csodatevőjeként és Peru
oltalmazójaként tisztelt papról neveztek el. Céltudatos léptekkel
haladtak a kijárat felé, s Valentina megborzongott, mikor kiléptek a
forgóajtón. Bár utána nézett Lima augusztusi időjárásának, mégis arra
számított, hogy az ország Egyenlítőhöz közeli elhelyezkedése okán
kellemesen meleg fogja várni. Ehhez képest majdhogynem fázott; odakint
hűvösebb fogadta, mint amit előző nap High Wycombe-ban maga mögött
hagyott. A másik lényeges különbség is rögtön feltűnt neki: a párás
levegő. Lepillantott az aszfaltra, azonban egy csepp nedvességet sem
vett észre rajta. Fejét hátradöntve felnézett az égre, de legnagyobb
meglepetésére esőfelhőket sem látott. Csupán bárányfelhők tárultak szeme
elé, fehér vattacukorként borulva a városra. A reptér közelében
várakozó temérdek taxi viszont a Heathrow-nál látottakra emlékeztette a
lányt.
Ahogy Londonban, úgy Limában is változatosnak bizonyult a járművek
színe. Valentinának nem tartott sokáig rájönni, hogy a sárgák, melyek
oldalán feltüntették a tarifát, az állami taxik voltak. Legtöbb, a
repülőtérről távozó turista ilyen kocsiba szállt be, a lány azonban nem
akart hozzájuk hasonlóan választani. Mint Cori, ő is átrágta magát egy
Peruról szóló útikönyvön; ebből tudta meg, a magántaxisok gyakran
kedvezőbb árakat szabtak. Ezért egy piros színben pompázó, meglepő módon
újszerű állapotú kocsi mellett döntött, melynek tulajdonosa hangos
kiabálással csalogatta az utasokat. Valentina megértette szavai
lényegét, holott nem mondhatta magát nagytudásúnak a spanyol nyelv
terén. S mivel ezzel pontosan tisztában volt, majdhogynem rettegett a
taxissal való beszélgetéstől. Ami valahogy mégis jól sült el; sőt, még a
férfi által mondott árat is sikerült lealkudnia. Így csak huszonhét
solt és huszonnyolc céntimót kellett fizetnie, mikor fél órával később
kiszálltak a kocsiból.
– Először azt hittem, elrabol minket – vallotta be Cori, miután a piros
jármű eltűnt a szemük elől. – A híradóban többször hallottam már, hogy
angol turistákkal ez történt. De úgy látszik, nekünk szerencsénk volt.
– Azért nem minden taxis bűnöző. Sőt, szerintem a legtöbben becsületesen
akarnak pénzt keresni – vélekedett Valentina. – Az pedig valószínűleg
sikerül nekik, még úgy is, hogy nem kérnek sokat.
– Amúgy fontban mennyi lenne, amit fizettél? – érdeklődött Cori, mire barátnője gyors fejszámolást végzett.
– Kicsivel több, mint hat font – jelentette be végül.
– De durva! – kiáltott fel Cori. – Ennyi pénzből Angliában szinte sehová sem lehet eljutni. Vajon itt minden ilyen olcsó?
A válaszra nem derült fény, ugyanis a templomba nem kellett belépődíjat
fizetni. Nemes egyszerűséggel besétáltak a két égbetörő torony által
közrefogott hatalmas kapun, és szemügyre vették az épület belsejét.
Rögtön az előtérben egy információs táblát találtak, mely a spanyol
mellett angolul is leírta a legszükségesebb tudnivalókat. Neki
köszönhetően tudta meg Valentina, eme templom a legrégebbi Peru
fővárosában. A hozzá tartozó kolostor pedig közel kétszázötven éve
túlélt egy földrengést, méghozzá olyan jó állapotban, hogy használatával
nem hagytak fel. Sőt, azóta is folyamatosan működtették, szerzetesek
tucatjainak adva otthont a falak között. A vele egybe épített templom a
miséken kívül is nagy forgalmat bonyolított; turisták tömege nézelődött
benne, ahogy arról most a lány saját szemével bizonyosodott meg. Cseppet
sem tudta csodálni a hatalmas érdeklődést, ő is gyönyörűnek találta a
látottakat. Igazság szerint már attól elakadt a lélegzete, ha
belegondolt, egy háromszázhúsz éves templomban jár. Erre rátettek még
egy lapáttal a lenyűgöző festmények és faragványok. Valentina
tulajdonképpen csodálkozott magán. Világéletében utálta a giccses
dolgokat, most mégis elidőzött az összes freskó előtt, s minden egyes
centiméterüket szemügyre vette.
Barátai ugyancsak érdeklődve nézelődtek. Miután mindent megcsodáltak,
még mindig éreztek kedvet a spanyol gyarmati kultúra magukba szívására.
Illetve az sem volt elhanyagolható szempont, miszerint a Nyomra a
leghalványabb utalást sem találták. Egy angol nyelvű idegenvezetés
foszlányaiból megtudták, hogy a templom két nevezetességet is magáénak
mondhat: egy könyvtárat, illetve katakombákat. Nem alakult ki köztük
veszekedés arra vonatkozóan, melyiket nézzék meg; mindhármukat az utóbbi
vonzotta jobban, valamint azt tartották alkalmasabb rejtekhelynek.
Ezúttal sem volt kérdés, ki fizeti a belépődíj jelentette költséget; még
a Roxfort Expresszen hazafelé tartva megbeszélték, Valentina lesz ez a
személy. Ezen döntésüket az indokolta, hogy a lány nagynénje
távollétében hozzáférhetett a Kinley család vagyonához – ami sokkal
nagyobb összeg volt, mint Cori vagy Trevor zsebpénze. Ennek tudatában ő
maga vállalta, hogy áll minden felmerülő kiadást, amit lelkiismeretesen
teljesített. Mint most is, amikor néhány bankjegyet csúsztatott oda az
asztalnál ülő nőnek, melyekért három darab, spanyolul írt cetlit kapott.
A repülőn, egy útiszótár segítségével megszerzett, csekély
spanyoltudása azt súgta, a jegyeket tartja kezében. – Muchas gracias* –
mondta ki a már jól begyakorolt szavakat egy mosoly kíséretében. Aztán
csatlakozott barátaihoz, s az izgalomtól hevesen dobogó szívvel
elindultak a pincébe.
Ami odalent várta, az legmerészebb várakozásait is felülmúlta. Mintha
egy horrormozi plakátja elevenedett volna meg előtte, úgy érezte magát. A
„bizarr élmény” kifejezés is kevés lett volna arra, hogy leírja az elé
táruló látványt. Tudta, a katakombákat régen szegények temetkezési
helyeként használták, így számított rá, hogy emberi maradványokat fog
látni. Azt viszont álmában sem gondolta volna, hogy a hatalmas gödrökben
a csontokat hátborzongató mintázatokba rendezték. Valentina nem a föld
alatt uralkodó hűvös hatására borzongott meg, mikor megpillantotta a
sírhelyeket. Szinte már romantikusnak nevezhette a megvilágítást, mely a
virágformába vagy kedves sormintába rakott csontokra irányította a
látogatók figyelmét, így az övét is. Az első dolog, amire felfigyelt, az
volt, hogy a maradványokat fajták szerint csoportosították. Hiába
gondolkodott, egyszerűen nem tudott rájönni, mi járhatott a fejében
annak, aki ezt tette. A látvány viszont önmagáért beszélt: az egyik
gödörben a koponyák tucatjai, a másikban a combcsontok rengetege várta
az érdeklődőket. Valentina számára az egészben az hatott a
leghihetetlenebbnek, hogy mindaz, amit lát, élő emberek testének része
volt. Méghozzá a régmúltban. Hiszen, mint azt a templom falára erősített
táblán olvasta, az utóbbi száznyolcvannégy évben nem helyeztek új
halottat a katakombákba. Az addig eltemetett, több mint húszezer
maradványt viszont nem mozdították el helyéről, így bárki kedvére
csodálhatta őket. Ez pedig a lány részéről maradéktalanul megvalósult. A
történelem egy részét látta maga előtt, s ez lenyűgözte.
Teljesen egyedül kószáltak a pincerendszerben, így senki sem szólt rá,
mikor Valentina megmarkolta a csontokat a látogatóktól elválasztó
rácsot. Egy pillanat múlva fejét is a hideg fémhez hajtotta. Egész
testét forrónak érezte, mely a hétéveskori sárkányhimlőjére
emlékeztette. Akkor minden tagja fájt, ami közel állt jelenlegi
állapotához. Zihálva végignézett magán, s egyből megértette, mi történik
vele. Látta, amint lábszára pillanatról pillanatra rövidebbé válik, és
hamar megállapította, hogy ugyanez igaz a karjára. Sőt, teste egészére. Most múlik el a kor-korrigáló hatása
– vonta le magában a következtetést. Sajnos a felismerés semmivel sem
csökkentette kínjait. A megfiatalodás okozta izom- és csontfájdalom
következtében elhaló nyögés szaladt ki száján. Ezzel egyidőben hallotta
meg a kemény hangot, közvetlenül maga mellől: – Nocsak.
A következő pillanatban minden addiginál erősebb fájdalom hasított
hátába, mire ismét felnyögött. Az érzés kísértetiesen hasonlított arra,
melyet akkor tapasztalt meg, mikor mosogatás közben elvágta a kezét.
Fekete szeme kitágult, ahogy rádöbbent, mi történt vele. A gyötrelemtől
eltorzult arccal fordította fejét támadója felé, aki mosolyogva nézett
vissza rá. A kezében tartott kés pengéjét Valentina vére maszatolta
össze. – De… miért? – nyögte ki nagy nehezen a szavakat a Kinley-lány.
Ugyanezt a kérdést tették fel barátai is, kik ekkor értek oda hozzájuk. –
Te! Te meg mit csinálsz? – üvöltött rá az ismeretlenre Trevor magából
kikelve. Megragadta a szénfekete hajú lány vállát, ám az olyan erővel
vágta pofon, hogy a fiú hátratántorodott. Ösztönösen nyúlt hátizsákja
oldalzsebébe tett pálcájáért, ám a lány ezúttal is megelőzte.
– Incancerandus! – harsant a varázsige. Mindez olyan gyorsan
történt, hogy Trevornak esélye sem volt elugrani a bűbáj elől, mely így
telibe találta mellkasát. S alig egy szempillantás múlva a fiút erős,
vastag kötelek kötötték gúzsba. Cori ijedtében Valentina mellé hátrált,
egészen addig, míg háta a rácsoknak nem ütközött. Rémületét látva, a
fekete hajú arcára széles mosoly ült ki. – Igen, jól érzed – bólogatott.
– Most te következel.
Mielőtt Cori egyáltalán kinyithatta volna a száját, egy jól irányzott
sóbálvány-átok következtében máris kővé dermedt. Pusztán szeme járt
ide-oda, árulkodva félelme mértékéről. Az ismeretlen lány halkan
kuncogott, majd leguggolt Valentina mellé, aki időközben lerogyott a
rács tövébe. – Szeretnéd, hogy a barátaid itt és most meghaljanak? –
szegezte neki a kérdést a fekete hajú. – Csak pár percbe telne, és a
gerincüket betehetném ebbe a kupacba – bökött fejével a Valentina háta
mögötti csonthalomra. – De feltételezem, szereted őket, és nem akarod,
hogy bajuk essen. Én pedig nem fogom bántani őket… ha elmondod, amit
tudni akarok.
Valentina nem volt képes elrejteni érzéseit; arca fájdalomtól torzult
el, ahogy felemelte fejét. Belenézett a szürkészöld szemekbe, s
lélegzete elakadt attól, amit látott. Az ismeretlen pillantása sötét
volt, akár az éjszaka, és mindenféle érzelemtől mentes. Egy igazi gyilkos tekintete
– ismerte fel, mire akaratlanul megborzongott. Kirázta a hideg, mintha
csak a tél köszöntött volna be szívében. A gondolattól is elborzadt,
hogy egy lány, aki legfeljebb pár évvel lehet idősebb nála, képes ilyen
kegyetlenségre. Márpedig egészen nyilvánvalóan ez volt az igazság.
Valentina ismerte a mondást, miszerint nem a ruha teszi az embert, ám
úgy találta, rábukkant a kivételre. A lány már külsőre sem volt egy
szívderítő jelenség; sőt, egyenesen azt a típust képviselte, akikhez a
szülők nem engedték közel gyermeküket az utcán. Bő, fekete pólót viselt,
mely combja közepéig ért, jócskán rálógva fekete farmerjára. Mocskos,
szakadt tornacipője, illetve kócos és gubancos frizurája a High
Wycombe-i vasútállomáson látott hajléktalanokat juttatta Valentina
eszébe. Amennyire vissza tudott emlékezni, akadt köztük egy nő, kinek
rövid, fekete haja hasonlóan fénytelen, már-már fakó volt. Szenvedésének
okozóját azonban nem öltözködése tette a legijesztőbbé, hanem az övéről
lógó hét darab kés. Amiknek nyolcadik társát a lány tartotta kezében,
érdeklődve nézegetve a lassan rászáradó vért. Ajkai a már jól ismert
vigyorra húzódtak, amikor észrevette, hogy Valentina őt figyeli. – Nos?
Hogy döntöttél?
– Mit akarsz tudni? – vett mély levegőt Valentina, amennyire a hátába
hasító fájdalom engedte. Ekkor már tudta, felelni fog rá, bármi legyen
is a kérdés. Barátai élete túl értékes volt számára ahhoz, hogy játsszon
vele. Sosem bocsátotta volna meg magának, ha az az út okozza Cori és
Trevor halálát, melynek gondolata az ő fejéből pattant ki.
– Tudtam én, hogy érteni fogjuk egymást. – A lány szeme győzedelmesen
csillant meg. – A kérdésem pedig az, hol van a Nyom? A harmadik, amit
idejöttél megkeresni.
– Nem tudom – vágta rá Valentina habozás nélkül.
– Ugye, meg sem fordult a fejedben, hogy ezt el fogom hinni neked? –
ráncolta homlokát a fekete hajú. – Még a végén azt kezdem gondolni, nem
is szereted a barátaidat. Szegény Cori és Trevor nem ezt érdemlik.
Inkább megöleted őket, de a titkaidat nem árulod el?
– Csak annyit tudok, hogy a Nyom valahol Limában van – győzködte őt a
Kinley-lány, egyre jobban kétségbeesve. A színtiszta igazat mondta,
mégse hitt neki. Valentina nagyon félt attól, hogy nem lesz képes
meggyőzni, s amaz valóra váltja fenyegetését. Könnyek szöktek szemébe
arra a gondolatra, miszerint az idősebb lány hitetlensége Cori és Trevor
halálához vezethet. Hatalmába kerítette a tehetetlenség érzése. Hiába
bizonygatta, semmivel sem tud többet, a fekete hajú minden szavát
hazugságként értelmezte. Ahogy azt következő megnyilvánulása is
bizonyította.
– Hmmm… Mit csinálhatnék veled, hogy beszédesebb legyél? – dorombolta a
lány, akár egy elégedett macska, mielőtt nekikezdene reggelije
elfogyasztásának. Választ azonban nem várt kérdésére, ötletekben nem
szenvedett hiányt. Határozottan megragadta Valentina állát, és beleverte
fejét a fémrácsba. Az ifjú griffendéles szeme előtt azonnal
elhomályosult a világ, fájó testrészei sorába pedig immár feje is
beállt. Mély levegőt próbált venni, ám csak egy hördülésre és az azt
követő tátogásra futotta erejéből. Ösztönösen arcához kapta kezét, s
mérhetetlen megkönnyebbülésére nem tapintott vért. Azt viszont nem
tagadhatta, hogy arccsontja közelében a legfinomabb érintés hatására is
csillagokat látott. Fájdalomtól elködösült szemmel nézett a mellette
guggolóra, kinek arcára mosolyt csalt szenvedése. – Akarod még egyszer? –
érdeklődött vidáman. Hangszíne Valentinát egy kisgyermekre
emlékeztette, aki édesanyját igyekszik rábírni arra, üljön fel vele
megint a hullámvasútra.
– Ha akarja is, ezt akkor sem itt kéne. Tudod, Kestrel, nemrég nyitottak
meg a katakombák, hamarosan elözönlik a muglik. Vigyük inkább a
főhadiszállásra őket – csendült fel egy, a Kinley-lány számára felettébb
ismerős hang. Amilyen gyorsan állapota engedte, az érkező irányába
fordította fejét. Szeme-szája elállt a csodálkozástól, mikor felismerte a
magas, fekete hajú boszorkányt. Keira, becenevén Kyra Knight volt az,
aki mindössze másfél hónapja ballagott el a Roxfortból. Egyszerűen nem
fért Valentina fejébe, mi történhetett vele azóta. A varászlóképzőben
háztársai utálatának tárgyaként ismerte meg és tudta róla, hogy a
mardekárosok nem egy alkalommal fizikailag is bántották. A lány most
mégis átállt a bántalmazók oldalára, s Valentina csak találgathatott, mi
vette rá. Talán gyengeségének tartotta, hogy bántalmazás elszenvedője
volt, és így akarta erősnek érezni magát? Vagy arra vágyott, mások is
átéljék mindazt, ami vele történt? Valentina mindkét eshetőséget
egyaránt lehetségesnek tartotta, nem tudott rájönni, melyik lehet az
igazság. Csak az volt biztos, hogy a mugli módra felöltözött fiatal
boszorkány Kestrel társának számított. A lány, kinek már neve is
kitudódott, felállt az eddigi guggolásból, s Kyrára nézett. Helyesebben
szólva, felnézett rá, ugyanis egy fejjel alacsonyabb volt nála.
– Ha annyira akarod – húzta el a száját Kestrel –, vigyük.
– Nem arról van szó, hogy én akarom-e, hanem hogy egy normális ember nem
nyilvános helyen áll neki kínozni – hangzott Kyra lekezelő válasza.
– Te már csak tudod – forgatta meg szürkészöld szemét Kestrel. Bár
láthatóan nem kedvelte társát, elfogadta javaslatát. – Fogd azt a
kettőt, én hozom ezt! – szólt oda Kyrának, miközben talpra rángatta
Valentinát, s torkára kulcsolta ujjait. A griffendéles legnagyobb
örömére nem szorította meg, hanem éppen csak megfogta. – Ha megpróbálsz
megszökni, véged – közölte vele Kestrel fagyosan, majd a következő
pillanatban magával rántotta a fekete űrbe. Valentina érezte, amint
kicsúszik lába alól a katakomba talaja, s azonnal hányingere támadt. Ez
sajgó arccsontjával és fájdalmasan lüktető lapockájával remek
kombinációt alkotott Kestrel szemszögéből nézve: hármasuk képtelenné
tette a menekülésre. Így aztán egy röpke gondolatnál nem is jelentett
többet számára az ötlet, miszerint a sötétségben repülve megpróbálhatná
ellökni magától a lányt. Meg akart szökni tőle, ezt nem tagadhatta, ám
azt sem, hogy jelenlegi állapotában nem képes rá. Fáradtnak és gyengének
érezte magát, amiben minden bizonnyal a vérveszteség is szerepet
játszhatott. Erre rátett még egy lapáttal a társas hoppanálás, melyet
sosem viselt jól. Olyannyira, hogy amikor újra szilárd talajt érzett
talpa alatt, rögvest megtántorodott.
Megdöbbent, mivel Kestrel nem hagyta a földre zuhanni, hanem erősen
tartotta. Keze torkáról a felkarjára vándorolt, s azt szorítva rángatta
maga után a főhadiszállásra menet. Ez egy, a filmekből ismerthez
kísértetiesen hasonló farmot jelentett. Ameddig ellátott, ragyogó zöld
mezők terültek el, amihez minden oldalon kopár hegycsúcsok biztosították
a hátteret. A szépséges völgy lovak tucatjainak adott otthont;
Valentina az egyik karámban négy feketét, a másikban hat tarkát számolt
össze. Hosszú lábaikkal sebesebben száguldottak a villámnál, vidáman
nyerítve kergetőztek társaikkal. Szabadok voltak, s ezért a lány
borzasztóan irigyelte őket. Ő maga egy elfogott bűnözőnek érezte magát,
amint Kestrel a farmház felé vonszolta. Háta mögül halk léptek neszét
hallotta, melyet Kyra sötétkék mokaszinjának tulajdonított. A hozzá
társuló hangot pedig a súrlódásnak, ahogy a testlebegtető bűbáj hatása
alatt álló Cori és Trevor lába a földhöz ért.
Valentina sokáig azt hitte, a hófehérre meszelt főépületbe tartanak. Ám
amikor a két oldalról karámokkal szegélyezett út végére értek, Kestrel
nem a ház, hanem az istálló felé vette az irányt. Valentina a
csodálkozástól tágra nyílt szemmel botladozott utána, próbálván rájönni,
mi várhat rá. Pontos elképzeléssel nem rendelkezett, csak azt tudta
biztosan – az addigiak ismeretében –, hogy semmi jó. Ez pedig
bizonyosságot nyert, mikor az üres istálló kapuján belépve Kestrel
rögtön a földre lökte. Mintha a Mardekár ház címerében szereplő kígyót
kívánná megszemélyesíteni, úgy sziszegte Valentinának: – Nem működtél
együtt, szóval… mostantól nem érvényes az ajánlatom – ingatta fejét
sajnálkozó arcot vágva. – A szart is kiverem belőlük, hátha ők
elmondják, amit te nem. Vagy a barátaid szenvedését látva, talán végre
kinyitod a szádat. Próbáljuk ki! – vigyorodott el hirtelen, majd Kyrához
fordult: – Most te jössz. Bármi áron, csak szedd ki belőlük, hol van az
a kurva Nyom.
– Úgy lesz – ígérte meg gyorsan amaz. Végignézett a lába előtt heverő
foglyokon, míg végül Corin állapodott meg pillantása. – Te talán
beszédesebb leszel, mint a barátnőd – nézett a fiatalabb lány szemébe,
melyben szavai hatására az addiginál is nagyobb félelem jelent meg. Kyra
egyetlen bűbájjal véget vetett sóbálványt idéző állapotának, s Cori
újra képessé vált a mozgásra. Sajnos ez csak arra a pár másodpercre volt
igaz, míg el nem találta a Kyra pálcájából kirobbanó varázslatsugár.
Akkor azonnal a földre hanyatlott, és rémisztő vonaglásba kezdett.
Valentinának fogalma sem volt, miféle varázslatot használhatott Kyra,
egyedül azt tudta, rendkívül erős kínzóátokról lehet szó.
Ezt bizonyította Cori, szinte a felismerhetetlenségig eltorzuló arca,
illetve a fülsiketítő sikoly, mely kirobbant belőle. Valentina ekkor
jött rá, barátnője szenvedését figyelemmel kísérni sokkal rosszabb, mint
a magáét átélni. Kész lett volna helyet cserélni vele, átvállalni a
kínzást, csak ne kelljen egyik szerettének fájdalmát látnia. Erőnek
erejével elszakította pillantását, s fejét elfordítva, az istálló falát
vette szemügyre. Igyekezett a fadeszkák illesztésére koncentrálni, ám
barátnője sikoltozása szüntelenül befurakodott elméjébe. Jobb keze
ösztönösen ökölbe szorult a dühtől. Nem tehetett semmit, hogy megvédje a
mugliszármazású lányt, ez volt az egészben a legrosszabb. Noha táskája
oldalzsebében, egy fémdobozban ott rejtőzött varázspálcája, nem
használhatta. És most nem arról volt szó, hogy kiskorúként nem
varázsolhatott a Roxforton kívül, hiszen ezt egy nagykorú – ami Kyra is
volt – jelenlétében megtehette. A probléma rossz állapotában rejlett.
Történetesen a jobb karjával tett legkisebb mozdulat is felerősítette
csökkenő félben lévő fájdalmát. S mint jobbkezes boszorkány, egyedül a
baljával semmire sem ment.
Így hát nem tehetett mást, mint hogy megpróbálja kizárni a külvilágot, s
vele Kyra varázsigéket ismételgető hangját, illetve Cori sikoltozását.
Bár nem járt sikerrel, fájdalmas fintora felkeltette Kestrel
érdeklődését. – Na, mi van? – nevetett rá csillogó szemmel. – Eszedbe
jutott már, hol van, amit keresel?
– Nem – vágta rá Valentina, egyenesen a lány szürkészöld szemébe nézve. – És nem is fog, mert nem tudom, hol van.
– Hát te? – fordult Kestrel Corihoz, mire Kyra gyorsan megszüntette az aktuális átkot.
– Valahol… Limában – nyögte ki a mugliszármazású lány elhaló hangon.
Valentinának elszorult a torka, ahogy ránézett. Azt pedig nem is lett
volna képes megfogalmazni, mit érzett, amikor Kestrel a társára nézett, s
így szólt:
– Folytasd. Hátha a fájdalom javít a kis sárvérű memóriáján.
Kyra bólintott, s engedelmeskedett. Valentina ettől kezdve őt figyelte;
kíváncsi volt, mi játszódik le valakiben, aki éppen elviselhetetlen
kínokat okoz másnak. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy Kyra
személyében rossz alanyt választott megfigyeléséhez. Az ex-mardekáros
lány arcán semmiféle érzelmet nem vett észre, ahogy Corit kínozta. Csak
egyszer villant fel szomorú fény sötétbarna szemében, és akkor is olyan
rövid ideig, hogy Valentina abban se volt biztos, hogy jól látta. Az
események ezen kívül pusztán egyszer vettek váratlan fordulatot: mikor
ki tudja, mennyi idő elteltével, egy idegen tette be lábát az istállóba.
Kinézetét tekintve sokban hasonlított Kestrelre. Mindketten alacsony
termetűek és vékony testalkatúak voltak, rövidre vágott, fekete hajjal.
Ugyanakkor legalább ennyi szempontból különböztek is. A jövevény ragyogó
barna szemmel nézett végig az egybegyűlteken, bőre pedig az összes
jelenlévőénél sötétebb, kreol árnyalatban pompázott. Már az első
pillanatban látszott rajta, rossz körülmények között él. Ruhái
rongyosak, szakadtak voltak, s Valentina nem tudta nem észrevenni, hogy
egyik-másik még nagy is rá. A varázspálca pedig, melyet ujjai között
forgatott, annyira régi darabnak számított, hogy a végén kilógott belőle
az unikornisszőr.
A lány végül Kestrel előtt állt meg, és szemöldökét összehúzva nézett
rá. – Mit szórakoztok még itt? Egyértelmű, hogy ők azok. Miért nem mész
és szólsz inkább Kirstennek, hogy jöjjön ide?
– Azért, te nagyon ostoba, mert nem tudtam meg tőlük semmit – sziszegte
amaz. – Egyikük sem hajlandó beszélni. Kirstennek pedig megígértem, hogy
csak akkor zavarom, amikor megszereztem azt a vacakot.
– Szép dolog megígérni valamit, de felesleges, ha nem tudod betartani.
Nyugodtan idehívhatod a kis szerelmedet, hogy oldja meg, amit te nem
tudtál.
– Jól van, ha annyira akarod, hívd ide, Ghisele – engedélyezte nagylelkűen Kestrel.
– Miért én? – kérdezett vissza a lány. Minél többet hallgatta őt,
Valentinának annál inkább feltűnt az enyhe spanyol akcentus, mellyel
Ghisele az angol szavakat ejtette. Érződött, hogy a két nyelv közül a
spanyolt használja többet. – Te is elmehetnél, semmi fontos dolgod nincs
itt. Ígérem, támasztom helyetted a falat, miközben nézem, ahogy Kyra
kínozza a kislányt.
Kestrel következő mondata egy vélekedés volt arról, mivel
foglalkozhatott Ghisele édesanyja. De akármennyire tiltakozott is
kezdetben, végül csak engedett a lánynak. Ellökte magát a boxajtótól,
aminek eddig támaszkodott, és szemét forgatva kiviharzott az istállóból.
Kyra azon nyomban megszüntette a kínzóátkot, Ghisele pedig halkan
felkuncogott, mikor eltűnt a szemük elől. – Nem tudunk mit csinálni,
mindenkinek nehéz a kamaszkora – magyarázta nagy komolyan Kyrának, kinek
megránduló arcizmai elárulták, kitörni készülő nevetése
visszatartásával küzd.
– Gyerekek még ők is – komorodott el hirtelen, Valentina és barátai felé bökve fejével.
Ghisele szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Kockáztatnád az életedet… miattuk?
– Nem kell megtudniuk, mi történt pontosan – vetett rá sokatmondó pillantást Kyra.
– Kestrelt úgyis elvakítja a szerelem – tette hozzá vigyorogva Ghisele.
Lehajolt Corihoz, aki a kínzás után levegőért kapkodva hevert a földön,
és felsegítette. A mugliszármazású lány egész testében remegve ugyan, de
megállt a saját lábán. Ghisele ezután Trevorhoz fordult, kis mozdulatot
téve pálcájával, minek hatására a fiúról lehullottak a kötelek. Kyra
elismerően bólintott, alacsonyabb társa viszont nem törődött vele. Pár
lépésnyire eltávolodott a fiútól, s végignézett előbb rajta, aztán
Corin. Pillantása végül Valentinán állapodott meg. – Mire vársz még? –
vonta kérdőre. – Nem biztos, hogy lesz még egy ilyen lehetőséged. Én a
helyedben már azon a kapun rohannék kifele – mutatott Ghisele az istálló
másik végében lévő ajtóra. Amely – ötven méter távolságból ugyan, de –
éppen szemközt volt azzal, amin Kestrel kiment nem is olyan régen.
Valentina lassan feltápászkodott, gondosan ügyelve rá, hogy jobb karját a
lehető legkevésbé mozgassa. Mindvégig Ghisele-t nézte, igyekezvén
megtalálni tekintetében a gonosz fényt, mely elárulná, becsapta az
imént. Ám nem akadt nyomára. A lány őszintének tűnt, mégsem tudott
megbízni benne – ahogy már Kyrában sem. Nem akarta elhinni, hogy az, aki
egyik pillanatban még Corit kínozta, a következőben már a menekülését
segítené elő. Az életösztön azonban erősebbnek bizonyult kétkedésénél.
Barátaira nézett, és szavak nélkül megegyeztek abban, élnek a
lehetőséggel. Valentina a szeme sarkából még látta Kyrát, amint
ugyanolyan érdeklődéssel tanulmányozza a falakat, mint ő az imént. Aztán
viszont szem elől tévesztette, ahogy futni kezdett az istálló
kockakövén.
A tény, miszerint két ember, akiben a legkevésbé sem bízik, a háta
mögött van, enyhe remegést idézett elő gyomrában. Attól tartott, átkok
fognak rájuk záporozni, s ettől való félelmében még sebesebben szedte
lábait. Két oldalt Cori és Trevor ugyancsak teljes erőbedobással
rohantak, bár a lányon látszott, nehezére esik a mozgás. Ezt Valentina
is elmondhatta magáról: jobb lapockája, ahol a kés a húsába mélyedt,
minden egyes megtett méterrel erősebben lüktetett. Érezte a fájdalmat,
szenvedett tőle – ugyanakkor sikerült elméje leghátsó részébe
szorítania.
Most a menekülés volt a legfontosabb.
Szerző megjegyzése:
*Muchas gracias (spanyol), jelentése: "nagyon köszönöm"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése