„Harcoltál az életedért. És ez a sötétség követni fog téged.”
(Shannara – A jövő krónikái 1. évad 8. rész)
– Ezt most komolyan mondod?! – kiáltott fel Cori, miközben arckifejezése nyilvánvalóvá tette, tisztában van vele, hogy ez az igazság. Trevor borostyánzöld szeme elkerekedett, hűen tükrözve, mennyire meglepte az iménti bejelentés. Valentina torka elszorult, ahogy rájuk nézett. Attól félt, hogy a következő pillanatban felpattannak, majd kirohannak a fülkéből, s sosem térnek vissza. Vagy ha igen, akkor hoznák magukkal még pár osztály- és évfolyamtársukat, akiknek bemutatnák Voldemort lányát. Mindenkinek elmondanák, miféle sötét titkot őrizgetett Valentina Kinley, s attól kezdve megállás nélkül ezzel szekálnák. Máris a fülében csengett hangjuk, amint a kastély folyosóin kiabálják: „Sötét gyerek! A Nagyúr kölyke! Voldemort lánya!”. Vagy nemes egyszerűséggel nem állnak vele szóba soha többé. Ez utóbbi semmivel sem jelentett jobb alternatívát a fekete szemű számára. Így is, úgy is egyedül maradna: mint annak idején az általános iskolában.
Hát így bízol te bennük? – csendült fel egy csalódott kis hang elméjében. A barátaidnak tartod őket, de nem hiszed, hogy melletted maradnának, ismerve a származásodat. Szép dolog, mondhatom.
Mintha csak a lány lelkiismeretét akarná igazolni, Trevor mindenféle indulattól mentes hangon szólalt meg: – Így már érthető, miért nem akartál a családodról beszélni. Hiszen… az apád ölte meg édesanyádat.
Valentina először bólintani akart, végül azonban megrázta a fejét. – Nem akarok az apámként gondolni rá. Csak egy könyörtelen gyilkos, semmi több.
– Ezért nem mondtad el eddig, ugye? – tapintott rá a lényegre a fiú, Valentina szemébe nézve. – Mert féltél, hogy ha megtudjuk, onnantól máshogy néznénk rád?
– Konkrétan megutálnátok – fűzte hozzá a fekete szemű, mire Trevor tekintetébe együttérzés költözött. Pár lépéssel megtette a kettejüket elválasztó távolságot, és a lány vállára tette jobbját.
– Nem te választottad a szüleidet. Én pedig nem szoktam olyanért haragudni valakire, amiről nem tehet.
– És én sem – szólt közbe gyorsan Cori. Hangja komolyabbá vált, ahogy hozzátette: – Ne haragudj rám. Megértettem, hogy még legjobb barátok között is lehetnek dolgok, amiket nem mondanak el egymásnak. Már tudom, nem várhatom el senkitől, hogy beszéljen róluk – akkor se, ha én megtettem. Majdnem fél év kellett hozzá, míg erre rájöttem. Annyira idióta voltam! Remélem, meg tudod ezt nekem bocsátani. Mint a halloweeni hisztimet – húzta el szája szélét. – Mert én nagyon szeretlek téged. És borzasztóan bűntudatom van, amiért kikényszerítettem belőled ezt a vallomást.
Valentina az ajkába harapott. Nem mondhatta Corinak, hogy emiatt ne érezze rosszul magát, hiszen tagadhatatlanul az történt, amit mondott. Kikényszerítette belőle a vallomást, amit ő nem akart megtenni. Önszántából nem döntött volna úgy, beavatja barátait. Csak azért szánta rá magát az imént, hogy ne veszítse el Corit. Ugyanis a köztük történtek dacára, szerette őt. Igen, szeptember óta jó párszor dühöngött, idegeskedett vagy sírt Cori miatt – de egy percre sem utálta meg. Ugyanakkor hiánya mérhetetlenül fájt neki, s eme fájdalmán az eltelt hónapok sem enyhítettek. Újra maga mellett akarta tudni a világosbarna hajút. Ismét éjszakákon át beszélgetni vele, gyakran olyan dolgokról, melyeket a muglik világában járatlan Trevor hírből sem ismert. Szüksége volt a lányra. Éppen ezért egy pillanatig sem gondolkodott rajta, képes lesz-e megbocsátani neki. Főleg úgy, hogy január óta több alkalommal felidézte veszekedésüket, s egyre inkább abba az irányba változott véleménye, Corinak valamelyest igaza van. Elvégre a barátság azon alapul, hogy két ember ismeri egymást. Ezt pedig lehetetlenné tette, ha egyikük éppen a leglényegesebb dolgokat titkolta önmagával kapcsolatban. Ugyanakkor azon nézete is megmaradt, miszerint meg lehet érteni, amennyiben valaki nem akar beszélni egy számára érzékeny témáról. Eme különös, Valentina szemében már-már lehetetlennek tűnő kettősség járt a fejében, miközben le sem vette tekintetét Coriról. Ha a lány meg is kísérelte elrejteni érzéseit, nem járt sikerrel: arcán tisztán látszott, mennyire fél attól, hogy mit fog hallani.
– Megbocsátok – jelentette be ítéletét, mire Cori megkönnyebbülten lélegzett fel. – Akkor most szent a béke?
– Persze – vigyorodott el a mugliszármazású lány. – Nagyon szeretlek.
– Én is téged – viszonozta Valentina, s legjobb barátnője nyakába borult. Újra érezte ismerős illatát, melyben a lédús körte zamata és a magnóliavirág aromája keveredett. Szeme sarkából látta, hogy Trevor felettébb vidáman figyeli őket. Mivel azonban a fiú mosolyában szemernyi gúnyt sem talált – boldogságot viszont annál többet –, nem zavartatta magát. Orrát Cori kiengedett hajába temette, s lehunyt szemmel élvezte a lány közelségét. Szíve hevesen vert kibékülésük miatti boldogságában, ami átmenetileg kiürítette elméjét. Egészen addig, míg egy gondolat erőszakosan belé nem nyomakodott. Laney. Valentina szemhéja azonnal felpattant, Coritól azonban nem távolodott el. Halkan szólalt meg, ahhoz mégis elég hangosan, hogy Trevor is hallhassa. – Van még valami, amit eddig nem mondtam nektek.
Szinte érezte, amint Cori szíve kihagy egy ütemet. – Mi az?
– Inkább megmutatom – bontakozott ki öleléséből Valentina. Az aranyszín rácsos ketrechez lépett, melyet nem olyan régen a magáéval szemközti székre helyezett. Kinyitotta, majd kitapogatta a láthatatlanná tévő köpeny szélét, s egyetlen határozott mozdulattal lehúzta főnixéről. Laney fekete szeme csodálkozva tágult ki, de élt a lehetőséggel, hogy az eddigi oldalfekvés után végre lábra álljon. Valentina lélegzet-visszafojtva húzódott félre az útból, hogy barátai végre megpillanthassák szeptember óta titkolt házi kedvencét. A pillanatot, melyben ez megtörtént, két meglepett nyögés jelezte.
Barátai közül Trevor jutott először szóhoz. – Azta! – reagált ösztönösen. – Egy főnix… Ilyet még csak a bátyám legendás lények gondozása könyvében láttam. Nagyon ritka madár. Honnan szerezted?
– Az Abszol úton vettem, az Uklopsz Bagolyszalonban – felelte Valentina. – Még tojásként, júliusban.
– Szóval, ez egy főnix – ízlelgette a szavakat Cori, szinte pislogás nélkül bámulva az állatot. – Ami miről is…
Mondanivalója félbeszakadt, mikor a vonat hirtelen zöttyent egyet. A váratlan mozdulat következtében elveszítette egyensúlyát, s a fülke falának kellett támaszkodnia, hogy ne essen el. – Azt hiszem, jobb, ha leülök – motyogta maga elé, majd lecsúszott a Valentináé melletti ülésre.
– Nem rossz ötlet – bólintott Trevor, követve példáját. A fekete szemű szintén helyet foglalt, majd segített főnixének elhelyezkedni széke karfáján. Figyelmét ezalatt sem kerülte el, hogy a fiú egy pillanatra sem vette le szemét madaráról, hiába bukkant fel mellette ládája, baglya ketrecének társaságában. – Tényleg több száz kilót elbír repülés közben? – kérdezte.
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Valentina. – Még nem tud repülni. A könyvek azt írják, majd az első születésnapja után fog megtanulni.
– Akkor addig kaját se tud szerezni magának – állapította meg a fiú. – Gondolom, te eteted. Mit eszik?
– Mindenféle gyógyfüvet. Csak a szárított csalánt utálja.
– Ezt hogy oldottad meg a Roxfortban szeptember óta? – meresztett nagy szemeket Trevor, végre-valahára Valentinára nézve a főnix helyett.
– A gyakorló bájital-alapanyag készletből. Rendszeresen kifosztottam – vigyorodott el a kérdezett.
– Már értem, miért panaszkodott állandóan Jeffrey és Adam, hogy semmit sem találnak benne – kuncogott fel a fiú.
Annyira belemelegedtek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, Cori már hosszú ideje csendben van. Mikor eljutott tudatukig a felismerés, mindketten egyszerre néztek a mugliszármazású lányra, aki ezt megérezvén, úgy kapta fel fejét, mintha álmodozásból ocsúdott volna. – Bocs – mosolygott elnézést kérően. – Csak még mindig nem tudom felfogni, hogyan lett a Sötét Nagyúrnak gyereke.
– Szerintem ugyanúgy, mint a normális embereknek – vélekedett Trevor.
– Diane ennyire nem ment bele a részletekbe, amikor elárulta, Voldemort az apám. – Valentina vigyorogva rázta meg a fejét. – Én se tudok sokat – komorodott el hirtelen. – Csak a tizenegyedik születésnapomon mesélte el, mi történt. Addigra megszoktam, hogy az apám nem része az életemnek, sosem ismertem. Diane nem beszélt róla, de még az anyámról se nagyon, aki kiskoromban meghalt. Alig fújtam el a gyertyákat a tortámon, máris bejelentette, van egy dolog, amit eddig nem árult el nekem. Most viszont már elég idős vagyok, hogy képes legyek megbirkózni vele – idézte fel nagynénje szavait. – Nem mondott sokat. Csak annyit tudtam meg tőle, Voldemort az apám, aki napra pontosan hat hónappal a születésem után megölte az anyukámat. December huszonnegyedikén, Szenteste. És nem tudni, miért. Az viszont biztos, hogy ekkor valamiért elveszítette a testét, és menekülnie kellett. Én pedig Diane-hez kerültem, aki szinte soha nem beszél erről. Azóta sem. Szerintem nem volt túl jó a kapcsolatuk anyukámmal, vagyis a húgával. Ha kérdezek valamit, válaszol, de látszik rajta, nagyon nem szívesen.
Mondandója végére érve nyelt egyet. Szíve hevesen dobogott a felidézett emlékek és megbolygatott érzések hatására. Düh kerítette hatalmába, amiért semmivel sem tudott többet annál, amit az imént elmondott. Emiatt határozta el, hogy mindenféleképpen megkeresi a Nyomokat. Abban bízott, ha majd az utolsó is a kezébe kerül, fény derül minden hiányzó részletre. Arra is, miért kellett meghalnia Anyának.
– Ha a nagynénéden múlna, sose tudnál meg semmit a szüleidről? – vonta fel a szemöldökét Trevor. – Egyikükről se? Ez nem valami jó. Így még elmondásokból sem ismerheted meg őket, nem hogy személye… Várjál! Pár napja találkoztál az apáddal! Azt mondtad, amikor Mógus az erdőbe vitt, a társával őt akarták visszahozni az életbe.
– Igen, és majdnem sikerült is nekik – bólintott Valentina. Lelki szemei elé kérlelhetetlenül beúsztak annak az éjszakának a képei. Voldemort fekete füstből kibontakozó alakja, az övével megegyező árnyalatú, éjfekete szem, a kígyószerű vonások… Megrázta fejét, abban bízva, ezzel elűzheti őket. Sajnos az emlékek makacsnak bizonyultak, s nem voltak hajlandóak távozni. A lány kezdett ráébredni, hogy mindazt, amit akkor átélt, sosem törölheti ki elméjéből.
– De Mógus miért vitt az erdőbe? – szakította ki gondolataiból Trevor kérdése. – Voldemort a lányát akarta látni, miután visszatért?
– Lehet. – Valentina diplomatikusan határozatlan fejmozdulatot tett. – De az se kizárt, hogy a képességem miatt – fűzte hozzá, ahogy tovább gondolkodott a dolgon. Elvégre, Voldemort azt mondta neki a tisztáson, okos lánynak tartja. Bár maga sem tudta eldönteni, ezen mit érthetett a Sötét Nagyúr. Azt, hogy okos, amennyiben az ő oldalára áll? Vagy azért lenne eszes, mert ért az állatok nyelvén és beszélni is képes velük?
– Milyen képesség? – szólt közbe Cori kíváncsian.
– Természetmágia – hangzott a válasz, mely még nagyobb érdeklődést keltett barátaiban.
– Az mire jó? – vágta rá ösztönösen Trevor.
– Általa tudok beszélni az állatokkal. Értem, amit mondanak, és ők is értenek engem – nézett sokatmondóan Laney-re. A főnix apró, bólintásra emlékeztető mozdulatot tett. Így van – hallotta meg jól ismert hangját a lány, mire ösztönösen elmosolyodott.
– Most mit mondott? – kérdezte Cori őszinte gyermeki érdeklődéssel. Valentina élt a gyanúval, miszerint az ő arcán ugyanez a kifejezés ül, mikor Piton professzor egy addig ismeretlen bájital receptjét írja fel a táblára.
– Csak annyit, hogy jól mondtam. – Valentina mosolya még mindig nem halványult el.
– Á-há! – nyilatkozta a mugliszármazású lány.
Trevor ennél bonyolultabb mondatok megalkotására is képesnek bizonyult. – Ez biztos ritka képesség. Mióta megszülettem, a varázsvilágban élek, de még sosem hallottam a természetmágiáról. Vagyis most már, hogy felvilágosítottál, igen – nevetett fel, lehetőséget teremtve Valentinának arra, hogy hallhassa a hangot, mely mindig boldogsággal töltötte el.
– Azt hiszem, elég ritka – felelte a fiúnál jóval bizonytalanabbul csengő hangon. – Csak azt tudom, hogy az anyám is természetmágus volt.
– Akkor biztosan szereted ezt a képességedet – jegyezte meg Cori. – Hiszen… hozzá köt.
Ki nem állhatom – gondolta magában Valentina, s ezen érzése a legkevésbé sem lepte meg. Hiszen nem tudta visszafogni, uralni, hanem képessége uralkodott rajta. Mint azon az éjszakán a Tiltott Rengetegben, mikor akarata ellenére cselekedett. Ő nem akarta megölni Mógust, csak megsebesíteni – éppen annyira, hogy a férfi elengedje. Esze ágában sem volt véget vetni az életének, noha egykori tanára gondolkodás nélkül végzett volna vele. Valentina viszont nem ilyen ember volt. Azonban esélye sem adódott, hogy ő maga határozzon: a természetmágia döntött helyette. Pont olyan kegyetlen gyilkossá tette, amilyennek Voldemortot ismerték. Eszébe jutott a kifejezés, melyet még az általános iskolába menet, egy buszon kapaszkodva hallott először két öreg nénitől. Apja lánya. Komolyan elgondolkodott rajta, rá vajon igaz-e a mondás. Végül nemleges eredményre jutott. Erről nem Voldemort vére tehet – fogalmazódott meg benne a következtetés. Azon már nem kellett töprengenie, akkor mégis ki a tettes – agya szüntelenül skandálta a választ: a természetmágia. Valentina pedig egyetértett vele abban, hogy egykor imádott képessége tette gyilkossá. S ezek után még szeretnie is kellene? A felvetés egyértelműen a legjobb viccek közé tartozott, amit csak valaha hallott. Amennyire büszke volt természetmágiájára egykor, most ugyanannyira gyűlölte.
Ezt viszont barátainak nem mondhatta. Minden titkát megosztotta velük, egyes-egyedül arra nem tért ki, ki vagy mi okozta Mógus halálát. S feltett szándéka volt ezen a jövőben sem változtatni. Hiszen mégis csak gyilkosságot, bűnt követett el! Mivel barátai nem tettek fel erre vonatkozó kérdést, ő maga pedig nem akarta szóba hozni a dolgot, így felelt: – Inkább a Nyomok kötnek hozzá.
– Azok micsodák? – dőlt előre székében Cori.
– A Nyomokat még anyukám rejtette el, hogy megtudjam belőlük, mit tett Voldemort. És hogy általuk mesélhessen a kapcsolatukról akkor is, ha ő már nem tudná elmondani. Hét darab van, ebből eddig kettőt találtam meg. Az első Kanadában volt, ahová Diane vitt a téli szünetben, a második a Tiltott Rengetegben. A harmadikat pedig Peru fővárosában, Limában rejtette el anyukám – foglalta össze a lényeget Valentina. Majd mély levegőt vett, és kisvártatva hozzáfűzte: – A nyáron elmegyek megkeresni a harmadikat.
– Én is veled megyek – vágta rá Cori gondolkodás nélkül. – Együtt több esélyünk van megtalálni azt a Nyomot.
Valentina azt hitte, rosszul hall. Csak arra tudott gondolni, barátnője ily módon szeretné kárpótolni őt az elmúlt hónapokért, mikor nem volt mellette. Biztosra vette, döbbenetéről arca is árulkodott, amint visszakérdezett: – Tessék?
– Elmenne veled Peruba – fordította Trevor angolról angolra. – És én is. Csak hogy ne félj egyedül, tudod – vigyorodott el. Következő mondatával viszont komolyabb oldalát mutatta meg. – Persze, nem kötelező. Ha akarod, mehetsz egyedül.
Valentina maga sem tudta pontosan, mit akar. Az első pillanattól kezdve tisztában volt tervezett útja kockázataival. Nem tartotta lehetetlennek, hogy Mógus halála után Kirsten folytatta a Nyomok felkutatását, ami számára egyszerre jelentett versenyfutást a szőkével és veszélyt. Simán kinézte a lányból, hogy bántaná, amennyiben a szükség úgy hozza, még ha a tisztáson nem is tette meg. Ennek ellenére semmi pénzért nem mondott volna le a harmadik Nyom megkereséséről. Furcsa dolog volt ez. High Wycombe-ban sosem félt egyedül, viszont kirázta a hideg arra a gondolatra, hogy egymagában mászkál Lima utcáin. El sem tudta mondani, mennyire örülne, ha barátai is mellette lennének. A Kirsten jelentette veszélyt nyilván ez sem szüntette volna meg, de őt megnyugtatta volna a tudat, nem egyedül néz szembe vele. Rögtön elszégyellte magát eme gondolata miatt. Be kellett ismernie, igaza lehetett Diane-nek, amikor azt mondta rá, hogy önző. Hiszen most is csak önmagával foglalkozott. Ha barátai érdekeit tartotta volna szem előtt, meg sem fordult volna a fejében, hogy elfogadja ajánlatukat. Elvégre Kirsten nem csak benne tehet kárt, hanem Trevorban vagy Coriban is. Azt pedig nem bírta volna elviselni, hogy bármelyiküknek baja essen. Miatta.
Minden érzését és gondolatát elmondta barátainak, akik érdeklődve, helyenként bólogatva, ritkábban fejüket rázva hallgatták végig. Azonban egyikük sem szólt közbe. Amint mondanivalója végére ért, Trevor ragadta magához a szót. – Köszi a felvilágosítást, Val – biccentett az említett felé. – Megértelek, de nem tudtál lebeszélni. Még mindig elkísérnélek. – Corira nézett, aki egyetértése jeleként szaporán bólogatott.
– És mit akartok mondani a szüleiteknek? – tette fel a kérdést Valentina. – Mert nem fognak elengedni a világ másik végére felnőtt nélkül, az biztos.
– Azt majd én megoldom, nem probléma – legyintett könnyedén a fiú. – Eddig is hazudtam már párszor anyáméknak.
– Nekem se – csatlakozott Cori a fejét rázva. – Amíg a szüleim dolgoznak, rám anyukám egyik barátnője vigyáz. Margarita néni pedig közel lakik a Heathrow-hoz. És simán meglóghatok tőle.
A fekete szemű szívében vegyes érzések kavarogtak. A legkevésbé sem tetszett neki a gondolat, hogy Cori miatta szökjön meg a nőtől, aki vigyáz rá, Trevor pedig hazudjon a szüleinek. Nem akarta belerángatni barátait az ügyeibe, mert tudta, csak rosszul jöhetnek ki belőle. Ugyanakkor arról sem volt képes megfeledkezni, hogy Cori és Trevor a veszélyek, illetve következmények tudatában sem gondolták meg magukat. És nagyon meghatotta, hogy megtennék ezt érte. Elsőre egyenesen felfoghatatlannak hatott ezen tény, így aztán nem csoda, hogy jó néhány pillanatba beletelt, míg feldolgozta a hallottakat. Megyünk megkeresni a harmadik Nyomot – tudatosult benne, mikor ez megtörtént. Együtt.
Arcára széles mosoly ült ki, ahogy belekezdtek a részletek megbeszélésébe.
Kirsten mélyet sóhajtva hordozta végig tekintetét az előtte heverő könyveken. Asztala úgy festett, mintha egy nagyobb könyvesbolt dolgozói az új szállítmányt pakolták volna le rá. A nagy mennyiség ellenére a témák nem bizonyultak választékosnak: vagy Limáról szólt egy kötet, vagy általánosságban Peruról.
A szőke lány kezébe temette arcát. Hetek óta szó szerint éjt nappallá téve dolgozott. Gyakran eszmélt arra, már régen elmúlt éjfél, ám ennek ellenére nem mindig tudta rávenni magát, hogy aludni menjen. Egyszerűen nem hagyta nyugodni a tudat, miszerint több mint egy hónap alatt sem sikerült megoldani a rejtélyt. Rögtön belekezdett a nyomozásba, amint Mógussal a Tiltott Rengeteg tisztásán kihallgatták Valentina Kinley szavait. Lima-Láma, Peru – mondta akkor a Sötét Nagyúr kislánya, ő pedig örült, mert arra gondolt, ez megkönnyíti a dolgát. Noha eme mondat tagadhatatlanul nagy segítséget jelentett számára, a Nyomhoz nem vezette el. Ismerte a rejtekhelyéül szolgáló város nevét – ez volt minden, amit Mógus tervének köszönhetett. A férfi roppant büszke volt magára, amiért ötlete bevált, és nem felejtette el közölni a lánnyal: Most te jössz. Én elintéztem, hogy megtudjuk a város nevét. A Nyom felkutatása már a te dolgod.
Kirsten fújt egyet, akárcsak a jaguár, minek alakját patrónusa vette fel. Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzései miatt utálta meg nagyon hamar Mógust. S eme érzése nem szűnt meg, ahogy együtt kezdtek dolgozni; sőt, gyűlöletté erősödött. Ennek időpontjára is pontosan emlékezett: akkor történt, amikor meglátta a férfi által megkínzott unikornist. Honnan kéne tudnom, hol van az a kibaszott Nyom? – tette fel magának a költői kérdést. Nem fésülhetem át egész Limát valami után, ami lehet, hogy egyetlen pergamendarab. És biztosra veszem, Jane Kinley megfelelő védelemről gondoskodott a számára. Ügyes boszorkány volt – hogyan is lehetett volna más, ha egyszer megakadt rajta Voldemort szeme?
Őt is tehetségesnek mondták. Viszont kénytelen volt szembesülni vele, a legjobb képességű boszorkányok és varázslók is csak emberek. Amennyiben heteken keresztül négy-öt órákat aludtak, rajtuk is jelentkeztek a kialvatlanság jelei. Kirsten esetében ez a ködösnek érzett elmét és a fokozott ingerlékenységet jelentette. Sosem hitte volna, hogy ilyen is tud lenni. A legjelentéktelenebb apróságokon is felhúzta magát, és egyre kevésbé volt képes választékosan fogalmazni. Beszéde lassan, de biztosan a kocsmából négy üveg mézbor után kitántorgó részegére kezdett emlékeztetni, ami borzasztóan zavarta. Most is legszívesebben bebújt volna puha, narancssárga takarója alá, s nem görnyedt volna tovább a könyvek felett. Azonban szembesülnie kellett a ténnyel, miszerint nincs választása. Ugyan Voldemort – hosszas kínzás után – végül elnézte neki, hogy hagyta meghalni Mógust, de szabott egy feltételt. Méghozzá azt, hogy meg kell szereznie a Nyomot, még Valentina Kinley előtt. Arról nem esett szó, mi történik, ha ez nem teljesül – Kirsten mégis pontosan tudta. Megölne. Mint eddig mindenkit, aki haszontalanná vált számára.
A sötét kilátások hatására nyelt egyet. Meg kell találnom azt a szart – suttogta maga elé, s újra a könyvre bámult, amit már órák óta lapozgatott. A szerző állítása szerint ez volt minden Peruba készülő legmegbízhatóbb útitársa. Való igaz, gyakorlatias szemlélete szimpatikussá tette a lány szemében. A fényképeken, ábrákon és térképeken keresztül bepillantást nyerhetett a helyi kultúrába, az inkák ösvényeire, illetve Amazónia dzsungeleibe. Valamint a kiadvány segítségével képbe kerülhetett a legfontosabb látnivalókkal, szállodákkal és éttermekkel kapcsolatban. Mindezt még izgalmasnak, érdekesnek is találta, noha ő nem nyaralni készült Peruba, mint a legtöbb ember, aki levette a mugli könyvesbolt polcáról a kötetet. S ez volt a legnagyobb baj. Elvégre az útikalauzt mugli írónője nem azért állította össze, hogy kincset kereső boszorkányoknak segítséget nyújtson. Éppen ezért néhány hete Kirsten mágusok műveit is beszerezte, melyek a perui varázslótársadalom témájában születtek. Legnagyobb bánatára (és dühére) ezekben sem talált semmi használható információt.
Tulajdonképpen nem is várhatom el, hogy legyen benne – gondolkodott alsó ajkát rágcsálva, miközben lapozott. Aki könyvet ír Limáról vagy Peruról, nem arra a kérdésre keresi a választ, hogy hol érdemes elrejteni valamit. Én pedig nem tudok Jane Kinley fejével gondolkodni. Simán választhatott olyan helyet, ami nekem álmomban sem jutna eszembe.
A könyv gerincébe fúrta orrát, újfent felismerve, lehetetlen küldetést kapott. Hiába ismerte meg Lima nevezetességeit, fogalma sem volt, hogy Jane Kinley a katedrálist, valamelyik múzeumot, vagy esetleg magát az elnöki palotát választotta volna rejtekhely gyanánt. Belátva, hogy a hetek óta tartó olvasás, melynek során több ezer oldalon rágta át magát, nem vezetett sehova, más megoldást keresett. Még mindig közvetlen közelről szemlélve a lapokat, gondolkodóba esett. Angliából indult ki, egészen pontosan az annak idején a Roxfortban hallott bölcsességből: ha el akarsz rejteni valamit, a Gringottsnál jobb helyet nem találsz. Lehetséges, hogy ez Perura is igaz? Náluk is a varázslók bankja lenne a legjobban őrzött létesítmény?
Nagy szusszanással fújta ki a levegőt. Még mindig nem tudott semmit biztosra, csak feltételezései, ötletei voltak. Ezekkel nem állhatok Voldemort elé – morogta a könyvnek, melyen állát támasztotta. Hirtelen egy kéz érintését érezte előbb haján, majd a hátán. Egész testében megborzongott, de jól tudta, ennek semmi köze a félelemhez. Ahogy felemelte fejét, s felé fordult, tekintete segítségért könyörgött. A mostani azon kevés esetek egyike volt, melyben nem zavarta, hogy valaki látja gyengeségét. Abszolút megbízott a lányban, és mivel ismerte, pontosan tudta, sosem árulná el. Ezért merte feltárni előtte minden érzését. – Nekem ez nem megy – cincogta cérnavékony hangon. – Fogalmam sincs, hol az az átkozott Nyom. Voldemort hogyan várhatja el, hogy tudjam, mi járt az exe fejében, amikor elrejtette? Hogy milyen helyre esett a választása? Ez... lehetetlen! – gördültek végig az első könnycseppek arcán.
Kestrel ösztönösen odanyúlt, s mutatóujjával letörölte őket. Aztán minden eddiginél hosszabban a szemébe nézett, mire Kirsten gyomra megremegett. Soha nem érzett ilyet korábban, ahogy sosem látta ezt a különös fényt Kestrel tekintetében. Mégsem jutott eszébe meghátrálni; kivételesen hagyta, hogy csak úgy történjenek vele a dolgok. Kestrel lassan csókolta meg, de egyúttal rengeteg érzéssel. Mintha így próbálna erőt adni Kirstennek a további harchoz, kérve a szőkét, ne adja fel a küzdelmet. Végig egymás szemébe néztek, és még azután is, mikor ajkaik elszakadtak egymástól.
– Minden rendben lesz, érted? – suttogta Kestrel, mint aki attól fél, az ennél hangosabb beszéd megtöri a pillanatot. Kirsten néma hálával függött szavain. – Megtalálom neked azt a Nyomot. Voldemort sem fogja tovább játszani a sértődöttet, ha elkapom Kinleyt. Márpedig el fogom kapni, ezt megígérem. És akkor megölöm.
Szerzői megjegyzés:
Fülig érő szájjal írtam le a szót, hogy „vége”. Ezt a történetet 2016 áprilisában kezdtem el feltölteni, és bár egy évvel később úgy tűnt, vége lett, valójában nem sokkal utána vette kezdetét az átírás. Ami csak most, 2019 júniusában ért véget. Innentől tekintem eme fanfictiont valóban befejezettnek. Képzelhetitek, mit érzek most. Mint aki a gyermekét szülte meg: noha voltak nehézségek, a végén mégis csak úgy gondolom, megérte. Alkottam, teremtettem valamit a világban. :)
Hatalmas köszönettel tartozom mindenkinek, aki segített nekem. Vagy a kritikájával, vagy csak azzal, hogy olvasta a fejezeteket. És a megtekintések számának növelésével okozott nekem örömet. A bétázást összesen négyen végezték, közülük kitiara_uth-t emelném ki. Ő volt a legnagyobb segítségem az átírás során, amiért örök hálám fogja üldözni. :)
Bár ez a kötet itt és most véget ért, lesz folytatása. Először Valentina és barátai nyara érkezik kisregény formájában, Indiánok földjén címmel, aztán a második kötet, A sötétség érintése. Remélem, ezeknél is velem lesztek! :)
Vicky
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése